Minden valamire való tónak van stégje, még akkor is, ha csak picike. Így hát, a falubéli tónak is van egy. A faépítmény első látásra talán veszélyesnek tűnhet, de masszívan állja a sarat már évek óta. Jó idő esetén ki lehet rá ülni, lehet rajta napozni, vagy be lehet ugrálni a vízbe. Vannak olyanok is, akik a szenvedélyüknek hódolva hosszú órákat ülnek csöndben rajta, egy pecabot fölött. A lényeg, hogy mindenki kihasználja, 8 évestől a 80 évesig. Mindezek mellett a stég remek találkahely, gyakran látni szerelmeseket édesen elbeszélgetni rajta.

Czettner L. Zora munkája

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=699496#post699496][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.03. 19:42[/b][/url]

- Ennyire azért nem vészes. Gondolom. Gondolom? - a végére némileg elbizonytalanodva pislogok fel rá. Nem ingok meg annyira, éppen csak érződik egy kérdő él a hangomban, de nem vészes. Lehet, hogy ezt egy kicsit jobban is átgondolhattam volna, mert vannak emberek, akik így vagy úgy, félnek a víztől. Mondjuk ez nem volt olyan sok víz. El is oszlanak hamar ezek a gondolataim, ahogy leül mellém, és követi a példám. Ha nem akarna vizet, akkor nem lógatná bele a lábát. Vagy lehet, hogy mazochista, aki élvezi a saját szenvedését.
A bizonytalan válaszára elmosolyodva csóválom meg fejem, miközben kicsit le is hajtom azt.
- Hamar meg fogod unni, hidd el. Bogolyfalva egy tipikus, pletykás falucska, ahol a legnagyobb story, ha egy lány terhes marad és le kell lépjen - nem is olyan rég történt amúgy az eset, még hozzám is eljutottak a hullámai, szóval elég nagy durranás volt. Mondjuk nem tudom ki a csaj, nem jegyeztem meg se a nevét, se azt, melyik házban volt, csak tudom, hogy valami pasi botrány, és jött az apja, és veszekedtek. Az iskola közepén. Jó kis műsor lehetett.
- Na, ha megerőltetem magam, tudok jófej lenni ilyen alsós idegenekkel - megvonogatom vállaim, ahogy ismét ejtek egy mosolyt neki. Nem mintha én lennék a sötét oldal, vagy nem állnék szóba soha senkivel, de nem kell ezért hálálkodni. Amúgy is kellett már a társaság.
- Ó, hát fő ágon kickbox, valami hét éves korom óta, és egy-két éve kezdek belefolyni az MMA-ba - az épebbik kezemre támaszkodom, miközben megemelem azt, ami épp be van kötve, mintha most akarnám megszemlélni. - Ez pont egy szerencsétlen edzésnek az eredménye, de nem annyira vészes. Mármint, inkább csúnya, mint vészes - jó, ezzel lehet, hogy nem mindenki értene egyet, mert na, csak megrepedt az egyik csontom, de voltam már rosszabb helyzetben is. Például kiütöttem egy nálam kétszer nagyobb albánt, miközben az egyik lábam ki volt fordulva, ugyanez az albán egy másik meccsen szétverte az arcom. Ez most inkább olyan, mintha belement volna egy tüske a kezembe.
Lehet, hogy igazából én vagyok a mazochista.
- Pont ez a lényeg benne, a kockázat - megrázom fejem, miközben próbálom megfogalmazni a gondolataim, úgy, hogy értse, miért szeretem ezt csinálni. - Tudod, ez kicsit olyan nekem, mintha haza mennék. Nem csak arról szól, amit sokan látnak, hogy addig verjük egymást, ameddig csak egy valaki áll - az ölembe húzom mindkét kezem, kicsit meg is görnyedek közben, most, hogy nem támaszkodom semmire. - Ha jól akarod csinálni, nagyon sokat kell gondolkoznod közben, kialakul a stílusod, ami csak rád jellemző. Terveket állítasz fel, és az egészet meccs közben, mert nem tudod kitalálni, hogy a másik fél mire mit lép. Egy kicsit mindketten alkalmazkodtok egymáshoz, és összehangolódik a mozgás, olyan, mint a tánc. Bár tény, hogy elég durva tánc - a végére halványan elnevetem magam, ismét oldalasan pislogok rá. - És az sem elhanyagolható, hogy bármikor lebirkózhatsz bárkit, anélkül, hogy fájdalmat okoznál. Tudod hogy megy ez, ha tudod, hogy mi fáj, akkor azt is tudod, hogyan csináld úgy, hogy ne bánts vele - erre újabban Cole tanított meg. Vagyis inkább az ő hatására tanultam meg, különben elég nagy hülyeség lenne ilyenekkel foglalkoznom egy olyan sportban, ahol csak fájdalommal tudsz elérni valamit.
