Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822836#post822836][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 11:35[/b][/url]

Bakancsos lábam a megszokott, erőteljes zajszerű lépteket hagyja maga után. A Nap éppen lemenő félben, én pedig kifejezetten szeretem erről a környékről megközelíteni otthonomat. Közel sem merném melegnek vagy akár langyosnak nevezni a nyakamat és némiképp mellkasomat érő szellőt, de nem is annyira esik most rosszul ez a hűvös érzet. Barna bőrbakancsot viselek, egy egyszerű farmernadrággal párosítva, ami már régen kimehetett a divatból, mert nem az a szűk fazon, amiben mostanság sétálgatnak a férfiak. Inkább nézek ki egy óriásira nőtt ácsnak, mint a Bagolykő egyik tanárának, hiszen ingem is a megszokott kockás darab, de nem a flanel fajta mégsem, hanem az a jó műszálas, ami után órákig irritált marad az ember bőre. Elvégre csak boltba szaladtam ki, nem pedig a párizsi divathetet szerettem volna felrobbantani szerelésemmel. Vagy az Milánó? Nem értek hozzá. Mindenesetre – mivel már nincsen nyár, sőt lassan az ősz is mögöttünk lóbálja a zsebkendőt – magamra kaptam egy vékonyka, kékszín dzsekit, aminek a váll részére varrt gombos rész miatt még szélesebbnek hatnak vállaim a félhomályban, mint amilyenek valójában. Hosszú ujjaim egy papírzacskót szorongatnak, így az minden lépésemnél megcsörren, és ahogyan mellkasom előtt fogom azt, még olykor egy-egy sörösüveg is összekoccan. Vagy éppen a boros, hiszen Jules inkább azt kedveli, ezért nem árt, hogy azt is tartok mennydörgő utcai lakásomban. Fejemet lehajtom, lépteimen lassítok és halvány mosoly szánt végig ajkaimon, amikor megérzem a zsebemben rezgő mobilkészüléket. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy mugli kütyüket használjak, de már annyira beszőtték magunkat a világunkba, hogy már arra nézek furcsállva, aki nem birtokol egyet sem. Megállok a stégtől nem is oly’ messze, bal kezem ujjaival kapok a nehéz csomag alá, és alkaromon támasztom, miközben előveszem a telefont. Julianne üzenetét elolvasva csak halkan horkanok egyet. Nem kell semmi olyanra gondolni, csupán iskolai sztorik, amiket általában, napközben szeretünk megosztani egymással. Az aprócskának ható telefon szinte elveszik hatalmas tenyeremben, és vastag ujjaimmal nem tudok így pötyögni sem. Körbe nézek egy kelletlen sóhajjal, majd éppen tovább futna a stégen zöldszín szempárom, amikor megpillantom az ücsörgő alakot. Ilyen távolból, ezer közül is felismerném, ezért gyomrom megilletődötten rándul össze. Szabad? Vállai reszketnek, én pedig áldozatot becserkésző vadként lépkedek felé óvatosan, s kíváncsi érzés folyik végig torkomon. Felsőtestem is összébb húzom az akció közben, a telefon képernyőjét lezárom, és zsebembe vágom. Amikor már megfelelő távolságban vagyok, a jellegzetes, összehúzott szemöldökkel és aggódó szempárral meredek a pokrócon pityergő nőre.
– Minden rendben? – szakít a levegőbe karakteres baritonom, bakancsom a stég deszkáján szemérmeskedőn puffan, így keservesen megrecsegtetve azt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822845#post822845][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 13:15[/b][/url]

Kíváncsiskodó zöldjeimen megcsillan a városból érkező fények pompája, ahogyan irányukba fordítom kivételesen majdnem teljesen sima arcomat. Egészen addig teszek így, amíg Elektra felém nem fordítja arcát, ezért azon nyomban letekintek a szomorkásan magányosnak tűnő nőalakra. Szájam szigorúan zárva tartom, de nincsen ajkaimon feszültség nyoma. Egyszerűen meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy minden rendben, elvégre – akárhogyan is alakultak a dolgok az utóbbi időben – az igazságra szomjas riporternő fontos szerepet töltött be az életemben. Botorság lett volna tovább sétálni, amikor ez a látvány fogad a stégre tekintve. A felfelé kelő Hold fénye tündöklő aurát rajzol körénk, s a víz tükre is álmosabban kezd csillogni. Óvatosan nyelek egyet, miközben a vonásait rendező nőre tekintek. Egy szavát nem hiszem, de nem vagyok az a fajta, aki erőlteti a dolgokat. Nem szeretne beszélni róla; ez több, mint nyilvánvaló. Sokatmondó pillantásomat fúrom a vöröslő szemekbe, majd mélyet sóhajtva rendezem arckifejezésemet, miközben ajkaimat sután összeszorítva emelem meg a papírzacskót, és mutatom Elektra felé magyarázatképpen.
– Vásárolni voltam – szűkszavúságom mit sem változott, amióta nem keressük egymás társaságát, de úgy gondolom, hogy ez így van jól. Mármint a szűkszavúság. Hosszú másodpercek telnek el, amíg ismét megszólalunk, én pedig kifejezetten szeretem ezeket a hosszú hallgatásokat. Most mégsem érzem azt, amit szoktam. A bálon elkapott jelenet ugrik elő elmém varázsdobozából, hogy vonásaimat megváltozhassa, és megfogalmazódhasson egy-két kérdés a fejemben. Valami történt a munkájában? A lányával? Esetleg nem minden olyan szép és jó a házvezető-helyettessel sem, mint ahogyan azt az ember elképzelné? Semmi közöm egyikhez sem, de összeszorul a szívem, miként jégszoborként állok vele szemben, és figyelem a bánatos vonásokat. – Leülhetek? – mutatok a pokróc szélére, majd óvatosan és tisztes távolságban foglalok helyet mellette. Elektra bal oldalamon, jobbomra pedig a papírzacskót helyezem, s némi gondolkodás után előkapok belőle két üveges sört, hogy az egyiket a nő felé nyújthassam, miközben hosszú lábaimat felhúzom, és a felé tartott kéz alkarját azon támasztom meg. Tekintetem kérdő, hogy ugyan elfogadja-e. Vagy esetleg lelök a stégről túlzottan magabiztos helyet foglalásom miatt. – Egyébként erre szeretek mostanában hazasétálni. A Mennydörgő utcába költöztem egy ideje.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822860#post822860][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 16:04[/b][/url]

Mélyet szusszanva foglalok helyet Elektra mellett, hogy kicsit babrálhassak a zacskóval, s végül előkerüljön a két üveg sör. Egy könnyed mozdulattal szisszentem le róla a kupakot, és a nő is hamarosan eltalálja magát, amire csak halványan elmosolyodok. Elfogadom a felém tartott üveget, hogy azok harsányan csilingeljenek az egyre csak közeledő, ránk telepedő éjszakában. Fejemmel bólintok, amolyan „ez a legkevesebb” módon, és figyelem, ahogyan a nő szájához emeli a palackot, meghúzva annak kesernyés tartalmát. Egyszerű alsó erjesztésű lager, hiszen sörben nem vagyok egy nagy ínyenc. Világos legyen, sok buborékkal és – ami a legfontosabb – még télen is jéghidegre legyen hűtve. Eszembe sem jut most, hogy ez a hűvös érzet talán nem felel meg az így is kissé reszkető nőnek, ezért újabbat kortyolok, majd megosztom vele, hogy elköltöztem. „Tudom”, hallom a választ, amire halkan kuncogok egyet. Miért is nem lep meg. Mindkét alkarom térdemen egyensúlyozik, a jobb csak akkor mozdít helyzetén, amikor iszom az üvegből. Mosolygós tekintetem a vízfelszínt figyeli. Újfent fel kell nevetnem az „elektrás” megjegyzésre. – Igen – hangom jókedéllyel csend a levegőben. – Igen, valamivel nagyobb – folytatom szemem sarkából a nőre tekintve. Mit sem vesztett megszokott, frappáns riposztjaiból, amit halkan hümmögve raktározok el fejemben. Annak ellenére, hogy minden ilyen természetes a külső szemlélő számára, engedném megjegyezni, hogy igencsak görcsben van a gyomrom. Tőle tartok? A szavaitól? Hogy olyat tesz, ami visszaránt a múltba? Én magam sem tudom pontosan, de abnormális módon a félelmem jóleső kényelemmel párosul, hiszen valahol mégis minden természetes és egyszerű. Azonban mindketten tudjuk, hogy sok mindent fojtunk el fejünkben. Ám elrontani nem kívánom a kedves pillanatot.
– Nahát – nevetek fel ismét arra, hogy tanárságom sem maradt titok előtte. Féloldalasan, éppen a felé eső bal oldalamon mosolygok, hogy a szemem körül kirajzolódó kezdetleges szarkalábak, és jellegzetes nevetőgödröm is megjelenjen ott. – Így van. Számmisztika – teszem hozzá, habár kétségem sincsen afelől, hogy ez is ismeretes már előtte. A második, harmadik és negyedik évfolyam egészen jól fogadott annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban még büntetni kívántam őket a folyosón. És én sem érzem már annyira távol magam a kölyköktől. Legalábbis a másétól nem. Az én esetemben még mindig nem alakult ki a saját utáni vágyódás. Megbánom később? Lehet. – Egészen megkedveltem – mondom felsőtestemet kissé kicsavarva, és Elektra felé fordulva. – Nem is annyira szörnyű hivatás ez – teszem hozzá, és ismét a víz felé fordulok, hogy öblös kortyot vegyem a sörösüvegből. Picit újfent beáll a csend, én pedig a vízen cikázó szemeimet vezetem vissza Elektra sötét szempárjára – már ha sikerül találkoznia az én smaragdszín szemeimmel. – Neked hogy’ megy a sorod? – kérdem puhatolózón. Valóban érdekel, hogy mi történik, de úgy érzem, hogy nincsen jogom ahhoz, hogy konkrétabban kérdezzek bármire is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822875#post822875][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 19:08[/b][/url]

Nem mondom, hogy nem furcsa a helyzet, de mégis megnyugtató egy barát mellett tölteni. Nincsen túl sok, ám akik vannak, mindig eszembe juttatják, hogy mi hiányzott nekem évekig a masszív egyedüllétben. Figyelem Bogolyfalva felgyúló fényeit, és mély sóhaj távozik orromon. Egészen sokat mozdulok már ki otthonról, és egyre inkább békés képekkel találkoznak gondolataim, amikor azon agyalok, hogy ennyi idő után visszaköltöztem a városba. Szeretem az érzést, szeretem a fényeit, szeretem a nyugalmát. Soha nem tudnék egy nagyobb városban lakni már. Sajátomnak érzem, és már csak az a furcsa, hogy eddig nem így gondoltam. A gyerekek gondolatára csak lágyan elmosolyodok, és lehajtom fejemet, így vállamat is kissé megmozdítva, majdhogynem behúzva nyakamat. Megszeretnek engem. Azt mondjuk, erősen kétlem, mert annak ellenére, hogy próbálom magamból a legtöbbet kihozni, még így is eléggé satnya tanerőnek tűnök az égetni való fajta előtt. Nem tudom kezelni a helyzeteket, és nem is merek annyira szigorúnak tűnni, ezért az évben egyelőre én vezetem azon órák listáját, amiről a diákok előszeretettel lógnak el. Ezt persze nem a tantárgy szárazságának tudom be – pedig egyébként az –, mert én szenvedélyesen szeretem a számmisztikát, és mindent, ami azzal jár. Hiszek a számok törvényeiben, és abban, hogy minden okkal történik az univerzumban. Azonban erre csak a tanításom óta jöttem rá igazán, és ezért is engedem a most történő pillanatokat. Félreértés ne essék; nem lettem hippi, ugyanolyan karót nyelt módon tudok hozzáállni a dolgokhoz, de nyilvánvaló, hogy van némi jellemfejlődésnek helye harminchat éves kobakomban is.
– Elvarázsol néhány kölyök eszessége, ez tény – teszem hozzá diplomatikus módon, mert azért be nem vallanám, hogy valóban kedvelem őket. Elvégre én felnőtt vagyok, ők pedig… oktondi kölykök, akik életvidámsága olykor elveszi az enyémet, de ez éppen így van jól. Előttük az élet, és úgy érzem, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy a varázsvilágban később jobban megállják a helyüket. Fura… nem gondoltam volna.
Bőrszín ajkaimhoz emelem a sörösüveget egy újabb kortyért kiáltva, amikor szemöldökömet összehúzva kell Elektra felé fordulnom. Az üveg ugyan még a mozdulat közben szájamon pihen, de fejemet is meg kell ráznom, mert nem igazán értek egyet azzal, amit mond. Vagyis… inkább csak nem teljesen értem a hallottakat.
– Mint megérdemled? – kérdezek vissza, és hangsúlyom egyértelműen árulkodik arról, hogy ezt nem érzem helytállónak. – Mert mit érdemelsz szerinted?
Az ilyen jellegű kérdések – a diákok miatt – ösztönössé váltak, és gondolatban már ütöm fejemet, amiért nem tudtam zárva tartani szájamat. Azonban nem értem, hogy miről beszél. Mi nem működik? Mi bántja? Mit tudnék tenni, hogy jobb legyen?
„Volt már ennél rosszabb is”, hallom meg szavait, amire mellkasom összeszorul. Nem szabad megszólalnom. De nem tudom nem magamat okolni a szavai miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822885#post822885][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 20:45[/b][/url]

Nem kérdés, hogy a hallgatás, vagy – ahogyan Jules szokott nevezni néhány helyzetben – a szobanövény stílus mintapéldánya vagyok. Nem sokat szólok. Nem is szeretek igazán fecsegni. Főleg nem az olyan helyzetekben, amikor csak rontana néhány szavam a kialakult szituáción. Elég az, ha a sötét narrálásom hagyja maga után a hamuvá égő nyomokat, én pedig abba a hitbe kergetek minden partnert, hogy bennem akad a szó. Nem így van. Sokat tudnék beszélni. De ahogyan én nem szeretem a felesleges fecsegést, így másnak sem hagyom meg azt a mérhetetlen unalmat, amit nekem kell átélnem néhány helyzetben. Vagyis; hazudok. Nem az unalom a mérce, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok kellőképpen reagálni, mert sokszor egy bólintás nem elég. Azt hiszik, hogy hidegen hagy a téma. Azonban mindent nagyon jól elraktározok elmém egy elzárt fiókjában, olyan aktákkal, amiket máshol azonnal, szemrebbenés nélkül tolnának a halott fájlok közé. Nagyon jól tudom, hogy olykor a hallgatás kincset ér. Mégis sokszor keveredek emiatt kellemetlen helyzetekbe. Szeretnék szószátyár macsó lenni, vagy aki ki meri mondani, amit gondol. De az nem én vagyok. Én nem csak hallgatok, hanem gyáva is vagyok, mert nem tudok mit kezdeni az emberi érzelmekkel. Hiszen azoknak én sem vagyok nagy ismerője. Elektra szavai bölcsek, mint mindig. És hasonlóképpen gondolkodok, de nekem nincsen erőm küzdeni az ellen, amiben akár egy cseppnyi fantáziát is látok. Ezért tartunk itt, ahol vagyunk? Nem tudom. És nem is akarok ezen elmélkedni. Elvégre az életem sínen van. Egy erős pályán, amiről már nem szeretnék meginogni. Persze, hogy nem. Noha megkérdőjelezhetetlen a kapocs, ami minket már lassan egy éve összeköt a riporternővel. Tudom, hogy helyrehozhatatlan. Ő többet kívánt az én, félreértelmezhető jeleimnek köszönhetően, én pedig… én pedig megint csak hallgatok, és felveszem a tanáriban növekvő leander álarcát. Ez áll jól.
– Kétségtelen – reagálok alig hallhatóan a nő szavaira, majd a számhoz emelem az üveget, amiben már nem lelek egy árva kortyra sem. Szívem szerint a tóba hajítanám azt, de végül nagyot sóhajtva teszem a papírzacskóba, hogy majd otthonom kukájában végezze. Még egy üveg van. És most jól esik. Ezért kihúzom hosszú felsőtestem, és nagyot szusszanva bontom le a kupakot az italról. Talán indulnom kellene lassan, de nem teszem. Nincsen kedvem. A fonál pedig – amit egymás között szőttünk – kiesik ujjaim szorításából, hogy már valahol a stég alatt gáncsoljon ki egy levelibékát.
Csendesen figyelem szemem sarkából Elektrát és hallom reflektálását, amire hitetlenkedőn csóválom meg sötétbarna fürtjeimet. Pont nem nekem kellene bölcselkednem, de a mondata nem hagy nekem más választást.
– Ha nem hagyod, hogy jó dolgok történjenek, akkor örökké ez lesz – szólal fel bölcsnek ható baritonom. Hiszen tapasztalatból tudom, hogyha ellenállsz minden jónak, ami az utadba kerül, akkor megkeseredett emberként fogod végig élni az életedet. Mindig van jobb. Mindig van új. De ezt akarjuk? Engem kirántottak a depresszív valóságból, és sokkal édesebb főzettel itat meg minden nap az, amit végül félve, de beengedtem. – Hé – engem el bal kezemet térdemről és félve ugyan, de Elektra vállára helyezem hatalmas tenyeremet. – Nem akarok beleszólni az életedbe – folytatom, miközben egyet simítok rajta, végül elengedem őt. Azonban túl fontos ahhoz, hogy ne oszthassam meg vele gondolataimat. – De nem vagyok benne biztos, hogy az önmarcangolás a legjobb megoldás… – keresem az elveszett sötétszín tekintetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822912#post822912][b]Szigethy Sándor - 2020.12.11. 12:50[/b][/url]

A levegő hűvös, a szellő egyre erőszakosabb. A vízparton mindig gyorsabban száguld a szél, ami most eszelős lidércként karcolja a megfeszült, opálos víztükröt. Ujjaim erősen szorítják az üveg vékonyka nyakát, ám még időben engedem őket – magamat belülről nyugtatva – elernyedni, mert félő, hogy összetöröm és a szilánkok húsomba vájódnak. Ajkam kissé lefelé görbül, miközben biggyesztem azt, így végül úgy teszek, ahogyan Elektra is; nézem a víz felszínét, és halkan szuszogva veszek néha kortyot a sörből. Nem akarok okos lenni. Nem is tudok. Hiszen nem érezhetem, amit ő érez. Csupán körvonalakban tudom elképzelni, ezért is próbálok saját tapasztalatot megosztani vele. De nem sül el túl jól az akcióm. Ugyan egy végtelenül erőltetett mosollyal felém fordul, mégis érzem, hogy talán szíven ütötte, amit mondtam. Zavartan ráng meg vékony ajkam széle, és idegesen kezdek dobolni az üveg oldalán, miközben hallom a megfontolásra irányzott ígéretet, amire éppen nyitnám a szájamat, de a nő úgy pattan fel, hogy ösztönösen ugrok fel én is. Kissé meg is szédülök a légkörváltozástól. Nem tett jót vérnyomásomnak hirtelen művelet. Rosszullétem jeleként arcom kissé elsápad, és szemeimet összeszorítva csípem szabad kezem ujjai közé szikár orrnyergemet, de néhány másodperc után, amikor felnézek, már az előttem pipiskedő Elektrát pillantom meg. Automatikusan fogom meg vállát, és hagyom, hogy ajkai sima arcbőrömet érjék. Értetlenül cseng koponyámban a köszönet, majd a távozás. Megsemmisülten lógatom magam mellett mindkét kezemet. A jobb oldaliban szerencsétlen árválkodik az üveges sör, a másikkal pedig félszegen intek egyet a távozó nő után. Figyelem, ahogyan szélsebesen pakolja el a pokrócot, és villámgyorsan pattan a motorra, hogy onnan még egy pillantást vessen felém, mire egy mosolyszerű fintor szánt végig arcomon, s zöld szemeimben kialszik a fény. Utolsót biccentek hát felé, és végig követem szemeimmel, ahogyan sietve távozik a város felé. Ennyire rosszat mondtam volna?, csóválom meg a fejemet, hogy újabb kortyot vegyek a sörből. S annak ellenére, hogy jobb lett volna társaságban hallgatni, most hosszú lábaimat gyökérszerű stabilitással tartom a stég deszkáin, bal karomat mereven tartom magam mellett, a jobbat pedig néha meg-megemelem, hogy fogyasszak az italból. Aggódom Elektráért. Alapvetően sosem kiszámítható, de most rendkívül meglepett. Naivan azt gondoltam, hogy jót tesz nekünk egy őszinte beszélgetés, azonban ezt derékba törték kimondott gondolataim.
Nem is tudom, hogy mennyi időt töltök ebben a merev pozícióban. Csupán telefonom rezgése ránt vissza a valóságba. Kapkodva veszem elő zsebemből a készüléket, s a kijelzőre pillantva meglátom Jules nevét. Halvány mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között. Rányomok a fogadás gombra. – Végeztél? – kezdem, miközben az újfent kiürült sörösüveget a papírzacskóba dobom, lehajolok érte, majd a telefont fülem és vállam között tartva beszélek tovább, hogy elinduljak a Mennydörgő utca felé. – Akadt egy kis... egy kis dolgom, de máris ott vagyok – felelem kedveskedő rekedtséggel, miközben egyre távolabb kerülök a stégtől, ahol már csak a magunk után hagyott üresség marad kínzóan sajgó gondolataival.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=829194#post829194][b]Szigethy Sándor - 2021.04.07. 12:48[/b][/url]

A nap lemenőben, Belián és én pedig elérjük a stéget. Annyi minden történt itt az utóbbi években, hogy kifejezetten a szívemhez nőtt ez a hely. Lassan sétálunk a kitaposott ösvényen, amiben tisztán látszik mindenki más lépte. Erre szaladgáló és nevető tinédzserek, andalgó szerelmespárok, dulakodások… olvasni lehet ezen a kis részen, amit én most jól meg is vizsgálok, miközben hümmögve reagálok barátom – s most már újdonsült kollégám – szavaira. Jó újra együtt. Sok idő kimaradt, mert mindkettőnknek megvolt a maga dolga, gondja. De a jó barátok mindig egymásra találnak. Mintha onnan folytatnánk, ahol abbahagytuk. Szentimentális, tudom. Sokat tanultam Julestól.
– És hogyan tetszik az igazi tanár élet? – kérdem végül, amikor már érzem, hogy túl sok idő telt el, amióta érdemében megszólaltam. Furcsa lehet, hogy ennyire frissen kikerülve az iskolapadból azokat látod még diákokként, akik az előző évben alattad jártak. Én ezt nem tudhatom. Nem tapasztaltam. Nekem több idő, hosszú, hosszú idő telt el, miután ismét a tanodába kerültem. Csupán a velem együtt felnőtté cseperedő arcok fogadtak és végül ismertem meg még többet. Nagyon sokat köszönhetek Bogolyfalvának és a Bagolykőnek is. Azonban ma mégsem vagyok a toppon, ezért is hívtam fel Beliánt; dumáljunk egy kicsit. A tanévnyitón láttam rajta is, hogy nem teljesen van minden rendben. Annak ellenére, hogy nagyon is jól bírta az első megpróbáltatást. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam; nem sikerült úgy felépülnie az elmúlt időszak történéseiből, ahogyan kellett volna. Természetesen csupán arról a bizonyos, emlékezetes teliholdról beszélek, hiszen – akármennyire is jóban vagyunk – az életének bizonyos részeit még mindig homály fedi előttem. Talán majd ma kiderülnek dolgok…
Én nem fogom erőltetni. Nem az a fajta ember vagyok, aki mindenáron ki akarja húzni a másikból a baját. De hogyha szeretne róla beszélni, akkor meghallgatom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=829245#post829245][b]Szigethy Sándor - 2021.04.08. 13:27[/b][/url]

A stég deszkája fájdalmasan reccsen a száz kiló alatt, miközben féloldalasan Belián felé fordulok. Először a kezében füstölgő cigarettára tekintek, majd annak füstjét – s a mozdulatot követve – fúrom smaragdjaimat az ő kéken csillogó szempárjába. Még valóban furcsa ez az egész. Nem annyira, mint először gondoltam, de mégiscsak Helvey Belián professzor áll velem szemben. Halovány mosoly jelenik meg borostákkal tarkított arcomon, és picit elfog a nosztalgia. Hosszú idő lesz, amíg nem az lesz a fejemben megszólításképpen, hogy „kölyök”. Alapvetően nem szerette ezt a megnevezést. Tisztán emlékszem, hogy felhorkant rá első találkozásunkkor a Hivatalban, ezért ugyan szóban többször nem hívtam így, azonban a gondolataim között a mai napig így él.
A következőkre viszont megállok végre, hogy ismét szembe tudjak fordulni barátommal. Megingott a talaj. Szemeimet ösztönösen szűkítve meredek a kékekbe, hogy aztán egy kíváncsi szájnyitással magamba fojtsam a szót. Megingott, persze. A teliholdkor történtek igazán felbolygatták az életét, és… igazság szerint azóta nem is sokat találkoztunk, csupán néhány mondatra, aztán mintha elnyelte volna a föld. Nem tudtam, hogy merre lehetett, de ezekben a pillanatokban kiderül, hogy el kellett mennie valahová. További kezelések? Vagy csak egy kis mosás a léleknek és fejnek? Túl sok most a kérdés a fejemben, ám próbálom a legtöbbet megtartani magamnak. Annyira még én sem vagyok hülye az emberekhez, hogy ne lássam; ez a fiatalember most nem teljesen az a Belián, akivel az elmúlt évben találkoztam. Tekintete fáradt, olykor kissé fájdalmas is, még ha mosolyogni is próbál. Ismerem ezt. Mintha magamat látnám.
– Minden – búg mély baritonom, ahogyan zsebre vágom kezeimet a tóra tekintek. – A munka egyre több időmet lefoglalja, de azért akad idő másra is – Jules-szal szinte együtt élünk, s a testedzésről sem kellett lemondanom. De igaz, ami igaz; sokat elvesz ez a munkakör az életemből. A szünet leginkább a diákoknak szünet. A tanár ilyenkor is gőzerővel a dolgozik a következő év vagy éppen a szünet utáni időszak tanóráinak kidolgozásán. – Merre jártál? – bukik végül a kérdés, s újfent Belián felé fordulok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=830361#post830361][b]Szigethy Sándor - 2021.04.26. 12:24[/b][/url]

Tetszik az érzet, amit szájamban hagy arra irányuló válaszom, hogy minden rendben van-e. Mert valóban így van. Minden szuper, nincsen okom panaszra. Még ha sokszor a gondterhelt ábrázatomat kell bámulnia a velem szemben állóknak. Ez bizonyára, amolyan velem járó dolog, ilyen az arcberendezésem. Minta mindig aggódnék valamin. Szorongás? Persze. Ilyen a túlgondoló emberek világa. Valahol társítják ezt a tulajdonságot az intelligenciával. De akkor, kérem valaki mondja meg, hogy mégis miért érzem éppen ezekért a túlgondolásokért magamat ostobának és butának?
Automatikusan nyúlok kifogástalanul barna tincseim közé, amikor Belián megjegyzi, hogy még mindig egészen jól tartják magukat. Haloványan mosolyogva bólintok néhányat, hiszen tényleg nincsen semmi nagyobb gond a kölykökkel. Persze vannak olyan napok, amikor jobban kihúzzák a gyufát, de akkor én nagyon könnyen lesöpröm magamról a felelősséget és küldöm ahhoz a felelőshöz, akiknek a problémás gyermekekkel kell foglalkoznia. Büntetőmunka? Merlin óvjon tőle. Abból egyik sem tanul, csak még jobban megutálja a tárgyat. Arról már nem is beszélve, hogy ezen okból kiindulva nekem pedig nincsen már kedvem az időmet vesztegetni velük.
– Amerika? – fordulok felé tágra nyílt zöld szemeimmel, miközben ajkaimat elismerő-elgondolkodó módon húzom el arcom baljának irányába. Nem szokásom a kijelentések ismételgetése – köszönjük Captain Obvious –, de arra nem számítottam, hogy ilyen messzire keveredik a történtek után. Bár vannak a kontinensen olyan végtelenül megnyugtató helyek, ahol jól lehetett újra erőt gyűjteni. – Ott merre?
Újabb elismerő grimasz jelenik meg kisimult vonásaim között és egyet-kettőt bólogatva sétálok ki a stég szélére. Méretes kezeim még mindig zsebemben rejtőznek.
– Hogyan találtad meg azt az alapítványt? – fordulok vissza felé féloldalasan

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842728#post842728][b]Szigethy Sándor - 2022.01.25. 19:22[/b][/url]

