36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] 2 » Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 2. 22:01 | Link

Adam

Egyre többet sétáltam mostanában. Nem voltam benne biztos, hogy teljesen eszemnél vagyok, mivel ahogy hűlt az idő, én párhuzamosan vele egyre többször sétáltam néha éjaszakába nyúlóan, és ha mélyebben átgondoltam volna a dolgot, lehet arra a következtetésre jutottam volna, hogy meg akarok halni egy tüdőgyulladásban, azért csinálom ezt. Ez így jobban meggondolva egész vonzónak tűnt... Gúnyosan elmosolyodtam magamon, amikor ennek az eszmefuttatásnak a végére értem, igazából jót mulattam a saját hisztimen. Ilyenkor a hideg levegő kicsit átmosta az agyamat, és tisztábban tudtam látni a sok kavargó gondolatot, ami a fejemben volt.
Sokszor egészen a falu határáig eljutottam, ahogy ma este is, és már egészen rutinosan kezeltem az öltözködést is. Egy fekete kabátba és egy kék sálba voltam bugyolálva, a hajamat leengedve hagytam, hogy a fülem se fázzon annyira, a kezeimet pedig elrejtettem a zsebembe, hogy ne érje őket annyira a hideg. Sosem volt különösebben megtervezett útvonalam, így most is csak arra mentem, amerre a lábam vitt.
Ez egész szép.
Futott át a fejemen a gondolat, mikor a tó partjához értem. Oldalirányban a tóparton szépen világítottak Bogolyfalva lámpái, a víz nyugodt volt, és a sötétben teljesen fekete. Olyan jó békés volt itt minden, hogy rögtön teljesen szerelmes lettem a helybe. Szépen lassan, de határozott léptekkel indultam el a stég felé, és bár egy darabig hezitáltam, mert féltem, hogy felfázás esélye itt nagyobb az ideálisnál, végül csak lecsücsültem rá. Néztem a vizet, néha bedobtam egy-egy követ, amelyeket még egy korábbi séta alkalmával gyűjtöttem össze a kabátom zsebébe (kár kérdezni, mégis milyen célból... mondhatnám, hogy előre erre készültem, de nem.) Hallgattam ahogy csobbannak, néztem ahogy elmerülnek. Sóhajtottam egy mélyet, és azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen jólesne most beszélgetni valakivel, mert a hideg levegő önmagában már nem elég, hogy kellően tisztára takarítsa a fejemben levő zűrzavart. Érdemes lenne bedobni még pár plusz gondolkodnivalót a buliba, ami segít elűzni a gonosz gondolatokat. Persze nem volt sok esélyem arra, hogy valaki itt teremjen, hacsak nem egy szerelmespár, amitől valószínűleg jelen pillanatban csak hányingerem lett volna (az irónia és a keserűség édes elegyének köszönhetően), így aztán csak üldögéltem tovább, azon töprengve, mihez kezdjek magammal.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 5. 21:43 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Felébredésem után magamhoz vettem a szokásos pohárka vért, az ezt követő, heverésző mámorban pedig ráeszméltem, hogy már napok óta várja a látogatókat a hagyományos adventi vásár, amit a Bogolyfalvi Tanáccsal szerveztük, én azonban még nem tettem ott tiszteletemet. Úgy döntöttem, ezt ma megejtem. Hamarosan tehát már az erdei úton caplattam légies lépteimmel, hogy nemsokára a forgatagba érjek. Fények, illatok, derűs emberek. Más nem is kell az ünnepi hangulathoz. Elbarangoltam egy-két órát, majd úgy döntöttem, most nyugalmasabb helyeken folytatom a sétámat. A tónál például régen jártam. Talán utoljára akkor, amikor az ékszerészboltos hölggyel találkoztam.
Mivel eléggé hűs van és az erre járókat a napokban főleg a vásár vonzza, így valamivel kevesebben lézengenek most itt a vízparton. Befordulok a stéghez és elnézek a lány felé, aki ott üldögél a végén és köveket dobál a vízbe. Nem ismerem őt. Ez persze nem gátol meg abban, hogy mellé lépdeljek a deszkákon. Lazán megtámaszkodom egyik kezemmel a korláton. Rajtam bőrdzsekim szokás szerint becipzározatlanul, alatta mindössze egy sötét póló. Nadrágom fekete, akárcsak lazán megkötött bakancsom. Hajam vállamra omlik, fehér ábrázatomat Ray Ban napszemüveg takarja. Igen, mostanában megint hordom olykor, tekintettel arra, milyen sokaság van jelen ilyenkor a faluban. Nem mind ismernek és nem mind akarna a szemembe nézni.
Szusszanok egyet, miközben a vizet figyelem sötét lencséim mögül.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 5. 22:54 | Link

Adam

Azon tűnődtem, milyen jó lenne belelógatni a lábam. Valószínűleg borzasztóan hideg lenne, de az érzés, ahogy szépen lassan elmerülne a lábfejem a vízben, valószínűleg kárpotolna. Valamiért aztán mégsem mozdultam meg. Vannak ezek a nagyon furcsa pillanatok, amikor az ember eldönti ugyan, hogy meg fog mozdulni, de aztán mégsem történik semmi, és mire feleszmél, rájön, hogy már lemondott a dologról. Na velem most pontosan ez történt.
Eléggé elmerültem a gondolataimban, így a sötétben nem vettem észre, amikor az újonnan érkező alak mellém lépett. Csak pár pillanattal később, mikor arra fordítottam a fejem, láttam, hogy valaki áll nem messze tőlem. Hatalmasat rezzentem, nagyon megijedtem, még egy kis önkéntelen hangocska is kiszaladt a számon, valami "hííí" féle. Basszus.
Végignéztem az ismeretlenen egy szemrehányó pillantással (amely a sötétben reményeim szerint nem látszott annyira), nem bírtam ki, kicsit még bosszankodtam az ijedezésem miatt. Igyekeztem mély levegőket venni, hogy a szívem a torkomból visszataláljon a helyére.
- Úgy látszik rossz a lelkiismeretem. - állapítottam meg fancsali arccal, az idegenre nézve. Közben gyorsan megállapítottam, hogy az illető kifejezett egyéniség. A haja, a szemüvege, az öltözete, minden erről árulkodott. Kétszer-háromszor is végignéztem rajta, mire a sötétben összeraktam a teljes jelenséget, utána pedig magamban somolyogtam egy kicsit.
Legalább megy a ruhája ahhoz, hogy fiatal lányokat ijesztgessen a sötétben.
Vontam le a következtetést. A napszemcsit azonban nem tudtam hova tenni. Elsőre az ugrott be, hogy talán látássérült, és azért hordja. Vagy csak simán kettyós, az is megmagyarázná a dolgot. De vajon melyik? Nem, ezt a kérdést most nem bírtam ki, még az amúgy hatalmas gonddal belém nevelet illedelmességem ellenére sem. Mondjuk mióta ebbe a fránya iskolába jártam, ebből sokat veszítettem, legalábbis az volt a benyomásom.
- Azért van a napszemüveg mert nem látsz, vagy mert nem szeretnél? - érdeklődtem, korántsem túl diszkréten. Hát na, elég késő volt már, fáradt is voltam, meg a hangulatom is eléggé a mindenmindegy állapothoz közelített. Végül is, a legrosszabb esetben belefojt a tóba, ennél durvább nem történhet. Reméljük.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. december 5. 22:55
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 5. 23:26 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Megrémül. Pedig nem lopakodtam, csak hát alapból elég nesztelen a járásom. Meg ő is meglehetősen el volt merülve a gondolataiban. Sejtettem már, hogy ha észlelni fog, valószínűleg megijed kissé, szóval nem igazán lep meg, amikor ez tényleg bekövetkezik. Éppen csak felé fordítom arcomat. Legalábbis ő ennyit lát belőlem. Azt nem, hogy rá is nézek a sötét lencsék mögött. De gyaníthatja.
Ismét a távolba tekintek a fekete tavon, miután elhangzott a megállapítása. Tudom, hogy engem fürkészik. Hadd tegye! Én ezen már túl vagyok vele kapcsolatban. Leszűrtem, amiket le lehetett. Ehhez persze nekem nem is annyira szükséges rápillantanom. Elég, ha akár csak azt vesszük, milyen dübörgőn hallom most is szíve verését, pedig mostmár azért csitult némileg az iméntiek után. Meg persze reményeivel ellentétben kiválóan láttam azt a megrovó kifejezést is. Számomra ezek a mostaniak a természetes fényviszonyok. Még ha az emberek nehezen is nevezik ezt az esti sötétet fényviszonynak.
A kérdése nyomán egészen lassan fordítom csak felé ismét ábrázatomat, jócskán lefelé nézve rá, ahogy a stégen üldögél.
- Egyik sem. - felelem neki egyenletes baritonomon. Hátat fordítok a korlátnak, hogy fenekemet nekitámaszthassam. Kezeimet nadrágom zsebébe süllyesztem. Nem állok neki ecsetelni a lánynak, hogy kiválóan látok így napszemüvegben is. Még jobban, mint ő verőfényes, nappali világnál.
- Szeretem hordani. - vonok finoman vállat, adva neki egy ilyen félválaszt az érdeklődésére, ami bár igaz, de nem a teljes igazság. Hiszen ugyan tetszik ez a holmi magamon, ám nem csak ezért viselem. Vagyis különben eleinte tényleg ezért viseltem, amikor anno feltalálták. Szerettem volna egy ilyet. Márpedig én csak este vehetem fel. Közben pedig rájöttem, mennyire előnyös más szempontokból is, és mára már inkább ez lett a meghatározó.
- És így nem kell másoknak a szemembe néznie. - tárom elé rekedtes, nyugodt hangomon a feleletem másik részét, így téve teljessé azt. Bár meg kell valljuk, ez így most még egy tucat kérdést vethetett fel a bagolykövesben. És igen, biztos vagyok benne, hogy bagolyköves a lány. Már be tudom azonosítani őket. Érdekes mód, ők engem viszont nem. Már két éve vagyok az iskolaújság főszerkesztője, dehát a legtöbbjük nem találkozik velem, és nem is mind forgatják a lapot, hogy láthattak volna rólam képet benne az olykor megjelenők közül. Inkább a nevem árulkodó talán a számukra. Minden esetre az már elég közismert tény, hogy az Edictum főszerkesztője egy vámpír a faluból. Ettől függetlenül persze nem tud róla minden egyes kastélylakó. Főleg az újak nem feltétlenül.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 6. 22:42 | Link

Adam

Szóval hibbant.
Vontam le a következtetést a fenálló opciók közül, mikor válaszolt a kérdésemre. Legalábbis egészen addig, amíg a harmadik mondatát el nem mondta, akkor ugyanis már nem szimplán hibbantságnak tűnt a válasz, hanem úgy sejlett, mintha lenne valami a háttérben. Olyasmi, amire én valószínűleg nem fogok merni rákérdezni. Na nem azért, mert olyan gyáva volnék, ennek inkább pont az ellenkezője igaz, de azért a tapintatlanságnak is van határa. Szóval kicsit dilemmába estem, nem tudtam mit kezdjek a beszélgetéssel, most, hogy ilyen furcsa irányt vett.
- Hm, és az baj lenne, ha kellene? - kérdeztem végül óvatosan, ugyanis a kíváncsiságom felülkerekedett egy kicsit, de igyekeztem diszkrétebb maradni, mint az előző kérdésemmel. Újra felnéztem rá, azon gondolkodva, hogy tulajdonképpen kicsit kényelmetlen érzés, hogy én itt csücsülök a földön, ő meg ott van fent van a magasban (értsd. áll a két lábán), és gondolkodtam is rajta, hogy esetleg felálljak, de aztán meggondoltam magam.
- Szerinted mennyire hideg a víz? - kérdeztem tőle, miközben nekiálltam leeszkábálni a cipőmet a lábamról. Nem hatott meg a hideg különösebben soha, téli gyerek lévén. Persze nem tudtam volna egy szál trikóban aludni a mínuszhúszban, de azért azt sem lehet mondani, hogy különösebben fázós lettem volna. Egyébként is, mivel a drága bátyám, a bájitalzseni Teodor ellátott bájitalokkal, amik a napi rendszerességű balett órák ellenére is rendben tartották a lábaim, tudtam, hogy nem tudok nekik sokat ártani.
Szépen lefejtettem a zoknaijaimat is a lábaimról, majd a stég szélére csusszantam, és finoman lelógattam a lábaim. Először nem is tettem bele a vízbe, épp csak a talpaim értintettem oda hozzá, mintha el is indulhatnék akár a felszínén. Aztán egy picit megmártottam benne. Enyhén fájdalmas volt a hidegtől, de mindeközben nagyon jó érzés is. Kicsit mozgattam őket jobbra-balra, éppenhogy tapicskolva egy cseppet, aztán amikor eluntam, kihúztam őket a vízból. A zoknimmal szárazra töröltem a lábaim, majd anélkül, hogy visszahúztam volna, visszavettem a cipőmet. Kicsit borzongtam az érzéstől, jó volt. Aztán eszembe jutott, hogy az idegen mindezt végignézte, és hogy most már ő is legalább olyan furcsának nézhet engem, mint én őt.
- Lilla vagyok, amúgy. - tápászkodtam fel, és nyújtottam oda neki lazán a kezem. Ha már így együtt furáskodunk, illik bemutatkozni.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 6. 23:20 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Az emberek gyakran olyasmiket kérdeznek meg, amire nem akarják tudni a tényleges választ. Most nem az udvariaskodó kérdésekről beszélek, hanem azokról, amelyek valóban érdeklődőek bár, azonban a válasz rájuk olyan jellegű, hogy az illető aztán azt kívánja, bár ne kapta volna meg. Mivel fajtámat tekintve teljes mértékben különbözöm egy embertől, nálam nem nehéz ilyenbe beletrafálni. Főleg azoknak, akik nem ismernek. Leggyakrabban ilyenkor semmilyen felelettel szolgálok, vagy egyáltalán nem szolgálok felelettel. Olykor meg hasonlóan sejtelmesen fogalmazok, mint most. Ha ennél tovább mernek merészkedni, lelkük rajta. Jól teszik, hiszen nem harapok. Mármint... na mindegy.
- Nem mondanám. - rázom meg finoman a fejemet, aztán a víz hőmérsékletével kapcsolatos felvetés nyomán a tóra tekintek ismét. Mondanám, hogy nagyon, ám látom, a lány már bújik is ki cipőjéből. A saját bőrén akarja megtapasztalni. Nem gátolom meg benne. Teljes nyugalommal nézem végig a tesztelési műveletet, majd a szárítkozás folyamatait. Néha azért persze másfelé is elkalandozik a figyelmem. Nem szeretek bámulni.
- Adam. - nyújtom neki nagy, hűs kezemet, amikor odalép hozzám bemutatkozni, aztán pedig egy laza mozdulattal leveszem napszemüvegemet és dzsekim belső zsebébe teszem. Jócskán lefelé pislogok az előttem álló lányra. Mostmár a szemembe nézhet, ha gondolja. Mint mondtam, ez nem baj. Hiszen tekintetem nem égeti őt, nem éri tőle spontán átok, és még csak semmi szörnyűséges sincs benne. Ami benne van, az több száz évnyi létezés, amelytől eléggé kifürkészhetetlenné, felfoghatatlanná, már-már zavarba ejtővé válik.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 7. 00:03 | Link

Adam

Ha nem baj, akkor miért baj? Ilyen, és ehhez hasonló nagyon értelmes kérdésekkel bombáztam őt gondolatban, amelyek számomra teljesen érthetőek voltak, azonban hangosan azért eszem ágában nem lett volna kimondani őket. Nem válaszoltam neki semmit, ugyanis éppen eléggé el voltam foglalva a láblógatással (szó szerint), ahogy ő sem válaszolt nekem. Eseménydús beszélgetés elé nézünk...
Egy kis ideig azt hittem, hogy sikerült az átlagos irányba visszaterelnem a beszélgetést a bemutatkozásommal. Megállapítottam, hogy a keze nagyon hideg, ami kicsit furcsa volt, mert nem tűnt úgy, hogy fázna. De hát na, lehet hogy csak egyszerűen rossz a vérkeringése. Azt is konstatáltam, hogy a nevének a kiejtése alapján nem magyar származású, ami kicsit fel is keltette az érdeklődésemet, és ha tényleg nagyon mainstream akartam volna lenni, lendületből rá is kérdeztem volna, hogy honnan valósi. Ő azonban sokkal hatékonyabb módját választotta annak, hogy előrelendítse a dolgokat. Levette a napszemüvegét.
A szemem már elég jól megszokta a fényviszonyokat, meg hát nem is volt teljesen sötét, valamennyire azért volt itt is világítás, szóval egész jól ráláttam az arcára, így viszonylag közelről.
Húha.
Ez a nagyon egyszerű gondolat töltötte ki az agyam, amikor a szemébe néztem. Na ilyet sem láttam még, az is biztos. Nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mi volt annyira döbbenetes a tekintetében. Nem a szeme színe, nekem is kék volt a szemem, de az enyém ezt meg sem közelítette. Valahogy egyszerűen csak annyira szép volt, teljesen megfoghatatlanul szép. Először úgy éreztem, nem fogok tudni sokáig ránézni anélkül, hogy elkapnám a pillantásom, de aztán valahogy arra eszméltem, hogy a kelleténél pont, hogy tovább is rabul ejtett.
Jesszus, de kínos. Vadidegen, ráadásul jóval idősebb, én meg úgy bámulom, mintha beleestem volna.
Erre a gondolatra mosolyogtam egyet, majd megszakítottam a pillantást, és csak egy-két másodperc elteltével néztem vissza rá.
- Bocsánat, nem terveztelek megbámulni, de... Ilyen szemeket hogy szerez az ember? - kérdeztem nevetve, ugyanis arra jutottam, hogy ez nekem sem jönne rosszul. Emögött nem állhatnak csak a gének. Jesszus. Még mindig nem sikerült magamhoz térni. Na most kéne a hideg tóba mártani a fejem, hogy ne tűnjek ennyire idiótának.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 7. 00:45 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Ha az érdeklődése nyomán nem árultam volna el neki, miért viselek napszemüveget ebben a számára furcsa időpontban, akkor talán nem ütötte volna ennyire szíven, mikor leveszem. Így viszont kiéleződött rá, szóval a hatás még jelentősebb lett. Magáról megfeledkezve, megbabonázva merül el a pillantásomban, nem átallom hát rajta tartani tekintetem magam is. Csak állunk a stég végében és nézzük egymást. Egy erre járó nyilván úgy hihetné, egy hamarosan kibontakozó csókjelenet tanúja. Pedig egészen másról van itt szó.
Miután a lány felocsúdott és szabadkozni kezd, csak lágyan megrázom a fejem, így jelezve neki, hogy nincsen semmi gond. A kérdésére aztán, ha ajkaimmal nem is, szemeimmel elmosolyodom. Békés derűvel fürkészem őt, majd lesütöm kissé tekintetemet. Most mondjam neki azt, hogy ilyen szemeket úgy szerez az ember, hogy meghal és egy másik létformaként éled újjá? Nem, azt hiszem, ez nem lenne célravezető. Ráadásul nem is pontos, hiszen sokkal inkább a korom az ok, semmint a fajtám. Persze, egyik következik a másikból.
- Sokáig kell élni. - felelek végül eképpen. Sokatmondóan, mégsem túl direkt. Hiszen tudom, nem arra kíváncsi, a kék szemet hogyan szerezhet, mivel neki is olyan van. Arra kíváncsi, mi okozza tekintetem mélységét, különleges fényét, amit napszemüvegem mögé rejtek, óvva mások lelkivilágát. Ez nem más, mint a rég. Hogy mindarról, amit megéltem, ne is beszéljünk.
- Jól bírod a hideget. - állapítom meg aztán, végignézve rajta kissé. Hiszen az imént még a decemberi tó vizébe lógatta a lábát, mégsem vacog. A pulzusa és minden életjele rendben. Igazán kiváló a vérkeringése. Hogy ezt most a vámpír vagy a gyógyító gyakornok énem mondatja-e velem, arra a válasz egyszerű: mindkettő.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 8. 18:02 | Link

Adam

Nem gondoltam, hogy bármit is fog válaszolni a lányos zavaromban feltett kérdésemre, amit inkább egyébként valamiféle bizarr bóknak szántam, mintsem tényleges megválaszolandó kérdésnek, de Adam ettől függetlenül válaszolt rá. Erre számítottam ugyan, mármint, hogy fog rá valamit mondani, csak azt hittem, hogy valamilyen poénkodás lesz. Hogy a gének, vagy a csodálatossága, vagy a fenetudja.
- Ennyire öreg lennél? - tettem fel a provokatív kérdést, egy kis csalafinta mosollyal az arcomon. Még mindig úgy éreztem, mintha valamilyen témát kerülgetnénk, csak azt nem tudtam, mi lehet az. Komolyan, Ákos 2.0 az egész, megint kezdtem ugyanis nem teljesen érteni, hogy mi van. Ezekkel a hímneműekkel csak a baj van, méghogy a nők a titokzatoskodóak... Akkor eddig a legtöbb fiú/férfi akivel itt összefutottam, titokban csakis nő lehet.
Közben Adam tett egy újabb megállapítást, amit nem teljesen tudtam, hogy elismerésként fogjak-e fel, vagy csak a beszélgetés fellendítése érdekében mondta, esetleg tényleg  valamiért fontos információnak tartja. Sokatmondóan elmosolyodtam, kicsit lehajtottam a fejem, közben a kezeimet a zsebembe süllyesztettem.
- Na igen. Hát, télen születtem, ráadásul napi szinten táncolok, úgyhogy a szervezetem elég jól bírja a mindenféle kihívásokat. - mondtam neki el dióhéjban a helyzetet. Ugyan megemlítettem, de nem igazán gondoltam, hogy az előbbi tény nagy hatással lenne a dologra, inkább az utóbbi. Mindenesetre sokaktól hallottam ezt a mende-mondát, hogy befolyásolja a születési idő azt, hogy milyen időjárást szeretünk. Fene tudja, még az is lehet, hogy igaz.
- Szóval, hogyhogy itt vagy ilyenkor? Nem gondoltam, hogy szerelmespárokon és pecásokon kívül bárki kijár ide este. - mondtam, közben a fejemet picit oldalra billentettem, úgy néztem rá, miközben a válaszát vártam. Igaz, az is végigsuhant az agyamon, hogy tulajdonképpen ennyi erővel ő is megkérdezhetné tőlem ugyanezt, dehát én kérdeztem előbb, szóval először neki kell vallania.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 9. 21:06 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Nem volt muszáj válaszolnom, ezzel tisztában vagyok. Hiszen a kérdés költői volt. Főként inkább csak amolyan kiszökött, bohókás felvetés. A hallgatásom és szemeim kedélyes fénye is elég lett volna hát feleletül. Vagy valami hasonlóan komolytalan megjegyzés, mint az övé. Ám valljuk be, nem vagyok az a poénkodó fajta, még ha a helyén is van a humorérzékem és alkalmazni sem átallom néha.
- Több, mint amennyinek látszom. - közlöm vele a tény és valót. Ám olybá tűnik, nem szándékozom leragadni ennél a témánál. Bár az biztos, hogy soha nem szoktam csak azért mondani semmit, hogy fellendítsek egy beszélgetést. Ha ilyenre volna szükség, inkább hagyom is az egészet. Vagy szimplán hallgatok és figyelek, várva, mi sül ki ebből. De törni nem szoktam magam. Azt mégis minek? Úgyhogy a megállapításom sokkal inkább továbblendítés, semmint fellendítés.
- Milyen tánc? - érdeklődöm meg tőle, finoman oldalra biccentve a fejemet. Különben nem vagyok az a kérdezgető fajta. Inkább válaszolni szoktam. Röviden és tömören, amennyire lehet. Mint ahogy most is fogok.
- Szeretek sétálni. - nézek körbe a tóparton. Közben pedig ráeszmélek, hogy már megint kettesben vagyok egy ifjú diáklánnyal, ami számomra természetes és tökéletesen ártatlan, ám jól tudom, mások számára mennyire nem az. Többek közt Dwayne is lekapna a tíz körmömről, ha most erre járna. Azt hiszem, nem is arról van szó, hogy nem bízik bennem, csak nincs kedve defenzorként tartani a hátát a pletykák miatt; más részről meg féltékeny. Igen. Diáklányokra. Meg bárkire. De remélem, nem tudja meg, hogy én ezt pontosan tudom. Hiszen ő nem tudja saját magáról. Kellemetlenül érintené a felismerés.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 14. 12:46 | Link

Adam

Újabb sejtelmes válasz. Kicsit nehezen kezdtem ezekkel bármit is. Már éppen szóra nyitottam volna a számat, hogy rákérdezzek, mégis mit akar ez pontosan jelenteni, de aztán még azelőtt, hogy feltehettem volna a kérdést, egyszerűen meggondoltam magam. Eleget vájkáltunk már ebben a témában (ami pontosan mi is...?), és lassan jutottunk csak előrébb, én pedig nem annyira akartam firtatni a dolgot.
Inkább úgy döntöttem, válaszolok a követekező kérdésére.
- Balett. Mióta az eszemet tudom. - válaszoltam, és mosolyra húzódott a szám, már csak a téma említésére is. Kedvem lett volna akár itt és most, tornacipőben táncra perdülni, bár nem akartam megkockáztatni, hogy egy laza gliassade közben belerepüljek a tóba. Az azért lehet, hogy az én hőháztartásomat is meglehetősen hazavágta volna.
- Nagyon szeretnék majd később varázs-balettet is tanulni. - tettem még hozzá, mert a témával kapcsolatban elég nehezen tudtam magamban tartani az információkat, és elég valószínű volt, hogy ezt a hirtelen lelkesedést Adam is látta rajtam. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, mekkora szükségem is van nekem erre, hiszen az elmúlt napokban, amikor szinte felkelni sem volt kedvem, ez volt az egyetlen dolog, ami fel tudott villanyozni.
Miközben azon tűnődtem, hogy holnap reggel valószínűleg picit hamarabb felkelek majd, hogy leugorjak még tanítás előtt kicsit edzeni, Adam megválaszolta az ittlétének okával kapcsolatos kérdésem. Egyetértően bólogatni kezdtem.
- Én is. És egyelőre szerintem még a helyek felét sem sikerült bejárnom. Remélem, sosem fogom elunni. Te mióta élsz itt? - kérdeztem, habár mihelyst kiejtettem a számon az utolsó szavakat, rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is vehető készpénznek, hogy a faluban vagy az iskolában lakik. Mondjuk, akkor hogy kerülne ide ilyen későn? Végül nem fáradtam azzal, hogy kijavítsam magam, úgy voltam vele, ha szükséges, Adam úgyis megteszi majd. Inkább zsebre tettem a kezeimet, és egyik lábamról átvittem a testsúlyom a másikra, aztán vissza. Ide-oda, ringatva magamat. Ezt nagyon szerettem csinálni, biztos valamilyen babakori visszamaradt ringási-szükséglet, vagy a fene tudja.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 22. 23:38 | Link

Somoskői Lilla
este | a stég végén | x

Igazából már bánom, hogy feleltem az imént. Bár a bánás talán erős szó. A lényeg, hogy nem kellett volna. Utálok ilyen baromi sejtelmes lenni és húzni a másik agyát. Vagy mondjunk ki valamit, vagy ne! De félbe ne hagyjuk! Ugyanígy a tettekkel. Amibe belekezdesz, csináld végig! Ezzel a hülye válaszadással most csak ebbe az ostoba helyzetbe hoztam magam. Lám, élhet valaki akár évszázadokig, követ el hibákat és cselekszik meggondolatlanságokat. Azért, mert ilyen öreg vagyok, még nem lettem isten. Nade mindezek a gondolatok éppen csak átfutnak az agyamon. Nem rágom magam ilyesmin, ahogy egyébként máson sem. Főleg, hogy ahogy reméltem, a lány nem ragad le a témánál.
Elismerően bólintok és lassan végigtekintek rajta, ahogy elárulja nekem, mit táncol. Ez lett volna az első tippem. Balett. A tartása, a mozdulatai mind erről árulkodnak.
- Néhány éve. - felelek ismét ilyen röviden, a magam rekedtes baritonján, majd elfordulok társaságomtól, de csak azért, hogy átdobjam hosszú lábaimat a korláton és nemes egyszerűséggel helyet foglaljak rajta, magam mellett letámasztva. Bakancsom talpa a deszkákon pihen. Hátrapillantok a bagolykövesre, vajon követi-e példámat, vagy csak odalép mellém, esetleg faképnél hagy a szófukarságom miatt. Akadnak, akik így döntenek. De igazából többen vannak, akiket beszédre sarkall kiváló hallgatási képességem. Vagy éppen csak nincs kedvük ennek ellenére sem távol kerülni tőlem, mert túl érdekes vagyok nekik. Ő melyik lehet? Hamarosan kiderül.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 14:33 | Link

Adam

Láttam, hogy nem lepődött meg túlságosan a balett dolgon, én pedig csak halványan elmosolyodtam. Tudtam, hogy eléggé lerí rólam, mivel megelehetősen vékonyka voltam, általában a mozdulataim könnyedek és elegánsak voltak, és szerencsére a tartásomat is eléggé helyretette a tánc (vagy inkább nem hagyta, hogy az iskolában ülés mellett elromoljon). Így aztán ha nem is volt egyértelmű, de az ember a megfelelő információk bitrokában már egyáltalán nem lepődött meg a tényeken.
- És mit csinálsz? - kérdeztem, és nem csak azért, hogy megtörjem a csendet, hanem azért, mert tényleg érdekelt. Annyira furcsa volt, annyira kifürkészhetetlen, hogy tulajdonképpen elképzelésem sem volt róla, vajon kiféle-miféle lehet, így aztán úgy döntöttem, hagyom, hogy ő maga mondja el nekem.
Közben én is felpattantam mellé a korlátra, és amíg vártam a válaszát, a vizet néztem. Olyan békésnek és nyugodtnak tűnt... Holott sejtettem, hogy azért megvan a maga kis élővilága, és valószínűleg a víz felszíne alatt korántsincs akkora béke, mint amilyennek ilyenkor az tűnhet. Kicsit úgy gondoltam rá, mint a táncra. Mikor az ember kívülről nézi, könnyed és elegáns, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy az ember szárnyal a színpadon... De a rengeteg fájdalmat és erőfeszítést csak kevesen veszik mögötte észre. A látszat a minden.
Miközben ezen töprengtem, lassan újra átvette a figyelmemet Adam. Azon gondolkodtam, hogy beszélgetőtársam tulajdonképpen miért ücsörög itt velem. Érdekes volt, hogy egyszerre éreztem úgy, mintha szívesen lenne a társaságomban, ugyanakkor azt is, hogy tulajdonképpen különösebben nem lelkesedik az iránt, hogy kiderítse, ki vagyok én. Ilyennel még nem találkoztam. Általában az emberek eléggé egyértelműek voltak ilyen szempontból; vagy érdeklődtek, és akkor lelkesen igyekeztek magukról is minél több információt átadni és belőlem is kiszedni azokat, vagy nem érdekelte őket sem a személyem, sem az, hogy magukról többet eláruljanak. Ilyenkor vagy mogorvák voltak, vagy csak tejesen apatikusak, és gyorsan elváltak útjaink. Ez a helyzet azonban új volt, különleges. Kicsit oldalra döntöttem a fejemet, úgy néztem rá elgondolkodva, picit közben elmosolyodtam.
- Fura szerzet vagy. - mondtam neki, amit akár sértésnek is vehetett volna, azonban az arcomra nézve teljesen egyértelmű lehetett számára, hogy nem annak szántam. Most már még szélesebb mosolyra húzódtak az ajkaim, és szinte úgy tűnhetett, hogy jól mulatok a helyzeten. Tulajdonképpen így is volt. Nem igazán találkoztam még olyan személlyel, aki szavak nélkül is teljesen jól le tudott kötni, és ezt rendkívül érdekesnek találtam.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 23. 17:19 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton | x

Elégedetten nyugtázom, hogy megérkezik mellém. Figyelem még kicsit, lefelé nézve rá, aztán magam is eltekintek messze a sötét tavon. Kérdése nyomán hosszú pillanatokon át úgy tűnhet, mintha nem hallottam volna. Márványszín vonásaim legalábbis nem rezdülnek és csak pislogok tovább magam elé. Ám a helyzet az, hogy szimplán csak komótos vagyok. Hova siessek?
- A ketyerekereskedés egyik tulajdonosa vagyok. A Kins&Kensből a Kens. Kensington. - bólintok egyet vezetéknevem felfedése közben, amelyet eddig nem árultam el, hiszen csak keresztneveinkkel mutatkoztunk be egymásnak. Azonban válaszomnak ezzel még koránt sincs vége...
- Úgy két éve a Bagolykő iskolaújságjának főszerkesztője vagyok. Ezen kívül a falu mágustanácsának tagja. - folytatom a felsorolást, elé tárva ezzel, hogy nem csak a tanodához van elég jelentős közöm, de valószínűleg a karácsonyi vásár szervezésében is szerepem volt.
- Valamint gyógyítói gyakorlatomat végzem pár hónapja a fővárosi ispotályban. - és ezzel olybá tűnik, mintha nyugodt hangú taglalásom végére értem volna, ám...
- Többek között. - teszem még hozzá csöndesen, hiszen jócskán akad még tevékenység, amiről beszámolhatnék. Azonban az emberek általában a "mit csinálsz?" kérdésre olyan feleleteket várnak, amelyek legalább félig-meddig hivatalos dolgokról számolnak be. Mint tanulás, munka. Nekem most ezek azok. Amiket felsoroltam. A hivatásomnak azonban nem ezeket tekintem. Már ha akad, amit hivatásomnak tekintek. Minden esetre van még bőven más is, amit csinálok. Ha ezek is érdeklik, majd rákérdez a többek közöttre. Nem féltem.
Viszont én nem kérdezek vissza. Nem azért, mert nem érdekel a mellettem ülő, hanem mert a válaszai nem tennének hozzá és nem vennének el abból, ami bennem van vele kapcsolatban. Hiszen nekem ahhoz már réges régen elég az, ha a társaságában vagyok. Nem azért, mert ennyire bölcs lennék, csak egyszerűen eleget éltem és tapasztaltam már ehhez. Mint mikor az olvasástanulás kezdetén betűnként vesszük még sorra a szavakat, több száz könyv után azonban már mintha egy filmet vetítenének nekünk.
Szóval ha a leányzónak van kedve mesélni magáról, úgyis fog, én pedig meghallgatom. Addig is megállapítja, hogy fura szerzet vagyok. Ezzel nem tudok és nem is akarok vitatkozni. Egyszerűen csak felé fordítom fejem, és lenézek rá sötét hajam arcomba omló keretéből. Hogy miért ücsörgök itt vele? Mert jól esik és mert nincsen most se más fontos dolgom, se indíttatásom az egyéb tennivalókra.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 18:13 | Link

Adam

Meglepődve néztem fel Adamre, aki hirtelen meglepően nagy lelkesedéssel kezdett el beszélni magáról – már ahhoz képest, amit eddig produkált.
Úgy tűnik, csak meg kellett találnom a megfelelő kérdést.
Gondoltam elégedetten, majd érdeklődve hallgattam, amit elmondott nekem. Amikor kimondta a vezetékenvét, úgy éreztem, mintha már hallottam volna valahol... Nem tudtam azonban összerakni, hogy hol és milyen körülmények között történhetett a dolog.
Aztán a következő mondatánál leesett. Edictum... Főszerkesztő... A fura szemei. Hirtelen kicsit megmerevedtem, ahogy összeraktam, hogy tulajdonképpen én hallottam már Adamről, nem is akármilyen pletykákat. Érdekesnek találtam a tényt, hogy egy vámpír a főszerkesztő, amikor először hallottam, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. Teljesen megfeledkeztem a dologról, egészen addig, amíg most együtt nem hallottam az összes szükséges információt. Most összeállt a kép. Valószínűleg azért mehetett ki a fejemből a dolog, mert aranyvérűként természetes tényként kezeltem hogy léteznek, nem hatott újdonságként, ha hallottam róluk... Csak éppen nem találkoztam korábban még soha eggyel sem. Hát, eljött a nagy nap. Akaratlanul is picit furán éreztem magam. Tudtam hogy nem fog bántani, és nem is féltem tőle, csak éppen kicsit még sokkolt, amire az imént rájöttem. Biztos voltam benne, hogy érzi vagy látja rajtam.
Nyeltem egy nagyot, majd úgy döntöttem, igyekszem félretenni a helyzet furcsaságát, és normális beszélgetőpartnerként fogok viselkedni.
- És mi az, ami nincs benne az életrajzodban? - érdeklődtem kissé piszkálódva, jelezvén, hogy éreztem, hogy ezek eddig csak hivatalos információk voltak. Persze tudtam, hogy nem vagyok én senki, hogy ennél akár csak egy fokkal is személyesebb információkat próbáljak meg kiszedni belőle, de ki tudja, hátha akad olyasmi, amiről szívesen beszélne. Azért sem lenne rossz, mert talán oldaná egy kicsit a furcsa hangulatomat.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 23. 20:49 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton | x

Ráeszmél. Azt hiszem, az Edictum kapcsán ugorhatott be neki, ki és mi vagyok. Látom a tekintetén, vonásain, érzem a pulzusán, szíve heves dobogásán. Most már értheti. Érthet mindent a napszemüveg viselésétől kezdve az esti sétán át egészen a koromra való utalásig. Már ha van most elég összeszedett ahhoz, hogy mindezek tisztázódjanak benne. Vagy majd megteszik utólag. A lényeg, hogy most már legalább nem kell ezt kerülhetnünk.
Nem adom jelét annak, hogy látnám zavarát. Az igazat megvallva pedig, kifejezetten remélem, hogy azért egy kissé fél. Mindig ezt remélem. Nem szadizmusból, hanem mert ez azt jelenti, hogy megvan az egészséges életösztöne. Baj, ha valaki egyáltalán nem tart tőlem. Az nem normális dolog. Persze, más, hogyha esetleg már évek óta ismer, de azért se rajongok, ha a hozzám közelállókból kihal ez az alapvető félelem. Fontos, hogy megmaradjon. Ez nem jelenti azt, hogy ne bíznának bennem. Csak azt jelenti, hogy ragaszkodnak az életükhöz. Szeretném, hogy ragaszkodjanak.
- Zenélek. Bütykölök ezt-azt. Kísérletezek. - vonok könnyedén vállat, ahogy lesütött szemmel felelek, kissé elmerengőn kémlelve a fekete víztükröt, aztán a rellonos szemébe nézek régi tekintetemmel.
- Keresem az újat, az érdekeset. - folytatom válaszom ráérősen.
- Máskor meg épp elmerülök a megszokottban, hagyva másképp hatni rám. Vagy esetleg éppen úgy, ahogy eddig is szerettem. - kezd megfogalmazásom kissé elvontba és költői fordulni, ahogy maguk gondolataim is, miközben csak pislogok lefelé a lányra magam mellett. De hát nem tudnám listába szedni, mik érdekelnek és mikkel foglalkozom, hiszen ezen dolgok tárháza lassacskán csaknem végtelen. Éppen ezért kénytelen vagyok általánosítani. Legfeljebb példát hozhatnék. Ezt meg is teszem.
- Mondjuk a csillagokban. - nézek fel az égre. Az emberek jó része hatalmas közhelynek és kifejezetten nyálasnak tartja az éjszakai mennybolt emlegetését, ám ezen illetők valószínűleg még soha nem adták át magukat neki úgy igazából. Aki megteszi, az kétlem, hogy továbbra is így vélekedne. Bár meg kell hagyni, engem minden bizonnyal azért vonzanak a csillagok ilyen ellenállhatatlanul, mert egy részről hozzám hasonlóan csak éjjel jönnek elő és ugyanolyan örökkévalóak; más részről pedig a világűr például egy olyan tér, ami egyelőre elérhetetlen a számomra. Valami, amit még nem tapasztaltam. Olyasmiből meg nem sok van.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 23. 21:26 | Link

Adam

Elgondolkodtatott a dolog. Soha eszembe sem jutott még, hogy egy vámpír fejével gondolkodjak, vagy hogy bármennyire is megpróbáljam átérezni a helyzetet. Vicces, valószínűleg egyébként is megkérdeztem volna tőle, hogy mit csinál a hivatalosabb dolgokon kívül, azonban így, az új információ birtokában a kérdésnek még nagyobb súlya lett, mélyebb jelentése. Tudtam, hogy ezzel most már ő is tisztában van.
Így aztán kékjeimet rászegeztem, úgy hallgattam töprengve a válaszát. Jól éreztem magamat, ugyanis hiába okozott valamiféle feszengést bennem a tény, hogy ő nem ember, egyrészt a szemeiben továbbra is szinte el lehetett veszni, ami nyugodtsággal töltött el, másrészt pedig attól is kicsit belassult minden számomra, hogy olyan nyugalommal és lassan beszélt. Éreztem, hogy minden körülmény arra sarkall szinte, hogy nyugodt legyek, egyetlenegy pici tényt kivéve, amit ugyan nem tudtam teljesen figyelmen kívül hagyni – fránya életösztön ugyebár – azonban biztos, hogy így sem volt az egész kellemetlen.
Elmosolyodtam kicsit miközben beszélt, értettem, hogy mire gondolt. Különös lehet, ha az ember már ennyi mindennel találkozott, ennyi formában... És nehéz lehet olyat találni, ami az ember életébe még kivételes újdonságot hoz. Azonban nem lehetetlen, és Adam úgy tűnt, mint aki képes ezeket a dolgokat keresni és értékelni, ezért pedig tulajdonképpen csodáltam valamennyire. Azon is eltűnődtem, hogy biztosan nagyon különleges érzés, ha egy megszokottnak tűnő dolog szolgál valamilyen újdonsággal, amelyet korábban nem ismert, és amire nem is számított.
Én is felnéztem az égre, amikor ő is, és úgy éreztem, hogy bár hatalmas különbségek húzódnak közöttünk, azért mégsem áthidalhatatlanok. Legalábbis bizonyos pillanatokban az ember úgy tudja érezni, hogy át tudja érezni, hogy a másik miről beszél, még akkor is, ha korábban olyan helyzetben soha sem volt. Valószínűleg Adam megfogalmazásának is köze lehetett a dologhoz, lehet hogy egy kis empátiás készség is szorult belém ami rásegített, de úgy éreztem, értem, hogy miről van szó.
Az égboltot bámultam, eddig ugyanis rá sem jöttem, hogy ennyire tiszta ma az ég, és hogy elég eldugott helyen vagyunk ahhoz, hogy a sok fény ne rontsa el a csillagok ragyogását.
Annyira szép.
Ilyenkor mindig úgy éreztem, mintha én is köztük lehetnék, pedig annyira távol voltak... De valahogy elveszítettem a realitás-érzékemet, az egész égbolt mint egy nagy massza, amibe bele lehet szédülni, el lehet merülni benne... Egészen addig, amíg az ember felfelé néz, meg lehet feledkezni arról, ami lent van.
- Ijesztő lehet az a sok... Idő. - mondtam egy sóhaj kíséretében, anélkül, hogy levettem volna a pillantásom az égboltról. Milyen érdekes... Adam és a csillagai akkor is itt lesznek, amikor én valószínűleg már régen valahol a föld alatt. Furcsa volt ebbe belegondolni... De nem akartam volna a helyében lenni. Noha nem akar az ember meghalni, igazából mégis megnyugtató a tudat, hogy egyszer úgyis mindennek vége lesz.
Utoljára módosította:Somoskői Lilla, 2015. december 23. 21:32
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 23. 21:55 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Egyre nyugvó szívverés. Mélyülő lélegzetek. A lány lassan, de biztosan békébe burkolózik mellettem. Az iménti sokk már csak egy lappangó érzés. Egy gondolat, amin kellemesen mereng el. Csatlakozik hozzám csillagcsodálásomban. Velem együtt beleveti magát abba a felettünk terjeszkedő, sötét óceánba, amin megannyi lámpás fénylik nekünk.
- Engem megnyugtat. - susogom a tömérdek időmmel kapcsolatban. Ha szavaim önmagukban nem is volnának meggyőzőek, hangsúlyom, komótosságom és egész habitusom mindenképpen. Az örökkévalóság gondolata és érzete ugyanannyira nem zavar, mint a hirtelen végé. Akármelyik jöhet. Állok elébe.
Sokat látott tekintetem a csillagokon kalandozik. Olykor pislogok csak egyet. Hosszan időzöm az Orian övén. A kedvenc csillagképem. Olyan letisztult. Olyan határozott. Talán a Teremtőmre emlékeztet. Ahogy eszembe jut, lesütöm kissé a szemem, szusszanok egyet, majd egészen lassan emelem tekintetem ismét az égre. Érezhető rajtam, hogy lélekben most egészen máshová kerültem. Nem itt vagyok a stégen, nem a lánnyal, sőt még csak a bogolyfalviak egyikével sem. A csillagok alatt keresek valakit, de nem töröm magam. Hiszen megtalálhatnám, ha akarnám, azonban nem szabad rálelnem. Nekem nem. Ő szokott rám.
Szaporán pislogok néhányat, így térve vissza térbe és időbe. Szellemem visszaszáll a fizikai valómba. Újra a korláton üldögélek, bakancsom sarka a deszkák szélének nyomva, magam mellett támaszkodom fehér kezeimmel.
- Téged mi ijeszt meg benne? - nézek le magam mellé a diákra, folytatva a percekkel ezelőtt némasággal megszakított gondolatmenetet. Ifjú arcát, szép vonásait figyelem a holdfényben, várva magyarázatát.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 24. 00:57 | Link

Adam

Érdekes volt a válasza, erre nem számítottam. Megnyugtatja? Furcsa. Persze abban biztosan van valami jó is, ha tudod, hogy mindig mindent van időd végigcsinálni, hogy bármikor újrakezdheted, és hogy a lehetőségeid hatványozottak egy átlagemberéhez képest.
Na de örökké élni? Nem, erre nem tudtam pozitívumként tekinteni. Persze tudtam, hogy ők is elpusztíthatóak, és egyáltalán nem biztos, hogy az idejük nem véges... De azért mégis jobb esélyekkel indultak, mint mi. Nem tudtam volan elképzelni, hogy örökké itt legyek. Minden terhet, amit az ember felvesz, örökösen cipelni... Folyamatosan elveszíteni mindenkit akit ismersz, mindig újrakezdeni, új embereket megismerni, amikor már szinte mindent láttál, keresni az újdonságot a világban, miközben soha semmi nem változik meg igazán... Ezek olyan harcoknak tűntek számomra, amelyeket az ember hiába vív. Miközben a csillagokat néztem, azon gondolkodtam, vajon hogyan tudnék ebbe beletörődni. Hogy sosincs vége. Valószínűleg nem menne könnyen, aztán persze biztosan megpróbálnám meglátni a pozitívumait, de azért néha-néha biztosan felötlene bennem, hogy én ezt igazán sosem akartam. A hosszú élet több fájdalommal is jár, amit az ember soha nem tud igazán elfelejteni. Persze biztosan több boldogsággal is, de nem voltam benne biztos, hogy abból több van, mint szomorúságból.
Mikor Adam feltette a kérdést, az jutott eszembe, hogy tulajdonképpen pontosan ezen gondolkodtam idáig, és jó lenne, ha most hallotta volna a gondolataim, mert akkor már minden meg is lenne válaszolva. De nem így volt, én pedig azon gondolkodtam, hogy vajon hogyan is fogalmazhatnám meg egy darab mondatban, az egyébként igencsak hosszú választ.
- Azt érezném, hogy folyamatosan keresnem kell az okokat az életre... - mondtam végül, bár nem éreztem úgy, hogy összefoglalta volna rendesen amit gondoltam, vagy hogy csak ennyi lett volna az egész, de ez volt az egyik legfontosabb összetevője a kételyemnek. Hiszen az ember előbb-utóbb mindent vagy megvalósít amit szeretett volna, vagy végleg belebukik, és akkor folyamatosan új célokat kell keresni. Ha meghalnak körülötted, új embereket, új társaságot. Ha ezek nincsenek, akkor egyszerűen nincsen miért élni.
- ... Az pedig nagyon, nagyon fárasztó lehet. - vontam le végül a következtetést, levéve pillantásomat a csillagokról, újra a férifra nézve. Könnyeden megvontam a vállam,  jelezve, hogy ez van. És hogy persze én nem lehetek benne biztos, hiszen sosem éltem át még.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 25. 22:59 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Igazából megtehettem volna, hogy kikémlelem a gondolatait, bár tény és való, hogy ahhoz a szemébe kellett volna néznem. Mivel azonban éppen a csillagokat fürkészem, ráadásul eszem ágában sincsen az elméjében kutakodni, így valóban kénytelen összefoglalni azt, hogyan vélekedik, mik az aggályai. Elég jól össze is hozza ezt. Értem, amit mond. Jó ég, hogy ne érteném? Nem csak hogy értem, de élem és érzem. Lesütöm a szemem újfent.
- Gyakran akarom megölni magam. - közlöm csöndesen, egyszerűen. Olyasmi ez, amit soha nem tagadtam, de soha nem is hirdettem. Éppen ezért igen kevesen tudják, ám minden bizonnyal meglehetősen sokan sejtik. Amit pedig szintén nem teszek, az a kísérlet. Ha egyszer tényleg rászánom magam, akkor egyszerűen véghez viszem. Egyelőre azonban marad a játék a gondolattal. Ám hiába játszok vele, ez elég mély és komoly gondolat. Újra és újra felmerül bennem. Bár ha tényszerűek akarunk lenni, igazából mindig ott lappang.
- De ez alkati kérdés. - rázom meg finoman a fejemet és vonok szelíden vállat, így adva tudtára, hogy nem az örökkévaló létem és a majd' hétszáz mögöttem álló év a fő oka annak, hogy szuicid hajlamaim vannak, hanem már maga a borús, merengő személyiségem. Emberként sem voltam nagyon más. Ez csak egyszerűen felerősödött a korokkal, a megéltekkel.
- Már rég megtettem volna, ha nem lenne ennyi hátráltató tényező. - pillantok fel szép lassan ismét a csillagos égre, miközben mindazon dolgok járnak az eszemben, amik maradásra bírnak. Arról viszont egyáltalán nem elmélkedem, minek kötöm mindezt a mellettem üldögélő tinédzser boszorkány helyes kis orrára. Miért ne tenném? Beszélgetünk. Ő elmondta, hogy balettozik, én meg azt, hogy fontolgatom az öngyilkosságot.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 25. 23:29 | Link

Adam

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a téma amit felhoztam nem egyszerű. Ahogy azzal is, hogy ezzel tulajdonképpen akár felszínre hozhatok olyasmit is ami Adamet bánthatja, mint például újfent végiggondolni az életének körülményeit... Biztos voltam benne, hogy már elég sokszor megtette. Éppen ezért aztán nagyot koppant a felismerés, amikor a válaszának hangszínét meghallottam: Valószínűleg éppen elégszer tette meg a múltban ahhoz, hogy ez a beszélgetés semmilyen különösebb érzelmi tortúrát ne okozzon neki. Mégis, azért egy picit elszorult a torkom, amikor kimondta az igazat. Annyira szerettem volna tenni valamit, amivel éreztethettem volna vele az együttérzésemet, megérinteni, vagy mondani valami okosat... De úgy gondoltam valószínűleg egyáltalán nincsen rá szüksége, és csak furcsán venné ki magát az egész, így aztán nem tettem semmit. Ám a tekintetemen, ha rám nézett, azért láthatta, hogy rendesen össze vagyok zavarodva. Tulajdonképpen nem csak miatta, magam miatt is. Nem voltam benne biztos, hogy valaha tanúsítottam ennyi empátiát bárki iránt. Általában ilyen mértékben nem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam átérezni mások helyzetét, ezt egyértelműen ő hozta ki belőlem. Végigsuhant az elmémen a gúnyos gondolat, hogyha így folytatom, valószínűleg kidobnak a Rellonból és egészen a Navinéig repülök, de ezt hamar elhessegettem. Igazság szerint nem volt gondom ezzel a szereppel, ugyanis Adam társaságában nem találtam nehéznek, hogy belehelyezkedjek.
A következő mondata nem segített sokat a helyzeten, csak annyit tudatott velem, hogy a már eredetileg nem túl kedvező szituációt sikerült megfejelni egy még sokkal kellemetlenebb tényezővel. Ijesztően tárgyilagosan beszélt róla, és bár tudtam, hogy rengeteg ideje volt hozzászokni a gondolathoz, azért mégis kissé nehezen tudtam félretenni a dolog természetellenességét. Lehajtottam a fejem, a cipőm orrát bámultam, kicsit elkezdtem lóbálni a lábaim, és közben azon tűnődtem, mit is mondhatnék.
A következő megállapítására azonban felkaptam a fejem, és újra Adamet kezdtem el nézni. Persze, hiszen erre tulajdonképpen már magamtól is rájöhettem volna... Valami mégiscsak itt tartja őt, minden ellenére. Tulajdonképpen ez a lényeg.
- Szóval, miért érdemes élni? - kérdeztem tőle vicces hangnemben, de egyébként teljesen komolyan, amit (ha nem lett volna egyértelmű), abból tudhatott, hogy nem vettem le róla a pillantásom és vigyorogtam el a dolgot, hanem szépen lassan a mosolyom eltűnt, ám a tekintetem továbbra is kíváncsian kémlelte arcát. Érdekelt, hogy neki mi a "hátráltató tényező". Mi az, ami itt tartja velünk. Ha már belementünk a dologba, szerettem volna hallani. Úgy gondoltam, azok a dolgok amelyek őt maradásra tudják bírni, csodálatosak kell hogy legyenek. Márpedig ha azok, akár ha csak Adam számára is, de szeretnék róluk hallani.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 26. 21:30 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Nem akartam sem zavarba hozni, se bármiféle együttérzésre sarkallni, sem elszomorítani. Soha nincsenek efféle szándékaim, azonban tudom, hogy valamilyen módon úgyis beüt majd valamelyik a társaságomban. Mi értelme volna hát korlátozni magam és azon sakkozni, mi hogyan éri majd a másikat? Félreértés ne essék, nagyon is tekintettel vagyok a környezetemre. Csak van egy határ, amin túl ez már értelmetlen. Sőt, kifejezetten káros. A végén még azt a csalóka látszatot keltené, hogy olyan vagyok, mint ők. Ezt pedig nem akarnám. Nem azért, mert szégyen lenne emberinek lenni, csak mert hamis képet festenék ezzel.
Úgyhogy nem teszek egyebet, mint hagyok neki időt, rendezni önmagát, érzéseit. Nem siettetem, nem kémlelem várakozóan. Csak ülök mellette békés, mindenbe beletörődött nyugalommal, mígnem felteszi kérdését. Ekkor elcsigázottan lepillantok rá, elmerülve kicsit a fiatal, reményteljes, kíváncsi tekintetben.
- Mindig akad, amiért vagy akiért felelősséggel tartozom. Lehetőleg minél többen. Ha csappanna a számuk, új feladat után nézek. Nem görcsösen, hanem belső kényszertől hajtva. - magyarázom szelíden. Az embereknek általában nem kell külön keresniük az ilyen lehetőségeket, hiszen az életben maradásukhoz pénzre van szükségük, ehhez pedig munkahely kell. Ez máris ad egy rendszert, valamint olyasféle tennivalót, amely a fontosság érzetét kelti bennük. Akkor pedig még az egyéb társadalmi elvárásokról, a családról és hasonlókról nem is beszéltünk. Amennyire idegesíti őket, a legtöbbjüknek olyannyira szüksége is van ezekre, hogy legyen céljuk. Hogy egyáltalán legyen okuk reggel felkelni. Nekem azonban nincsenek ilyenfajta kötelezettségeim. Még csak az engem hajtó idő sem. A magam ura vagyok és mint olyan, könnyedén kifolyhatna az életem irányítása a kezeim közül, több okból is. Azonban ezt nem hagyom.
- Szükségem van rá, különben elfásulok és végzek magammal. Mert olyankor mindegy, élek-e vagy halok. Azonban az élet érték. Nem dobhatom el. - susogom elmerengőn magam elé.
- Erre nevelt a Teremtől. - teszem hozzá még halkabban.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2015. december 28. 20:24 | Link