- Elég menő, ha gondolod, majd mutathatok dolgokat - mintha cukros bácsi lennék. Gyere ide, és én adok neked az édességemből.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=699981#post699981][b]Andrej Scotti - 2017.09.07. 20:11[/b][/url]

Csupán reflexből húzom magam össze. Túl hirtelen fröcskölt, én meg hát... megijedtem. Nem mintha eridonos létemre tilos lenne így reagálni a váratlan helyzetekre. Egy tengerparti varázslófaluban élek, nem félek a víztől. Sőt, ha jobban belegondolok, igen szoros kapcsolat fűz hozzá. Egy mélyebb lélegzetvétellel egybekötve konstatálom, hogy a nyílt víz helyett hosszabb ideig ez lesz az egyetlen nagyobb víztömeg, amihez lesétálhatok majd, miután visszajövök az új tanévre.
- Ugyan már - legyintek, mintegy kikérve magamnak az iménti kérdését. - Addig örülj, amíg nincs kedvem viszonozni.
Hangomból egyértelmű persze, hogy semmilyen fenyegetés nincs a mondatban, inkább némi titokzatosságot fedezhet fel benne, amire rákontráz egy sejtelmes mosoly is. Még mindig nem merek túlzottan arcoskodni, mert aztán tényleg a tófenéken kötünk ki, és tuti én maradnék alul. De talán szópárbajban van esélyem nyerni, bár ugratni se akarom annyira, mert nem tudom, hogy hol szakad el nála az a bizonyos cérna.
- Ilyen is volt? Ez komoly? - döbbenek le példája hallatán, amit csak remélni tudok, hogy másoktól hallott, és nem volt köze az érintettekhez. Mégis inkább a hozzáállása az, ami kissé engem is lehangol. Sejtem persze, hogy csupán azért gondolhatja így, mert már jóval több tanévet lehúzott ezen a helyen, s mire én is odaérek, valószínűleg ugyanúgy fogom gondolni, ahogy most Adrian. Egyelőre örülök, hogy itt legalább van egy település a suli mellett, és nem síléccel kell feljutni télen.
- Ha megerőlteted magad? - húzom fel a szemöldököm, ahogy féloldalasan pillantok a fiúra. Persze elégedetten vigyorgok is közben, mert lényegében ezt a választ szerettem volna hallani. Tudom, hogy kevés az ideje, meg hogy nemrég jött át a rellonosoktól, na meg azt is hamar meghallottam a körletben, hogy valami veszélyeset sportol. Ami nem a kviddics. Sokak szemében éppen elég, hogy tartsanak tőle a kastélyban. Velem eddig egyáltalán nem volt lekezelő, vagy durva, ezért ha nem látnám a sebeit, nehéz is lenne elképzelnem, hogy elméletileg vérre menő harcos is tud lenni. Szóval többek között ezért érzem megfelelőnek a pillanatot, hogy egy kicsit kifaggassam a szenvedélyéről. Ezzel gyakorlatilag meg is nyerhettem magamnak, olyannyira kielégítő választ ad, még ha nem is tudom, hogy mit jelentenek pontosan az említett kifejezések. Azért természetesen nagyokat bólogatok, és próbálok értelmes fejet vágni, na meg hümmögök és gondolkodóan az állam vakargatom.
- Sose félsz? Nincs az, hogy egy idő után kiismernek? Vagy ilyenkor simán taktikát váltasz? - próbálom meglátni a lényeget, még ha kissé idegen terep is számomra a küzdősport. - Én anno vízilabdáztam egyébként - szúrom be ezt a kis megjegyzést. Nem mintha számítana.
- Hazamenni? - ráncolom össze a homlokom. Érdekes egy otthont ehhez hasonlítani.
Főleg az utolsó mondatai gondolkoztatnak el. Megigazítom a hajam, majd tekintetemmel a víztükrön kötök ki, melyben viszontlátom magunkat a stég szélén ülve, s így pont olyan, mintha egyenesen a fiúhoz beszélnék.
- Rohadt jó lehet - csillan fel végül a szemem, lelkesen pislogva vissza Adrianra. - Biztos tudsz olyan fogásokat, hogy rögtön összeesek, mi? - húzódom kicsit arrébb poénból, mintha tartanék tőle ezek után. - És hogy jött ez az egész anno, hogy te ezzel akarsz foglalkozni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700079#post700079][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.08. 16:43[/b][/url]

A válaszára először megemelem egyik szemöldököm, majd nem is olyan sok idővel később egy félmosoly is kiül az arcomra, kényelmesen, lassan.
- Igen? Ennyire veszélyes vagy? - kíváncsian biccentem oldalra fejem, ahogy a mosoly vigyorrá szélesedik, és pár pillanat elteltével ismét a vízben van a kezem, hogy ezúttal egy nagyobb adaggal fröcskölhessem le. Nem igazán hiszem, hogy zokon venné, elvégre ő kezdett itt figyelmeztetni. Ha meg mégis, akkor így jártunk.
- Ó, nem is olyan régen - felszusszanva kezdek bólogatni, ahogy fel is idézem magamban a hallottakat. - Egy levitás lány volt, de lehet, hogy a terhesség csak pletyka. Mondjuk nem lepődnék meg, nem ő lenne az első. Azok után, hogy az egyik tanár feleségül vette a diákját, én már semmin nem ütköznék meg - még el is fintorodom kicsit, a nemtetszésem jeléül. Lehet, hogy nem ezeket a példákat kéne felhoznom, de ahogy elnézem, más sem nagyon teszi meg. Legalább azt tudja már, miért olyan olcsó ez az iskola, amennyire. Nem azért kezd híres lenni, mert erős lenne, bár nem vitatom, valamikor az volt. Amikor még ide kerültem, nem hanyatlott ennyire a dolog. Bár én sem azért érkeztem, mert annyira ott akartam hagyni a Roxfortot, hogy itt tanulhassak.
- De azért ne keseredj el, a sütik jók - egy jó süti igenis sokszor meg tudja menteni az ember napját, egy jó kávéval karöltve pedig még csodát is tudnak tenni. Ő viszont még mindig új itt, egy csomó felfedezni váró dologgal, nekem is három évbe telt megunnom ezt a környéket.
- Hm, hát nem tartozik a hobbijaim közé a városnéző túrák levezénylése - halványan elmosolyodva vonogatom meg vállaim. Nem mondok ezzel semmi rosszat, nem is arról van szó, hogy nem vittem volna el ide-oda szívesen, mert ha nem akartam volna elvállalni, nyilván nem is vállaltam volna el. De azt sem mondom, hogy minden nap mindenkinek ilyet csinálok. Szóval Andejnek most nagyon jó dolga van.
- Hmmmm? - kissé összeráncolva homlokom fordítom felé a fejem, nem egészen értem hirtelen, hogy miért kérdezi ezt. Szerintem a félelem nem egy rossz dolog, óvatosabbá, meggondoltabbá tesz. Ameddig egészséges adag félelemről van szó. - Jaaa, ó. Ezt ne úgy képzeld el, hogy egy adott ütéssort követek, vagy, hogy megvan a program, vagy valami ilyen - megrázom a fejem, miközben az egyik ujjamra tekert tapaszt kezdem piszkálni. - Ezek inkább jellegzetességek, több egyedi dolog, olyan mint az ujjlenyomatod. Nem lehet utánozni, és ha megváltoztatnál benne valamit, akkor az részben olyan lenne, mintha magadon is változtatnál - kérdőn pislogok rá, szüneteket hagyva, hogy ha valamiben megakad, akkor kérdezzen csak közbe nyugodtan.
- Nem feltétlenül egy épület jelenthet otthont - ismét megvonogatva vállaim nézek ismét a tó irányába. Nem mintha a dráma faktort akarnám fokozni, csak nem nagyon tudok ilyenkor más emberek szemébe nézni. Mindenkinek vannak ilyen bogarai, ez épp nekem jutott. - Tényleg? Akkor lehet nem kéne csak így játszanom a vízzel mint az előbb, mi? - szórakozottan elmosolyodva fordítom felé fejem, miközben a lábaimmal magam elé fröcskölök egy adagot.
- Óóó, az nem kifejezés - ismét vigyorogva kötök ki, miközben megint csak bólogatni kezdek. - Ó igen, vannak pontok, ahova ha egy nagyobb ütést kapsz, akkor kiájulsz, főleg a nyakad és a fejed környékén. Nem mintha szabályos lenne ezekre a pontokra menni, csak érdekességképp - félig kinyújtom felé a bal kezem, és ha hagyja is, akkor meg is érintem az álla alatt, hogy tudja is, melyik területre gondolok. Nyilván több van, sőt, rengeteg gyenge pontja van egy testnek, de ezeknek a felét még én sem tudom, és amúgy sem jó ötlet dicsekedni velük.
- Amikor a nővérem atléta lett, én is akartam csinálni valamit, hogy ne maradjak le mellette. És ez tetszett a legjobban - vissza is eresztem a kezem magam mellé, félig rá is nehezedem. - És amikor a nővérem beteg lett, akkor elkezdtem komolyan is foglalkozni vele, mintha oda menekültem volna - annyira már túltettem magam a dolgon, hogy különösebb gondok nélkül tudja róla beszélni. Ettől függetlenül még kísért Shay csontjainak látványa, természetesen, de hát én sem kötöm az orrára a részleteket, ebből kifolyólag. - És neked hogy jött a vízilabda? - dobom is vissza a kérdést, ne csak rólam beszéljünk.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700101#post700101][b]Andrej Scotti - 2017.09.08. 19:58[/b][/url]

- Nagyon - bólogatok színpadiasan, összeszorított szájjal, próbálva elfojtani kitörni készülő nevetésem. Látom ám, hogy mire készül, még egyszer nem érhet meglepetésszerűen a támadása. Ezért már idejében előre, majd kissé oldalra dőlök, hogy mindkét kezem bevonásával visszafröcskölhessek, amihez persze ügyesen kell egyensúlyozzak. Jól célzok, ennek ellenére inkább megismétlem a műveletet még kétszer, hogy kellően vizes legyen. Megmondtam, hogy tudok én veszélyes is lenni. Amúgy mennyivel jobb nekünk, varázslóknak, hogy nincs a zsebünkben okostelefon, ami miatt aggódni kéne ilyenkor. Mugli barátaim most biztosan nagyon irigyelnének.
Viszont még így sem úszom meg szárazon, de nem is lett volna cél kivédeni Adrian vízadagját. Egyszerűen élvezem, ahogy újból vízcseppek folynak le rólam. A levegőhöz képest hidegek ugyan, de hamar megszokom, s már fel se tűnnek libabőrös karjaim, rajtuk a sok kis égnek álló szőrszálakkal.
Miután kellően kinevetem magam, veszek pár mélyebb levegőt, s úgy ücsörgök összefont karokkal az öreg deszkákon. Sorra döbbenek le háztársam szavain. Sikerül kicsit lerombolnia a kastélyról kialakított eddigi pozitív képem, de hát egy igazán jó körbevezető nem csak a szépet és jót meséli el, hanem bizony az érem másik oldalát is megvillantja. Persze alapból gondoltam, hogy ennek a helynek is megvannak a maga szaftos pletykái, sötét sztorijai. Errefelé se minden fenékig tejfel, ezekkel a botrányos emberekkel meg egyszerűen nem kell foglalkozni. Szerencsére eddig mindig megúsztam őket a közvetlen környezetemből.
