Zayday Hudson
Kutyakaland

Így, vizsgaidőszak vége felé jólesik egy kis üdítő séta. Az időjárás tökéletes és a nap sem viselkedik hatalmas kazán módjára.
 A stégen leülök, és nézem a kis hullámokat
. Olyan nyugodt itt minden! De ezt már mondtam.
 Ahogy így nézem a vizet, egyszercsak ésészreveszem, hogy a túlpart felől köközeledik egy fekete folt, széles V alakú csíkot húzva maga után. Megfordul a fejemben, hogy egy kígyó, de aztán rájövök, itt nem élnek ekkorák. Akkor mi?
 A választ fél perc múlva megtudtam, amikor is a fekete valami odaért a parthoz, és kimászott rá, majd a négy lába szépen cserben hagyta, és a kutya lefeküdt.
 Abból, amit az ülőhelyemről láttam megállapítottam, hogy valószínűleg egy labradort sodort ide a szél. Vagyis a víz.
 Mielőtt elgondolkodtam volna, hogy miért kezdett bele az úszásba, felállt, körbeszimatolt, majd elindult felém. Mit ne mondjak, a szemeim nagyra kerekedtek.
 Nem feltétlenül jó, hogyha egy esélyesen kóbor eb, aki lehet, hogy veszélyben érzi magát, feléd indul. Főleg akkor nem, hogyha egy stégen vagy, vízzel körülvéve, és a potenciális támadó egy labrador. Bár nem tudom, mennyire maradt ereje vízi harcra, de nem szeretném megtudni.
 Kétszóval esélyem sem lenne, ha nekem esne. Ez viszont nem történt meg. Helyette valami olyat csinált a csapzott állat, amire nem tudtam magyarázatot adni.
 Ahogy mellém ért, rám nézett, bele a szemembe, felnyüszített egy rövidet, majd fejével a könyökömet bökdöste, jelezve, hogy simogassam meg.
 Remegő kézzel eleget is tettem a kérésére, mire ő leült mellém. Nagyon úgy nézett ki, nem olyan régen vesztette el otthonát.
 Töprengésemből ezúttal emberi léptek zaja zökkentett ki. Mikor hátranéztem, a közeledő lányban felismertem Zayday Hudson-t, akiről Lily mesélt nekem.
 A kutyáról nem vettem le a szememet, lassan felálltam, és csak mikor láttam, hogy négylábú pajtásom csak érdeklődve csavarja fejét felénk, néztem a navinésre.
- Szia! Angelica vagyok, levitás. Tudod, az én manóm Lily. - mondtam, hátra-hátra pillantva.
- Nem tudod, kié ez a kutya? Ideúszott, és úgy tűnik, nem régen árvult el.

Zayday Hudson
Kutyakaland

Így, vizsgaidőszak vége felé jólesik egy kis üdítő séta. Az időjárás tökéletes és a nap sem viselkedik hatalmas kazán módjára.
 A stégen leülök, és nézem a kis hullámokat
. Olyan nyugodt itt minden! De ezt már mondtam.
 Ahogy így nézem a vizet, egyszercsak ésészreveszem, hogy a túlpart felől köközeledik egy fekete folt, széles V alakú csíkot húzva maga után. Megfordul a fejemben, hogy egy kígyó, de aztán rájövök, itt nem élnek ekkorák. Akkor mi?
 A választ fél perc múlva megtudtam, amikor is a fekete valami odaért a parthoz, és kimászott rá, majd a négy lába szépen cserben hagyta, és a kutya lefeküdt.
 Abból, amit az ülőhelyemről láttam megállapítottam, hogy valószínűleg egy labradort sodort ide a szél. Vagyis a víz.
 Mielőtt elgondolkodtam volna, hogy miért kezdett bele az úszásba, felállt, körbeszimatolt, majd elindult felém. Mit ne mondjak, a szemeim nagyra kerekedtek.
 Nem feltétlenül jó, hogyha egy esélyesen kóbor eb, aki lehet, hogy veszélyben érzi magát, feléd indul. Főleg akkor nem, hogyha egy stégen vagy, vízzel körülvéve, és a potenciális támadó egy labrador. Bár nem tudom, mennyire maradt ereje vízi harcra, de nem szeretném megtudni.
 Kétszóval esélyem sem lenne, ha nekem esne. Ez viszont nem történt meg. Helyette valami olyat csinált a csapzott állat, amire nem tudtam magyarázatot adni.
 Ahogy mellém ért, rám nézett, bele a szemembe, felnyüszített egy rövidet, majd fejével a könyökömet bökdöste, jelezve, hogy simogassam meg.
 Remegő kézzel eleget is tettem a kérésére, mire ő leült mellém. Nagyon úgy nézett ki, nem olyan régen vesztette el otthonát.
 Töprengésemből ezúttal emberi léptek zaja zökkentett ki. Mikor hátranéztem, a közeledő lányban felismertem Zayday Hudson-t, akiről Lily mesélt nekem.
 A kutyáról nem vettem le a szememet, lassan felálltam, és csak mikor láttam, hogy négylábú pajtásom csak érdeklődve csavarja fejét felénk, néztem a navinésre.
- Szia! Angelica vagyok, levitás. Tudod, az én manóm Lily. - mondtam, hátra-hátra pillantva.
- Nem tudod, kié ez a kutya? Ideúszott, és úgy tűnik, nem régen árvult el.

