Arra, hogy hogyan talált a tóra, már nem is emlékezett igazán, mert egy ideje a nagy pancsikolásban teljesen elfeledkezett az élet minden egyéb részeiről.
Ruháit odakinn hagyta, hogy ne legyenek vizesek, bár lényegében mindegy volt, mert általában amúgy is a kutya alakjában flangált, de azért néha nap szeretett valami olyasmit csinálni, amire az anyja büszke lehetne ha látná.
Körülbelül tíz perce egy helyen keringett, mert látott a tó fenekén valami csillogót, amit fel akart hozni, de sohasem bírta elég szusszal, ám a feladás nem szerepelt a leány szótárában így újra, és újra lemerült, hogy aztán kinyújtsa kezecskéit, de így is túl ügyetlen legyen.
Azt már látta, hogy egy kis, átlátszó tárgyacskáról volt szó, ami mintha egy sellőt formált volna, de ebben egészen nem volt biztos. Már éppen újra alábukott volna, mikor megneszelt valamiféle zajt.
Meglepetten kapta fel vörös fejét s hamar kievickélt a partra és átvette kutya alakját.
A bokrok közül egy lány alakját pillantotta meg, amit örömmel és csaholással nyugtázott. Meg volt az embere aki reményei szerint felhozza majd neki a tárgyat.
A leány lábai elé rohant, köszöntve őt és pajkosan körbe is ugrálta mielőtt visszarohant volna a stéghez. A stég végénél megállt, fejével mintha bökött volna egyet, mint az emberek, mikor azt akarják, hogy kövesse őket az illető, majd borzalmasan béna ugrással már ismét a vízben landolt.

* Illusztráció *

Amint a pöttöm testét körülölelte a  lágy víz, töpörödött  lábaival evező gyanánt el is kezdett úszni a hely felé. Virsli kutya létére gyorsan szelte a habokat, bár pofáját elárasztották a vízcseppek és néha orrába is belement. A corgik nagyon édesek, de nem biztos, hogy úszásra lettek kifejlesztve. Mikor végre úgy gondolta, hogy ott volt azon a ponton, ahol még néhány perce nagyban próbálkozott a búvárkodással sikertelenül, ledugta fejét a víz alá, s bizonyságot is vett arról, hogy ott van még a kis kincsecske.  
Miután ez megtörtént hátra pillantott, hogy leellenőrizze a lányka is követte-e őt, vagy csak tovább állt, mintha mi sem történt volna.
De nem ment el. A stégen állt, fehér szőke tincsein csillogott a napsugár. Úgy tűnt érdeklődik Luca iránt, pásztázta a vizet, ami a stég környékén hullámzott. Ez már elég volt a corginak. Vissza úszott tempósan a stéghez és vakkantott néhányat, amíg víz nem ment a szájába, azután már csak prüszkölt édesen.
Addig várt türelmesen, amíg a lány be nem ugrott és ha ezt megtette, gőzerővel újból a hely felé kezdett úszni, de azért ügyelt rá, hogy a lányka ha akarja tudja követni őt. Neki kellett az a kis, csillogó izé, bár ő sem tudta, hogy mi a nyenyerének, csak úgy, mert szép volt és mert fényes volt.

Addig tempózott, míg oda nem ért a helyhez, majd vakkantott ügyetlenül, próbálva a víz felett tartani pofáját, több-kevesebb sikerrel.
Remélte, hogy a lány ebből is megérti majd óhaját, sóhaját, de tarsolyában már nem sok minden rávezető gesztus maradt, pláne ilyen nehezítő körülmények között, ahol inkább tűnt bohóchalnak mint kutyának.
Csakhogy a szőke nem vette észre a csillogást, vagy ha észre is vette nem foglalkozott vele, mivelhogy mikor felbukkant a víz alól kezében nem lapult ott a kis, sellős szobor.
A kis corgi most már nem bízta a féletlenre, elkezdett ugrálni, amennyire tudott a vízben, tehát annyira nem, egyszerűen csak mini hullámokat kreált a víz felszínén és csapkodott mancsával, majd nóziát a lány tenyeréhez nyomta és maga merült le a habok alá.
Még annyira sem jutott, mint emberi formájában, de remélte, hogy azért az út megkezdése már tényleg elég löketet adott a szőkeségnek ahhoz, hogy megértse a kutya szarka módjára a fényes tárgyakra bukott.

A corgi fejét bedugta a víz alá és onnan figyelte, hátha a lány végre sikerrel jár majd, ha ő nem is tudott.
Mikor először jött vissza a lány, üres kézzel a kis lény végtelenül szomorú lett, de mikor látta, hogy a másik mégsem adta fel és újra lemerült hálás is.
Nagyon drukkolt neki, ha máshogy nem is tudott, fejben biztatta, végig rajta tartva a szemét, hogy azonnal megláthassa a dolgot, ha az a felszín felé kezdene közeledni.
Mikor pedig meglátta a csillogó tárgyat közeledni, izgatottan kezdett ugrálni a vízben, s izgalmában a kontrollról is elfeledkezett, ami állati bőrében tartotta őt.
Mire Melissa felbukott a víz felszínére, Luca már teljes, emberi valójában ujjongott mellette, a vizet is vörösre színezte az őt körülölelő réztincsek.
- Annyira naagyoon kiráály vaagy! - világosította fel az ifjú rellonost Lu, miközben közelebb hajolt a kezekhez és az kezek között ülő tárgyhoz, hogy alaposabban is szemügyre vegye. Ez után sóvárgott egész délután.
Épp nyúlt volna a sellő után, mikor megpillantotta szeplőtől pettyes ujjait. Meglepetten nézte meg a kicsi, vézna végtagokat, s csak ekkor esett le neki, hogy amúgy már nem is eb.
- Oppá

Végre elérhető távolságba volt az a kis vacak, amire a fél napját rááldozta a lány, s ez akkora izgalommal töltötte el, hogy megfeledkezett a kutya és ember teste közötti vékony határról.
Már annyira megszokta, hogy úgy váltogatja az alakját, mint más a ruháit, meg hát épp nem is figyelt oda, mert el volt foglalva túlcsorduló örömével, hogy észre sem vette, mikor egyikből átcsúszott a másikba, csak mikor már túl késő volt.
Hamar visszahúzta kezecskéit, hogy alaposan megvizsgálja a dolgot, körbefordult, vagyis inkább lubickolt tengelye körül és rézvörös tincseit is végigtanulmányozta. Kétség sem fért hozzá, hogy ember volt.
Kicsit elpirult, bár általában nem érzékelte a kellemetlen helyzeteket, most még ő is tudta, hogy ez a véletlen tette szülhet neki egy-két kínosabb percet.
- Én...öhh - előre nyújtotta jobb kezét. - Bornemissza Luca. - mutatkozott be hamar. Nem igazán gondolt bele, hogy idegeneknél álnevet használjon, mert a végén rátalálhatnak, ehhez túl naiv volt.
Meglepődött a kérdésen, azt hitte egyértelmű volt.
- Mert oolyan nagyon szépen csilloog - húzta el a szavakat magyarázat gyanánt, miközben a tárgy után nyúlt. Neki az kellett, mert tetszett. Ez volt az indok. Ami Lucánál azonnal nyert.