- De... csak azután vette el, hogy elvégezte a sulit, ugye? - vonom fel a szemöldököm. Vele együtt fintorgok egy sort a hallottakon, örülve annak, hogy azonos az értékrendünk. Kínos lenne a beszélgetés, ha valamelyikünk nem ítélné el ezeket.
- Hiszek neked. Lehetnénk sokkal rosszabb helyen - bököm oldalba mosolyogva, mintegy megvigasztalva magunkat. Nekem is megvan a magam története, hogy miért kellett átiratkoznom, de ezzel a ténnyel már muszáj együtt élni, és csak nehezebb, ha folyamatosan a múlthoz hasonlítom a jelenlegi körülményeket. A régi álmokat el kellett engedjem. Magamnak ártok, ha nem hagyok fel a sajnálkozással.
- Hát, majd csinálhatunk mást is, ha gondolod - vigyorodom el, hiszen legközelebb kötetlenebbül állhatunk szinte akármihez, ha kedvünk és időnk is akad. Ezt a kis javaslatomat persze sokkal halkabban, már-már elhadarva vetem fel a fiúnak, nem akarom, hogy úgy tűnjön, mintha erőltetném. Tudom, hogy mennyire ijesztő tud lenni, ha valaki látványosan ragaszkodik a másikhoz... Ha lesz kedve, majd úgyis minden kialakul magától. Remélhetőleg.
- Azt hiszem értelek. Akkor az egész nagyon rugalmas és természetes - mondom, miközben szemeimmel végigfutok a sebein, majd megállok a sebtapaszon, amit birizgálni kezdett. Próbálom elképzelni, ahogyan ezeket a sérüléseket szerezhette, és hát... nem tudom, hogy én mennyire bírnám a fájdalmat.
- Nagyon fájt? - kérdezem halkan, finoman az ujjaira bökve. Mondjuk biztosan hozzászokott már, nagyjából úgy, mint ahogy én a vízhőmérséklethez.
- Az otthon nekem is inkább egy állapot - mosolyodom el, még ha a családi házra ettől függetlenül nagyon is akként tekintek. Meg ezzel a mondattal ki is menthetem magam, ha esetleg rosszat mondtam volna.
Sejtelmesen hallgatok; most már tudja, hogy meglehetősen jól kijövök a vízzel. Tetszik benne, hogy szabályellenesnek mondja a tiltott ütéseket, de gondolom egyetért abban, hogy végszükség esetén jól tudnak jönni. Egy másodpercre ijedten meredek a közeledő karra, de engedem, hogy találkozzon az állammal. Enyhén előrenyomom a fejem, mintegy ráhelyezve annak súlyát, hogy valóságosabbnak tűnjön az érintkezés, majd nagyokat pislogva képzelem el, mi is lett volna, ha egy kicsit nagyobb lendülettel küldte volna felém a végtagját.
- Szóval először úgymond utánozni akartad, vagy csak versengeni vele? - vágok közbe vigyorogva, túl hirtelen ahhoz, hogy a folytatást is halljam. - Ne haragudj. Nehéz lehet - horgasztom le a fejem bűnbánóan, egy kiadós hebegés után. Annyira nem tudok még semmit a diáktársaimról... Bár miért is kezdené valaki rögtön azzal, hogy van egy beteg testvére? Néhány hosszú kínos másodperc után, ami nekem perceknek tűnt, folytattam.
