Napos, de hűvös reggelre ébredtem, ami némileg lelombozta, egyébként sem felhőtlen hangulatú személyem. Ma valahogy még a rellonosok is elkerültek. Pedig háztársaimmal igen jól kijövök mindig, annak ellenére is, hogy valahol mind defektesek vagyunk. Lehetséges volna, hogy ez tart össze minket? A kérdés persze költői, de válaszokat sokan próbálnának meg adni rá. Este összeszedtem magam, hogy kimenjek a friss levegőre és mivel úgy hallottam, hogy egészen új helyek kerültek felfedezésre, így úgy döntöttem, megvizsgálom őket közelebbről is.
    Lebaktattam a faluba, nézelődtem a boltokban, néhányba még be is kódorogtam, de nem vásároltam semmit. Szokásomtól eltérően kikerültem a pubot, de a csárdából jövő hangok sem tudtak becsábítani. Ahogy haladtam a falu határa felé, megpillantottam egy stéget. Kíváncsian indultam el arrafelé, ahová megérkezve kifejezetten éles csend fogadott. Elszoktam a zajmentes övezetektől, így meglepően furcsa volt a hely számomra, de ekkor még nem tudtam volna megmondani, hogy jó, vagy rossz értelemben. Elsétáltam a végéhez és lezuttyantam.
    Különböző gondolatok motoszkáltak a fejemben. Többek között a múlt, amit már rég magam mögött kellett volna hagynom, de újra és újra felszakad a seb. Nem beszéltem erről soha senkivel, pedig próbálkoztak pszichológus ismerőst is bevetni. Nemhogy megbíztam volna vele, csak ellenségesebb lettem tőle. Rám sosem hatottak a lelki ápolgatós dumák, meg a „nyugodj meg, nem lesz semmi baj” közhelyek. Attól, hogy megnyugszom, még lesz baj, ahogy attól még lehetek ideges, hogy nem lesz baj. Ezek ilyen egyszerű dolgok. A kedvencem mondjuk az volt, mikor valaki azt kérte, tárjam ki a lelkem. A lelkemet nem, de az ajtót teljes szélességben kitártam előtte azzal a kommentárral, hogy maximum a testemet vizsgálhatja majd meg közelebbről nyitottan, miután feldobtam a pacskert. Sokan nem értékelték és még jobban győzködtek, hogy nekem orvosi segítségre van szükségem. Szerintem meg amíg egészséges vagyok és vannak kapcsolataim a külvilággal, addig minden rendben velem. Amin szeretnék változtatni, azon már nem lehet, így pont nem egy lélekbúvár fog velem csodát tenni és angyallá varázsolni. És ha már itt tartunk, pont ezért gyűlölöm és szeretem a csendet. Mert hagy gondolkodni.

    A vizet néztem és egyre több gondolatomnak adtam teret, amikor valaki bosszúsan ült le mellém. Konkrétan úgy nézett rám, mintha én lennék élete óriási problémája, amit gyorsan meg kéne szüntetni. Nem is ismertem, ahogy ő sem engem, de az alaphangulat már adott volt, legalábbis részéről. Felhúztam két szemöldökömet és hallgattam a bemutatkozást, majd összehúztam a szemeimet. Komolyan jobb, ha nem tudom mi jár a srác fejében.
- Nina vagyok – mutatkoztam be én is, de ennél több kommunikációs töltetet nem tartalmazott a dolog. Volt egy olyan megérzésem, hogy a srác eleve elrendelte, hogy ellenszenves vagyok. Láttam rajta, hogy nem épp higgadt állapotban huppant le mellém, de most még idegesebbnek tűnt. Nem vagyok kötözködős típus – na jó, mégis… -, de én voltam itt előbb, hosszú ez a stég, ha nem bír, fel lehet állni és arrébb lehet menni. Nem tehetek róla, hogy pont ide jöttem, ahogy arról sem, hogy neki rossz napja van. Talán dolgozott bennem valamiféle együttérzés, talán csak túl akartam esni ezen az egészen és végső esetben elüldözni, nem tudom, de megszólaltam.
- Elárulod mi a baj, vagy zongorázzuk előbb végig a szokásos „nincs semmi” verziót? – nekem ez csak abból a szempontból nem volt mindegy, hogy mennyi energiámat kell beleölnöm a dologba. A kérdésem így is egy kissé száraznak, nyersnek hathatott, de mentségemre váljon, az empátia sosem tartozott az erősségeimhez. Szellemileg és testileg úgy érzem megütöttem a mércét minden tekintetben, de az érzelmi oldalon óriási lyuk tátongott. Nem szégyelltem, de nem is hangoztattam, aki ismert, tudta milyen vagyok, aki pedig régóta ismert, annak még sejtése is volt, hogy miért lettem ilyen.
    Nem voltam biztos abban, hogy Zsolt végül választ fog-e adni a kérdésemre, de valahol mélyen mindegy is volt. Próbáltam kihozni magamból érzéseket, mintha tényleg lennének, pedig már jó ideje nem váltott ki belőlem senki ilyesmit. Talán mondanom kellett volna valami okosat, vagy közhelyekkel bombázni a srácot, de az ilyenkor nem segít. Vagy magától beszél, vagy az egész átmegy erőszak terápiába, mintha a pszichológus előtt feküdne és muszáj lenne mondania valamit attól függetlenül, hogy a végén így is úgy is betegnek fogják nyilvánítani. Aztán isten ments valami hasonlótól, pont hogy nem vagyok kíváncsi mások lelki nyomorára.

    Elképedve figyeltem a fiút. Kevés dolog van, ami engem letaglóz, netán meglep, de a mondandója egyenesen a padlóhoz vágott. El kellett számoljak vagy hatezerig, míg oda jutottam, hogy nyelek egyet és válaszolok. Gondosan ízlelgettem az elhangzott szavakat. A buta libánál egy hajszálon múlott, hogy be ne billentsem a vízbe, de lévén érettebb vagyok én ennél, inkább csak pislogtam egyet és elképzeltem, ahogy kicsinálom. Sok mindennel vádolhattak igen, de amiket felsorolt, totál nem rám illettek. Aztán a végén a megjegyzése… Most komolyan vitatkozzak vele?
- Te nagyon zakkant vagy. Deprimál, hogy olyan antiszociális egyedekkel kell töltenem az időmet, akiknek sem magánélete, sem annyi esze nincs, hogy azon kívül amit látnak és hallanak, esetleg kérdezzenek is, netán gondolkodjanak. Véleményem szerint szellemi alulfejlettséged nem feltétlenül agyi kapacitásodból adódik, sokkal inkább naivságod és hiszékenységed oka mindez – fejeztem be, majd kis szünetet tartva folytattam. – Azt mondtad, próbáljam megcáfolni az elhangzottakat. Nem vagyok köteles lereagálni az ilyen primitív megnyilvánulásokat, veled csak azért teszek kivételt, mert sikerült olyannyira felhúznod, hogy legszívesebben megfojtanálak egy kanál vízben. Azonban láthatod, hogy semmi ilyesmit nem készülök tenni, tehát azt az intelligencia küszöböt, melyet te elém tettél, bőven megugrottam, úgyhogy jól figyelj. Egyszer mondom el, de jó lassan, hogy még te is megértsd. Söprögess a magad háza táján, engem pedig hagyj békén, ne ítélj, hogy ne ítéltess. Nem tudsz rólam semmit, ahogyan a családomról sem és nem, nem fogok mesélni, mert sem rád, sem senki másra nem tartozik – újabb levegőt vettem, de ez alkalommal megálltam, hogy legyen ideje felfogni a hallottakat. Mielőtt azonban reagálhatott volna, újra megszólaltam.
- Buta liba volnék? Nem hinném. Igaz, csak levelezőn, de végeztem egyetemet, össze tudok rakni nem is egy értelmes összetett mondatot, a szókincsem már most nagyobb, mint a tiéd bármikor lesz, nagyképű pedig azért leszek, mert ha ilyesmit vágsz a fejemhez, akkor megadom hozzá az alapot, hogy igazad legyen. Gazdag vagyok, de megdolgoztam érte. Arról nem tehetek, hogy a sikereimben a saját sikertelenségedet látod, lehet jobban csinálni. Egy egyszerű rellonos diák vagyok, te meg egy degenerált nyomorék – fejeztem be végül végleg a mondandómat. Én igazán nem terveztem ilyesfajta társalgást estére, de ha egyszer kikényszerítik belőlem, akkor megadom a módját. Plusz, azt hiszem még életemben nem beszéltem ennyit... Kétségbe vonta, hogy képes vagyok-e értelmesen reagálni? A választ megadtam. Innentől meg mehet a sunyiba.

    Mikor épp befejeztem volna a mondandómat, lökést éreztem és a vízben landoltam. Eljött az a pillanat, hogy elegem lett, ha a szép szó nem használ, akkor megoldjuk másképp. A fiú felém nyújtotta a kezét és bocsánatot kért. Természetesen kezét nem fogadtam el, kimásztam a vízből és elővettem a pálcámat. Úgy tettem, mintha legalábbis ezzel végez ért volna a dolog.
- Leperex – mormoltam, majd újra szárazon álltam a stégen. Csípőre tettem a kezem és felvettem a azt a pózt, amitől általában mindenkiben meghűl a vér. Ez ugyanis az a felállás volt, amikor komolyra fordítom a dolgokat. Nagyjából négy méterre lehettem tőle, inkább nem mentem még egyszer a közelébe, mert ha megint megfürdet, tényleg elborítja az agyam a méreg és akkor nem ússza meg annyival, hogy egész éjszaka táncolni fog.
- Megbocsájtok. Borítsunk rá fátylat – hangom negédes volt, az ember azt hihette, biztonságban van. Mielőtt Zsoltnak leeshetett volna a tantusz, előkaptam a pálcámat és már mondtam is az átkot. – Scrupto – a fiú egyszeriben milliónyi tű szúrását érezhette a testén belül, ám ennek felszíni nyoma nem volt. Valószínűleg mozogni is alig bírt én pedig keresztbe fontam kezem a mellkasom előtt és rámosolyogtam. Vannak helyzetek, amikor elkerülhetetlen a sors, ő is ilyenbe került. Mielőtt még valami butaságot akart volna tenni, gondoltam megfosztom a pálcájától, úgy a legélvezetesebb a dolog.
- Invito pálca – mondtam, majd immáron két szépség birtokában álltam. Örömmel töltött el, hogy a srácot szenvedni láttam. Jómagam nem szívesen éltem volna át ezeket a kínokat, de most legalább megtanulja, hogy ne szórakozzon másokkal, főleg nem az idősebbekkel.  – De azért remélem nincs harag – vigyorodtam el és vártam. Vártam, hogy vergődjön és könyörögjön, hogy hagyjam abba. Természetesen nem kínoztam volna halálra, ez meg sem fordult a fejemben, ismertem a következményeket és nem óhajtottam a részesük lenni.
- Ha akad mondandód, van még olyan átkom, ami okozhat pár kellemetlen percet, bár a megelőzés érdekében akár el is némíthatlak. Az rossz lenne igaz? – élveztem a helyzeti előnyömet. Két pálcával és egy megkínzott fiúval öröm az élet, nemde? Nem féltem különösebben, de jobbnak láttam, ha azért mégis csak elcsitítom a másikat. – Silentio – halkan mormoltam el a varázsigét és ezzel végeztem is. Amit eddig el akart mondani, elmondhatta, most viszont még mindig az átkom kínozta őt és ha akart volna se bírt volna tenni semmit.