36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Hírek: Ne feledjétek! 2024. március 16.  23:59-ig várjuk a tanári, képességoktatói és házvezetői pályázatokat!
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. szeptember 14. 20:42 | Link

Evil

Szeptember. Már megint. Egy újabb hónap ebben az életben, aminek szintúgy nem lesz semmi értelme, mint az összes többinek. Dolgozatok hegye, vizsgák halma, az embernek még a kedve is elmegy gyakorlatilag az élettől is. Vagy csak én vagyok igy, és vitte el más az enyémet? Lényegtelen, de megint meg fogok bukni, újabb évismétlés. Nem mintha ez bárkit is érdekelne, mindenki magasról tojik rá és oda sem bagóznak, hogy David Agressziv Benett már megint a hatodikat járja.
Szeptember. Gyűlölöm ezt a hónapot. Egyértelműen valaminek a végét jelzi, elkezdenek sárgulni a falevelek, később lehullnak, mindenki elkezd gőzerővel pulóverket vásárolni, melegebb dolgokat, mint az eddigiek. Többet, csak hogy ne érezzenek semmi olyat, ami esetleg kellemetlen lenne. Ráaadasul ezzel az erővel meg a hideg egyáltalán nem is kellemetlen, ahhoz képest, hogy másoknak miket kell elviselniük és együtt élni velük. Nem sokan járkálnak itt, akik ezt hasonlóan gondolják, hisz van akinek az életében a legnagyobb gond az, hogy a kabátja fekete vagy feher szinű legyen.
Kezd elegem lenni magamból. A lány, aki valaha annyit jelentett, halott. Persze, tudom, már legalább 3 éve eltávozott, de képes havi egyszer olyan borzalmas rémálmot hozni raám, hallucinaciókat, tévképzeteket, hogy néha már majdnem el is hiszem, hogy én öltem meg, vagy hogy még nem halt meg. Képtelenség, hiszen .. Hisz meghalt. Tudom, felfogtam már, de elfogadni nem megy. A húgom volt. Az én hibám. Az egész miattam volt, az ég világon semmit se tudtak, és én se minden részletet.
Ennyi elég volt, egy melegítő alsó részét vettem fel magamra, amit elégnek tituláltam, hisz nem készülök senkihez - kihez mennék, és mire leérek a faluba, már be fog sötétedni. Cigaretta, öngyújtó, egy cipő, és nem sokkal kesőbb a Crup es a görényem együtt vigyáztak a rumlira, amit szobámnak merek nevezni. Bár a magánzárka azt hiszem jobban illik rá.
Nem volt hűvös, pont jó ido, hogy az emberek kitisztítsa egy kicsit a fejét. Amíg leértem a tóhoz, 4 szállal fogyatkozott meg a dobozom tartalma. Nem baj, gondoltam, ezzel még kibírom holnapig.
Hogy végül hogy kötöttem ki a stégen? Fogalmam sincs. Egy idő után a lábaim maguktól vittek előre, és mire észbe kaphattam volna, már ott álltam a szélén. A szél lengedezett, én kitártam mindkét karomat, mely így teljesen felfedte a tribalomat és élveztem, hogy néha felállt a szőr a hátamon a borzongástól. Vajon aki el akarja lökni magától az életet, az utolsó lépés elott o is ezt érzi? Biztos, mert csodálatos érzés, kicsit jobban is lettem tole. Olyannyira, hogy le kellett ülnöm a fatákolmány szélére, nehogy beleugorjak a csábitó, csillogó felszínű vízbe. Mindkét lábamat a hűsbe lógattam, kezeim az ölemben összekulcsolva és csak báv«multam a tükörfelszínt, várva valamire.
Hozzászólásai ebben a témában

Czettner L. Zora
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 21:17 | Link