- Először ugye úsztam, aztán engem is magával ragadott a vízilabda-őrület. Biztos hallottál már a horvát válogatottról. Mindig vérre menő mérkőzések vannak a magyarokkal - kacsintok, örülve annak, hogy neki anélkül mesélhetnék erről, hogy leszedné az ellendrukker-énem fejét. - Akkor kerültem először tisztán mugli környezetbe. Nagyon érdekes volt, minden szempontból... Aztán abbahagytam a suli miatt. Azóta csak simán edzek, itt is, az erőnlét termében. Szoktál oda járni?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700130#post700130][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.08. 20:55[/b][/url]

- Hühűűűű, most aztán nagyon megijedtem tőled - nyilván nem, ezt a nevetésem is elárulja, amin keresztül próbálom érthetően kimondani a szavakat. Amin persze nagyon sokat segít, hogy nem magyarul kell kínlódnom. Tudom tudom, szégyen, hogy még mindig nem beszélem kellően jól a nyelvet, de őszintén, nem is nagyon szeretem, és nem is nagyon töröm magam. Ha muszáj, nyilván meg tudok szólalni, kisebb hibákkal és nagyobb akcentussal, de ha tehetem, inkább kerülöm a használatát. Elfordítom tőle a fejem, amikor ő is fröcskölni kezd - bár így is kap a vízből, a hajamról meg nem is beszélve -, s arcom a vállamnak nyomva próbálom védeni magam. Természetesen igyekszem ellentámadást is indítani a lábaimmal, tökmindegy, hogy semmit sem látok a sikerességéből, és valószínűleg elég vicces képet is nyújthatok így, na de sebaj.
- Eyy, man - fellélegezve nevetem még egyszer el magam, miután az egész locsolkodásnak vége van, majd beletúrva hajamba hajolok előre, s rázom ki a benne ragadt vízcseppeket, majd pár simítással helyre is igazítom annyira, hogy ne én legyek az új Bozont.
- Fázol? Mert akkor megszárítalak - kérdőn nézek rá, miközben félbe is szakítom az előadásom az iskola hírnevét illetően. - Hát, nem, nem igazán. A csaj fiatalabb nálam pár évvel, nem tudom pontosan, de biztos, hogy nem ötödikes, szóval ja, elég fiatal még. De elméletileg, az szerint amit hallottam, meg elvileg megírták az újságban is, magántanuló lesz, meeeert - és itt most jön a drámai dopbergés, még hagyok pár pillantásnyi hatásszünetet is a feszültség fokozása érdekében - terhes - fejezem be végül. - De ez elméletileg megint szabályellenes, mert a tanárt ki kéne rúgni ezért, vagy felfüggeszteni, vagy tudom is én, de - széttárom karjaim, hogy kifejezzem, mennyire confused vagyok ebben az egész ügyben. Nincsenek szavaim. Annyira nincsenek szavaim, hogy a "de" után nem is tudom folytatni, hogy mennyire tré ez a dolog.
- Jaaaa, lehetnénk valami hegy alatt is, elzárva az emberiségtől - bőszen bólogatni is kezdek. Mondjuk nem tudom, hogy van-e ilyen iskola, de biztos van. És ha senki nem tud róla, akkor az azért van, mert túl jól csinálják. Elmosolyodva pillantok rá féloldalasan a felvetésére, miközben ismét bólintok. Ja, csinálhatnánk valami mást is.
- Hát, az idő haladtával az ember egészen hozzászokik a fájdalomhoz, és van, amit már meg sem érez - megemelem kicsit a kezem felé, hogy ha szeretné, nézze csak meg nyugodtan, vagy valami. Engem nem zavarna, de nyilván nem tudom, hogy mennyire finnyás ezekre. Ha kérdezett róla, akkor már nem lehet olyan veszett eset. Ezek pedig jóformán karcolások ahhoz képest, amikor kicsavarodott a lábam a meccs közepén, vagy beverték az arcom. Szó szerint. De nem nagyon szeretném elrettenteni ezekkel a rémtörténetekkel. Egy kicsit határozottabbá válik az érintésem, amikor rá ereszti a fejét az ujjaimra, de nem veszem el azonnal a kezem, hagyom, hogy érezze, és tudja, nagyjából milyen. - Ezek inkább önvédelemre való dolgok, amiket ismer az ember, de például soha nem gyakorolja erőből. Csak ilyenekkel - egy leheletnyit oldalra biccentem fejem, és amikor érzem, hogy enyhül a nyomás a kezemen, le is eresztem azt.
- Utánozni, maybeeeee - egy kicsit elhúzom az utolsó szót, valami überkínos fejet társítva mellé. - Igazából elég kicsi voltam ahhoz, hogy inkább utánozós legyek mint versengős - mint általában minden gyerek. Legalábbis akinek testvére van, biztosan. - Ooo, már meggyógyult - megrázva fejem vonogatom meg a vállam ismét felé fordítva fejem, majd hátra is engedve azt. Jó, tudom én, hogy ilyeneket nem lehet csak úgy mondani, mert bármikor visszaeshet s a többi, de ha már olyan nagylány, hogy ne álljon szóba velem, akkor van olyan nagylány is, hogy gyógyult legyen.
- Hm, akkor neked is nagyjából olyan fontos lehetett ez, mint nekem, nem? - kérdőn nézek rá, nekem ez jön le a szavaiból, főleg, ha a suli miatt kellett abbahagynia. Az ilyenek mindig nehezek szoktak lenni, saját bőrömön is tapasztaltam már. - Igen, néha be szoktam nézni, de lehet, hogy többször fogok - egy ideig nézem a hullámokat, aztán összébb szorítva ajkaim fordítom ismét felé a fejem. - Nem akarsz belemenni? - fejemmel a tó felé bökök, csak, hogy egyértelmű legyen, mire is vonatkozik a kérdés. - Eddig még senki nem halt meg benne - megvonva vállaim támaszkodom kezeimre, ahogy felhúzom lábaim, s fel is állok. Részemről már döntöttem is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700161#post700161][b]Andrej Scotti - 2017.09.08. 23:11[/b][/url]

Szavaival csak azt éri el, hogy egyre nagyobb lendülettel lapátoljam rá a vizet. Felszabadító érzés, még ha én is bőven kapok az arcomba. Oldalra pillantva látom, hogy jócskán szétáztattuk magunk körül a stéget. Hozzá hasonlóan ösztönösen megigazítom a hajam, hisz néhány nagyobb tincs most egészen lecsúszott az arcomig, és hát nagyon zavaró tud lenni, amikor azokon peregnek le a cseppek.
- Nem vészes - vonok vállat, végigsimítva a karjaimon. - Neked nem fájdult meg a kezed?
Idáig nem is gondoltam arra, hogy talán a legutóbbi fröcskölésnél már jobban igénybe kellett vennie, vagy egy óvatlan mozdulatomnak köszönhetően túl sok víz érhette. Az arcát kémlelem, a fájdalom legapróbb jeleit keresve rajta, hátha felszisszen, vagy valami. A mellkasomnál húzok egyet a pólómon, s kissé begörnyedve próbálom elkerülni, hogy a vizes ruha újból hozzátapadjon a testemhez. Rendes tőle, hogy megszárítana, ha kérném, bár nem tudom mennyire gondolta komolyan, lehet ez egy vicc akart lenni. Mindenesetre szeretném neki bebizonyítani, hogy nem vagyok egy nyámnyila alak, akit pátyolgatni kell. Elég csak a sérüléseire pillantanom, hogy erőt merítsek a kitartásából. Összeszedem magam, és a következőkben már el is feledkezem arról, hogy az előbb még fáztam egy kicsit.
A drámai hatásszünet után összeráncolom a homlokom, majd csalódottan ingatom a fejem a történet végén. Megpróbálom az összes tanár arcát felidézni, aki valamilyen formában tanít engem ebben az évben, s találgatni kezdek, hogy vajon köztük van-e az érintett. Biztosan van logikus magyarázat arra, hogy miért nem szankcionálták a szabálysértést. Szerintem a legkézenfekvőbb közülük az lenne, ha az adott tanár túlságosan nagy befolyással bírna a vezetőségben, ezért az eltávolítása meglehetősen macerás lenne. Talán többet ártana a sulinak a procedúra, ezért is engedik el az incidenst. Azt hiszem Adrian is sejti, hogy valami ilyesmi ok húzódhat a háttérben, ezért én is csak sóhajtok egy utolsót, aztán próbálom nem emészteni magam rajta.
- Jaa, azt hiszem van is az a híres börtön, ami olyan, nem? - fordulok felé, hátha megerősít. Csak hallottam erről-arról itt a varázsvilágban, amiket elképzelni is ijesztő, nem hogy megtapasztalni. Utolsó bólintására nagyot dobban a szívem, majd elvigyorodom, na meg újból felcsillannak a szemeim.