Adam

Felelősséggel tartozni. Érdekelt, hogy vajon Adam számára ez mit is jelent pontosan. Sokféleképpen lehet felelősséggel tartozni valakiért, ráadásul különböző mértékben is. Vajon véresen komolyan érti, vagy inkább csak jelképes, hogy legyen kiért tennie és lennie? Erre úgy döntöttem inkább ilyen formában nem kérdezek rá, hanem ha már itt tartunk, kérdezem azt, ami ténylegesen érdekel. Nem szerettem nagyon köntörfalazni egyébként sem, hacsak nem volt rá feltétlenül szükség.
- És mi az éppen aktuális? Vagy... Ki? - tettem fel a mai nap során már egyáltalán nem első vájkálódós kérdésemet. Úgy voltam vele, hogyha ilyen értelemben gátlásai lennének, már eddig sem jutottunk volna el a beszélgetésben.
- Szóval tulajdonképpen benned is funkcionál az életösztön. - dünnyögtem magam elé halkan a megállapításomat. Ez érdekes kérdéseket vetett fel, hiszen Adam tudtommal azért nem számított teljes mértékben élőnek... Érdekeltek volna a részletek, mi az, ami alapján mégis az, mi az, ami alapján nem annyira. Úgy tűnik, az életösztön kérdése az előbbi kategóriába volt sorolható. Ez elgondolkodtatott egy pillanatra de aztán rájöttem, hogy nincsen ebben semmi furcsa. Nem emberi sajátosság ez, rengeteg élőlényben megvan, miért pont a vámpírokban ne lenne?
- Tudod, hogy más vámpírok hogy boldogulnak el ezzel? - kérdeztem tőle, mert felötlött bennem, amikor az utolsó elmormolt mondatát meghallottam. Arra ugyan nem kérdeztem rá, ki és miért és mégis hány évvel ezelőtt változtatta őt át, de érdekelt volna, mennyire tartja a kapcsolatot a többiekkel, egyáltalán mennyien vannak, és hogyan gondolkodnak erről. Neki is biztosan segítség lehet ha érzi, hogy nincsen egyedül a dilemmával. Bár nem tudtam, Adamnek erre mennyire lehet szüksége. Kicsit elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy a beszélgetésünk során most mondtam ki előszőr, tényszerűen azt, hogy ő egy vámpír. Volt ebben valami érdekes azt tekintve, hogy már mintha mióta tudtam volna, és a beszélgetésünk is ekörül forgott valamennyire. Tudtam, és ő is tisztában volt vele, hogy tudom. Pedig nem is mondtam semmit. Milyen érdekes, hogy néha tényleg mennyire nem a szavak számítanak, amelyek elhagyják az ember száját.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2015. december 28. 22:07 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Inkább csak jelképesen értem a felelősséggel tartozást, hiszen nem kötök olyan kapcsolatokat, amelyekben egy másik fél ilyen mértékben függhetne tőlem. Direkt nem vagyok pótolhatatlan. Ha beütne a vég, nyilvánvalóan hagynék magam után űrt, azonban senki nem kerülne tőle kilátástalan helyzetbe. Legalábbis logikusan és anyagiakat nézve. Az érzelmek már más dolgok. Sajnos talán volna, aki túl nehezen viselné. Ám reményeim szerint idővel továbblépnének.
- Közvetlenül senki. - adom hát meg a válaszomat, enyhén megrázva fejemet. Inkább felelősségteljes feladatok azok, amikkel körülveszem magam, és ezekben persze emberek is meglehetősen érintettek.
Az életösztön? Igen, bennem is megvan. Nem szeretem, ha halottnak neveznek. Egyáltalán nem hiszem, hogy így nézne ki egy halott. Igaz, nem ver a szívem és egy elhunyt emberből lettem azzá, aki ma vagyok, ám én sokkal inkább egy másik életformának tartom magam. Meg a fajtársaimat is...
- Fogalmam sincs és nem is érdekel. - keményedik meg kissé a hangom gyors válaszom közben, ahogy a többi vámpír szóba kerül. Amit mondok, nem hangzik dacosnak. Sem ál-érdektelennek. Egyszerűen ez van. Pont hidegen hagy a lelkiviláguk. Jobban mondva az érzéseik, hiszen lélekről a fajtám esetében csak óvatosan beszélhetünk. Beleértve engem is.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 1. 19:29 | Link

Adam

Önmagamat is megleptem a reakciómmal, amely nemcsak gondolatban, hanem a beszélgetésben is hamar megjelent, tekintve, hogy valahogy teljesen kontroll nélkül csúszott ki a számon.
- Ez inkább szerencse. - mire a motyogós mondatot befejeztem, már rájöttem, hogy ez Adam számára is sértő lehetett, holott egyáltalán nem annak szántam. Én ugyanis egy kis keserűséggel megfűszerezve azért mondtam ezt, mert tökéletesen tudtam, hogy mennyire szörnyű tud lenni ha az ember nagyon függ valakitől, és nem csak annak, aki függ, hanem annak is, akitől függenek.
Azonban ahogy kijött a számon a mondat, rájöttem, hogy a szándékaimtól függetlenül nagyon rosszul hangzott.
- Mármint... Nem úgy értettem... - próbáltam menteni a menthetőt, de igazából inkább csak abban reménykedtem, hogy ő is tudja, hogy nem szándékosan akartam ilyen rosszul fogalmazni. A legjobbakkal is megesik. Nagyon hülyén éreztem magam, nem szerettem, mikor kicsúszott a kezemből a kontroll, és ilyen butaságokat beszéltem, akaratom ellenére. Az teljesen más, ha az ember úgy bántó, hogy az akar lenni. Abban (is) jó voltam alkalomadtán, de itt most nem erről volt szó, így meglehetősen idegesített a helyzet. Azzal nyugtattam magam, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek a száján csusszannak ki dolgok. Közben éreztem a hangulatváltozást a következő kérdésem kapcsán is, így aztán úgy döntöttem, ezt a kérdést nem szabad feszegetni. Egyértelmű volt, hogy nem igazán kedveli a többieket... És bármi is legyen ennek az oka, nem tűnt úgy, hogy szeretne ezen változtatni, vagy hogy lehetséges volna.
- Hm. - mindössze ennyit válaszoltam a dologra, jelezve, hogy ugyan érdekel a téma, de nem fogok rákérdezni. Inkább felnéztem az égre, és azon gondolkodtam, hogy már biztosan jó ideje csücsülünk itt kint. Jó eséllyel a visszaúton a kastélyba megkapom életem első büntetőmunkáját, hacsak nincsen elképesztő nagy szerencsém.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2016. január 2. 15:17 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Sokkal nagyobb ügyet csinál ebből, mint amennyire ez engem érzékenyen érint. Azonban az egyáltalán nem gond, ha valaki figyelmes és ügyel arra, mit ejt ki a száján. Éppen ezért hagyom még kicsit a levegőben lógni zavarát és mentegetőzését, nyugodtan kémlelve őt, aztán megrázom a fejem, jelezve, hogy ugyan, hagyd csak, semmi gond. Igaza van különben. Egyáltalán nem is véletlen, hogy eképpen alakulnak a dolgaim. Ennek így kell lennie. Sokakat meglehetősen közel engedek, de nem hagyom, hogy ebbe túl mélyen beleringassák magukat. Nem ígérek, nem tervezek, nem ámítok. Nyílt lapokkal játszom. Furcsa kettőssége viszont az egésznek, hogy ennek ellenére -vagy pont ezért- általában én vagyok a biztos pont számos ember életében. Már csak időtlenségemnél fogva is, valószínűleg.
- Egy vagyok közülük, közösséget vállalok velük, de nem élek közöttük. - foglalom össze viszonyomat a fajtársaimmal a kíváncsinak ható hümmögés nyomán. A közöttük élést pedig egyértelműen nem a szó szoros értelmében mondtam. Nem létezik vámpír lakótelep és nincsen külön államunk. Még csak társadalmunk sem igazán. Törvényeink persze akadnak, amiket én be is tartok. Ám ez koránt sem elég ahhoz, hogy ne számítsak kívülállónak, főleg az étkezési szokásaim miatt.
- Te hogy vagy a többiekkel? - dobom be könnyeden a kérdést. Természetesen, nem arról érdeklődöm, a halhatatlanokhoz hogyan áll, hanem hogy embertársaihoz. Különben is, szerintem én vagyok az első vámpírja.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 2. 22:19 | Link

Adam

Megnyugodtam mikor felmértem a férfi reakcióiból, hogy különösebben nem zaklatta fel a dolog. Persze gondolhattam volna, végül is miért zaklatta volna fel? Feltehetőleg elég sok ilyen szituációval találkozott már. Mindenesetre azért örültem, hogy legalább megpróbáltam tisztázni a dolgot. Még akkor is, ha egyébként nem volt teljesen szükséges.
Csak bólintottam egyet amikor kicsit jobban kifejtette a többi vámpírral kapcsolatos álláspontját. Valamilyen értelemben tulajdonképpen logikus volt, amit beszélt.
A következő kérdésére kicsit felkaptam a fejem és elgondolkodva néztem magam elé egy pillanatra, kék szemeimet a tó tükrébe fúrva, tekintetemet elveszítve a hullámok között. Egy-két héttel ezelőtt erre a kérdésre valószínűleg egy lelkes és kedves válasszal feleltem volna neki, mostanra azonban a dolgok változtak.
Ákos jutott eszembe. Igazság szerint egy pillanatra lenyűgözve néztem Adamre, ugyanis mióta vele beszélgettem, egyszer sem gondoltam a fiúra, ami az elmúlt napokban rekordnak számított. De ez a kis pillantás nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg rá nem eszméltem, hogy ez a tény tulajdonképpen egy gond. Sóhajtottam egyet. A hajamat egy laza mozdulattal a vállam mögé simítottam, közben elgondolkodva, mit is mondhatnék erre.
- Szeretném őket jobban érteni. - mondtam némi keserűséggel a hangomban. A válasz igazából pontatlan volt, nem az embereket akartam megérteni, mint magát a nagy csoportot... Nekem elég lett volna csak azt az egyet érteni. Vagy legalább képesnek lenni arra, hogy ne zavarjon többé, ha nem sikerül. Ez eddig egész életem során mindig ment, ahhoz szoktam, hogy tudom irányítani magamat és a hozzáállásomat, de most nem ment. Ettől pedig nagyon megijedtem, és kezdtem teljesen átértékelni az emberekkel való kapcsolataimról kialakított képet. Gyűlöltem, ha más kezében volt az irányítás, hát még akkor, ha a tulajdon érzéseimről volt szó. Mindezt persze lehet, hogy nem kellene újdonsult és egyetlen vámpír ismerősömre zúdítani.
- De azért egész elviselhetőek! - vicceltem inkább el a dolgot, bár sejtettem, hogy Adamet nem igazán tudom ezzel átverni. Ha átverésre nem is, arra talán azért jó lesz hogy érezze, nem feltétlenül kell feszegetnie az előbbi megjegyzésem okait.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2016. január 2. 22:32 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Nem feszegetem, ha ő nem akarja, hogy feszegessem, azonban úgy veszem észre rajta, talán jól esne neki kiadnia magából. Legalább hogy meghallgassák. Akár egy magamfajta, jóképű idegen. Még ha tanács nem is érkezik. Márpedig, ha valamire, erre aztán kiválóan alkalmas vagyok. Meg igény szerint még véleményezek és javaslatokkal is szolgálok, ám gyakran közhelyesnek titulálják őket. Ez azért van, mert a halandók még nem jöttek rá, hogy ezek igazából örök igazságok és igen, ilyen egyszerű az élet, csak ők bonyolítanak mindent túl. De hát egyszerűbb leszólni egy tanácsot, mint aszerint cselekedni. Nekem mondjuk mindegy, mert előbb-utóbb úgyis ráeszmélnek, hogy nem beszéltem hülyeséget és talán nem itt tartanának, ha hamarabb megfogadják a tömör kinyilatkoztatásaimat.
- Mit nem értesz... bennük? - susogom kérdésemet, direkt hagyva egy hezitáló szünetet utolsó szavam előtt. Hiszen úgy gondolom, nem az átlagról beszél. Pedig sokszor van olyan, hogy valaki tényleg úgy összességében az emberek viselkedését, indíttatásait nem tudja hová tenni, ám itt most szerintem nem ez a helyzet. Párak okoznak csupán a lánynak fejtörést, vagy éppen csak egyetlen egy illető. Ez a probléma pedig elég mostani lehet, abból ítélve, ahogy próbálja elkomolytalankodni.
Hozzászólásai ebben a témában

Somoskői Lilla
INAKTÍV


harci-Barbie
offline
RPG hsz: 214
Összes hsz: 290
Írta: 2016. január 3. 00:08 | Link

Adam

Azon tűnődtem, vajon akarnék-e az egészről beszélni. A dolog több aspektusból is állt, hiszen egyrészt nem igazán szerettem senkinek sem kiadni a privát dolgaimat, főleg nem olyan embernek, akit alig egy órája ismerek... De közben Adam mégis valahogy más volt. Egyébként is, ki tudna vajon jobb megoldási ötletekkel mint valaki, aki már ennyit élt?
Tulajdonképpen pontosan mennyit is?
Suhant át az agyamon a gondolat, hiszen most eszméltem csak rá, hogy fogalmam sincs, Adam hány éves. Még csak megközelítőleg sem. Mindenesetre biztosan elég sok ahhoz, hogy találkozhatott már hasonló helyzetekkel.
És végül el is vette a választásomat, mert rákérdezett. Picit elmosolyodtam a felismerésen, hogy ő is rájött, hogy a többesszám nem teljesen helytálló. Miközben erre rájöttem, egy hosszabb pillanatig a szemébe néztem, hagyva, hadd beszéljen a tekintetem. Biztos voltam benne, hogy ő is érzett már olyat, mint ami bennem most kavargott. Még az is lehet, hogy valamikor mostanában, nem is olyan rég. Ettől a vámpírok sem menekülhetnek, legalábbis én így gondoltam. Hogy mitől is? Ó, semmi... Legalábbis semmi olyan, amit egyelőre bevallottam volna magamnak.
- Hogy amikor az egyik pillanatban úgy tesznek mintha számítanál nekik, aztán pedig szándékosan bántanak, akkor melyik az igazság...? És az ellenkezőjét miért csinálják? - a királyi többest meghagytam, csak a hangzás kedvéért. Már rég nem néztem beszélgetőtársamra, a tekintetemet magam elé szegeztem, és próbáltam nem felidézni az emlékeket amelyek előjöttek ahogy beszéltem róla, de nem nagyon ment. Pedig uralkodnom kell magamon, mert nem kezdhetek el egy vámpírnak hisztizni. Az egész helyzet nagyon ijesztő volt számomra, mert tulajdonképpen még senkinek nem beszéltem erről így, hangosan. Kimondva teljesen valóságos lett az egész, gondolatban könnyebb volt elnyomni. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna el, szégyellni kezdtem magam. Hogy miért, az remek kérdés. Csak úgy mindenért.
Hozzászólásai ebben a témában

Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2016. január 3. 20:21 | Link

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Téved sajnos, amikor úgy hiszi, részem volt mostanában bármi hasonlóban, vagy valamikor ennek előtte. Vagyis főleg abban, hogy én ezt akármennyire is úgy éltem meg, mint ő. Tudom, nem úgy tűnik, mintha olyan hihetetlenül különbözőek lennénk mi ketten, ember és vámpír, ám pont ebben áll az egyik legnagyobb veszélye a fajtámnak. Vonzóak vagyunk a halandók számára a szó minden értelmében, egyúttal tökéletesen eltérünk tőlük. Megérdemli a sok X-es besorolást ez a viszony.
- Nem ezek a fontosak, hanem az egész. - közlöm csöndesen, magam is levéve tekintetem a mellettem üldögélő boszorkányról. A vizet figyelem, amelyről szintén elmondható mindez. Hiába indul meg néha és gerjednek rajta hullámok valamilyen külső behatástól, ettől még nem lesz folyó. Hiába tisztul ki olykor a tükre, ettől még tenger sem lesz. Ez egy tó. A maga teljes valójában kell szemlélni, hogy erre rájöjjünk. Így van ez az emberek cselekedeteivel. Minden lény cselekedeteivel.
- Neked számítanak? - teszem fel a nagy kérdést, meghagyva a többes számot, ha már esti társaságomnak ez a kellemes. Ráérősen pillantok rá ismét, fürkészve vonásait. Továbbra is zavarban van kissé. Ez érthető. Tetézni azonban nem áll szándékomban, úgyhogy ezt elősegítendő megint más nézelődni valót keresek. Mondjuk ismét a csillagos eget.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] 2 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa