BK Fórum - Stég

Csancsim

Az út pora – olybá tűnik, pedig közel sincs erről szó – több száz tucat métere tapad a tornacipője fehér gumijára, miközben lépései nyomát hagyja maga után a szürkés talajon. Bóklászása mindennemű célnak teljes hiányában volt, s tulajdonképpen azt sem tudja, hogy merre tart, egyszerűen csak hagyja, hogy a lába vigye arra, amerre akarja, na meg a kavics, amit éppen maga előtt rugdalt; ha jobbra ment, hát követte, ha balra, akkor pedig balra tartott utána.
Amikor még kissrác volt, akkor ezért csúnyán kikapott. Sokszor kószált csak úgy el, hogy aztán koszos ruhában, szétment cipővel előkerüljön szürkületkor - gyakran volt egy kiadós tockos a jutalma édesanyja puha keze által. Sokkal kevésbé fájt, mint volt megszégyenítő. Könnyeket nyelni, szabadságtól megfosztottnak lenni senki nem szeret, főleg nem Zsombor, aki akkor érezte magát nem fél embernek, ha végre csak úgy mindentől távol volt; akkoriban már küzdött a kényszerekkel, ellenük pedig bármit megtett volna. Tényleg bármit.
Ma már a gyógyszerek és terápiák kezelik helyette a problémát, de az élvezet azért maradt. A zavartalanság, a szabályozatlanság továbbra is lételeme, amiről – ha erre van lehetősége – nem mond le. Bár nem mindig tökéletes. Valahol a távolban viháncolást hall; arra semmi esetre sem menne, szemben vele pedig a tó kristályos csillogás tetszik vissza. Nem igazán kell sokat gondolkoznia, hogy merre menjen tovább, még az olyan élvezettel társául szegődött kavicsot is hagyja veszendőbe. Hamarosan pár a puha, zöld füvön lépked a víz felé, ami a tegnapi esőzésektől kicsit ugyan még nedves, de legalább a port lemossa a cipője orráról. A fűről pedig hamar aszfaltra vált; közeledik a kis stég felé, ami látszólag üres – technikailag meg aki nem látszik, az ott sincs -, de valami történik. Először csak a fél teste zsibbad le a becsapódástól, utána pedig a feje fájdul meg a betonon való csattanástól; egy pillanatra minden sötétebb lesz, a karjait és lábait széttárva terül el. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy már csak az eső hiányzik, amikor még sötétebb lesz és apró vízcseppek csöpögnek arcára, de amikor már a hangot is hallja, hirtelen összeáll a kép; Csanád barátságos arca mosolyog le rá, miközben a kezét nyújtja.
Nem fogadja el. Komoran néz rá, miközben még mindig a földön fekszik, aztán egyszerre talpra szökken, leporolja nadrágját és pólóját elől, aztán komoran pislogva méri végig a srácot immáron állva.
- Ha bajom lenne sem hiszem, hogy vissza tudnád csinálni - veti oda morogva, aztán a saját vállán keresztül hátranézve próbálja a háta állapotát felmérni; egy lyuk és három kósza fűszál és rengeteg por, amit első pillanatok alatt fel tud mérni.
- Amúgy nem. Nem esett bajom – teszi még hozzá némiképp flegmán, de semmiképp szántszándékkal kellemetlen hangnemben.