Körülbelül egy hónapja nem mozdultam ki a kastélyból. Gyűlöltem a nyár végét, számomra az jelentette az elmúlást, valami jónak a végét. És mennyire találó volt a helyzetre, valóban véget ért valami, ami talán soha nem is létezett. A kelleténél többet emésztettem magamat a dolgon, rá is nyomta a bélyeget alaposan a hangulatomra, meg úgy a napjaimra is. Aztán eljött a szeptember, a dolog csak még inkább romlott. Az esős őszi napok, mint a mai képesek a földbe tiporni azt a parányi életkedvet is, aminek felépítéséért annyit szenvedtem. Szörnyű volt, utáltam. Nem volt időm semmire a vizsgaidőszak beköszöntésével, és a már megszokott járőrözésekkel együtt nem maradt időm semmire. Ami azt illeti, ezt egyáltalán nem sajnáltam, legalább nem kellett a zűrösebbnél zűrösebb gondolataimmal törődni. Prefektusként három ember munkáját viseltem, miután Ákos felszívódott, Katkó pedig távozott a gárdából, Beáról már ne is nagyon beszéljünk - bár mintha az utóbbi egy hétben életjeleket adott volna.
Bármit megtettem volna érte, hogy a nyár egyes eseményeit kitörölhessem az agyamból, még a vizsgázásra is rávettem magamat. Nem tanultam legalább az elmúlt két tanévben, akkor is sokkal fontosabb volt már a magánéletem, mint az iskola. Nehéz volt visszarázódni az egész mókuskerékbe, ahogy az is, hogy még járőrözés alatt is tanulnom kellett a hatalmas időhiánynak köszönhetően. Beolvadtam a rengeteg tanuló közé, akiket tavaly szánalommal néztem, én is tanultam, mint az őrültek, hogy letehessek elég vizsgát az évfolyamlépéshez. Mostanra végeztem velük, és sikerült végre rávennem magamat, hogy kimozduljak a kastély falai közül. Talán már szükségem volt a levegőváltozásra, lehet, hogy maga az iskolai légkör nyomta rá a bélyeget hangulatomra. Szörnyen éreztem magamat, Zoéval sem beszéltem már hetek óta, utoljára talán a klubhelyiségben, amikor nem éppen támogatóan viszonyult az ügyemhez. Azaz megkérdezte, hogy megint férjhez megyek-e. Annyira azért még én sem vagyok elvetemült, hogy húszéves koromra kétszeresen elvált legyek, köszönöm.
Talán jó is, hogy így alakult a dolog a HVH-val, nem történt semmi olyan, ami miatt bűntudatot kéne éreznem. Ő elhagyta az iskolát, nekem meg nyugtom van a rosszindulatú pletykáktól. Mégsem tudok teljesen felszabadult lenni, látom az emberek pillantásait, amikkel akármennyire is nem szeretnék foglalkozni, ezt teszem. Én ilyen vagyok...
Egy sötét nadrágot viselek egy fekete bakanccsal, felül egy kötött pulcsival és egy szintén fekete kabáttal. Fázós vagyok, nyáron hozzászoktam az állandó meleghez, így nekem már a 10 fokos kinti hőmérséklet is túlzottan hideg.
Nem tudom, hogy hogyan kötöttem ki éppen a stégnél, sosem jártam itt előtte. A faluba irányuló kirándulásaim többsége a pubra vagy a csárdára irányult, a külterületeket eddig kerültem. Most azonban magányra vágytam, hiába kaptam belőle eleget az elmúlt hónapban, nem voltam oda a társaságért. Egyre közeledve veszem csak észre, hogy a helyen már van valaki, talpam alatt nyikorog a fa szerkezet, így visszafordulni késő. Ellenállok a kísértésnek, hogy hátat fordítsak, és vissza menjek az iskolába, kell a másfajta légkör, hogy kitisztuljon a fejem. Kezeimet zsebre teszem, úgy sétálok a srác mögé, távolról nem ismerem fel, aztán közelebb érve már kezd rémleni, hogy ki is lehet, azonban nem vagyok biztos benne. Nem szólalok meg, nekidőlök a nem túl stabil fakorlátnak, és én is a vízre függesztem pillantásomat.
Hozzászólásai ebben a témában

David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. szeptember 14. 22:00 | Link

Sosem gondoltam úgy, hogy nekem egyszer lehet valaha normális életem. A szüleim halálának pillanata az agyamba bevésődött, és bármennyire is próbáltam változtatni a helyzeten, nem ment. Világéletemben menekültem valami elől, ez mostanra a lényem részévé vált, nem tudnék anélkül élni, hogy nem kerülnek valamit. Nem volt, és már sosem várhat rám normális élet, én nem abba a családba születtem, aki feltehet egy lapra barmit. Mindig volt mit vesztenem, és ezt az esetek túlnyomó többségében nem sikerült megvédenem. Akármiről legyen szó.
Itt ülök egy szeptember közepi estén egy ingatag helyen egyedül. Ahogy vagyok. Lassan bele kéne törődnöm a dologba, de én is csak ember vagyok, szükségem van valakire, legalább egy emberre, akihez ha átmegyek éjnek évadján, nem csapja be az ajtót az orrom előtt, hogy köcsög perverz - na nem mintha ilyenre lenne példám, de hat.. Itt fogom elbukni majd egyszer a harcot. Papíron már vége van, de ezek nem fognak beken hagyni, mert többet tudok annál, mint amennyit az életem érne bárkinek. Furcsa helyzet.
Csak a fa nyikorgását hallottam meg, illetve ülőgumim alatt ereztem, hogy valaki lépked azokon. Egy pillanatra megáll, mintha habozna, de tovább jön felém.
Megtaláltak! Tudtam, mindig megereztem, mielőtt rám törték volna az ajtót. Nem tévedek, itt azaz a közvetlen közelemben, a hátam mögött. Ahogy valami reccsenést hallok  a fakorlát felől, a már ugrásra készen állt önkontrollom meg is teszi a magáét: pillanatokon belül két lábra álltam és azzal a lendülettel a szerencsétlent a földre döntöm. Amint lerántottam rájöttem, hogy pusztán egy iskolatársam jött le ide talán szintén annak a reményében, hogy jobban érezze magát. Próbálom hárítani az esés nagyságát, átkarolom a lányt a hata mögött, teljesen magamhoz szorítom, térdre esek és végül így sikerül valami nagyon furcsa pózban megtartanom szegényt..
- Zora? Ember, ne haragudj én már azt hittem... Lényegtelen. Jól vagy?
A félhomályban végigpillantok a lányon, akin vagy sötétkék ruha vagy fekete van, ezt nem tudom megállapítani. Egész helyes arca van, nem is értem, hogy eddig hogy nem tűnt fel. És...kabát van rajta?! Én meg itt egy szál semmi fölső nélkül? Nem tudom melyikünknek ment el jobban az esze, de teljesen megfeledkeztem arról, hogy elengedjem a Navines prefektust.
Utoljára módosította:David Benett, 2013. szeptember 14. 22:50
Hozzászólásai ebben a témában

Czettner L. Zora
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 22:36 | Link



Szívem szerint csak állnék a sötétben, és egy szót sem szólnék, nekem elég lenne a tó bámulása is. Megjegyzem, határozottan jó ötlet volt ezt a stéget megépíteni, nem tudom, hogy hogy nem keveredtem el ide hamarabb. Meg van a maga kis hangulata a helynek, olyan békés, a végtelen tó előttünk pedig bennem szabadságérzetet kelt, amire nagyon is szükségem van így az iskolai bezártság után. A nyár az az évszak, ami egyet jelent nálam a szabadsággal, ahogy most véget ért, olyan, mintha börtönben lennék. Persze, minden rátett még egy lapáttal, meg még eggyel, de maga a meleg hiányzott. Itt kint, a falun és a házakon kívül talán csak még hidegebb volt, utáltam, hogy még kabát és vastag kötött pulcsi mellett is reszkettem a lengedező széltől. Mégis, a lelkemnek jót tett, hogy kijöttem ide, itt kint meg volt minden, ami nekem hiányzott a kastélyból.
Élveztem, ahogy a nyugalom hatalmába kerített, egészen addig, amíg néhány pillanattal az érkezésem után szó szerint le nem támadott a srác. Igazából időm sem volt reagálni, és máris éreztem, hogy nekem csapódik a másik test, megcsap az ismeretlen-ismerős illata, és már estem is lefelé. Nem törődtem vele, hogy esetleg szabaduljak, igyekeztem minél kisebbre összehúzni magamat, hogy az esést tompítsam, de erre semmi szükség nem volt. Éreztem, ahogy átkarolnak az erős karok, és magához szorít - ami teljesen ellentétes volt az első reakciójával jelenlétemre, de nem volt időm elemezgetni a témát -, majd végül megment tőle, hogy teljesen összetörjem magamat a stégen. Tőlem még az is kitelt volna, hogy a vízben landolok, feltételezem, hogy az így is remegő testem nem értékelte volna a jeges víz érintését. Szerintem helyben jégkockává fagytam volna, pedig még nem is lehet annyira hideg a tó, elvégre a hőmérséklet egész héten 10-20 fok között mozgott.
Ahogy a srác biztosan tart, kell néhány perc, hogy feldolgozzam az esetet, jelenleg az agyam tele van a már szükségtelen tananyaggal, és kell egy kis idő, mire visszarázódik a normális kerékvágásba. Csak akkor pillantok fel rá, mikor a nevemen szólít, a sötétben koncentrálnom kell, hogy ki tudjam venni az arcát a majdnem koromsötétben. Mikor felismerem a srácot, lazítok addig merev testtartásomon, de nem mozdulok, annál nagyobb még a sokk hatása.
- Szia David. - A hangom teljesen nyugodt, bár pánikolós vagyok, most nem azt az időt élem, amikor ennyitől megijedek. - Nyugalom, semmi bajom. - mosolygok rá, bár nem tudom, hogy ő ebből mennyit lát. Régen láttam őt, pedig egykor egészen sok időt töltöttünk együtt. Gondolom neki is megvoltak a dolgai, na meg nekem is ott volt a tengernyi feladatom a vizsgákkal együtt.
- Ez aztán az üdvözlés. - Eszemben sincs megmozdulni a karjai között, bár szinte a hideg kiráz tőle, ha ránézek az egy szál pólójában, mégis felfogja a szelet, és így az nem engem ér. Annyira nem fázok, mint mondjuk télen, de kellemetlen az egész időjárás a néhány héttel ezelőttihez viszonyítva.
Hozzászólásai ebben a témában

David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. szeptember 14. 23:12 | Link

Sosem fogok ezen túllépni. De talán nem is kell, talán így írtak meg mindent előre, hogy ez fog történni. Hogy majdnem minden embert kinyírok, aki nem ad magáról életjelet, mielőtt a közvetlen közelembe érne. Az óvatlan Zora hasonlóan tett, akiről csak fel perccel később tudtam meg, hogy ő volt. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy egy baltás gyilkosnak hittem, és most itt vagyok fölötte .. khm.. igen. Mit is szokás ilyenkor mondani, azon kívül, ami már elhangzott a számból? Talán valami olyasmit, hogy nagyon sajnálom, ne haragudjon - igen, ezt valóban mondtam is -, vagy valami egyebet? Nem, nem vallana rám nagyon a dolog, így mocsok módon kiélvezem a helyzetet, hogy gyakorlatilag alattam fekszik egy lány. Kezeim vaskapocsként őrzik a lányt, aki nem hogy ellenkezik, de ki se akar nagyon szabadulni a béklyóimból. Így megengedek magamnak egy szemérmetlen üdvözlő puszit, ami talán véletlenül, de pont a nyakara sikeredik. Óvatosan leeresztem a hátat a földre, én meg mindkét kezemmel a füle mellett támasztom meg magam.
- Tudod, mostanában ezt gyakorlom, hogy hogyan lehet egy lányt ledönteni a lábáról 20 másodperc alatt. Mit szólsz?
Indítom el a labdát, és még mindig nem emelkedem fel a stégről. Sőt, odafekszem a lány mellé, aki remélhetőleg addig nem kelt fel, ha mégis, az sem baj, akkor egyedül fekszem le a fára.
- Aztán a hogy telt a nyár? Legalább fél éve nem sikerült egy jót beszélgetnünk, pedig nekünk is mennyi őrült poénunk van, emlékszel?
Hát ez igazán vicces, a sors a legjobbkor küld valakit a megmentésemre.  Mindig is volt érzeke az iróniához, ha az velem volt kapcsolatban. Az első csókom Bethtel fogadásból történt, első ivászatom Leoval történt itt helyben, az unokaöcsémet elpáholtam .. elpáholtuk egymást, mert ott én is tarkán mentem vissza a szobámba, szóval összebalhéztunk csak mert tettem a dolgom: kiütöttem valakit a csapatából. Az, hogy ez történetesen az akkori barátnője volt, honnan tudhattam volna, de az emlékezetes pillanat marad. Vagy amikor félreértésből verekedtem egy olasz taggal a csárdában. És ha már csárda, ki ne hagyjuk az Emmás estemet, ami nem volt piskóta. A csók Alexával, Leonard megmentése, mikor lenyúlta egy pucér indián a barátnőmet.. És most a feltámasztásomért jött Zora, jobbat nem is kívánhattam volna.
- Van valakid?
Nem értem mi ütött belém, nem szokásom ennyit beszélni, főleg nem valakivel, akivel 6 hónapja alig láttuk egymást és annyira futotta, hogy üdvözöltük egymást. Meg aztán személyes jellegű kérdés, amiket nem ilyen gyorsan szokásom elsütni, de én se lehetek mindig ugyanaz a monoton ember. Bar sose voltam. Nem engedtek.
Utoljára módosította:Czettner L. Zora, 2013. szeptember 14. 23:26
Hozzászólásai ebben a témában

Czettner L. Zora
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 14. 23:43 | Link



A puszi őszintén meglep, ismerjük egymást a sráccal, de nem ennyire közelről. Azaz de, voltak pillanataink, de nem ilyen jellegűek, inkább olyanok, mint amiket az ember a gyerekeinek mesél öregkorában. "Amikor én fiatal voltam..."- kezdetű történetek, amik arról szólnak, mennyire elvetemült lehet két bagolyköves, még akkor is, ha nem egy házba tartoznak. Hiába vagyok navinés, nem jellemző rám, hogy túlságosan nyíltan állnék másokhoz, időre van szükségem hozzá, hogy megszokjam az embereket, és még akkor is tudok társaságban kínosan viselkedni. Gyakran előfordul velem, hogy nem érzem magamat odavalónak, és nem igazán tudom, hogy mit kéne tennem. Ugyanez egy-egy emberrel szemben is előjön nálam, például mikor látom, hogy a lányok csak úgy a fiú ismerőseik nyakába ugranak, és ott ölelgetik őket. Tőlem az ilyen szintű közvetlenség távol áll, nem merek, és nem is akarok így viselkedni. Kell a személyes tér, és nekem kell hozzá az idő is, hogy valakit beengedjek. Részben mindig is ilyen voltam, a múltam, a rossz tapasztalatok pedig csak még egy lapáttal rátettek.
Bármilyen kényelmetlenül is érint, nem reagálom le, hagyom, hogy lefektessen a stégre, ami mivel fa, annyira még nem vette át a hideget. Így a földszinthez közel nem fázok, nem ér a levegő, így egy laza mozdulattal gombolom ki kabátomat. Ahogy David lefekszik mellém, egy kicsit arrébb csúszok, az ellenkező irányba, csak hogy így eltávolodva felnézhessek az arcára. Rég találkoztunk már, talán túl rég. Ebben a fél évben semmire és senkire sem volt időm, nem csak Zoét hanyagoltam, hanem vele együtt a barátaimat is. Emmával is keveset találkoztam, hogy a húgomról meg az öcsémről ne is beszéljünk. És mégis, úgy eltelt ez a hat hónap, hogy észre sem vettem. Elrepült a prefektuskodással, a kapcsolati drámával, a belemenjek, vagy ne kezdetű kérdésekkel, na meg az álmatlansággal, ami már a vizsgaidőszakban fel sem tűnt, olyannyira részévé vált a napjaimnak. Pluszban most még előnyt is tudtam kovácsolni belőle, a plusz időt tanulásra és a többiek helyetti járőrözésre fordítottam.
- Úgy látom, hogy jól megy a dolog - mosolygok vissza rá. Kissé kicsavarodott testhelyzetben nézek rá, és ráébredek, hogy tényleg, szinte alig láttam a nyár folyamán. Néhányszor elsétáltunk egymás mellett a folyosón, váltottunk egy pár szót, de jót beszélgetnünk nem sikerült. Gondolom neki is megvoltak a saját elfoglaltságai, ahogyan őt ismerem, biztos nem volt unalmas számára ez az elmúlt fél év.
- Persze, hogy emlékszek. - Felnevetek a kérdésére, rengeteg dologban vettünk részt együtt régebben. Ebben persze szerepe volt annak, hogy évfolyamtársak vagyunk, de kellett hozzá az is, hogy jól kijöjjünk egymással, ami szerencsésen megvan. Ha belegondolok, majdhogynem ő az egyetlen zöld, akivel közelebbi kapcsolatban állok.
- Miért? - A kérdése meglep, nem tudok helyesen reagálni. Nem szoktam meg ezt a fajta közvetlenséget és szókimondást a részéről, mindig is úgy gondoltam, hogy inkább olyan, mint én, nem a szószátyár típus. Érdekel, hogy miért érdekli, van-e valakim, ha jól tudtam, neki menyasszonya volt. Vagy valami olyasmi, ebben az iskolában annyi ilyenről hallani manapság.
Hozzászólásai ebben a témában

David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. szeptember 15. 13:07 | Link

Nem szoktam ilyet csinálni, hacsak az illető nem valami nagyon közelálló személy, mint pl a húgom vagy Beth. De most ezt akartam. Ha úgy akartam volna, simán belegurítom a remegő lányt a számára fagyos vízbe, vagy nem teszek semmit, esetleg még neki is rontok, hogy ha ezt csinálja, hogy lopakodik, akkor biztos meg akar halni. De mégis olyat tettem ,ami nem igazán méltó a mostani hangulatomhoz túlságosan. Éreztem a lányon, hogy meglepem ezzel a mozdulattal, talán még a vastag ruhatakaró alatt ki is verte a hideg. Elmosolyodtam, hogy ilyen helyzetbe hoztam, pedig most igazán nem állt szándékomban megfagyasztani benne a vért - ennek ellenére eddig jól csinálom, egy percen belül kétszer is.
Ahogy válaszol a kérdésemre, már adom is neki a szabad kilátást az égre, míg az én hátam is a régi fán terül el. A Navinés arrébb mászik, mire én is növelem a távolságot kettőnk közt. Lehet, hogy most különösen nagy igénye van a személyes buborékjának, és már így is szerintem kiakasztottam a lányt.
- Sokat gyakoroltam, hogy így menjen.
Annak ellenére, hogy meg is ölhettem volna, elég jól kezeli a szitut. De ezt mindig is kedveltem benne, hogy a többiek nagy része már sikoltozna, én meg komolyan gondolkodnék az öngyilkosságon. Zora inkább palira veszi - vagy hogy mondják - a dolgot, aminek rendkívül örülök. Sosem kellett magyarázkodnom neki az alkalmanként furcsa viselkedésemért, ami megintcsak a kapcsolatunkat támogatta. Gyűlölök arról beszélni, hogy ki vagyok, kik a szüleim és honnét jöttem. Neki elég volt annyi, hogy Oroszországban születtem, Angliában nőttem fel, vissza Oroszba és onnan ide. Vagy lehet akar többet tudni, de sosem erőltette a dolgot. Nem is emlékszem, hogy kérdezte-e bármikor a részleteket.
Emlékezés. A másik dolog, amit ki nem állhatok. Nem hiszek abban az Istenben, akit szentként tisztelnek éa a fiát feláldozta az emberekért. Én azt a valamit vagy valakot tisztelem istennek, aki ebből a teljes káoszból egy rendszert csinált, fizikai törvényeket. Csak minket áldott meg az emlékezéssel.
- Én arra már nem, hogy hogyan ismertük meg egymást.
Inkább csak kijelentem, mint kérdezem meg tőle, hogy ő emlékszik-e. Annyi mindent csináltunk régebben, de az már elszállt, hogy hogyan beszélgettünk először. Pedig erre akarnék emlékezni.
Ahogy visszakérdez, egy pillanatra felé fordítom a fejem, majd az ellentétes irányba fordulok a testemmel, így a tekintetem is leveszem róla. Miért kérdeztem ezt tőle? Mi értelme volt? Tudni akartam, hogy az ő magánélete rendben van? Hogy ő boldog lesz, ami nekem soha nem fog megadatni? De ki vagyok én, hogy ezzel zaklassam? Rellonos mivoltomból nem kérek bocsánatot, nem is áll szándékomban, hisz nem a kezét törtem el (de lehet, még akkor se bukna ki a számból ez a szó).
Lehet mindegyik valahol igaz, de magamnak se ismerem be az okát : hogy én akartam hallani ezt a kérdést tőle. Hogy rávághassam, semmi köze hozzá, majd visszaloholnék a kastélyba. Túl akarok lenni az Eridonoson, de az úgy sohasem fog menni, ha mindenkit ellökök magamtól, így ahelyett, hogy felkelnék, a lány felé fordulok.
- Csak eszembe jutott.
A félhomályban a pillantását keresem, amit nem találok, így mindössze a szemeit nézem. Milyen szép ez a lány! Olyan hosszú a haja , mint Bethnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Czettner L. Zora
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 13:50 | Link



Az egyetlen ember, akinek az életemben engedélyezve voltak a hirtelen és közeli mozdulatok, Zoé volt. Mármint persze, nem volt semmi bajom, ha a körülöttem lévők hirtelen reagáltak valamire, egészen addig, amíg engem nem vontak be, és békén hagytak. A nővérem azonban bármit tehetett, a nyakamba ugorhatott, ha akart, sőt, még a hátamra is, csak félő volt, hogy a padlón kötünk ki mindketten. De ez sosem zavart, együtt csináltunk mindent, nekünk szabad volt bármi. Ő az az ember, aki a legközelebb áll hozzám, mindig támogatott egész életemben, még akkor is, ha éppen nem értett egyet a döntésemmel. Hiába voltak kisebb-nagyobb vitáink, hiába volt, hogy inkább hetekig kerültük a másikat, mint hogy bevalljunk valamit, amit nem kellett volna megtennünk, de mégis megtettük, a lényeg ugyanaz volt, én bármit megtettem volna érte, és ő is értem, számíthattunk egymásra.
Kikérem magamnak, én nem lopakodtam sehova, egyszerűen csak nem vagyok híve a hangos közeledésnek. Lehet, hogyha kiabálva lepem meg itt Davidet, vagy akár hangosan énekelek, ahogy érkezek, nem kötöttünk volna ki a padlón, vagy stégen, vagy mi ez, és nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, ennyire közel egymáshoz. Kezdetben feszélyez a szituáció, nem szívesen engedem be a személyes terembe az embereket, ismerjem őket bármire, de néhány perc eltelik, és megszokom a srác közelségét. Elvégre nem vagyunk idegenek egymás számára, sőt, túl vagyunk már együtt néhány emlékezetes pillanaton. Nem kell mindenkit ellenségként kezelni.
- Látod, meg van az eredménye. - Felnevetek, tényleg jól megy neki. Az biztos, hogy ilyen gyorsan még nem döntöttek le a lábamról, úgy egész életem alatt. Tényleg nem rázott meg nagyon az eset, nem szokásom hevesen reagálni a hirtelen és váratlanul kialakult mozzanatokra. Oké, azt hitte, hogy meg fogják támadni, ezért inkább lépett. Legjobb védekezés a támadás, látom ez a szabály még mindig érvényben van, főleg David életében. A lényeg számomra, hogy nem hajított be az alattunk elterülő tóba, sőt, még a földre zuhanni sem hagyott, inkább megtartott, és bármilyen furcsa is, de lefektetett.
Számomra sosem volt fontos tudni mások életének minden aprócska részletét, főként, mert én sem szerettem mesélni a sajátomról. Bár a gyerekkorom közel sem volt olyan tragikus, mint a Rellon lakóinak nagy részének, fiatalkoromról már annál inkább tudnék mesélni, ha közlékeny lennék. Főként az a bizonyos időszak formált ilyenné, amilyen most is vagyok, és az utána következő új emberek, új kapcsolatok és új élmények sem segítettek rajta, hogy túl lépjek. Nem faggatóztam David életéről sem, majd ha egyszer úgy gondolja, elmeséli, hogy honnan jött. Bár elnézve őt, nem vagyok benne biztos, hogy valaha is mesedélutánt fog tartani nekem, lehet, hogy jobban is járok vele. Vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tudok.
- Most, hogy mondod, fogalmam sincs. - Felnevetek a válaszom után, tényleg egy csomó emlék megmaradt a sráccal és a közös élményeinkkel kapcsolatban, de az pont nem, hogy hogyan is kerültünk közel egymáshoz, hogy hogyan barátkoztunk össze. Minden esetre megtörtént, és hálás vagyok érte. Nem vagyok az a barátkozós típus, kevés ember van az iskolában, akiben megbízok - legalábbis annyira, hogy az éjszaka közepén a falu szélén fekvő stégen fekszek velük, miután a szó szoros értelmében letámadtak.
- Nem, nincs senkim. - Rázom meg a fejemet néhány pillanatnyi hallgatás után. El kellett rajta gondolkoznom, hogy egyáltalán mióta visszajöttem az iskolában volt-e valakim, akire tényleg rámondhatom, hogy valaki, vagy sem. A választ nem tudom, annak ellenére, hogy próbáltam elkerülni a szélsőségeket, zűrös volt a tanév számomra.
- De úgy hallottam, hogy neked igen - jegyzem meg halkan, nem akarok túlzottan belefolyni. Ha neki szabad személyes kérdéseket kérdezni, nekem is, ez jár. 1-1. Hallottam valamit, mintha Davidet és az eljegyzést egy mondatban emlegették volna, de egyrészt nem akartam hinni a fülemnek, másrészt annyira nem figyeltem oda, hogy bármilyen konkrétumot hallhassak. Majd most kiderül.
Hozzászólásai ebben a témában

David Benett
INAKTÍV


Kinyírta a zenekart.
offline
RPG hsz: 344
Összes hsz: 1551
Írta: 2013. szeptember 15. 16:59 | Link

Azt hiszem elég hamar túlléptünk azon a megrázkódtatáson, hogy egy érzékeny helyen üdvözöltem egy felettébb furcsa szituáció beállta után. Mellé hevereedek, felvesszük a kellő távolságot és döcögve megindul a beszélgetés.
- Vigyázz, mert nem fogsz elférni az egómtól!
Nevetek vele én is egy gyorsat, majd ismét melankóliába borulok. De az ég szerelmére, nem meggyilkoltak (bár lehet jobb lett volna) , csak elutasítottak. Nem erre számítottam, de mire gondoltam, hisz ő is még iskolába jár, 19 éves, én 22, nem most kellett volna. Mindegy, illetve nem az, de most már bukta.
Emlékek...
- Poén. Lyukas az agyunk.
Risztázom vele a helyzetet, hogy nem emlékszünk az első találkozásunkra, ahonnét kiindult a barátságunk. Erre nem tudok, akármennyire is erőltetem az agyamat, ellenben amit tiszta szívemből ki akarok törölni az agyamból, az meg olyan, mintha egy várat akarnék összezúzni egy darab kalapáccsal. Lehetetlen.
Majd a hirtelen, megmagyarázhatatlan őszinteségi roham vett erőt rajtam, gondolkodás nélkül böktem ki, ami először megötlött bennem. Másodjára nem igényeltem választ, mégis megajándékozott vele. Az ezt követő félig-meddig kijelentése arcomra fagyasztott egy halovány mosolykezdeményt, szívem erősebbet ütött majd ereimbe gyorsabban kezste pumpálni a vért. Nem válaszoltam azonnal, előbb biztzosítottam magam afelől, hogy értelmes választ tudok adni.
- Már nincs. Sokáig volt. Biztos emlékszel Elizabethre, tudod, egy időben még prefektus is volt. Bár lehet te akkor még nem voltál. Több mint 3 éves kapcsolatnak lett vége.. Megkértem a kezét. Nemet mondott.
Ez volt eddig az első alkalom, hogy ilyen hosszasan beszéltem a végéről. Tényleg vége lenne? Annyit szenvedtünk, hogy együtt lehessünk, és ezzel vet véget neki? Képtelenség, hisz ő is komolyan gondolta. Nem, ezek szerint mégsem. De már nem tudok ezzel mit tenni, nem áll módomban az egészet nem megtörténtté tenni, nincs ilyen képességem.
- Ráérsz most? Elmehetnénk a csárdába, ha van hozzá kedved.
Már kezdtem is feltápászkodni. Valóban el akartam oda menni egyrészt, mert vele meg sosem ittam rendesen, másrészt igazán rám férne, új cigire is be kéne ruházni, plusz fázom is kicsit. Ha még nem segített magán Zor, akkor a kezemet nyújtom felé, hogy két lábrea állítsam azok után, hogy ledöntöttem azokról (;D).
-Nyugi, állok mindet.
Mosolygok rá, bár korántsem vagyok biztos abban, hogy látja ezt ebben a nulla fényben, majd elindulok.
Hozzászólásai ebben a témában

Czettner L. Zora
INAKTÍV



offline
RPG hsz: 149
Összes hsz: 1740
Írta: 2013. szeptember 15. 17:21 | Link



Felesleges fennakadni az olyan apró dolgokon, mint hogy ledöntött a lábamról, amint megérkeztem. Nem kell túlgondolni, vagy túltárgyalni a dolgokat, ő azt hitte, hogy támadni akarok, nekem pedig egy kissé előretekintőbb kellett volna lennem, és valami zajt kellett volna csapnom. Ha tudom, hogy ő az, minden bizonnyal meg is tettem volna, ellenben tapasztalatom szerint idegeneket ijesztgetni nem feltétlenül a legjövedelmezőbb dolog a világon. Minden esetre tanultam az esetből, most már tudom, hogyha nem akarom a stég fadeszkáin végezni, nem tanácsos lopakodnom, vagyis halkan mászkálnom lent a faluban.
Felnevetek, tény, hogy ha a srácról hallok a kastélyban, biztos, hogy ott szerepel a történetben az is, hogy mekkora egoista, és, hogy milyen bunkó tud lenni. Szerencsémre - vagy éppen az övére - velem még nem viselkedett így, sőt, meglehetősen normális a kapcsolatunk. Emberként kezeljük egymást, és mondhatni már barátok is vagyunk. Hiába nem ismerjük a másik életének minden egyes apró kis részletét, számíthatunk a másikra.
- Tényleg úgy tűnik. - Alapjáraton okosnak tartom magamat, nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy egy ilyen alap dologra nem emlékszek. Van, hogy a kapcsolatok csak úgy kialakulnak, senki sem tudja, hogy hol és mikor, vagy hogyan kezdődtek, és két embert összehoznak. Lehet ilyenkor kérdéseket feltenni, hogy miért? vagy hogyan?, de választ az esetek többségében nem kapunk, lehet, hogy felesleges is keresni őket. Én egyelőre élvezem David társaságát, régen akadt már alkalmunk beszélgetni, és jól esik ez a légkör. Kellett már a lelkemnek a változatosság, és ő éppen megfelelő volt. A sors mindig tudja, hogy éppen mire, vagy kire van szükségünk, és segít, ezzel magyaráznám azt is, hogy a mai estén egymásba botlottunk.
- Sajnálom. Biztosan nem tudja, hogy mit veszít - bólintok, emlékszek a lányra, szépek voltak együtt. Persze, mellette hallottam néhányszor David "kalandjairól" is, vagy legalábbis olyasmikről, de abból, ahogy a lányról - Beth-ről - beszél, nagyon szerette őt. Átérzem a helyzetét, én is jártam már így. Bármilyen szörnyű is erre gondolni, lehet, hogy jobban jártak így, hogy még az eljegyzés előtt szakítottak. Elválni a lehető legkényesebb dolog, nekem aztán el lehet hinni, van tapasztalatom benne bőven. Bár ne lenne! A másik oldalról pedig David nem egy bányarém, nem gondolom, hogy nem problémái lennének a továbbiakban, sőt. Próbálok egy észrevehetetlen pillantással végignézni rajta, nem tudom, hogy ez mennyire sikerül a homályban. Régen nem láttam őt, meg kell állapítanom, hogy jól néz ki.
- Persze, menjünk. - Elfogadom a felém nyújtott kezet, és hagyom, hogy felhúzzon a stégről, lehet, hogy a mostani állapotomba rám fér egy ital. Ahogy elnézem a srácot, neki sem ártana egy. Az ajánlatára és mosolyára én magam is elmosolyodok, jól áll neki a vidám arckifejezés. Mivel a múltját nem ismerem, nem tudhatom, hogy miért ilyen gyakrabban. Minden esetre elindulok szorosan mellette a csárdához, hogy ott folytassuk a mai esténket.
Hozzászólásai ebben a témában


Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa