38. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. február 26. 17:25 | Link

Egy szabad hétvégén, kora délután - Ree

Ma egészen szép idő van, bár ezt sajnos én csak láthatom, de nem érezhetem, hiszen testem az régóta nincs. Nem akarom azonban magam melankóliába ringatni, úgyhogy azért csak lemegyek a tóhoz, jobban mondva tükröződésből tükröződésbe suhanva leügyeskedem szellemszerű valómat a falu határában található tavacska stégjéhez. Eszembe se jut, hogy itt megláthat valaki, úgyhogy nem is rejtőzöm el, ahogy általában szoktam, óvva a többi embert az ijedtségtől, amit magányos tükörképem okozhatna nekik.
Elhelyezkedem, hogy lássam az égen átúszó fehérd, fodros felhőket, aztán csak hallgatom a zajokat és a neszeket, melyek némelyikét a nád és a szél közös tánca okozza, más részük a körülöttem lévő állatok mindennapi életének velejárói. Már szinte egészen dallamosnak tartom a tücskök zenéjének keveredését a békák kuruttyolásával, amikor eszembe jut, hogy akár zenélhetnék is.
Előveszem saját magam alkotta hangszerem, és eljátszok rajta egy rövid dallamot, mire az állatok hirtelen elhallgatnak. Nem zavartatom magam, folytatom a zenélést, ők pedig hamarosan csatlakoznak hozzám. Már életemben megfigyeltem, hogy a legtöbb lénynek természetétől fogva igen jó zenei hallása van, bár azért vannak olyanok is, amelyeknek a hangja nem éppen muzikális.
Pár napja sikerült egy, a szobájában olvasó diák melletti üveglámpaburába rejtőznöm, és onnan kifigyelni, miről is szól a kötet, ami annyira lefoglalja a srácot. Egészen érdekes történetek voltak benne, amik közül egy rövidke verset még mindig az emlékezetemben tartok. Olyan halkan suttogom el a négy sort, hogy szinte én is alig hallom:


"Szelíd szél! Suttogó szellő
Könyörgő ének legyen dalod!
Sorsomat tudja messze vidék is
És mutasd az utat, merre vagyok."


Szinte rám is illhetne a versike, talán épp ezért is tetszett meg annyira. Eltökélem, hogy dallamot formálok hozzá, hogy aztán énekelhessem is. Míg ezzel foglalkozom, legalább nem kell a magányos gondolataimmal és az unalommal bajlódnom.
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. február 26. 18:43 | Link

Albert

Kora délután
Anyukám mindig azt mondta, hogy menjek ki a levegőre. Persze sosem hallgattam rá és inkább bebújtam az ágyam alá, csak hogy ne kelljen kimennem. Szívesebben játszottam, vagy olvastam a szobámban, mint kint az udvarunkon. Ám a kiskoromtól kezdődő fejfájások miatt úgy döntöttem, hogy keresek egy vízpartos helyet és ott tanulok. Naná, hogy tanulnom kellett. Felkaptam egy könyvet és rápillantottam a borítójára. Mosolyognom kellett az eredményen. Legendás Lények Gondozása. Szuper, ez a kedvenc tantárgyam.
Pár percig azon gondolkoztam, hogy hozzam-e a kedves kutyuskámat, de elvetettem az ötletet. Nem lehet tanulni, ha egy kutya körülötted ugrál. Mivel az időt kellemesnek találtam és úgy gondoltam, hogy nem tudok megfázni, nem öltöztem melegen. Nekem elég egy pulcsi is. Kiválasztottam a kedvenc pulóverem, magamra kaptam és összeszedtem a tanuláshoz szükséges eszközöket: könyv, pergamen, toll, és egy másik könyv, amin írok. Néhány napja hallottam két levitás lányt beszélgetni. Nem hallgatóztam, ugyanis hangosan beszélgettek, szóval még az is hallotta, aki nem rájuk figyelt. Egy tóparti helyről meséltek, a falu határában. Úgy gondoltam, hogy ez igazán ideális hely a tanuláshoz, így szedtem a cókmókomat és lesétáltam a faluba. Letértem az útról és a település végéhez siettem. Már messziről hallottam a patak/folyó/tó hangját, és próbáltam nem eltévedni.
Betértem egy mellékútra és pár perc séta után a tóparton találtam magam. Felmásztam a stégre, lepakoltam és levettem a cipőm. Bokáimat belelógattam a vízbe, közben pedig törzsemet elfordítva, ráhasaltam a stégre és felcsaptam a könyvemet. Figyelmesen elolvastam a szöveget, majd fogtam a pergament és a tollat, aztán lekörmöltem mind azt, amit fontosnak találtam.
Levettem a gyűrűm és a biztonság kedvéért a zsebembe rejtettem, nehogy elvesszen. Hajamat kibontottam és a csuklómra húztam a hajgumit. Megráztam a hajkoronám, amitől a szőke fürtjeim szépen egyesével az arcomba hullottak. Hátratűrtem és folytattam az írást. Közben egy dallamot dúdoltam, majd halkan énekelni kezdtem. Előtte persze alaposan körülnéztem, belestem a stég alá és ezért majdnem belezuhantam a vízbe. Meglóbáltam a lábam, ezzel megzavarva a víz egyenletes állását és elzavartam a halakat. Boldog mosolygással nyugtáztam, hogy nincs senki a közelben, így halk mormogással énekelni kezdtem a dalt.
Sokan mondták már, hogy nagyon jó énekhangom van, amit persze nem vettem komolyan és csak megmosolyogtam az illetőket. Most, hogy nincs egy árva lélek sem a közelben(a halakat leszámítva) felszabadultan kezdtem énekelni a refrént újra és újra. Mikor már hatodszorra daloltam ugyanazt a sort, illetve versszakot, kezdtem felszabadulni. A hangosságon még most sem változtattam, és nem szerettem volna arra eszmélni, hogy a hátam mögött hatalmas tömeg áll és engem tapsol. Na, ezt már nem. Felsóhajtottam és meglepődve láttam, hogy a tananyag helyett a dal szövegét írtam le a papírra.

