Hornyák professzor
nov. 1 péntek 18:00 körül

Ahogy kilépek az iskola kapuján, megcsap a hideg, télies szél, a kiengedett hajam összességét is az arcomba sodorja. Egy pillanatra hátratántorodom, miközben megfordul a fejemben, hogy esetleg visszamegyek egy télikabátért, meg egy melegebb csizmáért, de végül erőt veszek magamon, és elhagyom az iskolát. Gyorsan megyek lefelé, de nem célirányosan. Igazából csak nyugalmat szeretnék, ami az Eridon falai között néhanapján luxusnak számít, és hát a mai is egy ilyen nap, főleg a tegnapi buli után.
A lábaim szinte maguktól visznek végig a falun, miközben keresek egy helyet, ahol nyugodtan tölthetem az időm, egy helyet, ami csendes, nyugodt és kellemes. Érdekes, hogy az iskola falain belül ezer ilyet is tudok, de ahogy végiggondoltam egy sem tűnt megfelelőnek, mindegyik ellen volt valami kifogásom. Vagy a kinézete, vagy az elhelyezkedése, vagy bármije, amibe bele lehet kötni. Már a falu határánál járok, amikor megállok egy ismeretlen, mégis ismerős hely előtt. A temető. Ebben még nem voltam, de abban biztos vagyok, hogy nincs olyan ember, aki még nem járt temetőben, sajnos mindenkinek vannak halott ismerősei, még nekem is. Erre a gondolatra megrázom a fejem, megszorítom a táskám szíját, majd visszaindulok a falu felé, ám alig teszek néhány lépést, már meg is állok, ugyanis egy olyan hellyel találom szembe magam, ahol eddig még nem voltam.
Jó, elég sok ilyen hely van, de ez most lényegtelen. Az elmúlt öt évben a tónál rengetegszer megfordultam, és azt is láttam, hogy van egy hozzátartozó kicsike stég, és terveztem is, hogy ellátogatok oda, azonban ezt a „találkozót” még nem sikerült tető alá hozni. Hát, akkor ennek itt az ideje.
Amilyen gyorsan születik a gondolat, olyan gyorsan követi a tett is. Igazából még azt sincs időm átgondolni, hogy a réginek tűnő gerendák elbírnak-e, már rajtuk is gyalogolok, hogy elérjem a stég légvégét, ahonnan látni lehet az egész tavat. Amikor megérkezem, akaratlanul is, de elmosolyodom, ezt a mosolyt nem az amúgy gyönyörű kilátás váltja ki belőlem, hanem a rengeteg víz, ami körül vesz.
Mikor is volt, hogy utoljára elemi mágiát gyakoroltam? Régen, még akkor, amikor Erdős tanárnő itt volt.
Végül egy nagy sóhaj kíséretében leülök a hideg falapokra, majd egy minden bizonnyal őrült és felelőtlen ötlettől vezérelve, leveszem a csizmám és a zoknim, felhajtom a nadrágom, majd a lábamat beleengedem a nagyjából 2-3 fokos vízbe. Több, mint valószínű, hogy ezzel elintézek magamnak, egy megfázást, de nem foglalkozom vele, csak előveszem a táskámból a magammal hozott könyvet, kinyitom ott, ahol a könyvjelző mutatja, majd belemerülök az olvasmányba, de azért figyelek a körülöttem lévő hangokra, így egyből felkapom a fejem, amikor cipők dobogására leszek figyelmes.

Ruha

Hornyák professzor
nov. 1 péntek 18:00 körül

Catherine Alexis Rawen
kis állatkám, avagy Nelpi