Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

Annyi minden történt az elmúlt hetekben. Kezdve a késsel az ajtóban, mely egyértelmű jele volt annak, hogy körültekintése és óvatossága ellenére minden bizonnyal rájött a díler, hogy nem egy langaléta fiatal felnőtt vett tőle anyagot. A bökő és a fiola azóta is toronyszobájában, lezárt zacskóba rejtve várnak a Zlatannak való átadásra. Talán találnak rajtuk használható ujjlenyomatot, vagy DNS maradványt. Minden esetre Imolára sokkal jobban vigyáz és szüleit is erre kérte, akik indoklás nélkül cselekednek mind a mai napig aszerint. Azután ott van az a hihetetlen érzelmi hullámvasút, tele gyötrelemmel és gyönyörrel, melyen Marcellel mentek keresztül. Amennyiben ez nem volna elég, hát tizenkilencre lapot húzva, még kedvese volt felesége, Otília is megjelent és szembesítette hősnőnket a ténnyel, miszerint nem érdemli meg a férfit. Bárkinek a fele is sok volna a teljes összeomláshoz. Elektra csak most érzi azt, hogy: Elég! Úgy döntött, hogy elmenekül pár órára a valóság elől. Kijött hát ide a stéghez, mely csendes, békés és ilyenkor elég elhagyatott ahhoz, hogy magányába burkolózva - akárha puha takaró volna - gondolkodhasson. Rendet akar tenni lelkében. Leállítja motorját, s nyergén átvetve lábát egy mozdulattal kitámasztja. Elővesz egy pokrócot a két oldalt lévő táskák egyikéből és lesétál a rozoga, de biztonságos fából ácsolt építmény legvégére. Megáll egy pillanatra, megcsodálja a látványt, ahogy az alkony fényei narancsvörös hidat vernek a tó két partja közé. Mélyet sóhajt, kilélegezve az első adag feszültséget, mely jó ideje nehezedik már mellkasára. Leteríti a plédet, majd elhelyezkedik rajta. Térdeit felhúzza, karjaival átkulcsolva őket, fejét lehajtja rájuk. Pilláit sötét szemeire zárja, s hagyja, hogy elméjében életre keljenek a bennük cikázó, zilált képzetfoszlányok. Színek, formák, zajok öltenek testet, s válnak elevenné körülötte. Átél mindent újra, kezdve attól a pillanattól, hogy megérkezett Imolával a lila falú, türkiz ajtós házba. Hosszú percek telnek el, mire elér ez a furcsa film a tragédiák első hullámához. Fájdalmas sóhajjal hagyja ekkor könnyeit hősnőnk kicsordulni. Ritkán tesz ilyet. Nem jellemző rá, hogy sírjon, hiszen a sós cseppek meg semmit sem oldanak. Azonban itt egyedül van. Nem láthatja senki. Nem kell hát szégyellnie - csupán maga előtt - gyengeségét. Apró, áttetsző gyöngyök hullanak kézfejére és most, kivételesen hagyja. Átadja magát a zokogás egyszerre felszabadító és kínzó örömének. -Könnyebb lesz vajon ezután? - kérdezi magától kétkedőn, mert az egyetlen, aki ezt megválaszolhatja, csak ő maga - Mond, hogy igen, még ha hazug is minden szavad - biztatja belső hangja. Ennyi önáltatás talán még belefér, nem igaz? Lassan telnek a percek. A nap már épp csak kitűnik a horizont felett. Az ég színe észrevétlen liláskékké válik. A levegő is egyre hűl, hősnőnk mégsem ettől reszket. Más rázza egész lényét szüntelen. Előbb mélybe kell zuhannia, hogy felemelkedhessen. Így lesz. Idő kérdése és összeszedi magát. Helyretesz mindet. Otília szavait, Marcell hangját, Sándor arcát, Zlatan stílusát, Elizabet haragját. Mindent. Haza már úgy indul majd innen, - emelt fővel - hogy ismét sziklaszilárd és bizakodó lélekben. Ezt reméli. Hiszen az nem lehet, hogy épp ott bukjon el, ahol konstellációja szerint erőben kellene legyen. Neki más a végzete. Határozottnak, magabiztosnak és mindenek felett Boldognak kell lennie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822818#post822818][b]Rothstein Elektra - 2020.12.09. 21:42[/b][/url]

Annyi minden történt az elmúlt hetekben. Kezdve a késsel az ajtóban, mely egyértelmű jele volt annak, hogy körültekintése és óvatossága ellenére minden bizonnyal rájött a díler, hogy nem egy langaléta fiatal felnőtt vett tőle anyagot. A bökő és a fiola azóta is toronyszobájában, lezárt zacskóba rejtve várnak a Zlatannak való átadásra. Talán találnak rajtuk használható ujjlenyomatot, vagy DNS maradványt. Minden esetre Imolára sokkal jobban vigyáz és szüleit is erre kérte, akik indoklás nélkül cselekednek mind a mai napig aszerint. Azután ott van az a hihetetlen érzelmi hullámvasút, tele gyötrelemmel és gyönyörrel, melyen Marcellel mentek keresztül. Amennyiben ez nem volna elég, hát tizenkilencre lapot húzva, még kedvese volt felesége, Otília is megjelent és szembesítette hősnőnket a ténnyel, miszerint nem érdemli meg a férfit. Bárkinek a fele is sok volna a teljes összeomláshoz. Elektra csak most érzi azt, hogy: Elég! Úgy döntött, hogy elmenekül pár órára a valóság elől. Kijött hát ide a stéghez, mely csendes, békés és ilyenkor elég elhagyatott ahhoz, hogy magányába burkolózva - akárha puha takaró volna - gondolkodhasson. Rendet akar tenni lelkében. Leállítja motorját, s nyergén átvetve lábát egy mozdulattal kitámasztja. Elővesz egy pokrócot a két oldalt lévő táskák egyikéből és lesétál a rozoga, de biztonságos fából ácsolt építmény legvégére. Megáll egy pillanatra, megcsodálja a látványt, ahogy az alkony fényei narancsvörös hidat vernek a tó két partja közé. Mélyet sóhajt, kilélegezve az első adag feszültséget, mely jó ideje nehezedik már mellkasára. Leteríti a plédet, majd elhelyezkedik rajta. Térdeit felhúzza, karjaival átkulcsolva őket, fejét lehajtja rájuk. Pilláit sötét szemeire zárja, s hagyja, hogy elméjében életre keljenek a bennük cikázó, zilált képzetfoszlányok. Színek, formák, zajok öltenek testet, s válnak elevenné körülötte. Átél mindent újra, kezdve attól a pillanattól, hogy megérkezett Imolával a lila falú, türkiz ajtós házba. Hosszú percek telnek el, mire elér ez a furcsa film a tragédiák első hullámához. Fájdalmas sóhajjal hagyja ekkor könnyeit hősnőnk kicsordulni. Ritkán tesz ilyet. Nem jellemző rá, hogy sírjon, hiszen a sós cseppek meg semmit sem oldanak. Azonban itt egyedül van. Nem láthatja senki. Nem kell hát szégyellnie - csupán maga előtt - gyengeségét. Apró, áttetsző gyöngyök hullanak kézfejére és most, kivételesen hagyja. Átadja magát a zokogás egyszerre felszabadító és kínzó örömének. -Könnyebb lesz vajon ezután? - kérdezi magától kétkedőn, mert az egyetlen, aki ezt megválaszolhatja, csak ő maga - Mond, hogy igen, még ha hazug is minden szavad - biztatja belső hangja. Ennyi önáltatás talán még belefér, nem igaz? Lassan telnek a percek. A nap már épp csak kitűnik a horizont felett. Az ég színe észrevétlen liláskékké válik. A levegő is egyre hűl, hősnőnk mégsem ettől reszket. Más rázza egész lényét szüntelen. Előbb mélybe kell zuhannia, hogy felemelkedhessen. Így lesz. Idő kérdése és összeszedi magát. Helyretesz mindet. Otília szavait, Marcell hangját, Sándor arcát, Zlatan stílusát, Elizabet haragját. Mindent. Haza már úgy indul majd innen, - emelt fővel - hogy ismét sziklaszilárd és bizakodó lélekben. Ezt reméli. Hiszen az nem lehet, hogy épp ott bukjon el, ahol konstellációja szerint erőben kellene legyen. Neki más a végzete. Határozottnak, magabiztosnak és mindenek felett Boldognak kell lennie.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822836#post822836][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 11:35[/b][/url]

Bakancsos lábam a megszokott, erőteljes zajszerű lépteket hagyja maga után. A Nap éppen lemenő félben, én pedig kifejezetten szeretem erről a környékről megközelíteni otthonomat. Közel sem merném melegnek vagy akár langyosnak nevezni a nyakamat és némiképp mellkasomat érő szellőt, de nem is annyira esik most rosszul ez a hűvös érzet. Barna bőrbakancsot viselek, egy egyszerű farmernadrággal párosítva, ami már régen kimehetett a divatból, mert nem az a szűk fazon, amiben mostanság sétálgatnak a férfiak. Inkább nézek ki egy óriásira nőtt ácsnak, mint a Bagolykő egyik tanárának, hiszen ingem is a megszokott kockás darab, de nem a flanel fajta mégsem, hanem az a jó műszálas, ami után órákig irritált marad az ember bőre. Elvégre csak boltba szaladtam ki, nem pedig a párizsi divathetet szerettem volna felrobbantani szerelésemmel. Vagy az Milánó? Nem értek hozzá. Mindenesetre – mivel már nincsen nyár, sőt lassan az ősz is mögöttünk lóbálja a zsebkendőt – magamra kaptam egy vékonyka, kékszín dzsekit, aminek a váll részére varrt gombos rész miatt még szélesebbnek hatnak vállaim a félhomályban, mint amilyenek valójában. Hosszú ujjaim egy papírzacskót szorongatnak, így az minden lépésemnél megcsörren, és ahogyan mellkasom előtt fogom azt, még olykor egy-egy sörösüveg is összekoccan. Vagy éppen a boros, hiszen Jules inkább azt kedveli, ezért nem árt, hogy azt is tartok mennydörgő utcai lakásomban. Fejemet lehajtom, lépteimen lassítok és halvány mosoly szánt végig ajkaimon, amikor megérzem a zsebemben rezgő mobilkészüléket. Nehezen barátkoztam meg azzal, hogy mugli kütyüket használjak, de már annyira beszőtték magunkat a világunkba, hogy már arra nézek furcsállva, aki nem birtokol egyet sem. Megállok a stégtől nem is oly’ messze, bal kezem ujjaival kapok a nehéz csomag alá, és alkaromon támasztom, miközben előveszem a telefont. Julianne üzenetét elolvasva csak halkan horkanok egyet. Nem kell semmi olyanra gondolni, csupán iskolai sztorik, amiket általában, napközben szeretünk megosztani egymással. Az aprócskának ható telefon szinte elveszik hatalmas tenyeremben, és vastag ujjaimmal nem tudok így pötyögni sem. Körbe nézek egy kelletlen sóhajjal, majd éppen tovább futna a stégen zöldszín szempárom, amikor megpillantom az ücsörgő alakot. Ilyen távolból, ezer közül is felismerném, ezért gyomrom megilletődötten rándul össze. Szabad? Vállai reszketnek, én pedig áldozatot becserkésző vadként lépkedek felé óvatosan, s kíváncsi érzés folyik végig torkomon. Felsőtestem is összébb húzom az akció közben, a telefon képernyőjét lezárom, és zsebembe vágom. Amikor már megfelelő távolságban vagyok, a jellegzetes, összehúzott szemöldökkel és aggódó szempárral meredek a pokrócon pityergő nőre.
– Minden rendben? – szakít a levegőbe karakteres baritonom, bakancsom a stég deszkáján szemérmeskedőn puffan, így keservesen megrecsegtetve azt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822843#post822843][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 12:53[/b][/url]

Magába merülve észre sem vette a közeledő léptek zaját. Túlságosan lekötötték gondolatai. Elmerengett oly' sok mindenen, s végül eljátszotta a legveszélyesebb játékot, melynek neve: Mi lett volna ha? Ha Zoli és Peti nem halnak meg? Ha ő vész oda a tűzben? Ha nem akart volna ismét munkába állni? Ha mindezt nem Bogolyfalván akarta volna megtenni? Ha nem hívta volna meg az Ellenőrt a műsorába? Ha nem futottak volna össze Marcellel a piac közepén? Ha nem fogadta volna el Zlatan próbáját? Ha azonnal elmondta volna az igazat Elizabetnek? Ha ki tudott volna sétálni a házból, amikor Otília megjelent? Hogyan szövődtek volna történetének szálai? Megannyi kérdés, melyre egyetlen válasz adható: Nem számít már. Minden úgy lett, ahogy elrendeltetett. Elektra üresnek ható, fénytelen tekintetét a tó tükrén játszó halvány hullámokra függeszti, miközben még midig, de már jóval csendesebben hullatja könnyeit. Ekkor hallja meg a hangot, melyet ezer közül is felismerne. Nem számított rá, hogy épp ilyenkor jár bárki erre, s főleg Sándor megjelenése érte váratlanul. Szembesült saját gyengeségével az elmúlt időkben épp eleget. Fel szeretett volna töltődni erővel, hogy Imolához és Marcellhez úgy térjen haza, hogy mosolya őszinte, lelke tiszta és rendezett. Most mégis a sors ismét áthúzta számításait? Mivel érdemelte ki ezt az újabb éles metszést? Mert most ezt érzi. Fájdalom mar belé. Mintha mellkasát - szegycsontja mentén - egy Sectum Sempra hasítaná fel, hogy azután szívét kitépjék, s egy tollpihével szemben helyezzék az Igazság mérlegére, akár az egyiptomi mitológiában. Megítéltetett, s talán ezért kap sorra mélyebbnél-mélyebb sebeket? Mit tegyen, hogyan viselkedjen? Nem akar fájdalmat okozni a férfinek. Azt már nem! Nem teheti meg Sándorral, hogy az ő belső drámája miatta legyen megint szomorú. A játszótéren is bevált módszert alkalmazza hát, s cselekszik immár aszerint. Gyorsan letörli baljával könnyeit, szép ívű ajkának szegletét mosolyra húzza. Így néz fel a két méteres gavallérra. - Persze, csak egy homokviharnyi por ment a szemembe - szólal meg rekedtes bársonyossággal, mentve a menthetőt. Arca és ajka egyként fakó, ám orra és lélektükrei vörösek. Egyértelműen elárulják, hogy mindeddig hosszú ideje sírt. Tudja, hogy nem lesz képes becsapni az okos és őt már elég jól ismerő, időközben tanárrá avanzsált Ellenőrt, ezért inkább igyekszik lefoglalni - Mi járatban erre, amerre a madár se jár? - hagyja el ajkát a kérdés, mellyel magáról a figyelmet próbálja meg elvonni. A csípős hideg hamar el fogja tüntetni bánatos belső mozimaratonjának nyomát. A sötét, beszédes szemekben is lassan felgyúl a kíváncsi csillogás halvány szikrája, a test remegése észrevétlen szűnni kezd, a görcsös testtartás is fellazul. Önuralom a helyén. Vidámság betöltése folyamatban. Hiszen Sándor ilyennek kedvelte meg, s ő nem okozhat neki csalódást.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822845#post822845][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 13:15[/b][/url]

Kíváncsiskodó zöldjeimen megcsillan a városból érkező fények pompája, ahogyan irányukba fordítom kivételesen majdnem teljesen sima arcomat. Egészen addig teszek így, amíg Elektra felém nem fordítja arcát, ezért azon nyomban letekintek a szomorkásan magányosnak tűnő nőalakra. Szájam szigorúan zárva tartom, de nincsen ajkaimon feszültség nyoma. Egyszerűen meg szeretnék bizonyosodni arról, hogy minden rendben, elvégre – akárhogyan is alakultak a dolgok az utóbbi időben – az igazságra szomjas riporternő fontos szerepet töltött be az életemben. Botorság lett volna tovább sétálni, amikor ez a látvány fogad a stégre tekintve. A felfelé kelő Hold fénye tündöklő aurát rajzol körénk, s a víz tükre is álmosabban kezd csillogni. Óvatosan nyelek egyet, miközben a vonásait rendező nőre tekintek. Egy szavát nem hiszem, de nem vagyok az a fajta, aki erőlteti a dolgokat. Nem szeretne beszélni róla; ez több, mint nyilvánvaló. Sokatmondó pillantásomat fúrom a vöröslő szemekbe, majd mélyet sóhajtva rendezem arckifejezésemet, miközben ajkaimat sután összeszorítva emelem meg a papírzacskót, és mutatom Elektra felé magyarázatképpen.
– Vásárolni voltam – szűkszavúságom mit sem változott, amióta nem keressük egymás társaságát, de úgy gondolom, hogy ez így van jól. Mármint a szűkszavúság. Hosszú másodpercek telnek el, amíg ismét megszólalunk, én pedig kifejezetten szeretem ezeket a hosszú hallgatásokat. Most mégsem érzem azt, amit szoktam. A bálon elkapott jelenet ugrik elő elmém varázsdobozából, hogy vonásaimat megváltozhassa, és megfogalmazódhasson egy-két kérdés a fejemben. Valami történt a munkájában? A lányával? Esetleg nem minden olyan szép és jó a házvezető-helyettessel sem, mint ahogyan azt az ember elképzelné? Semmi közöm egyikhez sem, de összeszorul a szívem, miként jégszoborként állok vele szemben, és figyelem a bánatos vonásokat. – Leülhetek? – mutatok a pokróc szélére, majd óvatosan és tisztes távolságban foglalok helyet mellette. Elektra bal oldalamon, jobbomra pedig a papírzacskót helyezem, s némi gondolkodás után előkapok belőle két üveges sört, hogy az egyiket a nő felé nyújthassam, miközben hosszú lábaimat felhúzom, és a felé tartott kéz alkarját azon támasztom meg. Tekintetem kérdő, hogy ugyan elfogadja-e. Vagy esetleg lelök a stégről túlzottan magabiztos helyet foglalásom miatt. – Egyébként erre szeretek mostanában hazasétálni. A Mennydörgő utcába költöztem egy ideje.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822853#post822853][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 14:41[/b][/url]

Mélyzöld szemében éppúgy látja, hogy nem hisz neki, mint arcán. Apró örömcsepp, hogy a férfi nem változott meg. Vonásait az előtt az elfuserált este előtt sem tudta elrejteni előle, amikor még barátszerűségei voltak egymásnak, ahogy most sem. Azonban nem kérdezi sírásának okát. Jól esik a csend, mely rájuk borul, éppúgy mint a közelgő este. Hórihorgas árnyéka hősnőnkre vetül, még ha csak képletesen is, de valahogy az Óriás mindig eltakarja előle a fényt. Vásárolni volt, mutatja immár a holmikat. Elektra csak biccent halvány mosollyal. Biztosan a szépséges nő főz neki, ő pedig a hozzávalókat cipeli. Lovagias cselekedet, amit ki is néz Sándorból. Ezután váratlan fordulat gyanánt a nevezett, helyet kér mellette. - Nyugodtan, gyere csak - igazgatja el a felgyűrődött, melegítőbűbájjal megigézett szövetet, hogy mindkettejük alá bőven jusson annak anyagából. Távol ül le tőle, épp a takaró szélére helyezkedik. Elektra erre összepréseli ajkait. - Tart tőlem? Fél talán? - fut át elméjén a sötét gondolat, s lehorgasztott fejét halványan megrázza, de nem szól semmit. Csípős riposztja elmarad, pedig mondhatná, hogy nem harap. Kár a szóért. Minden rajta állt vagy bukott. - Köszönöm - veszi át hálás pillantással az üveget, ügyelve rá, hogy ujjai még véletlenül se érjenek Sándor kezéhez. A stég egyik, fémmel veretezett oszlopán bontja fel, - rutinos mozdulattal - majd a férfi üvegéhez koccintja amennyiben az megemeli felé sajátját. Ezután vesz csak le egy apró kortyot a keserédes italból. Minden olyan csendes. Lassan a tavat ölelő lámpák is felfénylenek, sárgás derengésükbe ölelve a tájat. - Tudom - dönti lágyan fejét oldalra és mosolyog kicsit vidámabban, s egyben sokatmondón. Riporter, ráadásul be kénytelen járni a tanodába, ahol mindent hall az ember, azt is amit soha sem akarna. Ott találkozott Julianne-el is, még az előtt a bizonyos játszótéri búcsú előtt. Nem érhetett volna a nyomába soha. Be kellett látnia. Hiszen a nő szép, fiatal, okos, kedves, gyermektelen. Mind olyan erények, melyeknek Elektra híján, de minimum szűkében van, az értelmet kivéve talán. Mindegy is már a történtek távlatából. Ami volt elmúlt. - Remélem az új otthonodban már ki tudod rendesen nyújtani azokat a létra hosszú lábaidat - jegyzi meg csipetnyi kedves iróniával, hiszen ott, ahová elhívta, csak szinte behajtogatni tudta langaléta termetét. Az a melange, amit akkor készített, volt a legkedvesebb gesztus amit sok éve kapott. Emlékszik rá, hogy Sándor másnapos volt, s még ingét is félregombolta. Aztán elég volt csak rámosolyognia, hogy rávezesse a dologra. Régi szép idők. - Tanár lettél. Ezt is tudom. Szereted? - kérdezi, a tőle megszokott szemtelen, féloldalas mosollyal, mert egyrészt valóban érdekli, másrészt nem szeretne felülni a nosztalgia vagonban, mellyel még a végén a toronyszobájáig vonatozna. Feltépni az alig beforrt hegeket nagyon fájdalmas volna. Eleve az sem épp szerencsés, hogy egyáltalán találkoztak, főleg mert hősnőnk rapszodikus lélekállapotban van, amióta Marcell ex neje még jobban felnyitotta szemét, mint amennyire tisztán már eddig is látta önmagát és helyzetét. A sors, mint könyörtelen bábmester irányította mindannyiukat. Így talán jogosan gondolhatja hősnőnk, hogy nem érdemelte meg Zoltánt és Petit, s ők emiatt meghaltak. Nem érdemelte meg Sándort, de legalább más mellett boldog lett, s most nem érdemli Marcit sem, bár ő azzal biztatja, hogy igen. Egekre, annyira próbál neki hinni, de aztán mindig jön egy újabb negatív visszacsatolás. Átok ülne rajta? Meglehet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822860#post822860][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 16:04[/b][/url]

Mélyet szusszanva foglalok helyet Elektra mellett, hogy kicsit babrálhassak a zacskóval, s végül előkerüljön a két üveg sör. Egy könnyed mozdulattal szisszentem le róla a kupakot, és a nő is hamarosan eltalálja magát, amire csak halványan elmosolyodok. Elfogadom a felém tartott üveget, hogy azok harsányan csilingeljenek az egyre csak közeledő, ránk telepedő éjszakában. Fejemmel bólintok, amolyan „ez a legkevesebb” módon, és figyelem, ahogyan a nő szájához emeli a palackot, meghúzva annak kesernyés tartalmát. Egyszerű alsó erjesztésű lager, hiszen sörben nem vagyok egy nagy ínyenc. Világos legyen, sok buborékkal és – ami a legfontosabb – még télen is jéghidegre legyen hűtve. Eszembe sem jut most, hogy ez a hűvös érzet talán nem felel meg az így is kissé reszkető nőnek, ezért újabbat kortyolok, majd megosztom vele, hogy elköltöztem. „Tudom”, hallom a választ, amire halkan kuncogok egyet. Miért is nem lep meg. Mindkét alkarom térdemen egyensúlyozik, a jobb csak akkor mozdít helyzetén, amikor iszom az üvegből. Mosolygós tekintetem a vízfelszínt figyeli. Újfent fel kell nevetnem az „elektrás” megjegyzésre. – Igen – hangom jókedéllyel csend a levegőben. – Igen, valamivel nagyobb – folytatom szemem sarkából a nőre tekintve. Mit sem vesztett megszokott, frappáns riposztjaiból, amit halkan hümmögve raktározok el fejemben. Annak ellenére, hogy minden ilyen természetes a külső szemlélő számára, engedném megjegyezni, hogy igencsak görcsben van a gyomrom. Tőle tartok? A szavaitól? Hogy olyat tesz, ami visszaránt a múltba? Én magam sem tudom pontosan, de abnormális módon a félelmem jóleső kényelemmel párosul, hiszen valahol mégis minden természetes és egyszerű. Azonban mindketten tudjuk, hogy sok mindent fojtunk el fejünkben. Ám elrontani nem kívánom a kedves pillanatot.
– Nahát – nevetek fel ismét arra, hogy tanárságom sem maradt titok előtte. Féloldalasan, éppen a felé eső bal oldalamon mosolygok, hogy a szemem körül kirajzolódó kezdetleges szarkalábak, és jellegzetes nevetőgödröm is megjelenjen ott. – Így van. Számmisztika – teszem hozzá, habár kétségem sincsen afelől, hogy ez is ismeretes már előtte. A második, harmadik és negyedik évfolyam egészen jól fogadott annak ellenére, hogy néhány hónappal korábban még büntetni kívántam őket a folyosón. És én sem érzem már annyira távol magam a kölyköktől. Legalábbis a másétól nem. Az én esetemben még mindig nem alakult ki a saját utáni vágyódás. Megbánom később? Lehet. – Egészen megkedveltem – mondom felsőtestemet kissé kicsavarva, és Elektra felé fordulva. – Nem is annyira szörnyű hivatás ez – teszem hozzá, és ismét a víz felé fordulok, hogy öblös kortyot vegyem a sörösüvegből. Picit újfent beáll a csend, én pedig a vízen cikázó szemeimet vezetem vissza Elektra sötét szempárjára – már ha sikerül találkoznia az én smaragdszín szemeimmel. – Neked hogy’ megy a sorod? – kérdem puhatolózón. Valóban érdekel, hogy mi történik, de úgy érzem, hogy nincsen jogom ahhoz, hogy konkrétabban kérdezzek bármire is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822865#post822865][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 17:07[/b][/url]

Kellemes érzés jókedélyűen mosolyogni látni. Melegséggel tölti el, hiába hűs a lég, s a sör is olyan akár a jég. Ebből szép kis torokgyulladása lehet, ezért óvatos duhaj módjára kortyolja apránként, pedig szíve szerint nagyot húzna belőle. Lágy, de elégedett biccentéssel konstatálja, hogy a férfi végre hozzá illően tágas laktérre tett szert. Számmisztikát oktat. Tudta ezt is Elektra jól, de ahogy szokta, most is így veszi rá a nem épp szószátyár férfit a beszédre. Bevált formula ez már kettejük között, s marad is mindig. - Legalább megszereted a gyerekeket, mert ők biztosan meg fognak téged - szúr oda a mondat elejével maga módján, de hangjában semmi bántó nincsen, ahogy pillantásában sem, mely időről időre találkozik az őt fürkésző zöldszín szempárral. Talán jó volna, ha tudná mi jár ilyenkor az Ellenőr - mert neki az marad - fejében. Vagy nem. Nem tud olvasni tekintetében, sem vonásaiban. Fél, ha megpróbálná csak újfent tévútra lépne. Ezért inkább visszafordul, az immár tinta kékké vált víztükör felé. Újabb pici kortyot elfogyasztva a sörből. Rájuk borul tehát ismét a csend. Az a lelket nyugtató, puha fajta, amiért Elektra ma ide érkezett, s amit egymagában valamiért mégsem érzett. Némaságukat Sándor kérdése töri meg, melyre hősnőnk hirtelen nem tud mint mondani. Hezitál. - Ne gondolkozz! Csak mond az igazat! - hallja meg fejében belső hangjának biztatását. Sosem hazudott a férfinak. Legutóbb is csak Imola jelenléte okán finomított szavainak folyamán. Azonban most csak ők vannak itt, kettesben. - Nem úgy, ahogy szerettem volna, de jobban, mint megérdemlem - kezd bele helyzete felvázolásába, ám időben leállítja magát, még mielőtt kimondana bármit is abból a megannyi keserűségből, amit az imént még kisírni igyekezett - De ne aggódj értem! - mosolyodik el halvány vidámsággal - Volt már ennél rosszabb is, és azt is túléltem - biztatja jószerével inkább saját magát. A nehezén végül is már tényleg túl van, hiszen nem rohant el, ahogyan a bálról. Nem menekült el, ahogyan megpillantotta a fölé magasodó, két méteres gavallért. Lehet persze, hogy épp ez volt a rossz döntés, ám lassan be kell látnia, ha elfut, akkor csak még nagyobb csapások érik. Így inkább most is arra törekszik, hogy megkeresse ebben a bizarr helyzetben a boldogságra okot adó részeket. Rájuk is talál igen könnyen. Itt ülnek a férfival, aki akárhogyan is próbálja tagadni, hiányzott az életéből. Ráadásul sört iszogatnak és beszélgetnek, majdnem úgy mint régen. Lehet a whisky ugyan jobban átmelegítené, de ilyen apróságon nem múlik semmi. Nem kérdez mégsem vissza. Önzőség talán, de fájna hallania, hogy a mellette ülő milyen elégedett és fülig szerelmes. Elektra is az persze. Elméletileg. A gyakorlatban inkább tűnik úgy, hogy amikor végre kicsit egyenesbe jönnének Marcellel, akkor vagy ő ijed meg és vesznek össze. Vagy betoppan a rókaképű, rafinált ex asszony és egy mondattal porig alázza, amihez neki az összes kikarikírozott riposztja sem volt elég. Bárcsak megmentené végre valaki...saját magától.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822875#post822875][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 19:08[/b][/url]

Nem mondom, hogy nem furcsa a helyzet, de mégis megnyugtató egy barát mellett tölteni. Nincsen túl sok, ám akik vannak, mindig eszembe juttatják, hogy mi hiányzott nekem évekig a masszív egyedüllétben. Figyelem Bogolyfalva felgyúló fényeit, és mély sóhaj távozik orromon. Egészen sokat mozdulok már ki otthonról, és egyre inkább békés képekkel találkoznak gondolataim, amikor azon agyalok, hogy ennyi idő után visszaköltöztem a városba. Szeretem az érzést, szeretem a fényeit, szeretem a nyugalmát. Soha nem tudnék egy nagyobb városban lakni már. Sajátomnak érzem, és már csak az a furcsa, hogy eddig nem így gondoltam. A gyerekek gondolatára csak lágyan elmosolyodok, és lehajtom fejemet, így vállamat is kissé megmozdítva, majdhogynem behúzva nyakamat. Megszeretnek engem. Azt mondjuk, erősen kétlem, mert annak ellenére, hogy próbálom magamból a legtöbbet kihozni, még így is eléggé satnya tanerőnek tűnök az égetni való fajta előtt. Nem tudom kezelni a helyzeteket, és nem is merek annyira szigorúnak tűnni, ezért az évben egyelőre én vezetem azon órák listáját, amiről a diákok előszeretettel lógnak el. Ezt persze nem a tantárgy szárazságának tudom be – pedig egyébként az –, mert én szenvedélyesen szeretem a számmisztikát, és mindent, ami azzal jár. Hiszek a számok törvényeiben, és abban, hogy minden okkal történik az univerzumban. Azonban erre csak a tanításom óta jöttem rá igazán, és ezért is engedem a most történő pillanatokat. Félreértés ne essék; nem lettem hippi, ugyanolyan karót nyelt módon tudok hozzáállni a dolgokhoz, de nyilvánvaló, hogy van némi jellemfejlődésnek helye harminchat éves kobakomban is.