" Just keep following,
  The heartlines on your hand!
  Just keep following,
  The heartlines on your hand! "

- Remek - morogtam és áthúztam az egészet, majd újrakezdtem az anyagot. Most fél óra munkám ment kárba. Vagyis nem egészen. Leírtam egy dal szövegét, csak sajnos ezt nem adhatom be, mint veszélyes lény. Nekiálltam hát, hogy leírjam mind azt, amit az Augurey-ről tudok. A toll gyorsan mozgott a kezemben, a hegye csak úgy tépte a papírt. A nagy sietségben egy-két helyen ki is lyukadt a pergamen. ~ Ha ezt a tanár így nem fogadja el, én egyenként tépkedem ki a hajam ~ sóhajtottam, ahogy végignéztem a kék madár leírásán. A papír - megjegyzem - nem nézett ki valami fényesen. De hát ez van! Belecsúsztattam a könyvembe, abba a részbe, ahol a madárról írnak, majd lapoztam, előszedtem egy újabb papirost és elkezdtem írni a tudnivalókat egy bizonyos porlock nevezetű lényről. Állítólag lovakat őriz, ezért nagyon megtetszett és kiírtam szinte mindent a könyvből. Időközben újra dúdolni kezdtem valamit és ez a valami ugyanaz a dal volt, amit először énekeltem. Vigyáztam, nehogy újra a szöveget írjam le, de párszor át kellett húznom a refrén első, második szavát. Ez így nem lesz jó... A tanár nem fogja elfogadni ennyi húzogatás után.
- Nem szabad énekelnem tanulás közben - motyogtam, és kuncogni kezdtem azon, hogy már megint daloláson kaptam magam. - Nem! - szóltam magamra szigorúan, de ez nem jött össze. Kiskoromban mindig is egy neveletlen kis csitri voltam, ahogy apám mondaná. Aztán amikor édesanyám meghalt, magamba zárkóztam és nem nagyon közeledtem senki felé. Menekültem a világ, apám, az emberek, mindenki elől. Egyedül Matthew-t és James-t engedtem magamhoz közel. A bátyáimra mindig is számíthattam. Egyedül ők voltak azok, akik próbáltak segíteni nekem. Apám még csak felém sem nézett. Jó, ez persze nem volt teljesen igaz, de nem kevésszer volt olyan, hogy arra értem haza a Matt-el vagy James-szel való sétámról, hogy apám otthon fekszik részegen. Szörnyű volt látni, ilyenkor bátyáim mindig elvittek fagyizni, vagy pizzázni, addig is próbáltatták velem elfeledtettni apám tetteit.
Ezekre a dolgokra iszonyú volt visszagondolni, a szemem előtt elhomályosult a világ és azt vettem észre, hogy sírok. ~ Nem! Aubrey, erősnek kell maradnod! Nem láthatják, hogy gyenge vagy! | Ugyan ki látná? | Bárki aki erre jár ~ veszekedtem magammal és ilyenkor mindig a második, az emberek számára ismeretlen nevemen szólítottam magam.

ruha
Utoljára módosította:Isobel Reeves, 2014. február 26. 18:45
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. február 27. 16:05 | Link

Ree <3

Dalszerzői próbálkozásaimat egy lány érkezte szakítja félbe, aki láthatóan tanulni jött ide, legalábbis a magával hozott könyvből, pergamenekből és íróeszközökből erre következtetek. Abbahagyom a zenélést, elrakom a hangszert is, és közelebb lopakodok a lányhoz. Fiatalnak tűnik, talán éppen elsőéves lehet, maximum másodikos. Hosszú, szőke haja ragyog a rásütő nap fényében, akárha aranyból lenne, és arcát keretezve lágyan omlik a hátára és a vállaira. Néha egy-egy szellő megrezzenti a tincseit, ő ezt tűri, és közben egy dalt dúdolgat.
Mikor benéz a stég alá, elbújok egy sötétebb részre, mert egyelőre nem szeretném, ha észrevenne. Még a végén úgy megijeszteném, hogy beleesik a vízbe. Hallgatom a penna sercegését a papíron, a lány morgolódását, majd kuncogását, és érzem, ahogy ajkaim mosolyra görbülnek. Az ismeretlen lánynak kellemes aurája van, valahogy jó a közelében lenni, ezért úgy döntök, hogy vele maradok, míg csak vissza nem indul a kastélyba. Akkor majd azt is kiderítem, hogy melyik házból való, és talán majd máskor is megkeresem, hátha lesz még részem abban a szerencsében, hogy hallhatom énekelni.
Hirtelen egy vízcsepp hull a tó felszínére fodroztatva azt, ettől pedig pár pillanatig homályosan látom a külvilágot. Először azt gondolom, hogy az eső eredt el, de több csepp nem érkezik. Kíváncsian lesek fel a tanuló lányra, majd ijedten veszem észre, hogy sír. Nem víz, hanem könnycsepp volt tehát, ami utat találva a faépítmény deszkái között a tóra és abban tükröződő arcomra pottyant.
Sosem szerettem mások szomorúságát látni, főleg akkor nem, ha lányokról volt szó. Nem bírom a könnyeket, mert azok fájdalmat jelentenek, keserűség és mély bánat hozza elő őket, és ha nem sikerül megállítanom folyásukat, az azt jelenti, hogy kudarcot vallottam.
Felrémlik egy réges-régi emlék, benne egy másik lánnyal, akin nem tudtam segíteni, aki mindig egyedül volt, és magányának burkát nem voltam képes áttörni. Emlékszem ritkán felcsillantott mosolyára és ragyogó szemeire is, de keserű arca, melyet a könnyek sokkal idősebbnek mutattak valós koránál, sokkal mélyebben belém vésődött.
Segíteni akarok a felettem síró lányon, így hát újra előveszem a hangszerem, és egy csendes dallamot kezdek játszani rajta. Kicsit melankolikus, de most csak az a lényeg, hogy észrevegye, nincs egyedül, van kivel megosztania a terheit.

