36. tanév, vizsgaidőszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 4. 19:47 | Link

Amint a nap eltűnik a látóhatár fölött, kilépek a hegy oldalában lévő újdonsült házamból, hogy sétára induljak. Felületesen bejártam már a környéket az egyik este, de akkor mint felfedező tettem. Nagyjából bebarangoltam a vidéket, felmérni a viszonyokat, megbizonyosodva arról, hogy ez a varázsfalu megfelelő lakhelyemül szolgál majd az elkövetkezendő években vagy akár évtizedekben.
A mai séta azonban más. Most már mint helyi lakos indulok egy kellemes esti levegőzésre. Nem mintha nekem szükségem volna levegőre. Minden esetre a szürkületben nekivágok az ösvénynek, és csak veszem könnyű lépteimet lefelé. A fák közül kiérve elém tárul a kedves kis tó. Megállok pár hosszú másodpercre, csak pislogok abba az irányba, majd a stég felé veszem utamat.
Miközben a fadeszkákra lépek, igazítok egyet bőrkabátomon, haladva tovább komótosan. A közvetlen közelben nincsen most senki, a stégen pedig végképp egy teremtett lélek sem. Ahogy a végére érek, laza terpeszben megállok, és egyebet sem teszek, mint hosszú, fehér kezeimet magam mellett lógatva, Ray Ban napszemüvegem sötét lencséi mögül fürkészem a sima vízfelszínt és a távolt, a horizont alján még valamelyest világos eget.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 4. 20:10 | Link

Adam (bácsi?)


Ahhoz képest, hogy megígértem Shannek, időben visszaérek, kicsit elhúzódott a dolog. Csak.. az a férfi... annyira furcsa.
Az árnyas sétányról kilépve láttam meg, aztán azóta követem, de ugye óvatosan, mielőtt azt hinné, merénylő vagyok. Ne, ne röhögjetek, a tesóim simán kinéznék belőlem, "amilyen kis ártatlannak tűnök", aztán mikor sípcsonton találom rúgni őket... A francba, megint rámtör a honvágy. Azt nekem senki nem mondta, hogy ennyire nehéz lesz ilyen távol Indiától. A szokásokhoz, mármint az itteniekhez, még mindig hülye vagyok. Azt se tudom, mi az a Pünkösd, mindenesetre, legalább hétfőn nem lesz suli. És a gulyásleves... pocsék, de tényleg. Az én gyomrom nem bírja azt megemészteni. Tehát még mindig nem a legfényesebb a viszonyunk drága Magyarországgal, de én igyekszem, tényleg nagyon igyekszem.
Mondjuk az is furcsa, hogy még nem volt sem bombariadó, se lőgyakorlat, ez egy ilyen békés ország lenne? Akarok én békét? A kvidicsmeccs után mindenképp. Pedig azt hittem, tudok játszani.
Észbe se kapok, a férfi már a tó felé igyekszik, én meg magamban vállat vonva megyek utána, aztán hirtelen torpanok is meg.
Ha én most kimegyek a stégre, nem tudok hová bújni, és nagy valószínűséggel lebukok. Azt meg nem szeretnék, mert semmi frappáns indokom nincs még. Így hát, mit tehetnék, fogom magam, és a stéghez legközelebbi fa mögé bújok, onnan figyelem a furcsa pasast.
Valami nem oké vele, higgyétek el. Nem tudom, honnan ez a fene nagy bizalmatlanság az irányába, mert tőlem az messze áll, de egyszerűen.. furcsa. Nem, nem jón furcsa, hanem olyan "mindjárt előrántom a katanám, és leszedem a fejed a helyéről" furcsa, értitek, ugye?
Igyekszem annyira kitekinteni, hogy ő ne vegye észre a jelenlétem, mert ez az egész nyomozósdi csak addig buli, míg én figyelem őt.
Utoljára módosította:Aisha Nayar, 2014. június 4. 20:14
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 4. 22:57 | Link

Aisha

Nyugodtan figyelem, ahogy egyre sötétebb lesz a vidék, miként az ég alja is egészen szürkébe borul. Felgyúlnak a környező lámpások, a falu fényei. Szerencsére csak kedvesen pislákolnak. Nem szeretem, ha vakít. Persze, nem ezért hordok napszemüveget éjjel. Hanem azért, mert lényegtelen, hordom-e, ugyanolyan jól látok, viszont nagyon tetszik ez a viselet. Ráadásul így mások elől rejtve maradnak sápadt, különösen csillogó, halott derengésű szemeim.
Lágyan beleszagolok a levegőbe, és érzek mindent magam körül. Azt a tizenéves lányt is, aki a közelben ólálkodik. Nagyon finom az illata. Mármint a véréjé, természetesen. A többi illattal nem foglalkozom. Se ízek, se illatok nem hoznak lázba, ha nem a vért jellemzik. Ettől függetlenül nem áll szándékomban megkóstolni Őt. Persze, ezt Ő nem tudhatja. Ahogyan egyáltalán azt sem, ki vagyok.
Nézem még a sötét víz csöndes hullámzását, majd hirtelen egyenesen felé fordítom napszemüveges arcomat, keresztül nézve a fekete lencsén és a gyér fényű estén, meglátva Őt. Egy barnás hajú, vékonyka leányzó, aki utánam leskelődik. Fejemet oldalra biccentem, mint egy kiskutya, aki valami érdekeset lát, és teszek pár lépést a stég deszkáin a part felé , de nem megyek el odáig, hanem a szélső korláthoz húzódom középtájt, a lánykától távolabb esőhöz. Fenekem odatámasztom, és ráfogok magam mellett a rúdra fehér kezeimmel. Mindeközben egy pillanatra sem tévesztem Őt szem elől. Arcomat felé fordítva tartom. Várom, mit lép a kis halandó.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 5. 09:44 | Link

Adam (bácsi?)

Mondtam én, hogy nem okés a pasas. Minek hord napszemüveget? Az addig rendben, hogy menő, de hát a nap már épp hogy csak pislog. És igen, újabb felettébb szemet gyönyörködtető megcsillogtatása ez a nyomozóképességeimnek. De az érzés nem szűnik, még mindig úgy érzem, nem egy mintapolgárhoz van szerencsém, és ez … tetszik. Szeretem, mikor ki kell lépnem a konfortzónámból, és a határaim feszegetni, az adrenalinról nem is beszélve, azt hiszem, sőt biztos vagyok benne, hogy a függője vagyok.
Olyan erővel csapódok a fának, hogy felszisszenek, mert hirtelen sajogni kezd a hátam. Oké, ha eddig nem vett észre – amit erősen kétlek, mert mikor erre fordult, a nyakam rátenném, hogy a szemembe nézett -, most már biztos benne, nincs egyedül. Hurrá.
Szaporán veszem a levegőt, mert nem tudom, mire számíthatok. A zsebemből a pálca is előkerül, mert bár sok átkot nem tudok, de legalább amit tudok, azt tényleg, mert ezt a fajta tanulást sose veszem félvállról. Óvatosan tekintek ki, és látom, a férfi nem mozdul. Az ajkamba harapva gondolkodok, mi legyen, aztán kiszúrom a plakátot.
- Invito – halkan suttogom, de ez épp elég ahhoz, hogy a papír a póznáról a kezembe kerüljön. Gyorsan átfutom a sorokat, hogy mi lehet, mert ezzel jó lenne tisztában lenni, aztán határozott léptekkel indulok meg a férfi felé. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs bennem félsz, de a kíváncsiság nagyobb, és hát… az győz.
- Buli lesz a Mátrában, szeretettel látjuk Önt is – nyújtom át a szórólapot, ahogy mellé érek, még egy mosolyt is kierőszakolok magamból, de közben nem felejtem ám el tüzetesebben megnézni az idegent. Az érzés nem hogy nem múlik el, konkrétan már az a késztetés kerít hatalmába, hogy fussak, amíg tudok, és ez megdöbbent.  HA elveszi a kezemből a lapot, és tudok, hátrálok pár lépést, hátha így a kényszer is csökken, de nem…

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 5. 15:58 | Link

Aisha

Szinte a fülemben lüktet a leányka szapora szívverése. Egyszerre fél és járja át a jóleső izgalom. Tart tőlem, de még nem tudja, pontosan mitől tartson. Ám aggályai nemhogy eltántorítják a közeledéstől, egyre inkább feltüzelik. Hajtja felém a kíváncsiság. Gyere csak, gyere...
Ügyködik valamit. Egy papír suhan át a légen, és köt ki valahol nála. Rezzenéstelenül állok tovább a korlátnál támasztva a stégen, még akkor is, amikor megindul felém. Nyugodtan fürkészem napszemüvegem mögül, ahogy elém lép, felém nyújtva a hirdetésfélét. Jócskán lefelé kell néznem rá. Érdekesen festünk egymás mellett. Alig ér a vállamig. Mondjuk én általában bárki mellett érdekesen festek.
Tekintetemet arcán tartva húzódom el enyhén a korláttól, éppen csak elemelkedve tőle, majd nyújtom ki felé sápadt kezemet, és veszem át a meghívót, hideg ujjaim végével megsimítva kicsit a leányzó meleg bőrét. A mozdulat olyannyira nem tolakodó, hogy akár észrevétlen is lehetne, ha a halandó nem érdeklődne ennyire irántam és minden rezdülésem iránt. Dehát láthatóan tanulmányoz. Ez az invitálás nem volt egyéb, mint egy alibi, hogy idejöhessen hozzám. Úgy döntök, nem rontom el a játékot. Lenézek a papírra sötét lencséimen át. Mátra Máguscsárda. Igen, elmentem előtte a minap.
- Köszönöm. - szólok csöndesen, rekedtes hangomon, nézegetem még egy ideig a hirdetést, majd elcsigázott mozdulatokkal összehajtom, kabátom belső zsebébe csúsztatom, és közben ismét a lányra nézek.
- Itt laksz? Vagy... diák vagy az iskolában? - emelkedik ki fekete szemöldököm a keret felett kérdésem közben, ám utána hamarosan leveszem a napszemüvegemet, pólóm nyakába akasztva, kék szemeimmel a kis halandóra nézve az esti szürkeségben. Kék tekintetem hirtelen halottnak tetszik, ám eleven, élő fény csillog benne. Régi, régi fény.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 5. 19:16 | Link

Adam (bácsi?)

Sose voltam félős. Félni féltem, mert minden ember szokott, de annyira nem rezeltem be eddig, hogy cselekvésképtelenné kelljen nyilvánítanom magam. Most is félek, mégis hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam az okát. A víztől való parám már leküzdöttem, az ingatag földdel sose volt gondom, így tényleg arra tudok gondolni, hogy a férfi jelenléte az, mai feszéjez, és ez foglalkoztat úgy igazán. Nem szokásom már az első pillanatokban megriadni valakitől, sőt, és tök értetlenül állok a jelenlegi helyzet előtt.
Farkasszemet nézek vele. Tudom, még úgy is, hogy rajta van a szemüveg, tisztában vagyok vele, hogy egyenesen rám néz. Mégis gyerekesnek mondható reakciót produkálok, elvégre… bármennyire szeretném leküzdeni, gyerek volnék… legalább is még pár hétig. Aztán betöltöm a bűvös tizenhetet. Oké, oké, tudom, hogy csak számok, de számomra ez igenis fontos, még fontosabb lenne, ha Indiában dekkolnék.
Hirtelen pattan ki a fejemből az ötlet, így a meghívóval masírozok oda, ne  legyen már annyira ciki, bár nem hinném, hogy ezt lehetne überelni, de ismerem saját magam… jobban, mint mások magukat.
Fura a pasas, igen, ezt még jó párszor megjegyzem, de még a mozdulatai is… nem siet, olyan lassan süllyeszti el a papírt, mintha tényleg nem lenne semmi sietős dolga, bár ha lenne, vélhetően nem állt volna le a vizet fürkészni, ó, és helló paranoia, rég találkoztunk. A bennem lévő csengettyű egyre hangosabb.
- Tanulok… ösztöndíjas vagyok – adom tudtára a férfinek, mert ahogy nekem feltűnt, itt nem mindegy, és erről elvileg hallgatnom kéne, mert így simán kilogikázzák, hogy a templom egere hozzám képest multimilliomos, de sose zavart ez a tény, most se, főleg, hogy feleannyi mindenért se kell küzdenem, mint eddig.
A férfi aztán megszabadul a szemüvegétől, engem meg a víz lever, és hátrálok. Elkerekedett szemekkel konstatálom, hogy ez bizony egy mellbevágós deja vu, de azt persze sehonnan nem tudom előkaparni, hol, vagy mikor találkoztam én ezzel a tekintettel.
- Én… én… láttam már ilyet – bököm ki cseppet vádlón, miközben egyenesen a pasas szemeire mutatok. Nem természetesek, eltörpülő ugyan a különbség, de van, és én már láttam ezt, csak nem emlékszem hol, vagy mikor.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 5. 20:16 | Link

Aisha

Bólintok, ahogy elárulja, a mágustanoda egyik tanulója. Nem jártam még soha ilyen intézményben. Habár varázstalan iskolában sem. Mégis, mit keresnék én ott? Rengeteg hely akad a világban, ahol csak kicsit vagyok feltűnő. Rock koncertek, temetők, gót találkozók, dark bárok, halálfaló fanclubok... noha egyik sem igazán az én asztalom. A kinézetem egyáltalán nem annak köszönhető, hogy bármilyen stílusba vagy irányzatba tartozni szándékozom. Így nézek ki már évszázadok óta, csak a ruhák anyaga, fazonja, maga a divat változott. Na de egy szó mint száz: egy iskola nem az a hely, ahol ne tűnnék fel rögtön. Főként, hogy csak este állíthatok be. Bár, ha jobban belegondolok, üres tantermekben jártam már.  Való igaz. Akkor helyesbítek: gyerekekkel teli iskolában nem jártam még. Ott meg aztán végképp semmi keresnivalóm. Nem igaz?
Felvetésem beigazolódik, ahogy a lány az enyémhez hasonló színt ölt. Egészen elsápad, meglátva szemeimet. De nem szívbajos, egyszerűen rájuk mutat, kijelentve, hogy Ő már látott ilyet. Összevonom sötét szemöldököm a vádló, bájos udvariatlanságra.
- Mire gondolsz? - biccentem oldalra a fejemet, játszva Vele kicsit. Ha Ő játszhat velem, hadd játsszam én is Vele. Örülhet, ha a játékom ennyiben kimerül. Végigmérem a törékeny alkatú kis halandót, aztán elmerítem ősi tekintetemet a szemeiben. Na nem azért, hogy megdelejezzem. Ilyet csak nagyon-nagyon ritkán teszek. Fajtársaimmal ellentétben. Ők kedvtelve vonják bűvkörükbe a halandót, hogy elszórakozzanak Vele. Engem máshogyan neveltek, ha lehet így mondani.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 6. 19:46 | Link

Adam (bácsi?)

Nekem már maga a tény furcsa, hogy tudok higgadtan, összefüggően beszélni, holott legszívesebben a világból is kifutnék. Igen, íme az élő példa arra, hogy sokszor még saját magammal se értek egyet, mert büszke vagyok, a józan eszem meg hülye. De ki ne gondolná így?
Persze nagyban hozzájárul ehhez a kíváncsi természetem, mert rá kell döbbennem, azon kívül, hogy a férfi furcsa, érdekes is. Nem sok falulakóval találkoztam, de ők nem voltak ilyenek,  a különbségre ugyan rá nem tudnék mutatni, az ilyesmit az ember megérzi, nem? Az se zavar igazán, hogy a férfi látszólag jóval idősebb nálam, az agyam még nem lepték el azok a gondolatok, amik általában a korombeli lányokat szokták kiforgatni magukból, hála égnek.  Még egy fiú se volt, aki után fütyülni akarnék, pedig a filmekben ez így szokás, nem is értem, miért jön ez be nekik, na meg… most akkor tanuljak meg fütyülni, hogy imponálhassak valakinek? Az nekem nem megy.
Kár volt levenni azt a napszemüveget, mert látványosan ijedek meg, ami szintén nem tartozik a szokásaim közé, mert hát… ki az, aki fel is vállalja, hogy fél? Nekem viszont az elrejtése nem megy, teszem hozzá, sose gyakoroltam, mert nem érzem úgy, hogy gyenge lennék attól, mert felvállalom, hogy érző lény vagyok, ezért nem is értem azokat, akik inkább fojtják magukba.
- Nenenemtudom – hadarom kissé dadogva, mert tényleg lila fogalmam sincs, csak az érzés villant be, hogy én ezt már láttam valahol, és cseppet sem tetszik, hogy ennyire össze tud zavarni ez a röpke tény.
- Tényleg nem… egyszerűen, csak tudom, hogy láttam… ki maga? – teszem fel  a kérdést, bár a hangnemet korántsem ütöm meg, amivel ezt tudakolni szokták, de zavart vagyok, akkor meg hajlamos vagyok megfeledkezni az illemről. Viszont biztos vagyok benne, hogy a férfit nem ismerem, most látom először, vagy agyat mostak nálam, nem tudom.. nem tudok semmit. El akarok tűnni innen, és igen, ennyit arról, hogy Aisha bátor.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 6. 20:21 | Link

