[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=852370#post852370][b]Grósz-Szendrődy Kristóf - 2022.09.08. 11:27[/b][/url]
Ruarc L. Mornien
Az éjszaka - ahogy szokott - csendesen telt, nem találkoztam senki fia-borjával. Mostanra már alighanem hetek teltek el azóta, hogy bárki is a hangomat hallhatta volna, és ha jobban belegondolok, én is csak a gondolataim között futottam össze vele, akkor is csak elvétve - a hangot ugyanis, amin viszonthallom magam, egy ideje nem érzem sajátoménak. Az egészen idegenül cseng. Idegen próféta, zarándok logika, sosem hallott fejtegetések. Habár kezdetben szócséplő és terjengős voltam, Lénárdnak prominensen beszámoltam minden megélésemről és felfedezésemről, aztán valahogy rájöttem, hogy valójában semmi igazán fontosat nem tudok mondani, feleslegesen meg rég nem beszélek már, még magam előtt sem. Nem is hiányzik; se a hangom, se cirádás gondolataim. Hozzászoktam a hallgatáshoz, az egyedülléthez, a folytonos sötétséghez. A véget nem érő éjszaka kihívásaihoz.
A szagot, amit most érezni vélek, először két-három évvel ezelőtt szívtam be, azóta pedig néhány havonta megérzem. Ez a fehér bogár illata, akit egyszer-egyszer megpillantok a falu körül, és ha olyan kedvem van, követem egy nyomon. Nem csinál semmi izgalmasat, jár-kel, aztán meg leragad az egyik bokornál, hogy megérintse a leveleit. Rácsodálkozik a világra, ártatlanként nézelődik. Van, hogy leül, van, hogy felfelé bámul, és olyankor kíváncsian én is hátrahajtom a fejem, megnézem, vajon ő mit néz? Hisz sötétlik, a magasba nyúló fák lombjai pedig egyébként is egymásbazárnak. Nem láthat semmit, ő mégis fel-felnéz és csak vár.
Egyszer-egyszer hallani vélem a hangját is, mely mintha bőrének finom szövetén keresztül találna rám, ivódna belém, s kúszna fel karjaimon, hogy fülemen át gondolataim közé keveredjen. Elfog az érzés, hogy ismerem, mert melegség emlékét kelti bennem az érdeklődés, ami miatt most is követem a lehullott levelek szegélyezte kanyargós ösvényen. Ő nem hallhat engem, füle ahhoz túlságosan is emberi, azt viszont, hogy a szürkületben végül, sok-sok perccel később megszólítja egy gondolat, bizonyosan észreveszi. Szia, kis fehér bogár, kopogtat mély, kissé talán mégis nyájasnak ható hangom a fejében. Ha hátranéz, engem akkor sem láthat, mert a stéget körülnövő fák között, a sötétben bujkálok.