Dallam
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. február 27. 16:55 | Link

Albert ^--^

Nem szabad sírnom - ismételgettem magamban. Letöröltem a könnyeimet és mélyet sóhajtottam. Szemeim lehunytam és próbáltam megnyugodni. Rápillantottam a lapra és örömmel láttam, hogy nem lett vizes. A pulcsim viszont igen. Próbáltam megszárítani, de csak elmaszatoltam. Meglengettem lábaimat, ezzel újra összezavarva a vizet. Egy kis halacska távolabb kiugrott a vízből. Három kis szárcsa úszott felém. Úgy tűn, mindenki boldog, csak én nem. Nem szabad sírnom - ismételtem újra és ezzel kicsit megnyugodtam.
Mivel közeledett az este, folytattam az írást, ha még ma be akarom fejezni. Leírtam a porlock tulajdonságait, kinézetét, életmódját, táplálkozását, szinte mindenről szó volt a könyvben. Tanulságos - gondoltam. Igazából semmi kedvem nem volt tanulni, és már egyre mérgesebben írtam a tudnivalókat. A papír néhány helyen teljesen felszakadt és az egész lap ocsmányul nézett ki, ha szabad így fogalmaznom.
Hirtelen a semmiből egy fuvolaszóló hallatszott. Nem tudtam mire vélni a dolgok, hiszen rajtam kívül nem volt itt senki. Körbenéztem, végigpásztáztam az egész tópartot, de semmi. A stég alá nem volt merszem benézni, így csak gyorsan felhúztam a lábaim és felvettem a cipőm. Mivel visszamenni a kastélyba nem volt kedvem, türelmesen végighallgattam a játékot. A végén mosolyognom kellett, amitől jobb kedvre derültem. Lehet, hogy direkt erre az alkalomra játszották, Nekem. Ne álmodozz - szólalt meg az előbbi hang a fejemben. - Aubrey, ez a valóság! | Már megint Te - morogtam magamban a "társamnak".
A fuvola szóló végén kicsit megijedtem, de arcomon még mindig boldogság ült. Próbáltam megtartani ezt a formát, ami sikerült is. Meg akartam szólalni, de nem sikerült. Hang nem jött ki a számon. Torkomba gombóc telepedett, én pedig újra szomorú lettem. A víz ellenére hátradőltem a stégen és behunytam a szemem. Próbáltam felvidulni, ám hiába. A fuvolajáték után eszembe jutott még egy dal.
Hogy megnyugodjak ezt kezdtem el énekelni, de most már nem törődtem az emberekkel. Felszabadultan énekeltem, közben egyre jobban feloldódtam. Az előbbi játékot is elfeledtem, persze tudtam, hogy valóság volt, de mégis. Mintha valaki kényszerített volna arra, hogy elfeledjem. Kezeimet kiterítettem a stégre, lábaimmal ugyanezt tettem. Kiterülve, csukott szemmel feküdtem a fán, közben már hatodszorra énekelve a refrént.
" Unconditionally, unconditionally,
  I will love you unconditionelly,
  There is no fear now
  Let go and just be free
  I will love you unconditionally! "

Arra eszméltem, hogy valaki néz. Legalábbis valaki tekintetét éreztem magamon. Felültem és körbetekintettem.
- Ki vagy? - kérdeztem az előbbi fuvolázótól. Nem érkezett válasz. A szárcsák eltűntek az egyik nádasban, a halak sem ugráltak és egyedül voltam. Vagyis nem egészen...
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. március 1. 20:54 | Link

Ree <3

Szeretek zenélni. Mikor még ténylegesen éltem, és volt testem, a zenét használtam arra, hogy elmeneküljek az olyan dolgok elől, amikkel nem volt merszem szembenézni. A dalszerzés és muzsikálás segített akkor is, amikor szomorú voltam, és amikor egy büntetésből kapott kiadós verés után, már csak arra volt erőm, hogy összegömbölyödjek a fekhelyemen. Gyakran jártak dallamok és szövegrészletek a fejemben, és amíg ezekre koncentráltam, addig minden kevésbé fájt, vagy nem is számított egyáltalán.
Azt azonban még sosem tapasztaltam, hogy valakinek örömet okozott volna a zenélésem, épp ezért nagyon meglep a lány reakciója. Szőke hajával, boldog mosolyával olyan akár egy angyal. Alakját körbefogják és felragyogtatják a lenyugvóban lévő nap arany sugarai. Szomorúsága azonban mélyebbnek tűnik annál, hogy egy múló mosoly megváltoztassa. Már épp megszólalnék, mikor az ismeretlen szépség énekelni kezd, hangjával néma ámultba ejtve engem és a környéket.
Szó nélkül bámulom őt, és élvezem a dalt, amit előtte még sosem hallottam, de igyekszem megjegyezni, hogy aztán később megpróbálhassam magam is eljátszani.
Az ének hirtelen hallgat el, ezért feltekintek a stégre, hogy megtudjam, mi történt, de nem látok semmi szokatlant és a lány kérdése sem segít ki. Körbenézek, de én nem látok senkit, akihez szólhatott volna. Bár tudásomra általában igencsak büszke vagyok, most magamhoz képest nagyon lassan jövök rá, hogy a kérdést nekem címezte. Annyira sietek válaszolni, hogy hangommal megijesztek egy békát, ami egy közeli kövön épp kuruttyoláshoz látott volna.
- Albert a nevem, Lugosvölgyi Albert. - Bemutatkozásom közben meg is hajlok, mint mindig, ez egy olyan szokás, amit talán sosem sikerül levetkőznöm, ugyanakkor a legkevésbé zavaró az összes ósdi tulajdonságom közül. Persze ő nem is láthatja, hogy ezt teszem, hiszen én csupán a víz felszínén lévő tükröződésben létezem. Az egész kicsit úgy néz ki, mintha pont a vízfelszín alatt lebegnék, de ezt is csak akkor észlelheti, ha lenéz a tóra.
- Ne ijedj meg, de én itt vagyok lenn! - szólítom meg újra, mert szeretném, ha észrevenne. - Tudod, egy kisebb mágikus balesetnek köszönhetően testem az nem nagyon van, jobban mondva egyáltalán nincs, ezért csak körülményes úton-módon látszódom. De a víz felszíne például nagyon jó közvetítő ilyen szempontból.
Ha nem ijesztem el testetlen valómmal, akkor megpróbálok megtudni róla pár dolgot.
- Gyönyörűen énekelsz, igazán nagy örömmel tölt el, hogy hallottalak - dicsérem meg énekhangját, majd a korábbi szomorú arckifejezésére terelem a témát. - Ha nem sértelek meg a kérdezősködésemmel, akkor megtudhatnám, hogy mi keserített el annyira, hogy könnyekkel csúfítottad el gyönyörű orcádat?
Oh, a fenébe, már megint túl régies voltam, pedig én tényleg igyekszem. Na, de a legtöbben általában vagy furcsálkodva fogadják számukra őskorinak tűnő szavaimat, vagy kinevetnek miatta. Remélem, hogy a lány utóbbit választja, mert igazán ráférne egy mosoly.
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 2. 10:25 | Link

Albert

A stégen ültem, jobb lábamon, bal lábam pedig kinyújtottam. Szélgyerekek kergetőztek körülöttem, majd egyre feljebb merészkedtek és összeborzolták a hajkoronám. Gyorsan rendbe szedtem magam, aztán egy hang szólt hozzám. Egy fiú hangja volt. Úgy húsz évesnek tippeltem.
A hangja férfias volt, mégis lágy és finom. Mintha egy másik korból érkezett volna. Ahogy beszélt, egyre jobban éreztem azt, hogy a fiú másik korból érkezett. Albert néven mutatkozott be. Körbepillantottam, én viszont egy árva lelket sem láttam. A madarak eltűntek a folyón, a levegőben sem körözött már állat. Képzelődöm. Ez biztos. Pszichológushoz kell mennem - morfondíroztam magamban. A bemutatkozás után csönd ült a tóra és környékére. Biztos az várta, hogy majd én is elárulom a nevem, ám gombócot éreztem a torkomban. Akármennyire szerettem volna, nem tudtam megszólalni.
A neve viszont tetszett. Mindig is szerettem az Albert nevű embereket é találkozni akartam egyel. Viszont most csak beképzeltem magamnak. Míg ezeken rágódtam, Albert újra megszólalt. Elmagyarázta, hogy egy mágikus világban ragadt és a víz tükörképében meglátom. Becsukott szemmel kúsztam előrébb. Valóban.
A víz tetején/benne megláttam Őt. Nem, nem Voldemortot, hanem Albertet. Kék szemei igézően meredtek rám. Szőke fürtjei kócosan álltak a fején. Arca egészen különleges formájú volt. Nagyon helyes - gondoltam. Még mindig hallgattam, így Albert folytatta. Megdicsérte a hangomat, amit nem szerettem, ugyanis én úgy gondoltam, hogy rossz hangom van. Aztán a sírásom miatt érdeklődött. Legyintettem és lassan válaszolni is tudtam.
- I..Isobel Reeves - nyögtem ki a nevemet. Nem tudom mi üthetett belém, hiszen ahogy viselkedtem, úgy a fiúnak is kellemetlen lehetett. Összeszedtem magam és végre normálisan tudtam válaszolni.  
- Hogy érted azt, hogy kisebb mágikus baleset? - kérdeztem csodálkozva, hiszen nem tudtam elképzelni, hogy miért csak a víztükrön keresztül kommunikálhatunk.
- Nem fontos, csak eszembe jutottak a régi emlékek. Ööö... - próbáltam másra terelni a szót. - Mesélj magadról. Hogy kerültél ilyen helyzetbe? Persze csak  ha nem gondolod úgy, hogy túl rámenős vagyok - mosolyodtam el, hátha attól kicsit feloldódok.
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. március 2. 22:05 | Link

