Elisabeth

Tudtam, hogy megszületett. Éppen Bécsben tárgyaltam, mikor ért a hír, de még sem éreztem boldogságot. Tudtam azt is, szeretni fogom, imádni a végsőkig, de tudtam, hogy attól a nőtől van, akit sosem szerettem úgy, ahogyan azt megérdemelte volna. Akit a legalattomosabb módon dobtam el magamtól és akit soha nem tudtam volna igaz szerelemmel szeretni. Most levelet kaptam, melyben Ő írt. A kislányom édesanyja beszélni szeretne velem. Eljött hát az idő, hogy végre meglássam a lányomat, és talán a karjaimba vehessem. Remegő gyomorral lépek ki a házból és annyi gondolat cikázik a fejemben, hogy egy pillanatra azt érzem megtébolyultam.
A stég felé veszem az irányt. Lassan leszáll az este, így egy feszes farmer, egy sportcipő, egy póló és egy fehér kötött pulcsi van rajtam. Fogalmam sincs, mit akarhat, de ami még ennél is borzasztóbb az az, hogy azt sem tudom, én mit akarok. Mit mondjak majd neki?
A gondolataim kavalkádjában azon kapom magam, hogy odaértem a megbeszélt helyre, s már látom is Őt. Őket. Szám félmosolyra húzódik, és sietős léptekkel haladok feléjük.
Megállok Eli mögött és halkan ráköszönök, majd leguggolok elé, és tekintetem a lányomra hajtom.
-Édes Istenem...
Egészen halkan szólalok meg, a meghatottság könnyekig mélyül bennem, és finoman emelem magamhoz azt a csöpp kis Életet.
-Drága Kislányom...
Suttogom, és kis testét kezemmel borítom be, fejemet pedig az Ő kis buksijához szorítom. Azt hiszem sosem éreztem ennél szebbet.

Elisabeth

Ez az az állapot, mikor eljutnak a füledig a szavak, de tovább nem. Mikor hallod, hogy beszélnek hozzád, és talán erőd is lenne, hogy reagálj, van benned millió kérdés és nem értés, de ott fogtam a kezemben a kislányomat és a gyönyör nem engedett szabadulni. Egy pillanatra sem akartam megválni tőle, és az érzéstől. A karjaim közt fogtam az Életet, ami magában hordoz engem is. A kislányt, aki apának fog nevezni, aki a kis kezével az én kezemet keresi majd, aki átölel, aki rám mosolyog, akinek a nevetése betölti majd a lelkemet. Itt van Ő. Akit sosem akartam, akit lázadó kamaszként undorral kezeltem, akit megbántam, akinek hírét fájdalommal fogadtam. Minden sebemre Ő a gyógyír. Itt szuszog a karjaimban, érzem azt a finom kis baba illatot, és semmit sem tudok biztosabban annál, hogy soha, de soha nem fogom elhagyni és a világon a legjobb apuka leszek. Aztán mégis csak feleszmélek, tulajdonképpen arra a mondatra, hogy üljek le. Nagyon lány puszit adok a kislányom buksijára, és finoman édesanyja ölébe fektetem, majd leülök mellé, és az elnyelt könnyektől csillogó szemeimet Elisabeth íriszeibe mélyesztem.
-Mi a probléma?
Hangom igen határozott, és talán egy hangyányit ideges, mert nem értem, egy ekkora kincs birtokában mit tud még problémázni. Most jön az, hogy nem láthatom, vagy jön, hogy mekkora bunkó vagyok, a múltbéli dolog miatt? Esetleg jön, hogy nem lehet velem, mert más nőt veszek el? Kissé feszülten ülök mellette, de valahányszor tekintetem a lányomra csúszik, a melegség a szívemben mindent képes elnyomni egy szempillantás alatt, és a nyugtalanság, melyet Eli kimértsége nyomott rám, pillanatok alatt szertefoszlik.

Elisabeth

Hidegzuhany. Másodszorra élem meg ugyanazt. Mikor pár évvel ezelőtt fellebbent a hír, hogy Janey lehetséges, hogy babát vár és az is, hogy nem tőlem, kiborultam. Törtem, zúztam, üvöltöttem, csapkodtam. Egy kívülálló hisztinek vélte volna, de ez sokkal több volt annál. Egy pillanatra most is éreztem azt az agresszív fájdalmat, hogy csak üvöltenék, aztán nem ment. Már ehhez is elgyengültem és túlságosan megtörtek a mostani egyre nehezebben feldolgozható történések. Ránéztem a babára, akit a lányomnak gondoltam, majd vissza a nőre, akin annyit rágódtam. Aki elhitette velem, hogy fájt neki a történés, aki elhitette, hogy szenved, de közben ágyba bújt mással. És hagyta, hogy én lelkiismeret furdalásom legyen azért, mert Ő miattam szenved. Csak kérdés nélkül nézem Elisabethtet és meg sem szólalok hosszú percekig. Megnémultam. Szeretném, hogy megszólalhassak, hogy kérdések sokaságát zúdítsam rá, hogy csak egy szót hadd mondhassak, de nem megy. Mintha valami a torkomban nem engedné, hogy a hang kijöjjön. Felállok és arrébb sétálok. Csak meredek a víz felé, még mindig némán. Így lehet a mennyből a pokolba kerülni. AZ előbb még a gyönyörtől ittasan öleltem a csöppséget, érezve, hogy nem lehet baj, és bár csonka családba kényszerült születni, igenis van apja, aki szereti és aki mindent meg is fog adni neki. S most kiderül, hogy nem én vagyok, akitől fogant, hogy az apa szó nem engem illet, és hogy semmi más nem vagyok, csupán egy jelentéktelen idegen, épp úgy, mint mindenki más. Nem vagyok kitüntetett ember, mert nem vagyok az édesapja. És soha nem is leszek az.
Túl sok idő telt el némán. Megfordulok, és hozzájuk sétálok. Leguggolok, apró csókot lehelek a kicsi buksijára, finoman végig simítom Elisabeth arcát és némán indulok vissza a falu felé.