Aisha

A félelme egyre jobban elhatalmasodik rajta. Érzem a szapora szívverést, hallom a rendszertelen légzést. Legszívesebben rohanna, ahogy csak a lába bírja. Bevallom, élvezem ezeket a helyzeteket, azonban a jóérzésem szinte soha nem hagyja, hogy sokáig nyújtsam. Igen, van olyanom, hogy jóérzés. Emberi életemből maradt meg bennem, és a Teremtőm nem hagyta, hogy elveszítsem. Éppen ezért nem szórakozom tovább a lánnyal.
- A nevem Adam. - kezdem a bemutatkozással, angol akcentusú, selymesen rekedt hangomon. Van egy felvett vezetéknevem is, de azt csak hivatalosabb körökben közlöm. Ahol szükséges. Az ilyen ismerkedések alkalmával hanyagolom. Teljes nyugalommal pislogok lefelé a vékonyka leányzóra, odafigyelve minden rezdülésére. Nem teszek semmi hirtelen mozdulatot, és igyekszem minél inkább elsimítani, ellágyítani vonásaimat, halott szemeimbe barátságos fényt csalni.
- Nemrég költöztem a környékre. - folytatom egy másik fontos tudnivalóval. Nem látogatóban vagyok itt, nem átmenőben, hanem mint helyi lakos. Szavaim közben kék szememet végig a kis halandón tartom, csak néha pislogok egyet ráérősen. Akár azt is hihetné rólam bárki, hogy valamilyen kábítószer hatása alatt vagyok, amennyire komótosak a mozdulataim. A tekintetem azonban tiszta. Igaz, nagyon különös fényű, de nem kábult, nincs benne bódulat.
- Kellemes hely. Úgy tervezem, elélek itt néhány évtizedet. - pillantok körbe az esti, immáron holdfénytől derengő tavon és utcai lámpáktól megvilágított vidéken, miközben könnyedén ejtem ki számon azokat a szavakat, amelyektől a lány talán ráébred, kivel áll szemben. Hiszen nem azt mondom, hogy itt szeretnék megöregedni, vagy hogy maradok pár évig csupán. Évtizedekről beszélek. Szinte egy egész emberöltőről. A jelentős időtartam azonban egyszerűen pereg le ajkaimról, szinte semmiségként. Újfent lenézek a lánykára, vonásait figyelve. Ráébredt már, miért olyan ideges?...
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 7. 19:13 | Link

Adam

Soha nem volt még ennyire erős késztetésem arra, hogy menekülőre fogjam. Ez csak azért gáz, mert így nehezebb leküzdeni, az már pedig nem létezik, hogy én fogjam magam, és visszasprinteljek a kastélyba, nem... kizárt. Nem vagyok gyáva, nem vagyok. Ha eleget mondom magamnak, talán egyszer el is fogom hinni.
Próbálok rezzenéstelenül állni a férfi előtt, összekaparom minden büszkeségem, hogy ne neon feliratként villódzon rajtam, betojtam egy kicsit, de nem igazán megy. Azt pedig nem szeretném, hogy az idegen vérszemet kapjon, parányi vagyok, az egyetlen erősségem a gyorsaság, így nem sok mindent tehetek, azt meg szinte biztosra veszem, hogy az átkaimmal konkrétan semmit nem érnék, ha arra kerülne a sor.
- Aisha - biccentek, mert ha már egyszer bemutatkozás... akkor azt nekem is illene, nem? Meg úgy felengedni is, hisz már jó pár alkalma lett volna arra, hogy kárt tegyen bennem, lehet, nem is áll szándékában, de az ördög sose alszik, ugye.
- Fura, olyan hétköznapi a neve - gondolkodok el, mert... mert az Adam nem illik hozzá, mert annyira... tucat. A férfi meg midnennek mondható, csak épp futószalagon gyártott valaminek nem.
- Honnan? - jön felőlem az újabb kérdés, mert arra inkább vagyok kíváncsi, mint at indokaira, nem mellesleg, biztos, nem én leszek az, akivel megosztaná, tekintve ismertségünk rövidségét.
- Én Indiából jöttem - bár tudom, hogy nem kérdezte, mégis megosztom vele, mert én ezt úgy élem meg, hogy adok-kapok , és valahol csak el kell kezdeni azt az ismerkedést.
Szinte észre se veszem, hogy folyamatosan nyugszom le, bár a vészcsengő nem hallgat el, egyre inkább le tudom küzdeni azt a fránya késztetést. Néha nem tudom eldönteni, bátor vagyok-e, vagy csak simán hülye.
- Néhány évtizedet? - akadok fent a lényegen, mert... mert huh, oké Aisha, mély levegő, tuti erre is van valami magyarázat.
- Már ne is haragudjon, de nem tűnik úgy, mint akinek van még néhány évtizede. A szemein is látszik... talán beteg? - tudom, tudom, annyira tapintatlan vagyok, hogy azt már mutogatni kéne, de legalább őszinte.
Utoljára módosította:Aisha Nayar, 2014. június 7. 19:53
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 7. 20:25 | Link

Aisha

Biccentek, ahogy elárulja a nevét. Végigtekintek rajta, egyeztetve vele a megszólítását. Illik hozzá. Mikor aztán az én nevemet véleményezi, finoman elmosolyodom, szusszanva egyet. Valóban egy elég átlagos név, de hát ez jutott.
- Ha így vesszük, nem voltak túl kreatívak a névadóim, de szeretek inkább úgy gondolni erre, hogy az első férfi nevét adták nekem, ami viszont igazán szép gesztus. - fejtegetem az én álláspontomat a megszólításom ügyében, a bibliai vonatkozásra utalva, ám arra nem térek ki, kik voltak a névadóim. Noha az elég nyilvánvaló lehet, hogy nem a szüleimtől kaptam a nevem, hiszen akkor azt mondtam volna. Minden esetre, ha érdekli, úgyis rákérdez.
- Ausztriából költöztem most ide pár hete, de angol vagyok. - tisztázom ezt, bár jellegzetes akcentusom eléggé árulkodó lehet, akárcsak beszédstílusom. Ő pedig Indiából jött. Á, szóval innen az Aisha. Nyilván indiai név. Azokban nem annyira vagyok otthon, ahogy úgy egyáltalán a keleti kultúrákban. Legalábbis sokkal kevésbé, mint az európaiakban.
Mikor a lány fennakad évtizedes kijelentésemen, csak szelíden pislogok egyelőre vissza rá, ám amikor nekiáll fejtegetni, hogy szerinte nincs már nekem annyi hátra, egyre inkább megemelkedik sötét szemöldököm. Nehezen döntöm el, ez pimaszságnak számít, vagy egyszerűen csak túlzott őszinteség, minden esetre eléggé udvariatlan. Engem mondjuk nem sért egyáltalán, ám ha valóban beteg volnék, biztos szíven ütne. Ráadásul már megint a szemeimmel jön. Na jól van... úgy látom, itt az ideje teljesen egyértelműnek lennem. A kis halandó sem kertel, hát én sem teszem.
- Vámpír vagyok. - jelentem be nyugodtan, válaszként a betegséggel kapcsolatos kérdésére. Mi nem tudunk megbetegedni. Legyengülni igen. Megbetegedni nem. A szemeim azért ilyen különösek, mert a testem egyszer már meghalt. Elismerem, így tehát tekintetem betegesnek hathat, és sápadt bőröm is arra enged következtetni, hogy valami bajom van. Holott semmi bajom nincsen. Kicsattanok. Nem az egészségtől, nem vagyok biztos benne, hogy nekünk vámpíroknak van olyan. Mi létezünk vagy nem létezünk. Legfeljebb, ha éhezünk, rosszabbul funkcionálunk. Vagy ha napra megyünk, megégünk, ám ha nem súlyos, hamar regenerálódunk. De ennyi. Ez a néhány állapot van.
Feleletem után csak állok tovább rezzenéstelenül a lány előtt a stégen, fölé magasodva sötét, nyurga alakommal, egy lépés távolságban, és figyelem, miként reagál az elhangzottakra. Nem mozdulok, csak szelíden fürkészem több évszázados, különlegesen fénylő tekintetemmel, fekete haj szegélyezte sápadt arcom keretéből.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 8. 11:49 | Link

