Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

Ruarc L. Mornien

Az éjszaka - ahogy szokott - csendesen telt, nem találkoztam senki fia-borjával. Mostanra már alighanem hetek teltek el azóta, hogy bárki is a hangomat hallhatta volna, és ha jobban belegondolok, én is csak a gondolataim között futottam össze vele, akkor is csak elvétve - a hangot ugyanis, amin viszonthallom magam, egy ideje nem érzem sajátoménak. Az egészen idegenül cseng. Idegen próféta, zarándok logika, sosem hallott fejtegetések. Habár kezdetben szócséplő és terjengős voltam, Lénárdnak prominensen beszámoltam minden megélésemről és felfedezésemről, aztán valahogy rájöttem, hogy valójában semmi igazán fontosat nem tudok mondani, feleslegesen meg rég nem beszélek már, még magam előtt sem. Nem is hiányzik; se a hangom, se cirádás gondolataim. Hozzászoktam a hallgatáshoz, az egyedülléthez, a folytonos sötétséghez. A véget nem érő éjszaka kihívásaihoz.

A szagot, amit most érezni vélek, először két-három évvel ezelőtt szívtam be, azóta pedig néhány havonta megérzem. Ez a fehér bogár illata, akit egyszer-egyszer megpillantok a falu körül, és ha olyan kedvem van, követem egy nyomon. Nem csinál semmi izgalmasat, jár-kel, aztán meg leragad az egyik bokornál, hogy megérintse a leveleit. Rácsodálkozik a világra, ártatlanként nézelődik. Van, hogy leül, van, hogy felfelé bámul, és olyankor kíváncsian én is hátrahajtom a fejem, megnézem, vajon ő mit néz? Hisz sötétlik, a magasba nyúló fák lombjai pedig egyébként is egymásbazárnak. Nem láthat semmit, ő mégis fel-felnéz és csak vár.

Egyszer-egyszer hallani vélem a hangját is, mely mintha bőrének finom szövetén keresztül találna rám, ivódna belém, s kúszna fel karjaimon, hogy fülemen át gondolataim közé keveredjen. Elfog az érzés, hogy ismerem, mert melegség emlékét kelti bennem az érdeklődés, ami miatt most is követem a lehullott levelek szegélyezte kanyargós ösvényen. Ő nem hallhat engem, füle ahhoz túlságosan is emberi, azt viszont, hogy a szürkületben végül, sok-sok perccel később megszólítja egy gondolat, bizonyosan észreveszi. Szia, kis fehér bogár, kopogtat mély, kissé talán mégis nyájasnak ható hangom a fejében. Ha hátranéz, engem akkor sem láthat, mert a stéget körülnövő fák között, a sötétben bujkálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=852370#post852370][b]Grósz-Szendrődy Kristóf - 2022.09.08. 11:27[/b][/url]

Ruarc L. Mornien

Az éjszaka - ahogy szokott - csendesen telt, nem találkoztam senki fia-borjával. Mostanra már alighanem hetek teltek el azóta, hogy bárki is a hangomat hallhatta volna, és ha jobban belegondolok, én is csak a gondolataim között futottam össze vele, akkor is csak elvétve - a hangot ugyanis, amin viszonthallom magam, egy ideje nem érzem sajátoménak. Az egészen idegenül cseng. Idegen próféta, zarándok logika, sosem hallott fejtegetések. Habár kezdetben szócséplő és terjengős voltam, Lénárdnak prominensen beszámoltam minden megélésemről és felfedezésemről, aztán valahogy rájöttem, hogy valójában semmi igazán fontosat nem tudok mondani, feleslegesen meg rég nem beszélek már, még magam előtt sem. Nem is hiányzik; se a hangom, se cirádás gondolataim. Hozzászoktam a hallgatáshoz, az egyedülléthez, a folytonos sötétséghez. A véget nem érő éjszaka kihívásaihoz.

A szagot, amit most érezni vélek, először két-három évvel ezelőtt szívtam be, azóta pedig néhány havonta megérzem. Ez a fehér bogár illata, akit egyszer-egyszer megpillantok a falu körül, és ha olyan kedvem van, követem egy nyomon. Nem csinál semmi izgalmasat, jár-kel, aztán meg leragad az egyik bokornál, hogy megérintse a leveleit. Rácsodálkozik a világra, ártatlanként nézelődik. Van, hogy leül, van, hogy felfelé bámul, és olyankor kíváncsian én is hátrahajtom a fejem, megnézem, vajon ő mit néz? Hisz sötétlik, a magasba nyúló fák lombjai pedig egyébként is egymásbazárnak. Nem láthat semmit, ő mégis fel-felnéz és csak vár.

Egyszer-egyszer hallani vélem a hangját is, mely mintha bőrének finom szövetén keresztül találna rám, ivódna belém, s kúszna fel karjaimon, hogy fülemen át gondolataim közé keveredjen. Elfog az érzés, hogy ismerem, mert melegség emlékét kelti bennem az érdeklődés, ami miatt most is követem a lehullott levelek szegélyezte kanyargós ösvényen. Ő nem hallhat engem, füle ahhoz túlságosan is emberi, azt viszont, hogy a szürkületben végül, sok-sok perccel később megszólítja egy gondolat, bizonyosan észreveszi. Szia, kis fehér bogár, kopogtat mély, kissé talán mégis nyájasnak ható hangom a fejében. Ha hátranéz, engem akkor sem láthat, mert a stéget körülnövő fák között, a sötétben bujkálok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=852492#post852492][b]Ruarc L. Mornien - 2022.09.10. 22:10[/b][/url]

A szaggal könnyű találkozni, főleg hajnaltájt, amikor a fény még elég gyér hozzá, hogy egy hófehér alak se ríjjon ki nagyon a monokróm tájból. Sokszor csak egy áttetsző agár üget mellette, máskor egész falkányi élő kutya tart vele. Ám ha egyedül jön, akkor is kíséri valamilyen ritmikus nesz: bokaláncának csengői, csettegése, szavak nélküli dúdolása. S vámpír-fülnek alighanem tisztán kivehető madárszívének szapora verése, ha a fiú belsejében lassan pergő időt nem is hallhatja. Ahogy azt sem, hogyan folyik keresztül rajta a táj megannyi hangja, a gyökerek sóhajtó lélegzetei, a fák rekedt suttogása, az szunnyadók és ébredezők mocorgása. Amikor a lombok búraként borulnak fölébe, az éjszakai égtől elvágva biztonságban érzi magát. S míg az emberek alszanak, igazán kitárhatja füleit, lelkét, mert nem süketíti meg a gondolatok tajtékzó hullámverése. A halandók és az ő szüntelen locsogásuk.

A gondolatra megtorpan, mint az őz, ha szagot fogva felkapja a fejét - mégsem fordul arra, arca egészen más irányba néz, fejét furcsa szögben döntve. Az elméje elhúzódás vagy riadtság helyett kíváncsian tekeredik az idegen köré, füstként kunkorodó dallamokkal lengve körbe. Minden pillanattal szilárdabbá válnak azonban, érti, mi is a másik, s ennek ellenére, amikor végre megmozdul, felé tesz lépést, nem tőle el.
Valóban, tekeredik az egyik dallam Kristóf ujjai köré, ha képes gondolatokat olvasni. Hozzád mérten kérésznél is kevesebb vagyok. Egy csipet por, araszol ujjbegye felé, hogy hegyéről tovareppenjen, egyetlen lélegzet. És?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=853456#post853456][b]Grósz-Szendrődy Kristóf - 2022.09.28. 13:58[/b][/url]

Ruarc L. Mornien

Érzem dallamos hangját, ahogy ujjbegyem hegyéről fakó s évszázad óta hűvös kézfejemre, majd karomra siklik. Élettől színes szavai rám kapaszkodnak, a megfoganó - számomra oly ismerős - kapcsolat körém tekeredik, nekem pedig nevetnem kell. Rozsdás hangom átszakítja hosszú ideje zárt ajkamat, és bejárva a fák még mindig dús közegét eléri a stégen álló fiatal életet is.
Kérésznél is kevesebb, sziszeg fejében ájtatosnak hangzó, réveteg hangom, ám élő. Alig mozdulok, éppen csak a fejemet billentem balrább, mintha rálátni kívánnék jobban, pedig hallom együgyű szíve minden dobbanását, egyre csak fogyatkozó lélegzetének most még végtelennek tűnő rigmusát, az összes mozdulatát. Mégis, mint annyiszor máskor, most is látni vágyom pazar, káprázatos külsejét. Úgy vonz magához, mintha vörös fényben izzó láng volna, én meg csupán egy dőre lepke. Enyém e világ öröke, kis fehér bogár, suttogja a beléivódó gondolat, de tőled függ, mi marad nekem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=857375#post857375][b]Ruarc L. Mornien - 2022.12.13. 14:26[/b][/url]

Bár a vámpír szavakként fordítja le magában, ezek a gondolatok inkább dallamok - minél mélyebbre merészkedik, annál nyilvánvalóbb, hogy ez az elmét javarészt hangok, zene és sötétség töltik ki. Hiába is igyekezne szemét hozzászoktatni, ennek feketeségnek alakja van csupán; ott lapul benne a stég menti fák mezítelen kérge, a lehullott levelek puha-törékeny takarója, az albínó háta mögött a tó felszíne, ami egyaránt lehet üveg és víz.
Az árnyék nevetése mintha követ dobna bele, kíváncsiság hullámait veti és gyűrűket rajzol ebbe fénytelenségbe. Rövid, kígyónyelv-villanásnyi Ruarcban a felismerés, hogy a másik közel sem először látja - ízlelgeti a gondolatokat, melyek ismerik, sőt, észrevétlen követték már. Látni vágyják, érinteni vágyik. Szemernyi félelem sem moccan benne, amint elindul a másik felé, s lépései között Kristóf füle hallhatja a denevérére emlékeztető hangokat.
Az élők ideje is csak homok, Árnyék, suttogja bokája körül az avar, de ha az enyémből szeretnél, jut neked.
A szavak Ru számára otromba palettáján, ahol élő, halódó, haldokló egyre halványuló színek, sosem találta meg azt az árnyalatot, ami ő. Fiatalnak tetszhet,   ám valami nyugtalanító benne. Talán a gondolatait átszövő ritmus, mely nemcsak a vámpír évtizedeket, -századokat imafüzérként morzsolgató csendjétől, de a legtöbb halandó három-négy emberöltőjétől is elüt. Egymás mellett állva olyanok, mint a csalogány csattogása egy terebélyes fa koronájában. Van nevem, s a gondolat akár a gyufásskatulyába zárt bogárlábak kaparászása.