Kevin
valamikor a szünet végén
ruha

Úgy érzem jót tett az, hogy kimozdultunk. Kellett a változás mindkettőnknek, nekem pedig különösen az, hogy Leandrot lássam. Aztán valljuk be, a meglepődések sora után nem csak sima nézzük már meg él-e program lett ebből. Jó sok mindenről el kellett beszélgetnünk, és most boldog vagyok. Legalább amíg még lehetőségünk van rá, addig vele lehetek. Így is rossz, hogy nem láthatom mindig, de hát kit érdekel, én ilyenre most nem is tudok gondolni.
Azon viszont elgondolkodtam, hogy miután végzek, mit is kezdjek. Nem biztos, hogy menni akarok el innen, de akkor neki kell idejönni, és nem beszél magyarul. Még annyit se, mint én, nekem sem a legegyszerűbb volt. Mestertanonc nem leszek, úgyhogy nem mondhatnám, hogy ráér a kérdés, de amíg megoldom, addig nekem itt határozottan jó. A hotel addig nekem tökéletes.
Viszont a kastélyban és ott sem tölthetek túl sok időt, mert a bezártság érzése nekem nem kedvez, a természetre, legalábbis a levegőre szükségem van. Valami csendes, nyugodt helyen, és bár tudnék mást is, én most a tavacskát céloztam meg, méghozzá a stéget pontosabban.
Csak most tudatosult bennem, hogy milyen negatív is voltam, de leszek is még, mert a problémák nagy része nem szűnt meg azzal, hogy Ő most megint az enyém. Attól még ugyanúgy ki kell használnunk az időt. Úgy utálom, hogy nálunk mindig az idő a nagy kérdés, ami mindent meghatároz.
Szóval most mosolygok ki a fejemből, és mivel jó idő is van, stabil elhatározásból ülök itt kint a tavon. Tavon, ugye, na.. lehetne pontosítani is, a szélén, lényegtelen, mert itt bárhol jó lenne, csak érjen levegő, és lássak valami szépet. Valamit, aminek a pillanatnyi varázsa megfoghat.
Olyan furcsám vidám minden, hogy szerintem nem tudnék most bántani senkit, de ártani sem neki szóval. Manda nem lepődne meg rajta, ha összefutnék vele, de valaki más, aki többet lát és erre járna, biztosan megkérdezné, hogy jól vagyok-e és orvos látott-e már.

Decukiii *---*

Éberség ide vagy oda, én képes vagyok rendesen elmerengeni, aztán azt se tudni hol vagyok. Most a szépen fodrozódó víztükrön ragad a szemem, ebből pedig már csak egy pillanatnyi nyilaló fájdalom zökkent ki. Belehalni nem fogok, de érintésre azért fájdalmas, mert a csizma csatjai nem védtek meg. A forrást pedig hamar kiszúrom tőlem nem is olyan távol, egy szép lapos kavics. De tényleg szép, tetszik a letisztult formája. Furcsa, de megint az jut eszembe, hogy a gyönyörű dolgok is milyen gyorsan és könnyedén képesek fájdalmat okozni. De én ezen is csak mosolygok..
Azt hittem nincs, ami most meglepjen, de ahogy az ismeretlen fiú fut hozzám és térdel le a lábamhoz már nagyjából összeáll bennem, hogy ő dobhatta azt a követ. Nem vagyok naiv, de azért mégsem tudom feltételezni, hogy szándékosan, ha még ide is jött.
- Szia! Nincs baj! Én Alegria vagyok.
A negativitás felüti ám a fejét, rögtön itt úszkál az agyamban, hogy szerencsétlen a gyerek. Hogyan lehetett eltalálni, és a nevét is kétszer említette.. Csak akkor kezd megint kirajzolódni bennem a reális kép, amikor tekintetemet a lábamról felemelem, Kevin tekintetét keresve. Kicsit.. nagyon elvörösödött, és ahogy folytatja értetlen képpel nézek rá egy darabig. Zavarban van, én azt értem, amit mond meg egy kicsit sem. Ha magyar lennék talán levágnám mit is akar mondani, de nekem ez annyi egymáshoz nem illő szó egyszerre, hogy csak nézek ki a fejemből.
Valahol sajnálom, és próbálok minél hamarabb rájönni a megfelelő szóra, hogy ne eméssze tovább magát. Vagyis csak reménykedek, hogy nem fogja, de nekem attól még nem jut eszembe, amit mondani akarok.. Addig viszont megint mond valamit, amire automatikusan mosolyognom kell. Megy már a folyamatos fordítás, és a végén még fel is nevetek.
- Akkor én is lehetek hős! És nem.. hm.. haragszom!
Megvan, igen, de ügyes vagyok! Ha nem tudtam volna kimondani, biztos idegbetegeskedtem volna ahelyett, hogy körbeírjam. Vannak bonyolult szavak, és az ilyeneket hagyom is.
Valóban nem éreztem a haragot, csak egy kicsit mérges voltam, és a miértjét ennek sem tudnám. Pillanatnyi érzelmek, de mindennek utat engedek. Egyszer élünk, én meg aztán sokáig úgysem! Akkor szerezzünk barátokat.
- Viszont látom rajtad.. veled mi a baj?
Jól mondtam? Mindegy, most a lehető legkedvesebb és megértőbb formámat akarom hozni, és reményeim szerint ez neki is átjön. Ha nem, akkor pedig nem leszek ideges! Bizony! Most meg fogom próbálni megérteni! És az sem utolsó, hogy tényleg kíváncsi vagyok. Ez lesz a vesztem.

Keviiiiin *---*

A mosoly egy pillanatra eltűnik az arcomról, amikor megkérdezi, ki is adta a nevem. Nem szeretem én ezt az embert, a tiszteletet sem érdemli meg.. Szemem is lesütöm kicsit, és egy hümmögés után, mivel eszembe jutott hogyan van magyarul, halkan szólalok meg.
- Nevelőapám. De köszönöm!
És már tér is vissza a jókedv, nem akarok szomorú lenni. Az már a múlt, és fájt sok minden, de veregetheti a vállam, nem nézek vissza rá. Akkor pedig már határozottam vigyorgok, amikor megerősít, hogy én is lehetek hős. Hát de jó nekünk! Sőt biztosan az vagyok, én meg arról biztosítom, hogy nem haragszom rá. A következő lépése meglep kicsit, nem szoktak idegenek csak így megölelni, de azt nem mondhatnám, hogy annyira letaglózna, hogy csak meredten bámuljak magam elé. De két másodperc után el is enged és ellép tőlem. Ekkor talán az értetlenség első jele kiütközik rajtam, de rögtön bocsánatot is kér. A szemkontaktust kerüli, és az arca.. ahogy kezdett egy kicsit javulni, úgy megint vörös.
Itt mondjuk egy kicsit zavar, hogy én majdhogynem ülök, és alapjáraton is milyen pici vagyok, aztán még fel kell rá néznem, és fáj a nyakam, úgyhogy összehangolt, gyors mozgással állok fel, és ahogy fejét lesüti, és be tudok állni alá. Jé, hát mégis jó alacsonynak lenni. Kezemet azért a vállára rakom, tényleg azt akarom, hogy ne féljen már, és ne legyen zavarban..
- Tényleg nem baj.
Amilyen személyiség vagyok.. most nekem is fura, hogy mennyire örülök Kevin vidámságának. Ő tényleg élvezi az életet, kissé bolondos, szórakozottan vesz fel mindent, és ez számomra olyan idegen. Olyan jó látni, hogy tényleg mintha semmi problémája nem lenne, mintha a legnagyobb fejtörést az okozná neki, hogy mit vegyen fel. A legapróbb dolog, de nem tudom belőle kinézni, hogy parázna bármiért. Boldog. És pont azért, hogy lássa, hogy örülök, és nincs ezzel a szórakozottsággal semmi bajom, én a szemkontaktust keresem, és mosolygok töretlenül. Olyan kis cukin, ahogy ritkán.
- Öhm.. bogarak.. Szeretem a pókokat. Kedvenc halam nincs. Neked?
Viszont amilyen átéléssel kérdez, és mondja, hogy neki sok van, valahogy el tudom képzelni, hogy imádja a bogarakat. A halakhoz meg nem igazán tudok hozzászólni. Még enni se szívesen, más tengeri herkentyűket szívesebben.
- Nem fáj, látod?
Még fel is emelem, és ugrálok is piciket neki. Ezt nem tudnám megtenni, ha éreznék bármit is, de már rég elmúlt a fájdalom, szóval nem kell aggódnia. Ő viszont ezt teszi, és eszembe sem jut haragudni rá. Szerintem sokkal jobb eset, mintha tenne rá magasról, mi van velem. Ismeretlenül is érdekli, jól vagyok-e, mert ő okozta. Hát.. neki működik a lelkiismerete. Sokat tanulhatnék tőle..
- Te szeret a bogarakat, ugye? Szerinted melyik a legcukibb?
Nem tudom, van-e egyáltalán olyan cuki a bogarak között, de ő biztos meg tudja mondani, én meg tudni akarom, tehát a határ kedvéért olyan kiscicásan aranyosan nézek. Ha kedves vagyok, úgyis elmondja. Miért ne mondaná el?

Kevin *--*

Én szeretem a pókokat, neki meg van pókja. Nem gondoltam, de mondjuk azt sem, hogy nincs neki, mert ha már valaki szereti őket, akkor egyértelmű Nekem mégsincs, de majd.. lesz!
- Eridonos vaaagy?
Az első felfedezésem, méghozzá a Kahlil bácsiból. Ott ő a főnök, vagyis a házvezető.
- Nem mondom el!
Értem én, hogy nem akarja, hogy elkerüljenek tőle a cukiságok. Én sem akartam, hogy a cicám meghaljon, mikor még pici voltam ,mert fontos volt nekem, de egy kisteherautót a hátán még ő sem bír el, hiába volt a legerősebb macsek a világon.
- Az szerintem is illene hozzád. A színes vidám és te vidám vagy.
Ez ilyen egyszerű. Én leggyakrabban sötét ruhákban járok, ilyen is vagyok, de ha valami nagyon színeset látok nekem is mosolyogni támad kedvem. Vagy nevetni, helyzetfüggő, most pedig határozottan boldog vagyok, még a színek nélkül is.
A lábam nem fáj, hogy elhiggye megmutatom, és ugrál ő is velem. Na, hát neki sem fáj, a stég meg hűen állja a gyűrődést, amíg ketten egyszerre ugrálunk, bár hangokkal azért kíséri a tevékenységünket.
Nyújtja a kezét, én pedig megfogom, és igazából fogalmam sincs miért, vagy mit akar, ösztönösen nyújtom az enyémet, mert hát vidámság van. Mosolygömb, meg JÓ'ETTE! Aztán megpörget, én meg megint csak vigyorgok, de úgy igazán, ahogy nagyon régen.
Na, hát akkor tisztázzuk, hogy szereti a bogarakat, nagyon. Mégpedig, ahogy erről beszélünk a vörös pofija mellett látni ám azt is, hogy csillog a szeme. Az óriáshangyákon mondjuk meg még nem gondolkoztam, de ha képesek kienni a kastély falát, akkor még hasznos cukiságok is lehetnének. Én tudnám mire használni őket. Persze csak cserébe a sok szeretetért.
- És ezt is tartsam titokban?
Halkan szólalok meg, ahogy ő is a fülemhez hajolt és lehalkított, meg nézelődött, hát gondolom, akkor ez is valami tök szuper, de nem publikus dolog. Azt hiszem mindenki csak egy állatot tarthat, és ez sokkal több, meg ha nem is minősül úgy állatnak.. a bogarakat nem nagyon szeretik. Nem értem..
- Uuu, köszönöööm!
Ezt a lelkesedést azért ritkán tapasztalhatja bárki is a környezetemben, de mellette nem tudok nem örülni, ennyi az egész.
- Nézzünk!
Igazából még ki se tudom mondani, mire ő már eldől, a stég pedig beleremeg. Ja, és én még mindig csak mosolygok, és hamar feleszmélek, hogy ez így állva nem lesz jó. Leülök hát előbb, aztán kifekszem mellé. Olyan sok felhő nincs, amiből válogatni lehet, de az első, amit kiszúrok, az egy nyuszi.
- Nézd, már megint egy nyúl! Esküszöm, mindig látok nyulat az égen..
De mutatom is, nem foglalkozva azzal, hogy ő abból a szemszögből egyáltalán nem oda látja, ahova én mutatok. Ilyen a felhőnézés. Amikor három-négyszer visszakérdezünk, hol az az ott, mert mindenkinek máshol van.
- Amúgy a pókjaidat megnézhetem majd?
Felé fordítom a fejemet, csak hogy lássa, még mindig ott van az arcomon a görbület, és nem is fog eltűnni, viszont ettől függetlenül szeretném látni Tónit meg Karcsit, ha lehet. És miért ne lehetne? Cuki vagyok.

Keviiin *--*

Meglepő - legalábbis számomra -, milyen felszabadult vagyok. Az élet tényleg úgy néz vissza rám, amilyen képpel nekimegyek, erre kellett volna hamarabb rájönnöm. Ha boldogság vesz körül, hát csak vigyorgok és hülyéskedek, jól érzem magam.
- Ki a harmadik?
Kíváncsiság határtalan, de ha nem lenne, akkor is érdekelne, ki az, aki még tud a bogarakról. Biztos ő is megbízható és cuki, hogy Kevin elmondta neki.
Felhőket már ritkán nézek, régen, kiskoromban gyakran csináltam ezt. Nagyon sokat gondolkoztam, és amikor kint, belefáradtam az ülésbe, aztán eldőltem a pázsiton. Nagy kertünk volt, az egyetlen, amit még most is hiányolok a spanyol otthonomból. Más egyáltalán nem, és most ezt is visszakaptam. Most nem hiányzik az a zöld fű, a lényeg az, hogy ott egy nyuszi, és ő is látja. Na, hát látja!
Nevetek vele, és amiért kérdeznék is, felé fordulok. Azt hittem nem lehet, de amikor azt mondja, hogy megmutatja majd a pókjait még inkább vigyorgok, mint eddig.
- Ajándééék?
Mindent lehet fokozni, jót és rosszat is a végtelenségig, de nekem most meggyőződésem hogy ezt nem. Ez így már.. túl jó. De nem vagyok önző, ha azt mondom megérdemlem. Ennyi minden után már csak vigyorogni fogok!
- Pegazus...
Megismételem, amit mondott, hogy azért tudatosuljon bennem, hogy mit is látok, vagy előbb mit keresek az égen. Mert hogy én aztán nem találom, így egy másodpercre csalódottság ül ki az arcomra..
- Hol van?
Örülnék, mondjuk ha megmutatná, mert én látni akarok azt a felhőt. Hisztizni nem fogok, mert van még sok felhő az égen, rengeteg, de én azt akarom, ez pedig fontosabb, mint a többi felhő.
Ahogy hasra fordul, fordulok vele én is, és semmitmondó nézéssel meg mosolyogva nézem, és bólogatok arra, amit mond.
- Szerintem is. Én nem voltam ám vidám, de melletted nem lehet nem örülni mindennek.  
Szerintem mi nagyon jóba leszünk, szinten tart majd, ha vissza akarok esni a letargiába. Akkor csak meg kell keresni, és.. de jó nekem. Hamarabb kellett volna találkoznom vele, most már biztos vagyok benne.
Eszembe jut hirtelen, hogy miért is dőltünk ki a stégen, és a hason fekvést megtartva fordítom a fejem az ég felé.
- Ezek olyan.. semmilyenek. Ott az is paca balra fent, meg alatta is.
Még hunyorítok is, meg elforgatom a fejem, de ezek akkor is csak pacák. Felhőre hasonlítanak, semmi másra sem. De lehet arra sem. Nem vagyok benne biztos, ez az, ami biztos. Vagy.. mégsem?

Keviiiin *-*

Először mintha nem értene, de azt hiszem hamar rájön, mire a kérdésem, én meg csak vigyorgok, hogy akkor már azt is tudom, hogy van egy hugicája. Nekem is van, és ő sem árulkodós, de ez akkor is csak hármunk titka marad. Nem fogom elmondani csak azért, mert ő nem adja tovább. Megígértem Kevinnek.
Érdekelnek a pókjai, és ezt tudtára is adom, és bár eddig is mosolygott, azt hiszem örül neki. És láthatom is őket, de meglepetést is kapok! A kíváncsiság megint kezd elindulni, mert ha valaki tényleg az, hát az én vagyok. Nem vagyok nyugodt, amíg nem tudom mindenről, hogy mit rejt vagy miért van úgy.
- Akkor jó kislány leszek. Megígérem.
Nevetek vele, de még a szívemhez is teszem a kezem, hogy hatásosabb legyek. Megígértem, szóval illene betartani is. Jó kislány ritkán vagyok, de most akkor ezt is kipróbáljuk. Ismeretszerzés, valamire biztos jó.
Persze a felhők sem maradhatnak el, és abból a kevéskéből is válogatunk, de hát én nem látom a pegazust. Még nem hisztizek, de láthatóan zavar, hogy ez így van, ő pedig rögtön segít. Az, mint tény, hogy megfogta a kezemet a pontosabb behatároláshoz nem is érdekel, pontosabban szinte észre sem veszem, még akkor sem, amikor már megvan, hogy az tényleg egy.. kentaur. Szárnyakkal. Na, azt hiszem ezért nem láttam. Utána hirtelen engedi el a kezemet, csak ekkor tűnik fel igazán, és ha vannak halvány fokozatok a vigyoraim között, akkor az most megértő és kedves inkább, mint a cuki.
- Nem baaaj. Én is szoktam ilyet, nem haragszom.
Most úgy megölelném, csak megnyugtatni, de tudom, hogy nála akkor csak rosszabb lenne, mint előtte. De tisztázzuk, hogy örülünk nagyon, és ebben ugye az a legjobb, hogy még én is elismerem.
- Ühüm!
Bólogatok tovább vigyorogva, és most megint rá nézek. Csak ahogy a pacákat említi fordulok megint a hátamra és nézem őket. Na jó, hát tényleg szépek. Mindenben meg lehet látni a szépet, és ezek.. szépek.
- Nem hiszem, hogy akad bárki. Most, hogy levizsgáztam a hotelban lakom, amíg valami házat nem találok. Apa majd megveszi. De kereshetsz, ha nem akarod, hogy elvesszek. Leandro még úgysincs itt...
Mosolygok bambán, még ha igazából nem is igénylek felügyelést. Mandához szoktam átmenni, de ugye ő sem ér rá mindig, Anitát annyira nem zargatom, és akkor itt ki is fújt. A szobámban rajzolgatok, vagy írom a könyvemet tovább, csak ez nekem olyan egyhangú. Mindig valahol lenni máshol az jó, de egyedül már nem az. Azt meg észre sem veszem, hogy a vőlegényemet is említettem, és róla eddig még egy szó sem esett, így biztosan nem tudja, kiről van szó.
- Nem tudom már. Régen szebbek voltak, de mióta itt vagyok a magyar felhők a szépek.
Két év alatt igenis sokat változnak a felhők. Meg előtte sem nézegettem őket egy jó ideig már, csak amíg a vőlegényemmel való kapcsolatunkban nem volt semmit probléma. Azóta nem voltam hajlandó felhőket nézni, mert a szép dolgok a múltból, elég rendesen fájnak. Most viszont boldogság van, egyértelmű!
- Hm.. szereted a sütiket?
Felcsillan a szemem, mert én imádom, de hát van oka is a kérdésemnek. Méghozzá én sütit akarok, az pedig a stégen itt egyértelműen nincs, és szívesen elrángatom magammal Kevint is sütit enni. Persze ugye csak képletesen, igazából kétszer akkora, mint én, és mivel bántani sem akarom, képtelen lennék rá. Csak nem akarom itt hagyni, és még elbúcsúzni se. Mellette észre sem veszem, olyan boldog vagyok.