[Kinsey]
Rájöttem, hogy az idők során egy erős ellenérzés alakult ki bennem a mugli orvosokkal szemben. Pontosabban a mugli orvosokkal és a bájitalokkal szemben. Pontosabban ennek a két dolognak az összekeverésével szemben, ha jobban belegondolok. Felagund tanár úr legutóbbi törekvései arra, hogy áttoljon a bájitaltan vizsgán elég rosszul sültek el. Persze az egész "amit megfőztél, azt meg is iszod" taktikának az a lényege, hogy megszívjam, és tanuljak a hibáimból, de most azt hiszem, hogy csak megszívtam, mert még mindig nem tudom megkülönböztetni a varangydudvát a szárított denevérszemtől. Egyszerűen nem megy. Nem csoda, hogy harmadszorra ismétlem az első évet, persze csak amiatt a fránya bájitaltan miatt. Össze kéne kapnom magam, mert ha megint megbukom, könnyen lehet, hogy kitesznek a Bagolykőből.
A faluban sétálok, sajnos ez most nem a szokásos semmittevős, céltalan séta, nagyon is konkrét indíttatással eredtem útnak. Le kell küzdenem a félig nemlétező fóbiám! Tudtam, hogy nem szabadott volna meginnom azt a löttyöt pénteken... Mikor szóltam a professzornak, hogy valami nincs rendben, egyszerűen legyintett, és azt mondta, hogy ne féljek, egy-két napon belül elmúlik. Már hétfő van, de még egyáltalán nem múlt el. Hétvégén hazautaztam, a szüleim természetesen rögtön kiszúrták, hogy valami nincs rendben, ezért elvittek a kerületi rendelőbe, többórás ücsörgés és egyik orvostól a másikhoz menetelés után egy pszichiáter felállította a végleges diagnózist: "Gyerekkori traumából fakadó aquafóbia". Víziszonyom van, aminek - annak ellenére, hogy születéskor alakul ki, és elméletileg a betegeket egész életükben végigkíséri - nálam csak most jöttek elő a tünetei. Tök logikus. Mugli orvostudomány–Bence 1 - 0.
A hidrofóbia lehetséges kezelési módjainak mindegyike hasonló alapkoncepcióval bír: a vízhez társuló negatív élményeket a vízhez társuló pozitív élményekkel kell felülírni. Mivel nem úgy néz ki, hogy magától egyhamar elmúlna ez a csodás állapot, amiben találtam magam, úgy döntöttem, hogy megpróbálom a mugli módszerrel orvosolni a problémámat, hátha beválik. Pár percen belül el is érem Bogolyfalva egyetlen tavát. Nem jó látvány. Kicsit sem. Mégis, muszáj kényszerítenem magam arra, hogy leküzdjem a félelmeimet, így odasétálok a kicsit túlságosan is korhadozónak tűnő stéghez, amely bőven benyúlik a tó fölé. Szerencsére senki nincs rajta, így nem fogják látni a bénázásomat, bár egyelőre még csak nem is bénázok, a stéget bámulom pár lépésnyi távolságból, miközben azon gondolkodom, hogyan fogok itt a vízzel kapcsolatos pozitív élményeket szerezni, miközben képtelen vagyok arra, hogy a tó közelébe menjek.

[Kinsey]
– Hogyan kezdjek neki? – motyogom magamban, miközben félelemmel bámulok le a stégre. Nehéz ügy ez a hidrofóbia, már közel öt perce állok egy helyben, még mindig nem voltam képes rálépni arra a fránya hajóhídra. Pedig azért nem olyan óriási feladat, meg amúgy is, mit árthat nekem a víz? Mondjuk megfulladhatok, ha beleesek, nem tudhatom, sekély-e eléggé a víz ahhoz, hogy leérjen a lábam, úszni meg ugyebár nem tudok... Egy csomó undorító és veszélyes lény élhet odalent, a mélyben, velük sem lenne jó ötlet packázni, a számtalan baktériumról és vírusról nem is beszélve, ami a tó vízében hemzseghet. Azaz hemzseg. A tó tele van baktériumokkal, akik mind meg akarnak gyilkolni. Biztos vagyok benne.
Megrázom magam, ahogy belegondolok abba, milyen szánalmasan festhetek, ki kell találnom valamit, meg kell emberelnem magam! Nem lehet igaz, hogy a víz így kifog rajtam. Mivel valószínű, hogy a stégen is olyan kórokozók vannak, mint a vízben, úgy döntök, hogy letisztítom kicsit, mielőtt rálépnék, jobb félni, mint megijedni... Előveszem a varázspálcám, és a pallóra célzok vele.
– Suvickus! - mondom ki egész határozottan a varázsigét, ami óriási fejlődés az általános kicsit határozottanhoz képest, a viszonylag gyakori teljesen határozatlanullal összehasonlítva pedig végképp. Úgy néz ki, hogy tudok, ha akarok. Vagy ha úgy érzem, hogy halálosan fenyegetnek a bacilusok. Most, hogy a stég megtisztult egy kicsit – bár jól látható változást nem értem el, tudom, hogy a rajta található baktériumok száma nagy valószínűséggel csökkent – a tó felé merészkedek pár lépést. Nem is olyan rossz, nem szokásom a természetben gyönyörködni, de a naplemente egész szép itt... Persze nem csodálhatom sokáig a tájat. Jellemző.
A kellemes, békés nyári estét átszelő, vérfagyasztó sikoly, kitágult orrlyukak, dülledt szemek. A férfi egy üldözött vad tökéletes mintapéldányát láthatja most bennem. Vagy egy ijedt srácot, aki sikítozik, mikor hozzászól valaki. Reflexszerűen megfordulok egy viszonylag nagy körben, hogy láthassam potenciális rosszakarómat. Pillanatokon belül azon kapom magam, hogy a hapsi karja felé nyúlok, és meg is fogom azt, pár tizedmásodperc alatt realizálódik bennem, hogy miért. Elfogyott alólam a talaj, azaz a stég, az oldalán támaszkodom a lábammal, magyarán nem vagyok éppen stabilis helyzetben. A meglepetés következtében megszakadt sikolyom megint kitör a torkomból, nem eshetek be a vízbe!
– Segíts, segíts, kérlek, segíts, ez nem pozitív élmény! - olyan erősen próbálom magam húzni, amennyire csak tudom, hogy ne kelljen beleesnem a tóba, ennél rosszabb dolgot nagyon nehezen tudnék most elképelni. Ráadásul az idegen lehet, hogy igazat mond, és tényleg tele van sellőkkel a víz, akkor bizony nagyon megszívtam, attól tartok, hogy meg fognak enni vacsorára. Ha a sellők egyáltalán esznek embert... lehet, hogy a Legendás Lények Gondozása anyagot is át kéne még néznem párszor a vizsgák előtt.