Angelica
Szinte már az egész kastélyt körbejártam, már mindent felfedeztem. Persze azért nem az összeset, de azért túl vagyok már jó pár helyen. A kedvenceim kedvence, a stég volt. Esküszöm, mindennap eljöttem ide, mintha kötődés alakult volna ki köztünk. Így is van, egy mágikus kapocs. Lehet hogy ez jól jött, egy szép szeptemberi napon. Elég jó napom volt, ahhoz képest hogy még mindig volt bennem egy kis betegség. Szegény Denis-sel mit műveltem múltkor. Erre megráztam a fejem, hogy ne gondoljak rá, milyen rosszul voltam. Remélhetőleg, a héten már elmúlik ez a frányaság, már elég volt belőle. Felmentem a hálóba, ledobtam a cuccomat, átöltöztem. Lesiettem a törzshelyemre, és a lépcsőről útközben majdnem leestem. Szeszélyesek, akárcsak én is. Elértem az úticélt, és akkor megláttam egy barna hajkoronát. Mikor felém nézett egyből felismertem! Levitás tekergő, nem más mint Angelica Black Wing. Mármint Angelica Black. Halottam, hogy honnan ragadt rá a Wing név, és megmosolyogtam. Felém szólt, de nem nézett hátra. Mi lehet az ott? Egek ura, egy tündibündi kutyus!
- De édi! Hm? Ja, szia Angie! Tudom-tudom, ismerlek! - hadartam, mert a kutyussal voltam elfoglalva.
- Nem tudom sajnos. Szegény drágám! - sajnálkoztam, majd rohantam a lány mellé.
Nagyon szomorú vagyok, amikor kóbor kuytusokkal találkozom. Ilyenkor is elgondolkozom, ha van gazdájuk akkor mit keresnek itt? Nagyon szívtelen emberek vannak, játszanak a másik életével.
Megsimitottam a hátát, jelezvén hogy bennem megbízhat, és persze gondolom Angelica-ban is.
- Szerencse, hogy a legtöbb kutyus tud úszni... - sóhajtottam fel.

Zayday Hudson
Kutyakaland

Előbb a kutya, utána én. Nem haragszom, csak kicsikét meglep. Mikor végül köszön, kissé megtántorodok. Nem tudom, honnan tudja a nevemet, lehet, hogy Lily beszélt rólam, fogalmam sincs.
 Halkan sóhajtok, mikor mondja, hogy nem tud a kutyáról. Kicsit meghökkenek, amikor bátran odamegy a blökihez, és megsimogatja. Lehet, hogy én vagyok túl óvatos?
 Megjegyzésére bólogatok, és hümmögök. Persze, szerencse. Bár hiába tud úszni, nem feltétlenül szeret. Ismertem egy golden-retrivert, aki fajtájából adódóan profi úszó volt, de ahogy meglátott egy tavat, fülét farkát behúzva fordult az ellentétes irányba.
 Ez a labi viszont láthatóan imádta a vizet. Mikor látta, hogy barátságosak vagyunk, visszafordult a víztükör felé, lefeküdt, és orrát megpróbálta beletenni.
- Nem tudom, mi legyen vele... Talán először valami nevet kellene adni neki. - Gondolataimba merülök, és közben észre sem veszem, hogy pajtásunk odamegy Zay-hoz, és elkezd nyüsszögni.
 Csak a hangjára kapom fel a fejemet.
 - Nincs nálad bármilyen ennivaló? Szerintem azt érzi.

Angelica

Hirtelen erős fájdalom kerített hatalmába, ugyanis egy száguldozó méhecske megcsípte az egyik ujjam. Nem üvöltöttem fel, elnyomtam magamban az érzést, ugyanis nem akartam elrémiszteni a blökit. Már egészen kicsi voltam, amikor megtanultam magamba folytani a fájdalmat, vagy az érzelmeket. Főleg akkor, amikor Blake Podmore nevű óvodatársam leszakította a macikám fejét. Legszívesebben bevertem volna a képét, de az óvónéni leszídta őt, persze csak finoman. Aznap anyukámmal közösen vissza varrtuk a pajtásom buksiját, és egy kettőre jobban éreztem magam. Éreztem hogy lüktet a kezem, ezért hálás voltam a levitás lánynak hogy megszólalt, ugyanis elterelődött a gondolatom az esetről.
- Szerintem, legjobb lesz ha felvisszük a kastélyba, ott bizonyára tudnak segíteni nekünk. Ugyanis, a faluban most nem jut eszembe senki. - tanakodtam hangosan. Igaza van Angie-nek, persze hogy elvisszük valahova, nem hagyjuk itt!
- Hát, édes név a Gombóc, de ha neked nem tetszik.... - kezdtem bele.
- Bevallom van nálam élelem, virslis szendvics. Szerintem ízlene a kis barátunknak! - folytattam lelkesen a válaszadást.