Adam

- A névadói? Ó, Ön sincs jóban a szüleivel? - kérdezek rá, némiképp együttérzőn, mert bár én imádom a családom, ők már nem biztos, hogy annyira rajonganak értem, főleg miután... megszöktem. De eszem ágában sem volt tovább maradni, hogy aztán hozzá menjek egy vad idegenhez, meg hát... hiányzott már Shania is, így számomra tök egyértelmű volt, hogy lelépek.
- Miért ide? Van még egy csomó hely a világon - ezért nem értem a dolgot. Miért vannak sokan úgy, hogy például Párizs helyett ezt a falut választják. Nekem ugye más volt a fontos, Shan itt van, jövök én is. Néha mégis bánom, nem nagyon megy nekem ez a beilleszkedés a közegbe, pedig próbálkozom, csak hát... mégse tudok szemethunyni afelett, hogy indiai vagyok. És valahogy azt is furán nézik, ha valaki parkourozik, ezt mondjuk nem tudom, hová tenni, csak arra tudok gondolni, hogy az a fránya nethiány. Nem mintha én annyit lógtam volna rajta, nem volt annyi pénzünk, hogy ilyesmit megengedjünk magunknak.
És igen, az is előfordul, hogy néha elszalad velem a ló, és nem tudom megnyomni a stopp gombnot a radikális őszinteségem közepette.
- Elnézést... nem akartam megbántani, vagy ilyesmi... - halkan, félszegen beszélek, mert mihelyst elér a tudatomig, már megint mit mondtam, én is úgy érzem, ez azért cseppet bántó, és akkor még szerénynen fogalmaztam meg. De hazudni viszont nem tudok, próbáltam, nem megy az nekem.
Elég az a két szó, amit mondd, hogy engem tényleg menekülésre késztessen, de így már értem.
- Nincs jó ízem... és rágós is vagyok, meg... drogozok, csúnyán... alig vannak tiszta pillanataim - addig hátrálok, míg a hátam nem ütközik a korlátnak, és ijedt tekintettel meredek a férfire, mikor fel is fogom, menekülni nem igazán tudok, hacsak nem vetem magam a vízbe, bár... nincs annyira hideg, úszni meg tudok.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 8. 12:23 | Link

Aisha

- Nem ismertem a szüleimet. Édesanyám belehalt a szülésbe, édesapám nem sokkal később utánahalt. A kolostorbeliek adták a nevem, akik befogadtak. - fejtem hát ki bővebben, miért egyszerű névadóimként jelöltem meg azokat, akik Adamnek kereszteltek. Noha nem szimpla névadók, hanem jótevők is voltak. Kézről kézre adtak, így neveltek. Mondhatjuk úgy, hogy az egyház gyermeke vagyok. Így talán még bizarrabb, hogy most varázslatos, ördögtől valónak vélt lényként élem mindennapjaimat.
- Ideális, békés környék. - felelek ilyen röviden újabb kérdésére. Általában kisebb településeken, a sűrűn lakott vidékektől távolabb eső helyeken telepszem le. Nem csak magányos természetemhez illik ez a környezet, de vámpírlétem szükségleteit is kielégíti. Persze, képes vagyok akár árnyként mozogni egy embertömeg közepén, jelenlétemet elhalványítani, ám eleve sokkal jobban szeretem, ha alapvetően áldott nyugalom vesz körül.
A lány ráébred, mit mondott, hogy mennyire tapintatlan volt a kijelentése, és már szabadkozik is miatta, azonban csakhamar egészen másfelé terelődnek a gondolatai, cselekedetei, amikor felfedem magam. Heves szívdobogással kezd győzködni róla, hogy mennyire rosszul járnék azzal, ha levadásznám. Nem bírok nem elmosolyodni az érvein. Derűsen csillogó szemekkel kémlelem Őt, félig arcomba hulló tincseim mögül.
- Nem gond, ha rágós vagy, úgyse akarnálak megenni. - szólok kedélyesen, sápadt vonásaim egészen simák, kedvesek, jól mulatóak. Nem annyira a lány félelmén, sokkal inkább reakcióján derülök. Még hogy nem rágós... mégis kit érdekel, rágós-e? Nem szokásom falatozni az emberekből.
- Az ízeddel kapcsolatban pedig tévedsz. - világosítom fel, szemöldökömet megemelve. Érzem a vére illatát, és meg kell mondjam, igazán finom. Fiatal, friss, kellemes. A zamata szinte a számban ül. Röpkén meg is nyalom vékony ajkamat.
- Nagyon finom lehetsz. De nem foglak megkóstolni. - biztosítom erről, fejemet megrázva, lágy mosollyal fürkészve a menekülőutat kereső leányzót. Ha eliszkol, hát eliszkol. Nem fogom megállítani.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 8. 15:19 | Link

Adam

 
- Sajnálom - motyogom, mert nem akartam elérni, hogy szomorú legyen, és bár ennek jelét nem mutatja, biztosra veszem, hogy azért hagyott benne ez némi nyomot. Én nem is tudom, mit csinálnék, ha elveszteném a családom, mármint... úgy ténylegesen.  
- Engem ez zavar benne... nem vagyok a békéhez szokva - mosolyodok el halványan, mert ott, ahonnan jöttem soha nem volt ennyire nyugis a légkör. Ott küzdeni kellett mindennap, mindenért, és lehet csak azért, mert abban a közegben nőttem fel, de nekem egyszerűen hiányzik az az érzés, hogy úgy alszok el, ezt a napot is sikerült túlélnem. Pedig mennyi necces helyzet volt, a felbukkanó feketemágusokról nem is beszélve, vagy arról, hogy a menzai kaja néha úszott a méregben. Nos igen, az iskolám csoda, hogy még fent maradt. És tudom, örülnöm kéne, hogy kikeveredtem onnan, de... de árulónak érzem magam, és gyávának, az utóbbi pedig utálok lenni, sőt... nem is vagyok.
Nem is értem, miért nem kezdek el futni, hisz már nyilvánvaló, hogy ő aztán könnyen meg tudna ölni, még sincs bennem nagyobb félelem az eddigieknél, amiket nagyjából sikerült leküzdenem, hátrálok, mert az ösztönöm ezt mondja, de nem futok el, inkább nézek vele farkasszemet. Egy picit megkönnyebbülök, mikor látom mosolyogni, de ez még korántsem enyhít a feszélyezett légkörön, ami uralkodik körülöttünk, vagyis... körülöttem biztos.
- Miért nem? Hát nem embervéren él? - legalább is ezt hallottam. Nem vagyok egy nagy vámpír szakértő, de azt tudom, hogy ők már pedig meghalna, ha nem ölnek meg egy embert, az idős néni is ezt mondta.
- Látja, hogy nem tévedek? Ha tényleg finom ízem lenne, nem tudná megállni, hogy ne kóstoljon belém, de semmi gond, kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy semmi se jó... ami én vagyok - hisz ezt kapom mindenhol, bármit teszek, furán néznek rám, csak mert... más a felfogásom, más a kultúrám, és próbálok nem csak egy lenni a sok közül. Hátat fordítva a férfinek, kezdem a vizet vizslatni, és elfog a késztetés, hogy tényleg belevessem magam. Nem, nem öngyilkossági hajlam, csak, ahogy hullámzik...és ott középen egyre nagyobbak, szeretnék ott lenni.
- Itt mindenki annyira furcsa... - motyogom, de biztosra veszem, hogy hallja, elvégre... vámpír.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 8. 18:13 | Link

Aisha

Hálásan biccentek, ahogy sajnálatát fejezi ki, azonban mivel egyáltalán nem ismertem a szüleimet, úgy igazán soha nem emésztett a hiányuk. Számomra az volt a természetes, hogy sokan gondoskodnak rólam, hogy többekhez tartozom, és végül egy idő után nagyjából senkihez. Aztán persze jött a Teremtőm, de az már egy egészen más történet.
Újfent elmosolyodom, amikor közli, hogy Őt pont hogy ez a nagy békesség zavarja. Nem lep meg. Az emberek nagy többsége ilyen. Főleg napjainkban. Szeretik a nyüzsgést, a változatosságot, az események áradatát. Megértem. Ha halandó lennék, valószínűleg én is így volnék vele. Sőt, talán így is voltam még emberéletemben. De nem igazán emlékszem már rá. Olyan az nekem, mint másoknak a korai gyerekkor. Inkább képek, részletek, benyomások vannak bennem azokból az időkből.
Nem felelek még a leányzó további, előtörő kérdéseire, csak figyelem Őt, ahogy elfordul tőlem, és lenéz a tó vizére. Komótosan mellé sétálok, lekönyöklök a korlátra a jobbján, tartva a számára némileg biztonságérzetet nyújtó távolságot, és magam is letekintek a holdfényes hullámokra.
- Emberi vérrel táplálkozom. - erősítem meg elgondolásában, bólintva.
- Viszont gondolom, Te sem rontasz be minden szembejövő étterembe, vagy éppen a békésen ebédjüket költő családok otthonaiba, és falsz fel mindent, amit érsz. - feltételezem, kellemes hangon magyarázván világítva rá, hogy attól még, mert ihatnék belőle, nem feltétlen teszem meg. Ezek a dolgok nem így működnek. Nálam legalábbis. Persze, sok fajtársamnál igen. De én nem ebből vagyok.
- De, tévedsz. - nézek le rá maga mellé.
- Nevetségesen egyszerű találgatásokba bocsátkozol. Mégis, miért mondanám, hogy finom a véred, ha nem így gondolnám? Szerinted csak bókolni akarok Neked? Mert ha így gondolod, akkor azt hiszem, elég gyengén próbálkozó fiúkkal hozott eddig össze Téged a sors... - emelem meg finoman szemöldököm, majd elmosolyodom.
- Persze, ez csak feltételezés. Lehet, ugyanolyan nevetséges, mint a Te elméleted rólam. - teszem hozzá lágyan, kellemesen derűs vonásokkal, aztán csak kémlelem tovább a kis halandót, nyílt tekintettel. Természetesen hallottam a megjegyzését, amit a tó hullámainak motyogott el, de nem mondok rá semmit. Elég relatív, mi a furcsa. Számomra például már meglehetősen kevés dolog az. Ám ezzel a világon semmi problémám nincsen.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 8. 21:49 | Link

Adam

Nem gondoltam volna, hogy ennyire kellemes beszélgetésben lesz részem, akkor főleg nem gondoltam, mikor a fa mögött bújva imádkoztam azért, ne tűnjek fel neki. A tények tudatában röhögnöm kell magamon, hisz Adam vámpír, még a közelében se lehettem, mikor ő már tisztában lehetett azzal, akadt egy "hódolója". Tiszta röhejesen érzem magam.
És ezt tetézi az is, hogy sose tudom, mikor kell megálljt parancsolni a nyelvemnek, de őszinte vagyok és kíváncsi. A lehető legrosszabb párosítás, de nem tehetek ellene, nem akarok és nem is fogok harcolni az ellen, amilyen vagyok, maximum elnyomok ezt azt.
- De van, mikor annyira éhes vagyok, hogy gondolkodás nélkül teszem mag... na olynakor Önnél mi van? - felé fordítom a fejem, és őszinte érdeklődéssel figyelem a vonásait. Oké, tudom, hogy ez egy rendhagyó beszélgetés, ahogy azt is, még azt se sikerült felfognom, tulajdonképp egy halottal diskurálok.
- Tudom, hogy ilyet illetlenség kérdezni, de... Hány éves, Adam? - persze nem várom el, hogy válaszoljon is erre, tényleg csak a kíváncsiság hajt, ami nem jár kézben a tapintatossággal, mint az látszik is. Viszont még sosem volt alkalmam egy halhatatlannal beszélgetni, így hát.. ha már itt az alkalom, tisztázni kéne a meséket, és azt, mi a valóság, mert most hatalmas katyvasz van a fejemben. Persze eszem ágában sincs mindent egyszerre rázúdítani, majd szép lassan fogok rájönni a dolgokra, már ha a férfi addig nem dönt úgy, hogy faképnél hagy, vagy még rosszabb.
A vicces az egészben, hogy tudom, nem kerülne neki nagy erőfeszítésbe ártani nekem, mégsem félek annyira, mint amennyire egy ilyen helyzetben illene. Szerintem valami gáz van a fejemmel, de komolyan.
- Nem hozott még össze a sors semmilyen fiúval - pirulok el, miközben egy hajtincsemet birizgálom, nem is tudom, miért érzem hirtelen ennyire zavarba magam tőle, ez nem olyan dolog, amit szégyellnem kéne.
- Viszont láttam, mit művelnek, és igenis ezt teszik, szépeket mondanak, hogy aztán a lány elájuljon tőlük, aztán a végén az alélt lány egyedül marad kisírt szemekkel. És amíg a fiúk ilyenek, én nem is akarom, hogy bármelyikükhöz közöm legyen, mert engem nem lehet megnyerni szavakkal, mikor azok jobbára már semmit nem érnek - oké, nem terveztem ennyire belelovallni magam a témába, de ha már szóba került, megosztom az álláspontom.
- Ahogy olvastam a vámpírok meg hobbit űznek abból, hogy elkábítcsák az áldozatukat... - vonok vállat, aztán megszűntetve a távolságot, fogom meg Adam kezét, hogy a stég széle felé vezessem - már ha ahgyja -, ahol aztán leülök, és felnézek rá, amennyiben ő nem dönt úgy, hogy csatlakozik mellém.
- Szóval... ez igaz? Az a sok rossz dolog, mind igaz a vámpírokra? - nagyokat pislogok rá, mert őt elnézve erősen kételkedek ebben.
Utoljára módosította:Aisha Nayar, 2014. június 8. 21:50
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 9. 00:37 | Link

Aisha

Úgy látom, a leányzó sokkal inkább izgatott, semmint rémült. A félelmét elnyomja a nagy fokú érdeklődés, amit irányomba és a fajtám irányába tanúsít. Gondolkozó tekintetében ott világlik az a számos kérdés, ami megfogalmazódik benne velem kapcsolatban, vagy éppen csak átsuhan az agyán.
- Fiatalon követtem el hibákat. Engedtem az ösztöneimet eluralkodni. Ma már nem történik velem ilyesmi. Viszonylag hamar, már az első néhány évtizedemben megtanultam kontrollálni magamat, amennyire csak lehetséges. Jelenleg majd' 700 éves vagyok. - felelem a korláton könyökölve, Aisha kíváncsi vonásait figyelve, vajon mit szól a koromhoz. Aztán pedig azt, ahogy elpirul, mikor bevallja, nem udvaroltak még neki érdemben fiúk. Erre megemelem kissé sötét szemöldökömet. Csodálom, hogy nem. Hiszen nagyon csinos, helyes lány. Azonban hallhatóan nincsen túl jó véleménnyel a mai srácokról.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de... a fiúk mindig ilyenek voltak és ilyenek is lesznek. Nem elvetemültségből, hanem mert ilyen mértékben nem értjük a női lelket. Ahogyan Ti se a miénket. Pedig az igen egyszerű, csak nyilván ezt Nektek nehéz lehet elfogadni. - mosolyodom el, miközben most már nőkről és férfiakról úgy beszélek, mint Őróla és énrólam. Azonosítva magunkat velük. Közösséget vállalok ugyanúgy férfitársaimmal, mint vámpírtársaimmal, még ha én bizonyos szempontokból talán a tűrhetőbb kategóriába tartozom. Érteni akkor is értem, mi hajtja őket. Mitől olyanok, amilyenek.
Lenézek a kis halandó felém nyúló, meleg ujjaira, ahogy megfogja hosszú, hűs kezemet, és megindul velem a stég vége felé, miközben beszél hozzám tovább. Hagyom magam vezetni, komótosan lépkedek a deszkákon, mígnem elérjük célunkat. Aisha helyet foglal, és habár én szintén leülök, még így is felfelé kell néznie rám valamelyest. Részemről nem lógatom le a lábaimat, a cipőm beleérne a vízbe. Laza törökülésbe vágom hát magam, kezeimet ölembe ejtve, hajam enyhe takarásából tekintve el az estétől fekete tavon, majd lenézek magam mellé a lányra.
- A legtöbbje igen. - válaszolok egészében.
- Magam is szeretek csábítani néha. De nem tekintem áldozatnak, akikkel így teszek. Nem az a fajta ragadozó vagyok, aki eljátszik a prédával, és aztán levadássza. Persze, sokunk ilyen. Igazából jó részünk. - vallom meg egy bólintással.
- Ők engem valószínűleg szánalmasnak tartanak. Az érzés pedig kölcsönös. - mosolyodom el, szusszanva egyet. Na igen, hiszen milyen fenevad az, amelyik megkéri az áldozatát, hogy ehessen belőle? Aki kíméletes, könyörületes, nem gyilkol, és nem adja át magát a vérszomjnak? A Teremtőm szerint az ilyen fenevad méltóságteljes. Ahogy csak eszembe jut Atyám, még kedvesebb fény szökik holt, különlegesen csillogó szemembe.
- Minden esetre én szeretek alternatív megoldásokat keresni. Sokszor előfordul, hogy például kórházak készleteiből jutok hozzá vérhez. - árulom el egyik módszeremet a táplálékszerzésre. A többi vámpír ennek hallatán nyilván sikítófrászban törne ki, dehát pont nem érdekelnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 9. 14:14 | Link

Adam

- Hibákat mindenki követ el, ha nem tenné, nem tudna miből tanulni - mosolyodok el, megvonva a vállam, mert igazán nem róhatom fel neki, nem csak azért, mert még mindig vajmi kevés közöm van hozzá, azért is, mert senkit nem lehet elítélni a hibái miatt. Ugye? Én se lettem rosszabb, csak mert tettem valamit, amit csak azért akartam, mert nem volt tiszta az elmém. És igazából nem is akkora dolog, csak én csinálok bolhát az elefántból. Oké, oké... de én ezt miért nem hiszem el?
- Hétszáz... hűűű... szép kor. Akkor sok mindent látott már - csillan fel a szemem. Nem mondhatni, hogy letaglóz, nem jobban, mint a tény, hogy nem ember, és ha már vámpírról van szó, szinte kézenfekvő az a párszáz év korkülönbség. Vagy csak az én agyamban van akkora defekt, hogy én ezt nem is tartom akkora traumának. Lehet más már sikítozna, vagy mit tudom én.
A zavarom persze tetézi, hogy ez lett a téma, valahogy egyre kényelmetlenebbül érzem magam, mert én még nem tapasztaltam olyan dolgokat, amiket más korombeli már igen. Mindenesetre csak ezért nem fogok beálnni a sorba, semmit nem teszek azért, mert kell, majd ha akarom, tiszta fejjel is, behozom a lemaradást. Ez persze nem jelenti azt, hogy bárkivel.
- Lehet... de ez nem jelenti azt, hogy csak mert nem értik, még ki is kell használni minket. Mármint, aki hagyja, az magára vessen, de gyomorfogató tud lenni, hogy sokan kihasználják mások naivitását - húzom el a szám, és próbálom összeszedni magam, legalább annyira, hogy a pír eltűnjön az arcomról. Nem kell bemutatni nekem a fiúkat, a többség csak egy újabb strigulára hajt, én meg senki olyan listáján nem leszek rajta. Annál azért többnek tartom magam, hogy hagyjam, kihasználjanak, és igen... inkább nem is törődök az ilyesmivel, minthogy én is kisírt szemekkel találjam magam valahol.
Furcsa, hogy Adam még nem ment el, nem szokták ilyen sokáig elvisleni a társaságom, nem is tudom, miért. Mindenestre nem teszem szóvá, nehogy a végén tényleg magamra hagyjon. A takarodóval nem is törődök, azt már lazán lekéstem, majd Shant is kiengesztelem valahogy. Inkább ülök le a stégen, és mosolyogva veszem tudomásul, neki sincs szándékában még faképnél hagyni, elvégre, akkor nem tette volna ezt ő is, nem?
- Akkor Ön egy különleges vámpír. A suliban is van egy, vagy kettő, azt hiszem, de őket még nem láttam - rágcsálom az ajkam, mert azon gondolkodok, kik lehetnek. Nem tudom őket úgy elképzelni, mint akik olyan simán beolvadnak a környezetükbe, lehet nem is mászkálnak.
- Pedig nem szánalmas. Az szánalmas, aki bánt egy védtelent... már pedig... egy vámnpírharapás nem lehet kellemes... gondolom - halkan beszélek, mintha félnék, hogy bárki meghallhatná. A szerencsém az, hogy Adam nem gondolatolvasó - vagyis remélem -, mert most megannyi kép lepereg előttem, amit a filmekben láttam, és igen.. egyik nő se élvezte túlzottan.
- De közvetlen az emberből nem jobb? Nem hinném, hogy a kórházi vér jó lenne, ott a kaja is pocsék - vigyorodok el, mert eszembe jut, régen Siddel mennyit röhögtünk, mikor próbáltunk rájönni, mi lehet az étel, mait elénk vágtak. Régen sokszor dekkoltam a kórházakban, nem tudom megmondani, van-e olyan csontom, mai mmég nem repedt, vagy tört el. Azóta némileg lenyugodtam... némileg.
- És nem rossz így egyedül folyton? Kikészülnék, ha egyáltalán száz évig élnék... - borzongok meg, részben a felvetéstől, részben, mert kezd kissé hűvös lenni a levegő, így kezeimet keresztbe fonom a mellkasom előtt.
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 9. 15:58 | Link

AISHA

Eltöprengek kissé rajta, miért mondtam azt, hogy a fajtársaim szánalmasnak tartanak engem és én is őket. Hiszen ez nem annyira igaz. Ők szánalmasnak tartanak engem, igen, de én őket nem. Nincsenek jelentősebb érzelmeim velük kapcsolatban. Vagyis nem több, mint bárki mással kapcsolatban. Se nem szánom, se nem magasztalom őket. Csak figyelek, gondolkodom és levonom a következtetéseimet. Jelesül, hogy nem kéne a vámpírok ekkora hányadának vadállatként élnie, dehát ha nekik így jó...
- Igen, megértem már egyet s mást. - bólintok szerényen. Úgy hiszem, az életkoromban egyáltalán nem az a lényeges momentum, mennyire idős vagyok, hanem valóban az, miket láttam. Az, hogy végigkövettem az emberiség fejlődésének egy jelentős szakaszát. Jelen voltam sorsfordító eseményeknél, ismertem nagy alakokat, és megéltem a korok szellemiségét. Itt hordozom magamban mindet. Igazából szó szerint. A véremben.
- Ők nem érzik kihasználásnak. Nem gondolják át. Nem jutnak el ezekre a felismerésekre, csak mennek az ösztöneik után, hódolva a vágyaiknak. A legtöbbjük komolyan nem akar rosszat, csak felelőtlenek. - védem tovább férfitársaimat, most már harmadik személyként beszélve róluk, mert amiket most elmondok, azok jórészt rám már rég nem igazak.
- De nem is feltétlenül kellemetlen. - reagálok a harapással kapcsolatban.
- A vámpírtól, a körülményektől és a módtól függ. - fejtem ki, szerintem min múlik egy vérszívás milyensége a véradó számára. Persze, a legtöbbünket egyáltalán nem érdekli, fáj-e a halandónak, meg se próbál kíméletes lenni. Ha én iszom valakiből, törekszem rá.
- De, igen. Közvetlenül az emberből inni a legjobb. Pontosan emiatt tartózkodom tőle. Minél többször tennék így, annál inkább mértéktelenné válnék. Márpedig, ha  meg akarom őrizni a józan eszemet és ura akarok lenni a cselekedeteimnek, mértékletességet kell tanúsítanom. Kontrollra van szükség. - bólogatok, ahogy nyugodt vonásokkal magyarázom Aishának, miért nem élő embereket csapolok meg estéről estére. Sokkal inkább saját magam miatt teszem, mint ő értük. Hiszen nem ölném meg őket, és ha delejezést hajtok végre, még csak nem is emlékeznek rá, mi lett velük. Nekik ilyen szinten édes mindegy. Nekem viszont nem.
- Nem vagyok egyedül. Ha éppen nem akad személybeli társaságom, mint ami most éppen Te vagy, akkor ott vannak az egyéb tevékenységek: a művészet élvezete és művelése, a tudományos felfedezések kiaknázása és továbbfejlesztése, vagy egyszerűen csak a környezetem megfigyelése, a pillanataim megélése. Arról nem is beszélve, hogy a Teremtőm mindig velem van. Nem testben, de lélekben és vérben. - lendülök bele a magyarázásba, enyhén arcomba lógó tincseim mögül pislogva a lányra, ahogy laza törökülésemben heverek a stég végén mellette, ám amikor utolsó szavaimat ejtem Atyámról, rekedtes hangom elhalkul, ellágyul. Kék, sápadt fényű szemeim pedig tiszta, jóleső szeretettel csillognak.
- Furcsa, mennyire magányosak vagytok. - lehelem aztán ki homlokráncolva gondolatomat a halandókkal kapcsolatban, a fiatal lány szép vonásait fürkészve, lélekbehatóan.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 11. 14:28 | Link

Adam

- Az azért mégse olyan jó, nem? Voltak azért csúnya dolgok – húzom el a szám, mert elég csak a tömérdek háborúra gondolni, hát még a halálos járványok, meg a többi. Azért én örülök, hogy ezekből kimaradtam. Rá is jövök, a vámpír lét nem nekem való, nem bírnám elviselni. Eddig úgy éltem, hogy mindig harcolnom kellett valamiért, rémisztő belegondolni, hogy lehet olyan is, mikor nem kell – elvégre nekik mi árthat? -, és akkor tenném fel a kérdést, mi értelme létezni?
Nem mintha annyira bele akarnék bonyolódni a témába, azt se hiszem, hogy ő olyan szívesen beszél erről, végtére is… nem él. Vagyis de, de mégse. Azt hiszem, nekem ehhez idő kell. Persze a világért se mutatnám ki a zavartságom, már így is túlzásba vittem az érzelemkinyilvánítást, és az hiányzik a legkevésbé, hogy a szeme láttára kapjak sokkot a tömérdek feldolgozatlan információ miatt. Mert azok meg csak úgy jönnek, időm sincs megemészteni őket, és titkon tudom, hogy erre még nagyon rá fogok fázni. Most még laza vagyok, de mihelyst eljut az agyamig mindaz, amiről itt szó van…
- Lestat… mármint… Rice Lestatja, ő jut Önről eszembe – vigyorodok el, mert annyira kerestem már ezt a nevet, és végre beugrott. Na, őt bírtam… már ha egy fiktív személyt lehet ugye bírni, de Lestat akkor is nagy arc volt.
- És még kérdezik, mi az, hogy a nők okosabbak, na mindegy… amúgy is.. tök jól megvagyok egyedül… - vonok vállat, mert tényleg nem kerít hatalma alá a depresszió, csak mert még nem botlottam bele életem párjába, arra lesz még bőven időm, és ami azt illeti, kifordulni se nagyon szeretnék magamból. Mármint ennél is jobban.
- A vicces az, ha most otthon lennék, már férjnél lennék – persze nem mosolygok, nem is beszélek hangosan, épp csak elhagyják a szavak a szám.
- Hagyomány, a családom meg komolyan veszi… ezért léptünk le a nővéremmel – adok valami magyarázatfélét, persze azt nem várom el, hogy meg is értse, elvégre… nem Indiában nevelkedett, és ott tényleg minden sokkal másabb, mint itt. Itt már pletykálnak, ha valakinek háromnál több gyereke van, nekem meg még ott a hat tesóm, és az égadta világon senkit nem zavar.
- Ahhaaa, mondjuk, azt nem hiszem, hogy bárki önként és dalolva nyújtogatná a nyakát – ráncolom a szemöldököm, mert mivel így hiszem, ugrott is a kellemes dolog, mert hát, hogy lehet valami kellemes, ha az ember nem akarja, ugye? Persze Adam a vámpír, én meg csak próbálok úgy gondolkodni, vagy megérteni ezt az egészet, de eddig nem aratok nagy sikert.
 - Tehát inkább mazochista – elég érdekes fejet vághatok, mert a szavai alapján nekem ez jön le, és én alapjáraton nem értek egyet ezzel a hozzáállással. Már miért kéne megtagadnom magamtól azt, ami jó? Oké, én határozottan a fejjel a falnak típus vagyok, de idővel csak benő majd a fejem lágya.
- Hogy tud így beszélni arról, aki… megölte? – na igen, ez is egy fogós kérdés. Azt azért tudom, hogy saját kezűleg nem lehet valakiből vámpír, igenis kell oda egy másik valaki, akit aztán gyűlölhet élete végéig. Legalább is az én fejemben ez így volt egészen idáig, így persze, hogy nem értem, Adam miért beszél úgy róla, mintha ő lenne az Atyaúristen. Megölte, könyörgöm… vagyis nem… a halál ehhez képest áldás.
- Lehet, át van mosva az agya – fejezem be a gondolatmenetem hangosan. Mert ki tudja, nekem így nem áll össze a kép.
- Nem vagyok magányos. Látja, most is Önnel beszélgetek pedig már szerintem nem úszom meg lincselés nélkül – ami abszolút nem izgat, mert némi büntetőmunkát megér ez a találkozás, elvégre… nem mindennapi dolog ez.

Utoljára módosította:Aisha Nayar, 2014. június 11. 15:27
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 11. 15:51 | Link

AISHA

A szavai jelentős hányadára nem felelek. Egyrészt, mert elég költőinek tűnnek a kérdései, másrészt mert úgy veszem észre, főleg csak ki akarja csacsogni magából, ami benne van. Ami halandó fejében kavarog. Nyugodt, sima vonásokkal figyelem Őt, ahogy ücsörgök mellette a stég végén.
Hogy jó-e ilyen sokáig élni és ennyi mindent megtapasztalni? Nem tudom. Nyilván nem a legtermészetesebb, de számomra már azzá lett. Az pedig, hogy jó-e vagy rossz... nos, nem hiszem, hogy bármelyik volna. Ez egyszerűen egy létforma. A folytonosság, az örök állandóság létformája. Eszébe ötlik rólam az egyik népszerű vámpírfigura. Elmosolyodom csak kissé, ahogyan megemlíti. Valóban megnyerő egy karakter. Nem csodálom, hogy így odavannak érte. Ha pedig rá emlékeztetek, akkor az végeredményben jól van így.
Mulattatónak találom, amikor emberek bizonygatják, hogy jó nekik pár nélkül. Hogy megvannak egyedül, és nincsen szükségük senkire. Mindig olybá tűnik nekem, hogy ezzel csak magukat győzködik. Nem mintha ne volna meg bárki tényleg egyedül. De aki ilyesmikről gondolkodik, és még fel is fedi egy ismeretlen előtt, azzal kapcsolatban gyanús, hogy pont hogy szüksége volna egy társra. Vagy többre. Gusztusa válogatja. Minden esetre sokatmondóan mosolygok a lányra, szelíden. Amit pedig a házasításokról mond, egyáltalán nem idegen tőlem. Nincs annak még olyan sok ideje, hogy az emberek nekiálltak szerelemből egybekelni. Régebben sokkal magától értetődőbb volt, hogy érdekből jöjjön létre a frigy. Mindezt azonban nem állok neki fejtegetni, de kék szemeim csillogásán láthatja, pontosan értem azt, amiről beszél.
- Meglepődnél, ha tudnád, mennyien... - búgom rekedtes hangomon, ahogy azt mondja, nem hiszi, hogy bárki önként felkínálná a nyakát egy vámpírnak. Nem mintha ezen emberek jó része tisztában volna azzal, mibe keveredik. Csak mennek az érzékeik, ösztöneik után. Hagyják magukat a természetes bűvkörünkbe vonódni, és boldogan sétálnak be a csapdába. Ám ahogy mondtam, én óvatosan bánok ezzel.
- Nem vagyok mazochista. - vonom össze sötét szemöldököm, megrázva kissé fejemet. Azt hiszem, fölösleges volna magyaráznom neki, hogy nem ennyire fekete és fehér minden. Ha magától nem érti, nem én fogom most megtanítani neki. De egy példát azért hozhatok...
- Akkor szerinted minden férfi mazochista, aki nem teszi így vagy úgy magáévá az összes gyönyörű nőt, akit megkíván. Hiszen önmegtartóztatást tanúsít, és nem erőlteti rá magát a másikra, ezzel a saját lelkét is tisztítva. - vonom le következtetésemet Aisha szélsőséges véleménynyilvánításából rólam.
Jócskán megemelem sötét szemöldökömet, ahogy Teremtőmről kérdez, majd kijelenti, hogy biztosan át van mosva az agyam, és közli, hogy Ő aztán egyáltalán nem magányos, hiszen most is velem beszél. Kissé lesajnálón fújva nézek el a távolba a tó feketén hullámzó vizén. Nyalok egyet számon, ajkaim szélén rezignált mosollyal.
- Pestisben haldokoltam. Megmentette az életemet. - közlöm nyugodtan, régi tekintetem a messzeségen tartva, miközben elárulom, hogy nem a Teremtőm ölt meg. Vagyis gyakorlatilag Ő ölt meg, de szinte már eleve halott voltam. Általa születtem újjá.
- Végtelenül pimasz vagy. - lehelem egyenletes hangon, mintha csak gondolataimba révedve beszélnék a semminek. Szavaim azonban nem elítélőek, sértődöttek, vagy lenézőek. Amit eszközlök, puszta megállapítás.
- És hasonlóan magányos. - bólintok.
- A magány nem egyszerű egyedüllét. Lehetsz egy tömeg, egy társaság kellős közepén is magányos. Elhagyatott. Azt pedig, hogy Te mennyire magányos vagy, az fémjelzi, amiket tőlem kérdezel arról, nem érzem-e egyedül magam. Közhelyes, de mint minden közhely, ez is meglehetősen igaz: mindenki magából indul ki. - nézek le oldalra a lányra, szememet kissé eltakaró tincseim mögül. Csinos vonásait fürkészem, lélekbehatóan.
- Ezzel persze nincsen semmi baj. - szövegezem azért le.
- Baj csak a tagadással van. - bólintok, sokatmondóan figyelve a leányzót.
Hozzászólásai ebben a témában

Aisha Nayar
Nyugodjék békében!



offline
RPG hsz: ?
Összes hsz: ?
Írta: 2014. június 15. 14:26 | Link

Adam

Már egyáltalán nem zavar, hogy míg én alig tudom befogni, más alig beszél, ezért se zavartatom magam, mikor Adam mély hallgatásba burkolódzik. Ha akad alkalmam, mikor kicsit felengedhetek, és beszélgethetek, akkor azt meg is ragadom, mert bár hiába vagyok olyan, amilyen, az ilyen alkalmak ritkák. Persze ez sem olyan, mintha Shannel beszélnék, senkit nem tudok hozzá hasonlítani, és nem is akarok, hisz ő más. Mintha az anyám lenne, elvégre... vele többet voltam, mint a biológiaival.
És akármennyire hihetetlen is, még mindig erősen visszafogom magam, mert még most sem szeretném elriasztani, bár az okát meg nem mondanám. Tudom, mi bújik meg a háttérben, csak azt még saját magamnak se vagyok képes bevallani, mert akkor tényleg elkönyvelhetem magam egy szörnyű embernek.
És igen, nagyon mélyen azt is tudom, nem jó ez így, mármint társ nélkül, de akkor se vagyok hajlandó beállni a sorba, és azt hajkurászni, mert teljesen feleslegesnek tartom. Meg ott van az is, mi van, ha rossz embert találok meg? Nem akarok csalódni, nem akarok úgy összetörni, mint ahogy sokan teszik azt előttem.
- Miért? - vonom össze a szemöldököm. Nem tudom, nekem elég nyomós ok kéne ahhoz, hogy csak úgy oldalra fordítsam a fejem. Szerintem... az emberek nem csak hülyék, irtózatosan hülyék. És mazochisták, és kiveszett belőlük a túlélési ösztön, és.. hülyék.
- A két dolog más. A férfi nem hal bele abba, hogy nem kapja el röptében a legyet is - legalább is én így vélekedek erről. Ha neki vérre van szüksége, akkor ne szenvedjen.
Hanem éljen inkább együtt a tudattal, hogy egy...
- Oké, talán igaza van - vonom meg a vállam egy sóhajtás közepette, mert igen, képes vagyok belegondolni a dolgokba. Tény, hogy sose vágytam a vámpír létre, most még annyira se, mint előtte. Egyáltalán nem kecsegtet az semmi jóval.
- Azzal, hogy ilyenné tette? - mutatok rá, elég érdekes fejet vágva, mert nekem a kettő nem passzol össze. Jó, ez már nagy részben kultúra, én úgy lettem nevelve, hogy ha meg kell halni, meg kell halni, ne küzdjek ellene, azt hiszem, már kezdem érteni, mit gondoltak azok, akik ezt a "törvényt" hozták.
És tudom, ha foggal-körömmel kapaszkodnék, Adamet egy szörnyetegnek kéne tekintenem, és nem itt társalogni vele, az valamiért mégse megy. Hülye kettős érzések, miért kell engem mindig összezavarni?
- Ha pimaszság az, hogy kimondom azt, amit gondolok... - vállat vonva törődök bele az új jelzőmbe. Kaptam én már mindent, viszont nem fogok bocsánatot kérni, mert nem érzem úgy, hogy kéne. Én ilyen vagyok, lehet ez másoknak nem tetszik, de legalább őszintének mondhatom magam, elvégre hazudni nem igazán tudok.
- Valóban. Itt egyedül érzem magam, nem olyan, mint otthon, semmi sem olyan, és azt hittem, hogy ha Shannel vagyok, akkor jó lesz, de nem jó, én.. akkor se fogok hazamenni - eltökélten ejtem ki a szavakat, teljesen ignorálva a tényt, hogy fültanúja is akad annak, hogy magam győzködöm.
- Nem is akarom tagadni, egyszerűen... csak nem veszek róla tudomást. Ha leragadnék minden rossz dolgon, depressziós lennék - mosolyodok el halványan. Tudom, ő is tudja, de az is tény, nem szoktam ilyen lélekbeható eszmecseréket folytatni, jobbára ott fent senki nem tud rólam semmit, és ez így van jól. Ez az alkalom csak egy kivétel, amiből nem csinálok rendszert. Ugyan, ne kérdezze meg tőlem senki, miért hagyom, hogy Adam "belém lásson", mert arra nem tudom a választ, de ezt nagyon keveseknek engedem meg.
- Jobb lesz, ha most megyek. A nővérem már biztos a falat kaparja idegességében - sóhajtok fel, mert eszembe jut, elég rég volt, mikor egy mindjárt jövök felkiáltással, elhagytam a padlást.
- Örültem - még egy mosolyt küldök felé, aztán mivel nem tudom, miként búcsúzhatnék, nemes egyszerűséggel hátat fordítok, és futni kezdek a kastélyig. A legjobb dolog, amit a lábaimmal tehetek.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2014. június 15. 17:10 | Link

AISHA

Ahogy a lány megkérdezi, miért engedik annyian, hogy egy vámpír a vérüket vegye, csak emelek egy kicsit sötét szemöldökömön és finoman vállat vonok. Nem engem kéne kérdeznie, hanem őket. Részemről csak találgatni tudok, mi vezérli ilyenkor a halandókat. Nyilván vonzódnak hozzánk, és érzékinek találják, hogy felkínálják a nyakukat. Hogy átadják magukat nekünk. Hogy eluraljuk őket. Érezni akarnak magukhoz közel egy náluknál nagyobb, ősibb erőt. Ezekre tudok gondolni.
Szinte rezdületlenül figyelem, ahogy nekilát kifejteni, miért két külön dolog az, ha a közvetlen vérivást tagadom meg magamtól, vagy a kívánt nőt. Egyébként sem reagálnék semmi többet a szavaira, ám így, hogy végül igazat ad nekem, már egyáltalán nincs értelme bármit mondanom. Ahogy elvileg arra se volna, amit ezután kérdez, érdeklődésében eléggé lekezelően nyilvánulva meg. De talán a lekezelő rossz szó. A lényeg, hogy azt érzem rajta és hallom ki szavaiból, hogy jogtalannak és természetellenesnek tartja a létemet. Ez borzalmasan fájna, ha még tudna fájni ilyesmi, de túl sokszor volt már dolgom vele.
- Igen. - felelek hát csak ennyit nyugodtan. Igen, azzal, hogy a Teremtőm átváltoztatott, új életet adott nekem. Jelenleg csak a csontvázam heverhetne valahol mélyen a föld alatt, jó esetben. Ehelyett itt társalgok a lánnyal, a stégen ülve. Becsülöm és élvezem az életemet. Persze, a halandók szemében én már nem élek, igaz? Egy járkáló hulla vagyok. Hát... ez nagyon kedves. Komolyan. Dehát mit vártam tőlük? Mindig is ilyen végtelenül kedvesek voltak.
Alig figyelek már a további szavaira. Csak nézek le magam elé a sötéten hullámzó vízre. Nagyjából persze eljut hozzám, amit mond, de meg se rezdülök rá. Egyedül akkor biccentek egyet, amikor elköszönöm. Menjen csak. Jobb lesz ez most így. Részemről ücsörgök tovább a fadeszkákon, hosszú lábaimat szétvetve, karjaimat felhúzott térdeimen támasztva, lazán lógatva lefelé fehér kezeimet.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa