Heather

Unalmas hét unalmas hétköznapja, ami semmi újat nem tartogat. Reggel ezzel a gondolattal ébredtem, és a rossz kedv megmaradt egész napra. Céltalanul sétáltam fel le az iskola falai között, és valami izgalmasat kerestem. Néha felbukkant egy-egy ismerős, váltottam velük pár szót, majd mindenki tovább állt. Hogy őszinte legyek, semmi nem maradt meg a beszélgetésekből. Tekintetem ködösen meredt a partneremre, de fel nem fogtam, hogy mit magyaráznak. Ennek ellenére válaszoltam nekik, de lehet valami irtózatosan nagy marhaságot. Délután ez a hangulat rosszból átváltott ingerültbe vagyis feszültbe. Le kellett valahogy vezetnem a felgyülemlett energiát, ezért elmentem egyet futni. Amíg a lábam bírta addig futottam. De nem fáradtam el, és nem lettem nyugodtabb. Jó lenne valami konditerem az iskolában, az talán segítene valamennyit. Lehet túlzottan sportember vagyok, és ennyire lételemem a mozgás. Napok óta semmi ilyesmit nem műveltem, és ez ki is ütött idővel. Hiányzik a vívás, a konditerem, a hegymászás. Utóbbit még csak kezdő szinten űzöm, de nagyon élvezem, és biztos, hogy nem fogom egyhamar abbahagyni. A vívás már gyerekkorom óta az életem része, és nagyon szeretem, de már kezd unalmas lenni. Viszont most, ilyen közel a csúcshoz, nem hagyhatom abba. Van egy célom, azt el akarom érni, és nem fogok addig megállni, míg az a bizonyos arany a nyakamban nem fog lógni. A konditermi edzésre pedig azért van szükség, hogy bírjam a hajtást, legyen bennem erő és az izom sem árt. Viszont mióta vége a szünetnek és visszajöttem, nem volt lehetőségem terembe menni, így hiába is edzek a szobába naponta kétszer. Egy kissé összeestem, mind karba, mind hátba. Lehet ez is az oka részben a rossz kedvemnek. Nem érzem jól magam a bőrömben.
Vacsoránál sem volt jobb kedvem, de az a rengeteg étel, amit magamba tömtem, kicsit javított a helyzeten. Végül arra jutottam, hogy esélytelen lenne, hogy én ilyen állapotba elaludjak, inkább kilógok a suliból. Tudom, hogy nem szép dolog, és meg is büntethetnek érte, de majd csak túlélem valahogy. A gördeszkám társaságában kilógtam és a faluig meg sem állta.
Nemsokára arra eszmélek fel, hogy akadályba ütköztem, ez pedig nem más, mint a falu tava, egész pontosan az ahhoz tartozó stég. Sötét volt, csak nagyon kevés fény jutott el idáig, így a szememet eléggé megerőltetve vizsgáltam a környéket. De ki is lenne itt ilyenkor?! Úgy gondoltam, hogy senki nem mászkál már éjnek évadján, de amint megpillantottam egy, a stégen fekvő alakot, rá kellett jönnöm, hogy tévedek. Felkaptam a gördeszkát, majd a fekvő alak felé indultam. Gondoltam illene megnézni, hogy jól van-e, mert a normális ember nem fekszik kinn éjszaka, egyedül, egy stégen.
- Szép estét! - köszönök udvariasan, majd tisztes távolságba a lánytól megállok, és várok valami válaszra.

Láthatóan nem vágyik társaságra, így hamar összekapja magát és távozik, hamarosan én is elhagyom a stéget.