Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=244241#post244241][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.02.26. 17:25[/b][/url]

Ma egészen szép idő van, bár ezt sajnos én csak láthatom, de nem érezhetem, hiszen testem az régóta nincs. Nem akarom azonban magam melankóliába ringatni, úgyhogy azért csak lemegyek a tóhoz, jobban mondva tükröződésből tükröződésbe suhanva leügyeskedem szellemszerű valómat a falu határában található tavacska stégjéhez. Eszembe se jut, hogy itt megláthat valaki, úgyhogy nem is rejtőzöm el, ahogy általában szoktam, óvva a többi embert az ijedtségtől, amit magányos tükörképem okozhatna nekik.
Elhelyezkedem, hogy lássam az égen átúszó fehérd, fodros felhőket, aztán csak hallgatom a zajokat és a neszeket, melyek némelyikét a nád és a szél közös tánca okozza, más részük a körülöttem lévő állatok mindennapi életének velejárói. Már szinte egészen dallamosnak tartom a tücskök zenéjének keveredését a békák kuruttyolásával, amikor eszembe jut, hogy akár zenélhetnék is.
Előveszem saját magam alkotta hangszerem, és eljátszok rajta egy rövid dallamot, mire az állatok hirtelen elhallgatnak. Nem zavartatom magam, folytatom a zenélést, ők pedig hamarosan csatlakoznak hozzám. Már életemben megfigyeltem, hogy a legtöbb lénynek természetétől fogva igen jó zenei hallása van, bár azért vannak olyanok is, amelyeknek a hangja nem éppen muzikális.
Pár napja sikerült egy, a szobájában olvasó diák melletti üveglámpaburába rejtőznöm, és onnan kifigyelni, miről is szól a kötet, ami annyira lefoglalja a srácot. Egészen érdekes történetek voltak benne, amik közül egy rövidke verset még mindig az emlékezetemben tartok. Olyan halkan suttogom el a négy sort, hogy szinte én is alig hallom:

Szinte rám is illhetne a versike, talán épp ezért is tetszett meg annyira. Eltökélem, hogy dallamot formálok hozzá, hogy aztán énekelhessem is. Míg ezzel foglalkozom, legalább nem kell a magányos gondolataimmal és az unalommal bajlódnom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=244614#post244614][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.02.27. 16:05[/b][/url]

Dalszerzői próbálkozásaimat egy lány érkezte szakítja félbe, aki láthatóan tanulni jött ide, legalábbis a magával hozott könyvből, pergamenekből és íróeszközökből erre következtetek. Abbahagyom a zenélést, elrakom a hangszert is, és közelebb lopakodok a lányhoz. Fiatalnak tűnik, talán éppen elsőéves lehet, maximum másodikos. Hosszú, szőke haja ragyog a rásütő nap fényében, akárha aranyból lenne, és arcát keretezve lágyan omlik a hátára és a vállaira. Néha egy-egy szellő megrezzenti a tincseit, ő ezt tűri, és közben egy dalt dúdolgat.
Mikor benéz a stég alá, elbújok egy sötétebb részre, mert egyelőre nem szeretném, ha észrevenne. Még a végén úgy megijeszteném, hogy beleesik a vízbe. Hallgatom a penna sercegését a papíron, a lány morgolódását, majd kuncogását, és érzem, ahogy ajkaim mosolyra görbülnek. Az ismeretlen lánynak kellemes aurája van, valahogy jó a közelében lenni, ezért úgy döntök, hogy vele maradok, míg csak vissza nem indul a kastélyba. Akkor majd azt is kiderítem, hogy melyik házból való, és talán majd máskor is megkeresem, hátha lesz még részem abban a szerencsében, hogy hallhatom énekelni.
Hirtelen egy vízcsepp hull a tó felszínére fodroztatva azt, ettől pedig pár pillanatig homályosan látom a külvilágot. Először azt gondolom, hogy az eső eredt el, de több csepp nem érkezik. Kíváncsian lesek fel a tanuló lányra, majd ijedten veszem észre, hogy sír. Nem víz, hanem könnycsepp volt tehát, ami utat találva a faépítmény deszkái között a tóra és abban tükröződő arcomra pottyant.
Sosem szerettem mások szomorúságát látni, főleg akkor nem, ha lányokról volt szó. Nem bírom a könnyeket, mert azok fájdalmat jelentenek, keserűség és mély bánat hozza elő őket, és ha nem sikerül megállítanom folyásukat, az azt jelenti, hogy kudarcot vallottam.
Felrémlik egy réges-régi emlék, benne egy másik lánnyal, akin nem tudtam segíteni, aki mindig egyedül volt, és magányának burkát nem voltam képes áttörni. Emlékszem ritkán felcsillantott mosolyára és ragyogó szemeire is, de keserű arca, melyet a könnyek sokkal idősebbnek mutattak valós koránál, sokkal mélyebben belém vésődött.
Segíteni akarok a felettem síró lányon, így hát újra előveszem a hangszerem, és egy csendes dallamot kezdek játszani rajta. Kicsit melankolikus, de most csak az a lényeg, hogy észrevegye, nincs egyedül, van kivel megosztania a terheit.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=245511#post245511][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.03.01. 20:54[/b][/url]

Szeretek zenélni. Mikor még ténylegesen éltem, és volt testem, a zenét használtam arra, hogy elmeneküljek az olyan dolgok elől, amikkel nem volt merszem szembenézni. A dalszerzés és muzsikálás segített akkor is, amikor szomorú voltam, és amikor egy büntetésből kapott kiadós verés után, már csak arra volt erőm, hogy összegömbölyödjek a fekhelyemen. Gyakran jártak dallamok és szövegrészletek a fejemben, és amíg ezekre koncentráltam, addig minden kevésbé fájt, vagy nem is számított egyáltalán.
Azt azonban még sosem tapasztaltam, hogy valakinek örömet okozott volna a zenélésem, épp ezért nagyon meglep a lány reakciója. Szőke hajával, boldog mosolyával olyan akár egy angyal. Alakját körbefogják és felragyogtatják a lenyugvóban lévő nap arany sugarai. Szomorúsága azonban mélyebbnek tűnik annál, hogy egy múló mosoly megváltoztassa. Már épp megszólalnék, mikor az ismeretlen szépség énekelni kezd, hangjával néma ámultba ejtve engem és a környéket.
Szó nélkül bámulom őt, és élvezem a dalt, amit előtte még sosem hallottam, de igyekszem megjegyezni, hogy aztán később megpróbálhassam magam is eljátszani.
Az ének hirtelen hallgat el, ezért feltekintek a stégre, hogy megtudjam, mi történt, de nem látok semmi szokatlant és a lány kérdése sem segít ki. Körbenézek, de én nem látok senkit, akihez szólhatott volna. Bár tudásomra általában igencsak büszke vagyok, most magamhoz képest nagyon lassan jövök rá, hogy a kérdést nekem címezte. Annyira sietek válaszolni, hogy hangommal megijesztek egy békát, ami egy közeli kövön épp kuruttyoláshoz látott volna.
- Albert a nevem, Lugosvölgyi Albert. - Bemutatkozásom közben meg is hajlok, mint mindig, ez egy olyan szokás, amit talán sosem sikerül levetkőznöm, ugyanakkor a legkevésbé zavaró az összes ósdi tulajdonságom közül. Persze ő nem is láthatja, hogy ezt teszem, hiszen én csupán a víz felszínén lévő tükröződésben létezem. Az egész kicsit úgy néz ki, mintha pont a vízfelszín alatt lebegnék, de ezt is csak akkor észlelheti, ha lenéz a tóra.
- Ne ijedj meg, de én itt vagyok lenn! - szólítom meg újra, mert szeretném, ha észrevenne. - Tudod, egy kisebb mágikus balesetnek köszönhetően testem az nem nagyon van, jobban mondva egyáltalán nincs, ezért csak körülményes úton-módon látszódom. De a víz felszíne például nagyon jó közvetítő ilyen szempontból.
Ha nem ijesztem el testetlen valómmal, akkor megpróbálok megtudni róla pár dolgot.
- Gyönyörűen énekelsz, igazán nagy örömmel tölt el, hogy hallottalak - dicsérem meg énekhangját, majd a korábbi szomorú arckifejezésére terelem a témát. - Ha nem sértelek meg a kérdezősködésemmel, akkor megtudhatnám, hogy mi keserített el annyira, hogy könnyekkel csúfítottad el gyönyörű orcádat?
Oh, a fenébe, már megint túl régies voltam, pedig én tényleg igyekszem. Na, de a legtöbben általában vagy furcsálkodva fogadják számukra őskorinak tűnő szavaimat, vagy kinevetnek miatta. Remélem, hogy a lány utóbbit választja, mert igazán ráférne egy mosoly.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=246220#post246220][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.03.02. 22:05[/b][/url]

A szőke szépség láthatóan megijedt tőlem, vagy legalábbis nehezen jut szóhoz. Szerencsére a nevét hamarosan megtudom, így legalább már azon tudom szólítani, de talán még korai lenne beceneveken törnöm a fejem. Bár ő az összes többi magára vonatkozó kérdést szinte figyelmen kívül hagyja, nekem szegez egy rakás másikat, amire láthatóan várja a választ. Ezt nem szándékozom annyiban hagyni, de egyelőre megadnom neki, amit szeretne.
- Néhány száz évvel ezelőtt éppen a mestermunkámat készítettem. A mesterem a mágikus utazások szakértője volt, és én a nyomdokaiba szerettem volna lépni, ezért elkészítettem két tükröt, melyek között elméletileg lehetett volna utazni. Sajnos, amikor kipróbáltam, kiderült, hogy még nem egészen tökéletesek, én pedig a kettő között rekedtem, egy afféle köztes dimenzióban. - Szeretek magyarázni, ezért talán egy kicsit hosszabban beszélek az eseményről, pedig rövidebben is össze lehetne foglalni. - Azóta nem tudok kilépni innen, viszont a tükrökön kívül bármilyen tükröződő felületen meg tudok jelenni a pocsolyáktól kezdve az ékszereken át az evőeszközökig. Persze a tükrökben látszódom a legjobban, de azért eléggé unalmas folyton egy helyben lenni, úgyhogy néha el szoktam járni körülnézni. Most például egy új dalon gondolkoztam - mutatom neki a hangszerem, majd pár hangnyit fújom is, hogy hallja, tényleg én voltam a láthatatlan zenész.
- Örülök, hogy megismerhetlek Isobel - mosolygok rá, majd megpróbálkozom pár újabb kérdéssel, hátha ezekkel sikeresebb leszek, mint a korábbiakkal. - Ugye ide jársz az iskolába? Melyik a házad, melyik évfolyamra jársz? Úgy tudom, épp most van vizsgaidőszak. Nehezek a vizsgák? Szigorúak a tanárok?
Várom, hogy feleljen pár kérdésemre, bár talán egy kicsit túlságosan buzgó voltam, nem kellett volna ennyire érdeklődőnek lennem. De engem még mindig érdekel, hogy miért is sírt, mert biztos vagyok benne, hogy bármi is az, biztos, hogy fontos dolog. Talán, ha kicsit jobban megismerjük egymást, megnyílik nekem annyira, hogy beszéljen szomorúságának okáról is. Egyelőre azonban csak várok, hátha lesz annyira kegyes hozzám, hogy megválaszolja sebtében feltett milliónyi kérdésemet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=247766#post247766][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.03.06. 16:37[/b][/url]

Miközben beszélek, a napnyugta egyre közeleg, vagyis az idő is, amikor el kell válnom az épp most megismert lánytól. Nem mintha este nem látszódnék a vízben, valójában sokkal jobban tükröződöm olyankor, de a lánynak hamarosan itt a takarodó ideje, és nem szeretném, ha elkapná egy szemfüles prefektus. Azonban egyelőre még nem fenyeget minket közvetlenül ez a veszély, van még időnk ismerkedni.
- Levitás! Ennek örülök. Tudod, én a toronyban lakom, legalábbis időm nagy részében ott tartózkodom. Lehet, hogy összefutunk majd máskor is.
Bár a találkozásnak csak a lehetősége adott, engem mégis annyira boldoggá tesz a gondolat, hogy láthatom őt máskor is, hogy elvigyorodok. Közben a lány újfent félreteszi az általam pedzegetett témát, vagyis saját magát és keresett helyette másikat. Ezzel sikerült teljesen felpiszkálnia a kíváncsiságomat, elvégre mi lehet olyan rossz, hogy ennyire kerülje? Na, jó, lehet, hogy egy titokzatos, vagy éppen ijesztő, csupán tükörképként létező alaknak én sem számolnék be az életemről, de van egy olyan érzésem, hogy másoknak sem beszél róla. Az, hogy egyedül sírdogál egy a kastélytól távolabb lévő helyen, ezt mutatja nekem.
- Még nem igazán tiszta, hogy mikor is élhettem, de valamikor a középkorban azt hiszem. Bocsánatot kérek, de eléggé ködösek, és távoliak az emlékeim. - Van, hogy jobban emlékszem a dolgokra, majdnem mindenre, ami életemben velem történt, és van, hogy majdnem a nevemet is elfelejtem. Valószínűleg a tükör mellékhatásai, meg persze annak a több száz évnek, amit benne eltöltöttem.
Felidéződik bennem a tükör éjsötét belseje, a hosszú magányosan telt évek, és összerezzenek. Nem szívesen vallom be, de nagyon is félek, hogy egyszer csak visszakerülök oda, nemcsak az estékre, mint most, hanem újabb hónapokra, évekre. Azt biztos, nem bírnám ki ép ésszel.
- Biztos, hogy nem akarsz arról beszélni, hogy miért sírtál? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon. - Általában megkönnyebbülést hoz, ha elmondhatod valakinek, hogy mi bánt. Ígérem, nem adom tovább, de persze, ha nem akarod megosztani velem, azt is megértem.
Hagyom, hogy maga döntsön arról, hogy mit mond el, és mit tart meg magának, én csak segíteni szeretnék neki, de nem mindenki igényli ezt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=259873#post259873][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.03.26. 20:12[/b][/url]

A toronyban tartózkodásom nem lepi meg különösebben a lányt, legalábbis én nem látok az arcán csodálkozást. Őt valami egészen más érdekli ezzel kapcsolatban.
- A feltételezés is sértő - vörösödök el teljesen, bár nem tudom, hogy a tó hullámzó felszínén ebből mennyit lehet észrevenni. Nem gondoltam volna, hogy abból, amit mondtam ilyesmi is leszűrhető, ha tudtam volna, biztosan másképp fogalmazom meg a mondanivalóm. - Tudom, hogy mi az illem, sosem vetemednék ilyesmire.
Hiába bombázom a lányt ugyanazzal a témával, rendre elkerüli a kérdéseimet, helyettük nekem szegez néhány másikat. Egyelőre nem adom fel, hogy megtudjam, mi szomorította el az aranyhajú tündért, de nem is akarok udvariatlannak tűnni, így hát megfelelek kérdéseire.
- Ez így nem teljesen igaz. Emlékszem sok dologra, de azért vannak homályos foltok is, és vannak képek, amik csak akkor élesednek ki, ha nagyon erősen gondolok rájuk. Persze el is vesztettem sok mindent az emlékeim közül, ezeket valószínűleg már sosem kapom vissza, de ez épp olyan, mint ahogy nagy valószínűséggel te sem sok mindenre emlékszel abból az időből, amikor mondjuk, öt éves voltál. De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem - borzongok meg, majd megpróbálok rámosolyogni a lányra, hogy ne ijesszem meg túlzottan. - Bocsáss meg, ezek eléggé rossz élményeim, úgyhogy, ha lehet, inkább váltsunk témát.
Ezzel újra forszírozni kezdem a már megannyiszor félresöpört témát: sírásának okát, de eltökéltem, hogy ez az utolsó próbálkozás. Ha nem akarja elmondani, akkor bizonyára nagyon súlyos a dolog, nekem pedig semmi közöm hozzá. A lány láthatóan beletörődik abba, hogy nem hagyom békén, és szólásra nyitja a száját.
Attól, amit mond, elhalkul körülöttünk a világ, én legalábbis semmi mást nem hallok, csak az ő hangját. Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell vagy éppen, mit lehet mondani. Szívesebben karolnám át, vagy simogatnám meg, de nem tudom, és már nagyon bánom, hogy rákérdeztem a dologra. Fel kellett volna fognom, hogy ez olyasmi, amit nem illik forszírozni, csak éppen annyira új, annyira szokatlan nekem még ez a világ. Vannak dolgok, amikben sokkal lazábbak az emberek, de vannak, amiket még ebben a számomra új világban sem könnyű kimondani.
- Bocsáss meg, nem akartam... - szavaim halkak, talán el is vesznek a levegőben, félresöpri őket a nád suhogása és a tücskök zenéje, de nem tudok mit mondani, sajnálatomat pedig ennél jobban nem akarom kimutatni. Az én időmben az emberek nem tűrték, ha valaki sajnálta őket, én még csak ehhez tudok igazodni, és nem tudom, hogy mivel vidíthatnám fel a lányt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=276241#post276241][b]Lugosvölgyi Albert - 2014.04.15. 22:44[/b][/url]

Kő esett le a szívemről, amikor egy pillanatra megfeledkezni látszott bújáról-bajáról, pedig tudom, hogy az őt ért csapás nem olyan, amit az ember könnyen félre tehetne. Öröm hallani, hogy szívesen hallgatja beszédemet, hát kapva kapok az alkalmon, hogy elterelhessem a figyelmét szomorúságának tárgyáról. Mese pedig mindig van a tarsolyomban.
- A régi életemben nem volt annyi szórakozási lehetőségünk, mint most akad az embereknek. Sokféle játékkal láttam a kastély lakóit játszani, és hallottam őket beszélgetni olyan dolgokról, amikről még sosem hallottam. Csak az izgatottságukból feltételezem, hogy ezek is mind a szórakoztatást szolgálták.
- De sosem unatkoztunk, és ha nem volt a kezünk ügyében semmi, amit eszközként használhattunk volna, a képzeletünk mindig ott maradt nekünk. Most is ez tart életben. Magányomban a régi történeteket idézem fel, és újakat is kreálok, ha megszáll az ihlet.
Csak beszélek, beszélek, hogy boldoggá tegyem a tüneményt, és miközben a szavakat fogalmazom, gondolataimban a megfelelő történetért kutatok, amit előadhatnék neki.
- Elmondok neked egy régi mesét, ha van kedved meghallgatni. Akár rólad is szólhatna, hiszen a főszereplője egy aranyhajú, angyali teremtés, aki elveszett, és keresi a helyét a világban.
Újabb és újabb rohanó hullámgyűrűk fodrozzák a víz felszínét, így nehezebben látszom, és nekem is bonyolultabb kivenni Isobel arcvonásait. Nem zavartatom magam, belekezdek a történetbe, ha szívesen fogadja a lány.
- Egy erdőmélyi házikóban élt az Őrség legszebb hölgye, akit Emesének neveztek. Nem tudták, hogy keveredett az erdőbe, nem tudták, honnan származik, de az tudott volt róla, hogy olyan közel áll a természethez, mint senki más. Úgy hírlett róla, ért az állatok nyelvén, de az biztos volt, hogy a növények érintésétől szebben és jobban nőttek, és néhányan arra is esküdni mertek volna, hogy kérésére a fák sétára indultak az avaron.
Itt félbe kell szakítsam a történetet, ugyanis ráébredek, hogy a szűnni nem akaró fodrozódás a víztükrön nem az enyhe szélnek volt köszönhető, nem is a tavi állatok játéka volt, az eső szemerkélése. Míg idáig jutottam a mesében, az eső egyre rákezdett, és ahogy az égre tekintettem, láttam a viharfelhők gyülekezését.
- Hölgyem, megázol - jelentettem ki a történet folytatása helyett. - Nem tarthatlak itt, az egészséged látná kárát. Jobb, ha visszasietsz a kastélyba, mielőtt kitör a vihar.
Sajnálom, hogy ilyen kurtán-furcsán kell véget érnie a beszélgetésünknek, de ez nem jelenti azt, hogy többet nem is találkozhatunk.
- Látjuk még egymást - ígérem neki. - És akkor befejezem a történetet is, ha még szeretnéd hallani.
Noszogatom az indulásra, és integetve figyelem őt, míg eltűnik a Bagolykő vára felé vezető úton. Én szintén egy utat keresek hazafelé, a sok esőcsepp és pocsolya pedig a segítségemre siet.