Ebben az átmeneti időben van valami megnyugtató. A félhomály és a hideg. Amikor az emberek nagyrésze ki sem dugja a meleg lakásból az orrát, akkor jövök én. Nem vágyom a tömeget. Soha nem vágytam. Egy kellemes séta kell ilyenkor. Egy kávé a félig üres – vagy valakinek félig teli, de az nem én vagyok – kávézóban. Egy újság. Illatok, amiket csak a szabadban lehet érezni. Nyugalom. Csend és béke. Ezért választottam ismét a stéget az este lezárására. Mondjuk, furcsán érzem magam. Papírzacskóval a kezemben, amiben néhány üveg sör és néhány otthonra vásárolt tétel pihen olyan, mintha ez már egyszer megtörtént volna. Vannak dolgok, amik nem változnak; például az öltözködésem. Farmernadrág, egy kockás ing és fölötte a khaki színű kabát. Oldalamat barna bőrtáskám húzza, amit a stég szélére hajítok. Szokásos peckes testtartással ácsorgok egy ideig a víz tükrét figyelve. Megcsillan rajta a lemenő nap fénye és aranysárgává varázsolja azt, ahogyan néhány pillanatra gondolataimat. Elmélázó félmosoly terül szét borostás arcomon, hogy aztán felrázzam magam, a papírzacskót a táska mellé helyezzem, és már szisszenjen is a jól megérdemelt világos. Vékony ajkaimhoz emelem az üveg száját, míg enyém éppen annyira nyílik meg, hogy egy öblös kortyot magamhoz vegyek. A szénsav azonnal csípi torkomat, a keserű íz pedig jóleső melegséget hagy maga után. Valljuk be, kényelmes egy nap volt. Nem volt benne semmi olyan, amit megbántam volna. Edzettem, olvastam. Meghagytam az én-időmet, ami rendkívül fontos számomra. Az üveget magam mellé lógatom, a másik, szabad kezem zsebre dugom. Csak egy dal kúszik elmém kottafüzetébe, hogy annak ritmusos dobolása méretes lábaimat dobolni kényszerítse. Közben gondolataim valahol nagyon messze járnak. Én magam sem érem utol őket… szép este.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842736#post842736][b]Szigethy Sándor - 2022.01.25. 20:10[/b][/url]

Újabb kortyot veszek a teljesített nap örömére. Ekkor simogat meg egy lágy fuvallat, amire szentimentálisan lehunyom szemeimet. Mindig ez a hétköznapok fénypontja; a természet és annak hangjai. Kacsák szállnak fel a tó vízéről, amiknek szárnycsapása rángat vissza a nyitott szemmel érzékelhető valóságba. Követem őket zöld szemeimmel, amiket most szűkíteni kényszerülök, hiszen szemüvegemet a barna táska mélyére száműztem. Sokat volt ma rajtam, ezért jó, hogy pihennek kicsit a most fáradtan megcsillanó lélektükrök. Mély sóhaj szakad fel tüdőmből, hogy egy újabb kortyot véve elgondolkodón biggyesszem ajkaimat. Szájamban óvatosan forgatom meg az italt, hogy aztán hangosan nyeljem le a mennyiséget. Iskolai ügyek járnak a fejemben. Nem gyötrő módon, egyszerűen nekem nem egyszerű elengedni a munkát. Azon veszem észre sokszor magamat, hogy a otthon melegében, a kanapén fekve, a mennyezeten kirajzolódnak a képletek, amiket aznap tanulmányoztam az irodában. Gyerekek egy-egy válasza a feltett kérdéseimre, amik elveszik a magabiztosságomat. Sokat fejlődtem mellettük, ám az bizonyos, hogy nem leszek az az ember, aki jól kijön a gyerekekkel. Nem teszek különbséget gyermek és felnőtt között. Soha nem is fogok. Az agyamra megy a sok kérdés. A zsivaj és a rosszalkodás. Mintha én nem éltem volna át ezt. És nem is. Mindig vénebb voltam a koromnál. Felszabadult gyermekévek nem léteznek számomra. Mindenesetre szépek voltak azok az évek is…
Reccsen mögöttem a stég. Lábam dobolása megáll, de nem fordulok. Csupán próbálom koponyámban megforgatni szemeimet, hogy megláthassam, ki az, aki ilyenkor erre jár. Vastag ujjaim erősebben szorítanak a sörösüveg nyakára. Ám nem vagyok az a balhés, majrés fajta; így nyugodtnak tűnő, mégis karót nyelt módon ácsorgok, amíg meg nem hallom a hátam mögül érkező női hangot. Szemeim kitágulnak, szemöldököm a magasba reppen. Így fordulok meg tengelyem körül, hogy Elektra sötét tekintetével találkozzanak zöldjeim. Hitetlen, jellegzetes félmosoly száguld végig arcomon. Gondolatunk ugyanaz volt a ma estét illetően. Megszólalok.
– Elektra – ejtem ki a nevet ajkaimon, de mozdulni nem merek. Hallottam, hogy mi történt vele. Nem tudom, hogy… hogy tudja-e kihez beszél. – Hogy… hogy vagy?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842745#post842745][b]Szigethy Sándor - 2022.01.25. 21:01[/b][/url]

Egy másodperc rémült csend. Nem szeretem azokat a helyzeteket, amikor nem tudom, hogy mit is kell csinálni vagy mondani. Ezért kissé megrettenve állok a nő előtt. Nem számítottam már túl sok dologra a mai napon, de ez biztosan a lehetetlen kategóriába sorolható. Persze, hogy elfog a magatehetetlenség. Aztán átfut az agyamon; a memóriáját elveszíthette, de karakteréből nem veszíthetett annyit. Elvégre, ha ismeretlen volnék, akkor biztosan nem ütötte volna meg ezt a közvetlen hangnemet. Túl sok minden száguld végig összekuszált gondolataimban. Ami egyértelműen ki is ül az arcomra. Először a hitetlenkedő mosoly, majd a mosoly tovaszáll és csak az értetlenség marad arcomon. Nem is értem, hogyan dolgozhattam ennyi évig a Minisztériumnak. Ja, igen… eddig nem voltak normális emberi kapcsolataim és el tudom választani a munkát a magánélettől. Az utóbbiban eléggé esetlen tudok lenni. Ott soha nem érzem a hatalmat, hogy irányítani tudom a dolgokat. Csak csendesen figyelek és hallgatok. Aztán levonom magamnak a tanulságot.
A kezemben lévő sört emelem meg, hogy rátekinthessek, majd vissza Elektrára. Szinte érzem arcomon azt a csípős érzést, amitől már annyira elszoktam.
– Persze – hadarom egy torokköszörülést megelőzően, majd lehajolok, hogy a papírzacskóból egy újabb sört vegyek elő, és a nő felé nyújthassam. Ekkor kicsit abban a helyzetben maradok. Csak figyelem és nem tudom, hogy mit mondhatnék. Mondjak valamit? De mit? „De jó, hogy újra látlak. Hogy van az amnéziád?”
– Nem. Persze, hogy nem – húzom egy lágy mosolyra ajkaimat, majd még mindig hitetlenkedve fejet csóválva teszem fel a kérdést. – Minden rendben? – elvégre olyan hatása van megjelenésének, mintha semmi nem változott volna. Az jó, nem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=842777#post842777][b]Szigethy Sándor - 2022.01.25. 23:40[/b][/url]

Nem egyszerű nekem egy ilyen helyzet. Ilyenkor nem tudom, hogy mit szabad vagy mit illik kérdezni. Tudhatnám, hogy Elektra nem az a fajta nő, aki szereti a tapintatos, szánakozó rákérdezéseket. Nem mintha bármilyen nemű szánalmat éreznék, de félek, hogy úgy csapódna le. Ismerem őt. Ismerem a temperamentumát. És nem tartok tőle, csupán szeretem tiszteletben tartani az emberek határait, és nem felbolygatni az érzelmeket. Biccentek egyet a válaszra, miszerint most már jobban érzi magát. Teljesen megértem; egy hosszú nap után semmi nem esik jobban, mint egy korty sör. Ezt gyakorlott alkoholistaként mondom, hanem egy tény. Ha valaki jó érzéssel tölt el, akkor azt meg kell tenned egy hosszú nap után. Legyen az egyik könyv, egy ital, egy zeneszám. Bármi. Nekem pedig ez kell. Csend, egy üveg a kedvenc sörömből és most, hogy régi barátomat megpillantom, egy beszélgetés sem áll túlságosan távol tőlem. Hiszen jól tudom, hogy ő nem fog belőlem kierőszakolni semmit. Nem kell megfelelnem a társalgási szabályoknak. Egyszerűen vagyunk, és majd ő vezeti a beszélgetést. Magánemberként nem vagyok jó ebben. És nem is akarok az lenni. Ez kényelmes. És én szeretem a határaimat. Ha ezeken túl kell lépnem, akkor… feszengek.
– De – felelek arra, hogy ismerős-e a helyzet. Az érzetre keserédes mosoly kerül borostás arcomra. Aznap este jó tanácsokkal szerettem volna ellátni. A visszájára sült el a dolog, ami miatt kissé kellemetlen az emlék. Eltűnt. Nem értettem. Nem értettük. Azóta végképp megfogadtam, hogy nem osztok olyan tanácsokat, amikre nincsen szükség. Hegedüsh megtört. És én sem voltam sokkal jobban. Természetesen egy szót sem váltottunk egymással, csak egyre kevesebbet láttam a férfit az iskolában. Prága? Ha jól emlékszem a későbbi pletykákból, akkor az volt a hely, ahová Elektra elmenekült. Az itt történt beszélgetés után nem éreztem helyesnek, hogy keressem. Egyszer sikerült még összefutni a Fő utczán. De éreztem, hogy nincsen minden rendben. Nem szeretek erőltetni dolgokat. Féltem, hogy újra én indítok el valamit, ami miatt ő hasonló szituációba kerül. „Azt is tudom”, hallom a mondatot, mire érdeklődőn fordítom felé kreolszín arcomat. Végig hallgatom, majd jellegzetesen felhorkanok.
– Egy nyitott könyv vagyok számodra, ugye? – nevetek fel kínosan, hiszen az előző gondolatspirál, amibe keveredtem rányomja kissé a bélyegét erre a hangulatra. Gyorsan próbálom ezt korrigálni. – Pfff – fújom ki hangosan a levegőt. – Nem is tudom – kezdem, majd torok köszörülve végre valami érdemleges is elhagyja szájamat. – Mi történt az elmúlt pár hónapban? – emberelem meg magam és veszek egy kortyot a sörből. Félig nyelem le, de máris folytatom. – Visszatért a memóriád? Nem láttam vagy hallottam erről semmit – s ezzel el is árulom magam, hogy annak ellenére, hogy sosem látogattam meg, figyeltem az eseményeket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=843136#post843136][b]Szigethy Sándor - 2022.02.04. 11:27[/b][/url]

Jóleső sóhaj hagyja el vékony ajkaimat egy újabb korty után. Semmi nem változott az életemben azóta, amióta nem találkoztunk egymással. Ugyanúgy otthon ülök, olvasgatok. És elkezdtem feldolgozni „Számmisztika a babilóniai terapeuta szövegekben” elnevezésű tanulmányt. Számomra az olvasás és önmagam tovább fejlesztése folytonos szomjat hagy maga után, mintha csak túlcukrozott sütőtök levet innék. Ha mégis kimozdulok, akkor az Julesnak köszönhető, habár már sokszor marad inkább az otthon ülés. Igazából nekem ezzel nincsen gondom, hogy sok új dologról nem tudok beszámolni, ami velem történik. Szeretem a megszokott elfoglaltságokat, ugyanazon az útvonalon járni, ugyanazokra a helyekre visszatérni. Mint ahogyan most is teszem. Egy keserű sör elfogyasztása a stégen, miközben figyelem a lemenő napot. Szinte már nem is látni. A levegő egyre hűvösebb, ami kifejezetten tetszik azt tekintve, hogy a hőérzetem mindig magasabb az átlagnál, így ez a megfelelő környezet. A társaságról már nem is beszélve. Elektra mindig a legkedvesebb barátaim közé tartozott, ez ezért is egy csodálatos pont mai napon „i” betűjére. A bókra lágy mosoly kerül kreolszín vonásaim közé, de – természetesen – több dolgot nem fűzök hozzá. Ekkor felsőtestem felé fordítom, hogy mutassam érdeklődésemet a következő témában. Nem csak azért, mert ezt kívánja meg az illem, hanem valóban szeretném hallani, hogy mi is történt vele az utóbbi időszakban. A büszke hangnemre ismét egy halvány görbe jelentkezik arcomon, hogy aztán bólogatásom jelezze felé, hogy figyelek minden egyes szavára. Egy kis szünet következik, amibe bele is szólok.
– Biztosan hamarosan jelentkezni fog – utalok a gyermek mágiájára. Nem tudom, hogy ezzel megnyugtatom-e, vagy egyáltalán van-e szüksége nyugtatásra. Hiszen – amennyire ismerem őt – nem gondolnám, hogy akár egy mágia nélküli gyermek összetörné. Elektra nem az a tipikus boszorkány, aki kötődik a varázsvilág minden eleméhez. Nézzük csak a laptopot, a mugli szuperhősök iránti vonzalmát és azt, hogy valójában ritkán láttam mágiát használni. Ezzel nincs is semmi baj. Nincsen bennem rosszallás, hiszen én magam is örömömet lelem a varázstalan világ találmányaiban. Azonban azt nem tudnám elképzelni, hogy így éljem örökké az életemet. És témánál is vagyunk; a képregény. Érdeklődőn csillan smaragdszín szemem az estébe hajló nap fényében, majd ismét bólogatva szólalok meg levegős baritonomon.
– Gratulálok, Elektra! – emelem felé a sörösüveget egy koccintásra. – A sikeredre! – ütközik a két palack, s miközben visszaengedem sajátomat magam felé, még egyszer felé emelem egy kedves mosollyal.  Látom az arcán átsuhanó, megmagyarázhatatlan érzést, de szó nélkül hagyom. Soha nem szoktam belefolyni olyan dolgokba, amihez nincsen közöm, és látványosan nem akar a másik részletekbe menni. Egyszer akartam tanácsot adni; nem sült el túl jól. „Felejthetetlennek bizonyultál”, csapja meg a fülem a mondat. – Köszönöm – mondom zavartan. A bókokkal nem igazán tudok mit kezdeni még ennyi idősen sem. – Jársz terápiára? – kérdem bátortalanul. – Valami elme-rehabilitációra, ha úgy tetszik – folytatom tanácstalanul gesztikulálva. – Csak nem hagytak magadra az orvosok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=843722#post843722][b]Szigethy Sándor - 2022.02.21. 09:18[/b][/url]

Az én gondolataimban sem az aggodalom jelenik meg azonnal, amikor Imolát látom. Ő egy igencsak talpraesett gyermek, aki bizonyára a jég hátán is meg fog élni. Efelől semmi kétségem. Csupán Elektra érzéseit nem tudtam hová tenni, s mivel az érzelmek leolvasásával, majd annak megértésével is akad néminemű problémám, ezért jobb a biztosra menni és inkább érdeklődni. Már amikor valóban érdekel is a téma. Feleslegesen nem szoktam kérdezni vagy esetleg tovább húzni a beszélgetés fonalát. Nem vagyok zseniális beszélgetőpartner, azonban annál jobban tudok figyelni és hallgatni. Hiszen az sem teljesen egyértelmű, hogy azért hallgatok, mert nem akarok beszélgetni, vagy azért, mert érdeklődéssel hallgatom a másikat. Természetesen, abban reménykedek, hogy ennyi év után már Elektra tudja, hogy puszta illemből nem igazán szoktam csak úgy bólogatni és mosolyogni. A könyvbemutatóra ismét felcsillan a szemem. Elfogadóan biccentek egyet, és egy halk „köszönöm” után a megcsillanó holdfényt vizsgálgatom a vízfelszínen. Mély sóhaj szökik ki ajkamon. Önkénytelen reakciója ez testemnek a nő történetére. Amennyi borzalom történt vele az elmúlt néhány hónapban, azon is csodálkozva tátog az ember, hogy nem vesztette el tiszta elméjét az emlékekkel együtt. Az „ellenőrkém” megnevezésre elkapom zöldjeimet a tó vízéről, és halvány, szende mosollyal tekintek először barátomra, majd az oly’ érdekes stégdeszkákat kezdem vizsgálgatni.
– Nem féltelek téged – nem szó szerint értendő, mert természetes, hogy összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy valami baja eshet. Csupán azt jelenti ez, hogy nagyon is jól tudom, hogy valójában tud ő vigyázni magára. Most egyszerűen baleset történt, amiről senki nem tehet. Borzasztó belegondolni abba, hogy mit élhetett át a romok alatt. Mi történhetett? Milyen álmot láthatott a valóság és a túlvilág határán táncolva? Halkan köszörülöm meg a torkom a kérdés hallatán, majd szájamhoz emelem az üveg száját, s egy mély korty után megvonom széles vállaimat.
– Szerintem nem lepődsz meg, hogyha azt mondom, hogy semmi különleges – húzom bátortalan mosolyra ajkaimat. – Tanítok – bólintok egyet, kissé csücsörítve. – Edzek – bólintok még egyet. – Leginkább otthon vagyok – a nő is jól tudja, hogy kedvelem a nyugalmat, és mindent, amihez már hozzászoktam. Noha az sem lenne baj, hogyha végre kirúgnék a hámból. Nem is tudom… Szemem sarkából sandítok Elektrára. – Azt ugye tudod, hogy soha nem akartam kitakarni előled a napot? – utalok arra, hogy nem állt szándékomban bántani őt sohasem.