Gombócka <3

A szőke szépség láthatóan megijedt tőlem, vagy legalábbis nehezen jut szóhoz. Szerencsére a nevét hamarosan megtudom, így legalább már azon tudom szólítani, de talán még korai lenne beceneveken törnöm a fejem. Bár ő az összes többi magára vonatkozó kérdést szinte figyelmen kívül hagyja, nekem szegez egy rakás másikat, amire láthatóan várja a választ. Ezt nem szándékozom annyiban hagyni, de egyelőre megadnom neki, amit szeretne.
- Néhány száz évvel ezelőtt éppen a mestermunkámat készítettem. A mesterem a mágikus utazások szakértője volt, és én a nyomdokaiba szerettem volna lépni, ezért elkészítettem két tükröt, melyek között elméletileg lehetett volna utazni. Sajnos, amikor kipróbáltam, kiderült, hogy még nem egészen tökéletesek, én pedig a kettő között rekedtem, egy afféle köztes dimenzióban. - Szeretek magyarázni, ezért talán egy kicsit hosszabban beszélek az eseményről, pedig rövidebben is össze lehetne foglalni. - Azóta nem tudok kilépni innen, viszont a tükrökön kívül bármilyen tükröződő felületen meg tudok jelenni a pocsolyáktól kezdve az ékszereken át az evőeszközökig. Persze a tükrökben látszódom a legjobban, de azért eléggé unalmas folyton egy helyben lenni, úgyhogy néha el szoktam járni körülnézni. Most például egy új dalon gondolkoztam - mutatom neki a hangszerem, majd pár hangnyit fújom is, hogy hallja, tényleg én voltam a láthatatlan zenész.
- Örülök, hogy megismerhetlek Isobel - mosolygok rá, majd megpróbálkozom pár újabb kérdéssel, hátha ezekkel sikeresebb leszek, mint a korábbiakkal. - Ugye ide jársz az iskolába? Melyik a házad, melyik évfolyamra jársz? Úgy tudom, épp most van vizsgaidőszak. Nehezek a vizsgák? Szigorúak a tanárok?
Várom, hogy feleljen pár kérdésemre, bár talán egy kicsit túlságosan buzgó voltam, nem kellett volna ennyire érdeklődőnek lennem. De engem még mindig érdekel, hogy miért is sírt, mert biztos vagyok benne, hogy bármi is az, biztos, hogy fontos dolog. Talán, ha kicsit jobban megismerjük egymást, megnyílik nekem annyira, hogy beszéljen szomorúságának okáról is. Egyelőre azonban csak várok, hátha lesz annyira kegyes hozzám, hogy megválaszolja sebtében feltett milliónyi kérdésemet.
Utoljára módosította:Lugosvölgyi Albert, 2014. március 2. 22:11
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 3. 18:40 | Link

Albert

A nap már kezdett lenyugodni, ám ezzel nem törődtem. Figyelmesen végighallgattam Albert történetét, amiben elmesélte hogy került tükörbe.  A történet elején még „faarccal” néztem előre, ám szám és szemem egyre jobban elkerekedett, ami azt eredményezte, hogy a végére már tátott szájjal bámultam előre. Albert élvezettel mesélt sanyarú sorsáról, de úgy láttam, hogy ő már beletörődött az életébe. Én nem tudtam volna elviselni. Bele is bolondultam volna, ha ezt át kellett volna élnem. Persze, mások vagyunk. Megfújta a hangszerét, amire elmosolyodtam. Becsukott szemmel ringattam magam az ütemre, aztán amikor abbahagyta, kinyitottam a szemem és újra őt figyeltem. Szerettem a zenét, de nem annyira, mint az állatokat vagy a könyveket. Könyvek! – kaptam észbe. Hiszen nekem tanulnom kellene! – gondoltam, de közben Albert újabb kérdést tett fel, amikre igyekeztem válaszolni.
- Szintén – mosolyogtam rá. – Igen, természetesen ide járok iskolába. Levitás vagyok, jelenleg még első évfolyamos, de ez rövidesen változni fog. Nem nehezek a vizsgák, viszont a felügyelő tanárok annál szigorúbbak.
Törökülésbe tornáztam magam és azon gondolkoztam, hogy mit kéne mondanom magamról. Végül más témát kerestem. Ez lesz a legjobb - gondoltam.
- Melyik korból érkeztél? - szegeztem neki a kérdést, ami leginkább furdalt. Nagyon szerettem a középkort, ha idő utazhatnék, oda mennék vissza. A legjobb ebben az időben az, hogy nincs levegőszennyezés, lovagolhatnék és nem kéne iskolába járnom. Reméltem, hogy a középkorból jött, mert akkor mesélhetett volna valami meséset onnan.
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. március 6. 16:37 | Link

Ree <3

Miközben beszélek, a napnyugta egyre közeleg, vagyis az idő is, amikor el kell válnom az épp most megismert lánytól. Nem mintha este nem látszódnék a vízben, valójában sokkal jobban tükröződöm olyankor, de a lánynak hamarosan itt a takarodó ideje, és nem szeretném, ha elkapná egy szemfüles prefektus. Azonban egyelőre még nem fenyeget minket közvetlenül ez a veszély, van még időnk ismerkedni.
- Levitás! Ennek örülök. Tudod, én a toronyban lakom, legalábbis időm nagy részében ott tartózkodom. Lehet, hogy összefutunk majd máskor is.
Bár a találkozásnak csak a lehetősége adott, engem mégis annyira boldoggá tesz a gondolat, hogy láthatom őt máskor is, hogy elvigyorodok. Közben a lány újfent félreteszi az általam pedzegetett témát, vagyis saját magát és keresett helyette másikat. Ezzel sikerült teljesen felpiszkálnia a kíváncsiságomat, elvégre mi lehet olyan rossz, hogy ennyire kerülje? Na, jó, lehet, hogy egy titokzatos, vagy éppen ijesztő, csupán tükörképként létező alaknak én sem számolnék be az életemről, de van egy olyan érzésem, hogy másoknak sem beszél róla. Az, hogy egyedül sírdogál egy a kastélytól távolabb lévő helyen, ezt mutatja nekem.
- Még nem igazán tiszta, hogy mikor is élhettem, de valamikor a középkorban azt hiszem. Bocsánatot kérek, de eléggé ködösek, és távoliak az emlékeim. - Van, hogy jobban emlékszem a dolgokra, majdnem mindenre, ami életemben velem történt, és van, hogy majdnem a nevemet is elfelejtem. Valószínűleg a tükör mellékhatásai, meg persze annak a több száz évnek, amit benne eltöltöttem.
Felidéződik bennem a tükör éjsötét belseje, a hosszú magányosan telt évek, és összerezzenek. Nem szívesen vallom be, de nagyon is félek, hogy egyszer csak visszakerülök oda, nemcsak az estékre, mint most, hanem újabb hónapokra, évekre. Azt biztos, nem bírnám ki ép ésszel.
- Biztos, hogy nem akarsz arról beszélni, hogy miért sírtál? - kérdezem a lehető legkedvesebb hangomon. - Általában megkönnyebbülést hoz, ha elmondhatod valakinek, hogy mi bánt. Ígérem, nem adom tovább, de persze, ha nem akarod megosztani velem, azt is megértem.
Hagyom, hogy maga döntsön arról, hogy mit mond el, és mit tart meg magának, én csak segíteni szeretnék neki, de nem mindenki igényli ezt.
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 6. 21:04 | Link

Albert

A nap vészesen közeledett a Föld másik oldala felé, ami azt jelentette, hogy itt rövidesen este lesz. Ennek nem örültem, ugyanis semmi kedvem nem volt még visszamenni a kastélyba. Viszont ha nem akarok egy prefektus karmai között kínlódni, el kell indulnom valamikor. Albert meglepően örült, amikor megtudta, hogy Levitás vagyok. Állítása szerint a toronyban lakik, aminek én is nagyon örültem, hiszen így többet fogunk találkozni.
- De ugye nem leskelődsz? – suttogtam. A mosolyt, amit az arcára tett, kicsit furcsálltam, de nem gondoltam, hogy leskelődni. A „magamról” témát még mindig kerültem. Nem szívesen beszéltem másoknak az életemről. Az csak is rám tartozik, nem akartam már az első alkalommal elárulni a fiúnak. Persze nem azért, mert nem bíztam meg benne, vagy ilyesmi, hanem azért, mert ez számomra igen nagy csalódás és szenvedés volt. Ekkor megszólalt az a lágy hang, ami a fiútól származott.
- Szóval semmire nem emlékszel az életedből? – csodálkoztam a származását illetően feltett kérdésemre. Meglepett, de én szerintem én sem emlékeztem volna a középkori emlékeimre egy tükör fogságába esése után. Nem szerettem egyedül lenni, de most nem azt mondom, hogy én vagyok a társaság központja, de egymagam sem szerettem lenni. Elvoltam a kis állataimmal. Albert újra feltette a kérdését. Úgy láttam, nagyon izgatja a téma, egy egy nagy és halk sóhajtás után lehajtott fejjel mesélni kezdtem rövidke életem.
- Édesanyám öt éves koromban meghalt, apám pedig egy éven keresztül felém sem nézett. A bátyáim segítettek átélni ezt az időszakot. Miután apám már sokadszorra is részegre itta magát, Matthew – ő a legidősebb – munkát keresett neki és apám újraházasodott. Ekkor persze a bátyáim már elmentek Romániába, így egyedül maradtam. Becsapottnak éreztem magam. Napokig ki sem mentem a szobámból, félő volt, hogy depressziós leszek. Ám megkaptam a levelet, majd jött Matt és James, akiktől kaptam egy tündéri kutyust, így most vele és a csajokkal lakom a levita egyik szobájában – szinte végigsuttogtam a beszédet, nem akartam, hogy meglásson sírni, így egy kicsit lehajtottam a fejem.
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. március 26. 20:12 | Link

Issie Smiley

A toronyban tartózkodásom nem lepi meg különösebben a lányt, legalábbis én nem látok az arcán csodálkozást. Őt valami egészen más érdekli ezzel kapcsolatban.
- A feltételezés is sértő - vörösödök el teljesen, bár nem tudom, hogy a tó hullámzó felszínén ebből mennyit lehet észrevenni. Nem gondoltam volna, hogy abból, amit mondtam ilyesmi is leszűrhető, ha tudtam volna, biztosan másképp fogalmazom meg a mondanivalóm. - Tudom, hogy mi az illem, sosem vetemednék ilyesmire.
Hiába bombázom a lányt ugyanazzal a témával, rendre elkerüli a kérdéseimet, helyettük nekem szegez néhány másikat. Egyelőre nem adom fel, hogy megtudjam, mi szomorította el az aranyhajú tündért, de nem is akarok udvariatlannak tűnni, így hát megfelelek kérdéseire.
- Ez így nem teljesen igaz. Emlékszem sok dologra, de azért vannak homályos foltok is, és vannak képek, amik csak akkor élesednek ki, ha nagyon erősen gondolok rájuk. Persze el is vesztettem sok mindent az emlékeim közül, ezeket valószínűleg már sosem kapom vissza, de ez épp olyan, mint ahogy nagy valószínűséggel te sem sok mindenre emlékszel abból az időből, amikor mondjuk, öt éves voltál. De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem - borzongok meg, majd megpróbálok rámosolyogni a lányra, hogy ne ijesszem meg túlzottan. - Bocsáss meg, ezek eléggé rossz élményeim, úgyhogy, ha lehet, inkább váltsunk témát.
Ezzel újra forszírozni kezdem a már megannyiszor félresöpört témát: sírásának okát, de eltökéltem, hogy ez az utolsó próbálkozás. Ha nem akarja elmondani, akkor bizonyára nagyon súlyos a dolog, nekem pedig semmi közöm hozzá. A lány láthatóan beletörődik abba, hogy nem hagyom békén, és szólásra nyitja a száját.
Attól, amit mond, elhalkul körülöttünk a világ, én legalábbis semmi mást nem hallok, csak az ő hangját. Nem tudom, hogy ilyenkor mit kell vagy éppen, mit lehet mondani. Szívesebben karolnám át, vagy simogatnám meg, de nem tudom, és már nagyon bánom, hogy rákérdeztem a dologra. Fel kellett volna fognom, hogy ez olyasmi, amit nem illik forszírozni, csak éppen annyira új, annyira szokatlan nekem még ez a világ. Vannak dolgok, amikben sokkal lazábbak az emberek, de vannak, amiket még ebben a számomra új világban sem könnyű kimondani.
- Bocsáss meg, nem akartam... - szavaim halkak, talán el is vesznek a levegőben, félresöpri őket a nád suhogása és a tücskök zenéje, de nem tudok mit mondani, sajnálatomat pedig ennél jobban nem akarom kimutatni. Az én időmben az emberek nem tűrték, ha valaki sajnálta őket, én még csak ehhez tudok igazodni, és nem tudom, hogy mivel vidíthatnám fel a lányt.
Hozzászólásai ebben a témában
Isobel Reeves
INAKTÍV


bejegyzett terromágus
offline
RPG hsz: 816
Összes hsz: 21707
Írta: 2014. március 28. 17:57 | Link

Albert

Úgy látszott, mintha Albert elpirult volna, ám ebben nem voltam teljesen biztos, hiszen a víz tükröződése nem volt tiszta. Amikor „megvádoltam”, hogy leskelődik a lányok után, már látszott, hogy elvörösödik. Kijelentette, hogy ő bizony soha nem tenne ilyet, hiszen jól nevelt fiú, amit meg is értek, hiszen már az első pillanattól kezdve látszott rajta, hogy nagyon illemtudó fiú.
- Bocsánat – motyogtam. – Nem akartam ilyet feltételezni rólad, csupán rosszul értelmeztem a szavaid.
Még mindig nem válaszolok a magamról kérdésére, így inkább az ő éltéről kezdek el kíváncsiskodni. Figyelmesen hallgatom végig a beszédét, viszont van egy pillanat, amikor a testem megremegett és bizony nem a hidegtől. Albert sok mindenre emlékszik az előző életéből, ám vannak homályos foltok is, hogy a szavaival éljek. Vannak olyan dolgok, amiket a tükörben való évek alatt vesztett el, és ezt meg is értem. Ha be lennék zárva egy sötét helyre, akkor biztos, hogy én sem emlékeznék ilyen dolgokra. Persze lehet, hogy nem sötét helyen volt, ez csak egy feltételezés. Amikor kitért arra az időre, amikor én öt éves voltam, erősen koncentrálni kezdtem, hátha emlékszem valamire, de semmi. Konkrétumokra nem emlékszem, de van egy-két dolog, ami rémlik.
De egyes alkalmakkor, mikor a tükör hidege szorít körül, nehezebb emlékezni a dolgokra, és olyan, mintha semmi nem akarna megmaradni az eszemben. Ilyenkor úgy érzem, hogy a tükör megpróbálja felemészteni a létezésem. Mintha egy költő írta volna a szavait, ámulatba ejtő, ahogy formázza a szavakat, majd a hangok végül elhagyják a száját. Imádtam az ilyen stílusú beszédet, ezért is volt élvezetes hallgatni Albert beszédét.
A hideg futkosott a hátamon, teljesen beleéltem magam a szavaiba. Elképzeltem, ahogy a tükör fogságában sínylődik, több mint… több, mint száz éve. Nem bírom a fogságot, én biztos, hogy már réges-rég megbolondultam volna.
- Persze, bocsánat… nem akartam felkavarni a régi élményeket – suttogtam. Nem akartam viszont, hogy abbahagyja a beszédet, így valami mást kellett kitalálnom. Mivel nem jutott eszembe hirtelen semmi jó téma, azért – Albert unszolására – elmeséltem az életem. Könnyeimmel küszködtem, mire a végéhez értem, de tartottam magam. A fiú bocsánatot kért, amit egy halvány mosollyal nyugtáztam, majd mélyen beszívtam a levegőt és lassan megnyugodtam.
- Semmi baj, nem tudhattad, ahogy én sem azt, hogy Veled mi történt a tükör mélyén – szipogtam még párat, aztán végleg befejeztem a sírást. – Kérlek, beszélj még!
Ez most komoly Issie? – korholtam magam. Mi az, hogy beszélj még??! Igen, ordibáltam magammal, miközben a düh egyre jobban elárasztott és az arcomon egy kis pír jelent meg.
- Khm… már mint, úgy értettem, hogy beszélgessünk még – a hangom elhaló volt, az arcom tiszta vörös, mint Albertnek pár perccel ezelőtt. – Na jó, nem kertelek, nagyon jó hallgatni, ahogy beszélsz.
Ennyi. Kész, passz. Kimondtam, nincs visszaút, nincs időutazás, megtörtént. A tücskök már ciripeltek a nád is esti susogásába kezdett, de ebben a percben nem gondoltam rájuk. Egyedül ketten voltunk, Albert és én. Most mi számítottunk, nem volt senki, aki ezt megzavarhatta volna. Az iskola szembe sem jutott, és ha elkap egy prefektus? Na, ez a legkisebb gondom…
Hozzászólásai ebben a témában

Lugosvölgyi Albert
INAKTÍV


Szárnyaszegett angyal | KisHerceg
offline
RPG hsz: 127
Összes hsz: 444
Írta: 2014. április 15. 22:44 | Link

Issie Kiss

Kő esett le a szívemről, amikor egy pillanatra megfeledkezni látszott bújáról-bajáról, pedig tudom, hogy az őt ért csapás nem olyan, amit az ember könnyen félre tehetne. Öröm hallani, hogy szívesen hallgatja beszédemet, hát kapva kapok az alkalmon, hogy elterelhessem a figyelmét szomorúságának tárgyáról. Mese pedig mindig van a tarsolyomban.
- A régi életemben nem volt annyi szórakozási lehetőségünk, mint most akad az embereknek. Sokféle játékkal láttam a kastély lakóit játszani, és hallottam őket beszélgetni olyan dolgokról, amikről még sosem hallottam. Csak az izgatottságukból feltételezem, hogy ezek is mind a szórakoztatást szolgálták.
- De sosem unatkoztunk, és ha nem volt a kezünk ügyében semmi, amit eszközként használhattunk volna, a képzeletünk mindig ott maradt nekünk. Most is ez tart életben. Magányomban a régi történeteket idézem fel, és újakat is kreálok, ha megszáll az ihlet.
Csak beszélek, beszélek, hogy boldoggá tegyem a tüneményt, és miközben a szavakat fogalmazom, gondolataimban a megfelelő történetért kutatok, amit előadhatnék neki.
- Elmondok neked egy régi mesét, ha van kedved meghallgatni. Akár rólad is szólhatna, hiszen a főszereplője egy aranyhajú, angyali teremtés, aki elveszett, és keresi a helyét a világban.
Újabb és újabb rohanó hullámgyűrűk fodrozzák a víz felszínét, így nehezebben látszom, és nekem is bonyolultabb kivenni Isobel arcvonásait. Nem zavartatom magam, belekezdek a történetbe, ha szívesen fogadja a lány.
- Egy erdőmélyi házikóban élt az Őrség legszebb hölgye, akit Emesének neveztek. Nem tudták, hogy keveredett az erdőbe, nem tudták, honnan származik, de az tudott volt róla, hogy olyan közel áll a természethez, mint senki más. Úgy hírlett róla, ért az állatok nyelvén, de az biztos volt, hogy a növények érintésétől szebben és jobban nőttek, és néhányan arra is esküdni mertek volna, hogy kérésére a fák sétára indultak az avaron.
Itt félbe kell szakítsam a történetet, ugyanis ráébredek, hogy a szűnni nem akaró fodrozódás a víztükrön nem az enyhe szélnek volt köszönhető, nem is a tavi állatok játéka volt, az eső szemerkélése. Míg idáig jutottam a mesében, az eső egyre rákezdett, és ahogy az égre tekintettem, láttam a viharfelhők gyülekezését.
- Hölgyem, megázol - jelentettem ki a történet folytatása helyett. - Nem tarthatlak itt, az egészséged látná kárát. Jobb, ha visszasietsz a kastélyba, mielőtt kitör a vihar.
Sajnálom, hogy ilyen kurtán-furcsán kell véget érnie a beszélgetésünknek, de ez nem jelenti azt, hogy többet nem is találkozhatunk.
- Látjuk még egymást - ígérem neki. - És akkor befejezem a történetet is, ha még szeretnéd hallani.
Noszogatom az indulásra, és integetve figyelem őt, míg eltűnik a Bagolykő vára felé vezető úton. Én szintén egy utat keresek hazafelé, a sok esőcsepp és pocsolya pedig a segítségemre siet.
Utoljára módosította:Lugosvölgyi Albert, 2014. április 27. 20:15
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa