Bence

Három nap. Ennyi idő telt el azóta, amióta Kinsey visszatért Magyarországra, azon belül is Bogolyfalvára. Aki egy kicsit is ismeri a férfit, az tudja, hogy világéletében nagyvárosokban lakott, és nem rajongója az olyan csendes településeknek, mint a tanoda közelében elhelyezkedő varázslófalu. Csak ő tudhatja hát, miért választotta átmeneti lakhelyéül a folyamatosan félhomályban úszó csárdát, és miért töltötte az elmúlt két napot megfelelő vidéki albérlet keresésével. Nem voltak különösebben nagy elvárásai, értett a tértágító bűbáj használatához, úgyhogy fő (és szinte egyetlen) szempontja a választásban az ár lett. Munkanélküli árvaként, aki nemrég hagyta félbe az iskolát, nem volt lehetősége a válogatásra. Eladta tudományos felszerelésének nagy részét, reménykedve, hogy nemsokára állást talál és visszavásárolhatja, de egyelőre ez nem volt elég. Kedvetlenül hagyta el a Macskabagoly utcza 3-at, egy idős hölgy lakását, akivel nem sikerült megegyeznie a bérleti díjban. Céltalanul bolyongani kezdett a faluban, átvágott a Boglyas téren, amelynek nyitott ajtajú boltjaiból gyerekzsivaj és párbeszédfoszlányok áradtak ki. Kinsey arra következtetett belőlük, hogy valószínűleg újból szabad hétvége lehet a faluban, és egy pillanatra megtorpant. Körülnézett, és bár tudta, kicsi az esélye annak, hogy Axel éppen akkor járjon arra, amerre ő, mégis megkönnyebbült, mikor nem látott ismerős arcot maga körül. Nagyon szeretett volna találkozni a fiatal rellonossal, de nem így, nem gyűrött utazóköpenyes csavargóként.  Lehajtotta a fejét, és ment, időnként meggyorsítva lépteit, menekülve a diákseregek zajától. Nem figyelte a beszélgetéseiket, sem a mozdulataikat, csak ment, amíg ki nem került a színes cégérek és frissen ültetett fák rengetegéből. Hamarosan a falu határán találta magát, és felnézhetett a Bagolykő csúcsán álló iskolára, amelynek nemrégen még ő is diákja volt. Halkan sóhajtott egyet, és ahogy levette a pillantását az épületről, észrevette, hogy látszólag itt sem sikerült megtalálnia a kívánt magányt.
Úgy húsz méterre tőle egy kisebb tó helyezkedett el, szélén egy stéggel. Ezen a stégen lépkedett egy meglehetősen határozatlannak tűnő fiú. Az ismeretlen mozdulatai felkeltették Kinsey érdeklődését, és hangtalan léptekkel közeledni kezdett a neki háttal álló fiúhoz.
Diák, látszólag Levitás vagy Navinés. Betegesen sápadt bőr, lehetne akár természetes is... Nem, nem, bájital vagy rontás hatására ilyen. Valószínű, hogy gyógyulni jött ki a természetbe, de akkor meg miért habozik annyira közeledni a tóhoz? Határozottan olyan, mintha rettegne a víztől.
Az exlevitás halkan motyogta magának a következtetéseit, és az utolsó mondatánál már nagyjából a fiú hallótávolságába ért. Ha az viszont nem hallotta volna a férfi suttogó beszédét, Kinsey fennhangon is megszólította:
- Azt mondják, valódi sellők élnek benne, a vérszomjas fajtából. Bár fene tudja, igaz-e, az emberi képzelet nem ismer határokat. Személy szerint én még sem láttam egyet benne, pedig állítólag eléggé feltűnő teremtmények.
A volt mestertanonc megállt a stég kezdeténél, úgy kétlépésnyire az idegentől, és két kezét a köpenye zsebeibe süllyesztette. Jobb kezével érezte a diófa pálca finom érintését, de egyelőre nem volt semmi oka rá, hogy hosszú, fehér ujjait köré csavarja.

Bence

Amint közeledett a fiú felé észrevette, hogy egy tisztítóbűbáj segítségével éppen lemosta a deszkákat. Nem csak hidrofóbia, obszesszív-kompulzív megbetegedés is. Remek. Talán ha egy kicsit több ideje lett volna átgondolni a helyzetet, kapcsolatba sem lép egy ilyen mentális beteggel. De már túl késő, a büszkesége átvette rajta a hatalmat, és a - következtetéseiből kiindulva - az idegen számára kissé ijesztő szavakat intézett hozzá. Hát az nem kifejezés. A srác állapota rosszabb, mint azt Kinsey gondolta volna, és sikítani kezdett már a sellők említésétől is. Ráadásul nagy ijedtségben meg is csúszott a frissen letisztított stég felszínén. Bár a végzett diák látta az ismeretlenen, hogy bármit megtenne, csak hogy ne kelljen megmártóznia a vízben, a következő mozdulata mégis hirtelen érte. Társa túlságosan rácsimpaszkodott, ezért ő is elvesztette az egyensúlyát, és karját kinyújtva elterült a deszkákon. A felsőteste a víz fölött lógott pár centivel, a karja pedig könyökig a vízben, mivel a srác továbbra is makacsul kapaszkodott belé. Bár nem véletlenül hívták szerencsétlen találkozásuk helyét "kis tavacskának", Kinsey szavai könnyen meggyőzhették a fiút, hogy a tó mélyebb volt, mint gondolnánk. Emiatt a másik valószínűleg meg sem próbálta lábával megkeresni a talajt. A viselkedéselemzőnek tehát nem maradt más választása, ki kellett húznia onnan. Feltérdelt a stégen, a másik karját is a vízbe mártotta, és - reményei szerint - a hónaljánál fogva kihúzta az idegent maga mellé. A deszkákra leülve hosszan kifújta a levegőt, majd pár pillanatnyi csend után a másikhoz fordult:
- Hát én sem ezt a pillanatot fogom látni ezek után Edevis tükrében, az biztos.
Matthew felgyűrte utazóköpenyének ázott ujját, s két tenyerével megdörzsölte az arcát. Szürreális. Ez a legjobb szó erre a helyzetre. Szürreális. Miután eleget hitetlenkedett a történteken, komótosan felállt. Semmi értelme nem volt arra várnia, hogy megszáradjon, hiszen a nap már lemenőfélben volt. Újból végigpillantott a csuromvizes srácon, és egy szikrányi bűntudat rémlett fel benne, de szinte azonnal el is tűnt. A másik jött ide, a félelmeinek helyszínére. Ami történt, az teljességgel az ő hibája.
- Szerintem elég volt a félelmeid leküzdéséből mára - nézett rá jelentőségteljesen. - Szárítkozásra ajánlom a pubot, ott talán nem fázol meg és nincs akkora zaj, mint a csárdában.
Azzal búcsút intett a hidrofóbiás srácnak, és útnak indult az ideiglenes lakhelye felé.