– Elvarázsol néhány kölyök eszessége, ez tény – teszem hozzá diplomatikus módon, mert azért be nem vallanám, hogy valóban kedvelem őket. Elvégre én felnőtt vagyok, ők pedig… oktondi kölykök, akik életvidámsága olykor elveszi az enyémet, de ez éppen így van jól. Előttük az élet, és úgy érzem, hogy hozzájárulok ahhoz, hogy a varázsvilágban később jobban megállják a helyüket. Fura… nem gondoltam volna.
Bőrszín ajkaimhoz emelem a sörösüveget egy újabb kortyért kiáltva, amikor szemöldökömet összehúzva kell Elektra felé fordulnom. Az üveg ugyan még a mozdulat közben szájamon pihen, de fejemet is meg kell ráznom, mert nem igazán értek egyet azzal, amit mond. Vagyis… inkább csak nem teljesen értem a hallottakat.
– Mint megérdemled? – kérdezek vissza, és hangsúlyom egyértelműen árulkodik arról, hogy ezt nem érzem helytállónak. – Mert mit érdemelsz szerinted?
Az ilyen jellegű kérdések – a diákok miatt – ösztönössé váltak, és gondolatban már ütöm fejemet, amiért nem tudtam zárva tartani szájamat. Azonban nem értem, hogy miről beszél. Mi nem működik? Mi bántja? Mit tudnék tenni, hogy jobb legyen?
„Volt már ennél rosszabb is”, hallom meg szavait, amire mellkasom összeszorul. Nem szabad megszólalnom. De nem tudom nem magamat okolni a szavai miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822882#post822882][b]Rothstein Elektra - 2020.12.10. 20:16[/b][/url]

Kevés mondat hangzik el kettejük között, mégsem bánja. Kell néha a hallgatás. Szüksége van olykor neki is arra, hogy ne beszéljen. Talán túl sokat tette az elmúlt időkben. Nem valószínű, hogy itt üldögélnének most, ha be tudta volna fogni a száját abban a néhány ominózus esetben, amikor rellonos vérmérsékletét a körülmények előhozták. Bánja-e őket? Nem mindet. Ha megtehetné, inkább csendben maradna? Mindenképpen. Sándor mellett lenni egyszerre félelmetes, fájdalmas és természetes. Valószínű ő is így lehet ezzel. Nem egymaga tette, amit tett. Okot a másik szolgáltatott számára, még ha nem is akarattal. Elektra hibája, hogy tudomást vett arról, amiről nem kellett volna. Egyedül csak magát hibáztatja. - Érdemes talán az elsőre nem olyan eszesnek tűnőkkel is foglalkozni. Lehet ők jobban meghálálják - reflektál elgondolkozva. Valamiért úgy gondolja, senkiről sem szabad idejekorán lemondani, sem megítélni. Ékes példa erre a Gyöngyhalász esete. A hontalan férfi értékes ember, akit érdemes volt megvédenie - Sosem tudhatod kiben mi rejlik, míg nem figyelsz rá igazán - néz Sándorra és mosolya elmondja ezt rá éppúgy érti, mint a szóban forgó diákokra. Ha ott a stúdióban nem fürkészi és jön rá, hogy kedvességgel és azzal nyithatja meg maga és a hallgatók felé, ha kérdezni hagyja, akkor...talán sosem fordult volna hozzá, s kérte volna a segítségét. Elektra számára az, hogy próbálhatta megmenteni az állását, többet jelentett, mint ezer szál virág. Bízott benne, rá támaszkodott. - Lesz-e ez így még valaha? - merül fel benne a kérdés, ahogy tekintetét összefonja a langaléta tanerővel - Vajon akkor is megtetted volna, ha tudod mi történik a nap végén? - hallja belső hangját, de próbálja elhallgattatni a narrálást. Jobb nem is merengeni ilyeneken. Egyszerűen csak örülnie kell annak, ami adatik az itt és mostban. Színlelni, hogy tényleg erős, míg ez valóban be nem következik. Mert be fog, biztosan. Gondolatainak útvesztőjéből Sándor vezeti vissza a jelenbe. Mielőtt felelne, kortyol egyet a sörből, hogy megnedvesítse kiszáradt torkát, majd tekintetét maga elé veti és a térdét fixírozza. - Így van. Mint megérdemlem - bólint megerősítésként, hogy a férfi jól értette. Jobbján támaszkodik, míg baljában az üveget tartja maga alá húzott lábára téve - Nem tudom - vallja be őszintén, s viselkedésének tónusa  komorabbá válik - Annyi minden történt mostanában, ami miatt úgy érzem nem vagyok méltó szinte semmire és senkire...Sem Rád...- csúszik ki száján az, amit szándéka szerint titkolni vágyott. Rádiós  rutinja azonban most hasznára válik. Gyorsan folytatja, s hangja szinte alig bicsaklik meg - ...Sem bizonyos emberek bizalmára és Marcellra sem - fejezi be a felsorolást. Elhunyt szeretteit nem is említi. Ahogyan nem tesz különbséget az elhangzottak közt annak tekintetében sem, hogy milyen fájdalmat okozott számára elutasításuk, haragjuk vagy épp a benne generálódott félelem és veszteség. Nem mer a férfira nézni. Fél látni milyen arcvonások suhannak arcára vagy épp érzelmek tükröződnek zöldszín szemeiben. Ezért testben mozdulatlanná válik. Ajkáról viszont lágy neszű sóhaj szakad fel és száll fehér párfelhőként tova a tó felett.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822885#post822885][b]Szigethy Sándor - 2020.12.10. 20:45[/b][/url]

Nem kérdés, hogy a hallgatás, vagy – ahogyan Jules szokott nevezni néhány helyzetben – a szobanövény stílus mintapéldánya vagyok. Nem sokat szólok. Nem is szeretek igazán fecsegni. Főleg nem az olyan helyzetekben, amikor csak rontana néhány szavam a kialakult szituáción. Elég az, ha a sötét narrálásom hagyja maga után a hamuvá égő nyomokat, én pedig abba a hitbe kergetek minden partnert, hogy bennem akad a szó. Nem így van. Sokat tudnék beszélni. De ahogyan én nem szeretem a felesleges fecsegést, így másnak sem hagyom meg azt a mérhetetlen unalmat, amit nekem kell átélnem néhány helyzetben. Vagyis; hazudok. Nem az unalom a mérce, hanem az, hogy egyszerűen nem tudok kellőképpen reagálni, mert sokszor egy bólintás nem elég. Azt hiszik, hogy hidegen hagy a téma. Azonban mindent nagyon jól elraktározok elmém egy elzárt fiókjában, olyan aktákkal, amiket máshol azonnal, szemrebbenés nélkül tolnának a halott fájlok közé. Nagyon jól tudom, hogy olykor a hallgatás kincset ér. Mégis sokszor keveredek emiatt kellemetlen helyzetekbe. Szeretnék szószátyár macsó lenni, vagy aki ki meri mondani, amit gondol. De az nem én vagyok. Én nem csak hallgatok, hanem gyáva is vagyok, mert nem tudok mit kezdeni az emberi érzelmekkel. Hiszen azoknak én sem vagyok nagy ismerője. Elektra szavai bölcsek, mint mindig. És hasonlóképpen gondolkodok, de nekem nincsen erőm küzdeni az ellen, amiben akár egy cseppnyi fantáziát is látok. Ezért tartunk itt, ahol vagyunk? Nem tudom. És nem is akarok ezen elmélkedni. Elvégre az életem sínen van. Egy erős pályán, amiről már nem szeretnék meginogni. Persze, hogy nem. Noha megkérdőjelezhetetlen a kapocs, ami minket már lassan egy éve összeköt a riporternővel. Tudom, hogy helyrehozhatatlan. Ő többet kívánt az én, félreértelmezhető jeleimnek köszönhetően, én pedig… én pedig megint csak hallgatok, és felveszem a tanáriban növekvő leander álarcát. Ez áll jól.
– Kétségtelen – reagálok alig hallhatóan a nő szavaira, majd a számhoz emelem az üveget, amiben már nem lelek egy árva kortyra sem. Szívem szerint a tóba hajítanám azt, de végül nagyot sóhajtva teszem a papírzacskóba, hogy majd otthonom kukájában végezze. Még egy üveg van. És most jól esik. Ezért kihúzom hosszú felsőtestem, és nagyot szusszanva bontom le a kupakot az italról. Talán indulnom kellene lassan, de nem teszem. Nincsen kedvem. A fonál pedig – amit egymás között szőttünk – kiesik ujjaim szorításából, hogy már valahol a stég alatt gáncsoljon ki egy levelibékát.
Csendesen figyelem szemem sarkából Elektrát és hallom reflektálását, amire hitetlenkedőn csóválom meg sötétbarna fürtjeimet. Pont nem nekem kellene bölcselkednem, de a mondata nem hagy nekem más választást.
– Ha nem hagyod, hogy jó dolgok történjenek, akkor örökké ez lesz – szólal fel bölcsnek ható baritonom. Hiszen tapasztalatból tudom, hogyha ellenállsz minden jónak, ami az utadba kerül, akkor megkeseredett emberként fogod végig élni az életedet. Mindig van jobb. Mindig van új. De ezt akarjuk? Engem kirántottak a depresszív valóságból, és sokkal édesebb főzettel itat meg minden nap az, amit végül félve, de beengedtem. – Hé – engem el bal kezemet térdemről és félve ugyan, de Elektra vállára helyezem hatalmas tenyeremet. – Nem akarok beleszólni az életedbe – folytatom, miközben egyet simítok rajta, végül elengedem őt. Azonban túl fontos ahhoz, hogy ne oszthassam meg vele gondolataimat. – De nem vagyok benne biztos, hogy az önmarcangolás a legjobb megoldás… – keresem az elveszett sötétszín tekintetet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822904#post822904][b]Rothstein Elektra - 2020.12.11. 10:20[/b][/url]

Sándor
zene

Igaza van a férfinak, mint általában. Ritkán szól, de amit mond annak mindig veleje van. Nem megoldás. Néha futni kell. Néha rohanni kell. Menekülni amilyen messze csak tud az ember. Ha nem bírja már tovább, ha úgy érzi maga alá próbálja temetni az Élet nevű hullám, akkor inalni kell, ahogyan a lába bírja. Hősnőnk is ezt éli át, akár egy villámcsapást, ahogyan Sándor keze vállára simít, megremeg. Ezt nem teheti. Nem teheti magával, nem teheti Marcellel és nem teheti Sándorral sem, bár úgy hiszi a férfi már hagyta, hogy vele jó dolgok történjenek. Tapasztalatával kíván Elektrának segíteni. Méltányolja, becsüli, örökké szeretni fogja, de most, ha nem távozik azonnal, akkor ismét olyan hibát követ el, melyet már nem csak két, de négy ember szenved meg, de pokolian. Bárcsak ott a poros toronyszobában, hagyta volna a mellette ülő, hogy kiderüljön a teljes igazság kettejükről. Akkor talán nem maradt volna hiányérzete, s nem sóvárogna még most is, tudatalattija legmélyén a befejezés iránt. Azonban mindketten döntöttek, s most már nincs apelláta. Visszakozásnak helye többé nem lehet. Akkor még talán kevesebb fájdalomba telt volna, hogy őt  válassza. Nem így tett és ezt Elektra el is fogadta, sőt saját magára vállalta a bűnös szerepét. Csak ne kelljen ezek után látnia, ne kelljen mellette újra azt éreznie, hogy a csend is boldog megnyugvás. Mert fáj! Keserédes kínnal mardossa, ami okán bűntudata mind jobban erősödik. Nem céda, aki elveszi ami a másé. Önző és irigy, de sosem ostoba. - Ez csak tapasztalatból merített jó tanács, tudom - fordul hát a férfi felé ajkára erőltetett keserű mosollyal - Ígérem megfontolom, de most mennem kell - áll fel, majd miután Sándor is így tesz hóna alá gyűri a pokrócot - Köszönöm a sört! Vigyázz magadra... - búcsúzik, miközben lábujjhegyre emelkedve ajkát a férfi arcához érinti. Ösztönös mozdulat ez, melyet nem tud megállni. Ennyi kínt még el képes viselni. Azután sarkon fordul, hogy motorjához siethessen. Mondhatni rohan, olyan hosszúra nyújtja lépteit, amennyire csak lehet. Kapkodva elteszi a takarót, átveti lábát a gépen, majd ráfog a kormányra. Úgy szorítja, hogy ujjai elfehérednek belé, s ismét könnyezni kezd. Beindítja vasparipáját, miközben egy másodpercre lehorgasztja fejét. Mély sóhajjal emeli fel ismét, hogy elnézzen még egyszer, utoljára Sándor felé, s azután kilőjön a késő délután csöndjébe egy jókora benzinfröccsel. - Tér és idő kell. Mindentől és mindenkitől távol. Csak Imola és én, épp úgy mint régen! - születik meg elméjében az ötlet, mely hamar döntéssé válik. Ezért szülei felé veszi az irányt, - egy éles és veszélyes hajtűkanyarral - akiktől elhozza Imolát. Annyit mond csupán nekik, hogy sajnálja, de idén valószínű, hogy a karácsonyt sem töltik együtt. Illetve még azt, hogy ha bárki keresné náluk, annak csak annyit mondjanak, munka ügyben sürgősen el kellett utaznia. Még Marcellnek se többet. Minden cikkét leadta, az idei évre időben, s azt az egy műsorát, ami még hátra lenne, majd az a kedves kollégája pótolja, aki eltüntette a felvett tartalmait. Ez a minimum attól a lókötőtől. Azután már úgyis szabadságon lett volna egyébként is, így nincs miért aggódnia. Hazaérve összepakolja mindkettejük pár heti holmiját, gépén lefoglal egy olcsó, de barátságos szállást, az ország határán messze túl, majd gyermekével és csomagjaikkal együtt elindultak a legközelebbi hophálózati központba, hogy onnan úticéljukig meg se álljanak. Mivel ilyenkor, alapvetően korán sötétedik, nincs még túl késő. Kora este érkeznek meg, s az éjszaka már a barátságos kis hotelben éri őket. Elektrának levegőváltozásra van szüksége és arra, hogy ne kelljen senkivel kommunikálnia azok közül, akik miatt ennyire elvesztette önmagát. Imolát viszont mindenképp el szerette volna hozni. A gyerkőc az egyetlen ebben a percben, szülein kívül, akit szeretni képes. Viszont Róbert és Iza könnyebben tud vigyázni egymásra, ha nem foglalja le figyelmüket unokájuk. Hősnőnk így egyszerre óvhatta meg őket és csemetéjét, akivel ráadásul mostanában nagyon kevés időt töltött. Legalább most lesz módjuk rá, hogy pótolják. Elszöktek tehát, csak ők így ketten.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=822912#post822912][b]Szigethy Sándor - 2020.12.11. 12:50[/b][/url]

A levegő hűvös, a szellő egyre erőszakosabb. A vízparton mindig gyorsabban száguld a szél, ami most eszelős lidércként karcolja a megfeszült, opálos víztükröt. Ujjaim erősen szorítják az üveg vékonyka nyakát, ám még időben engedem őket – magamat belülről nyugtatva – elernyedni, mert félő, hogy összetöröm és a szilánkok húsomba vájódnak. Ajkam kissé lefelé görbül, miközben biggyesztem azt, így végül úgy teszek, ahogyan Elektra is; nézem a víz felszínét, és halkan szuszogva veszek néha kortyot a sörből. Nem akarok okos lenni. Nem is tudok. Hiszen nem érezhetem, amit ő érez. Csupán körvonalakban tudom elképzelni, ezért is próbálok saját tapasztalatot megosztani vele. De nem sül el túl jól az akcióm. Ugyan egy végtelenül erőltetett mosollyal felém fordul, mégis érzem, hogy talán szíven ütötte, amit mondtam. Zavartan ráng meg vékony ajkam széle, és idegesen kezdek dobolni az üveg oldalán, miközben hallom a megfontolásra irányzott ígéretet, amire éppen nyitnám a szájamat, de a nő úgy pattan fel, hogy ösztönösen ugrok fel én is. Kissé meg is szédülök a légkörváltozástól. Nem tett jót vérnyomásomnak hirtelen művelet. Rosszullétem jeleként arcom kissé elsápad, és szemeimet összeszorítva csípem szabad kezem ujjai közé szikár orrnyergemet, de néhány másodperc után, amikor felnézek, már az előttem pipiskedő Elektrát pillantom meg. Automatikusan fogom meg vállát, és hagyom, hogy ajkai sima arcbőrömet érjék. Értetlenül cseng koponyámban a köszönet, majd a távozás. Megsemmisülten lógatom magam mellett mindkét kezemet. A jobb oldaliban szerencsétlen árválkodik az üveges sör, a másikkal pedig félszegen intek egyet a távozó nő után. Figyelem, ahogyan szélsebesen pakolja el a pokrócot, és villámgyorsan pattan a motorra, hogy onnan még egy pillantást vessen felém, mire egy mosolyszerű fintor szánt végig arcomon, s zöld szemeimben kialszik a fény. Utolsót biccentek hát felé, és végig követem szemeimmel, ahogyan sietve távozik a város felé. Ennyire rosszat mondtam volna?, csóválom meg a fejemet, hogy újabb kortyot vegyek a sörből. S annak ellenére, hogy jobb lett volna társaságban hallgatni, most hosszú lábaimat gyökérszerű stabilitással tartom a stég deszkáin, bal karomat mereven tartom magam mellett, a jobbat pedig néha meg-megemelem, hogy fogyasszak az italból. Aggódom Elektráért. Alapvetően sosem kiszámítható, de most rendkívül meglepett. Naivan azt gondoltam, hogy jót tesz nekünk egy őszinte beszélgetés, azonban ezt derékba törték kimondott gondolataim.
Nem is tudom, hogy mennyi időt töltök ebben a merev pozícióban. Csupán telefonom rezgése ránt vissza a valóságba. Kapkodva veszem elő zsebemből a készüléket, s a kijelzőre pillantva meglátom Jules nevét. Halvány mosoly szánt végig megterhelt vonásaim között. Rányomok a fogadás gombra. – Végeztél? – kezdem, miközben az újfent kiürült sörösüveget a papírzacskóba dobom, lehajolok érte, majd a telefont fülem és vállam között tartva beszélek tovább, hogy elinduljak a Mennydörgő utca felé. – Akadt egy kis... egy kis dolgom, de máris ott vagyok – felelem kedveskedő rekedtséggel, miközben egyre távolabb kerülök a stégtől, ahol már csak a magunk után hagyott üresség marad kínzóan sajgó gondolataival.