- Neked mennyi idő volt megszokni ezt? - kérdezem, miközben finoman megérintem az egyik sebet. Meglehetősen különös érzés. Némi visszakozás végig lapul bennem, de túlságosan kíváncsi vagyok ahhoz, hogy ne álljam meg a felkínálkozó lehetőséget, hisz láthatóan ő se bánja. Gondolom állandóan központi téma nála a keze, már meg se próbál elzárkózni az ilyen jellegű közeledések elől. Sajnálkozóan mérem végig a sérüléseket, feltételezve, hogy ezek nagyon tudnak fájni, és a bőre alatt olykor jóval nagyobb lehet a baj. Mindez csomó mindenben akadályozhatja a szürke hétköznapok során. Maradjunk csak például az iménti fröcskölésnél. Igyekszem a lehető legkevésbé látványosan szörnyülködni, a vége felé már egészen olyan arcot vágok, mintha természetes lenne a látvány. Ehhez persze az kell, hogy ne pillantsak a sajátoméra összehasonlításul. Végezetül hümmögök egyet, afféle köszönetnyilvánításként. Miután a kezét is elemelte az államtól, azért még megérintem a helyét, mintha azt próbálnám levezetni magamban, hogy mégis hogyan képes egy ide mért ütés ekkora hatást kifejteni.
- Huh, akkor jó... Örülök - fújom ki hosszan a levegőt, ez azért nagy megkönnyebbülés a beégésem után. Kérdésére kell egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat. - Aha. Mondhatni. De az régen volt, gyerek voltam, és az egész nem járt ennyi áldozattal. Volt bennem kitartás, de leginkább csak élveztem, hogy játszhatok. És... igen. Azt hiszem, hogy olyan - döbbenek le. Ahogy jobban belegondolok, végül is tényleg igaza van, csak ez egészen eddig fel se tűnt. Mégis úgy látom, hogy ő komolyabban veszi, hiszen a suliban is folytatta, na meg nekem nem kellett semmi elől sem elmenekülnöm, csak ezt már nem teszem hozzá. Helyette arra gondolok, hogy a jövőben ezek szerint akár edzés közben is összetalálkozhatunk, ha a véletlen is így akarja.
- Ha van kedved - ma ő a főnök, úgyhogy ráhagyom a döntést. Amilyen gyorsan pattanok fel mellőle, úgy leszűrheti, hogy nagyon is van kedvem a dologhoz. Cipőm és zoknim mellé rövidesen csatlakozik a felsőm és a nadrágom. Utóbbinál habozok, hogy talán megkíséreljek ruhástul bemenni a vízbe, de akkor meg később lesz kellemetlen. Kijőve úgyis hamar megszáradok.
Vajon mély a víz? Innen nem látszik az alja, csupán a saját tükröződésem. Habozok egy kissé, majd mivel nem sokkal korábban vizeztük össze magunkat, ezért egy nagyobb levegővétel után pár lépést hátralépek, s futva ugrok be a vízbe. Talán így a legegyszerűbb, mintsem fokozatosan szokjam meg. Vigyorogva megvárom, amíg Adrian is csatlakozik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700237#post700237][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.09. 13:31[/b][/url]

- A nem vészes általában azt jelenti, hogy igen, de nem akarsz gyengébbnek tűnni - megemelve szemöldököm nézek rá. Nem vagyok az apja, nem akarom minden áron megszárítani, de ha ne adj isten tüdőgyulladást kapna, az az én lelkemen száradna. Különben is, a vakációra megbetegedni még Felagund vizsgáinál is nagyobb szívás. - Annyira nem. Kibírható - egy vállrándítással együtt legyintek, a kezeim nap mint nap meg szoktak fájdulni, akkor is, ha írok velük, már egészen hozzászoktam, nem állok neki nyafogni miatta. Amúgy sem vagyok az a panaszkodós fajta, ezzel is úgy vagyok, hogy majd elmúlik.
- Ó igen, az Azkaban, arra gondolsz? - nem tartom kizártnak, hogy még most is működik, sőt, szinte biztos vagyok abban, hogy az a hely még most is működik, még ha már kevesebb halálfaló is maradt (elvégre ki tudhatja mennyien voltak, és mennyien szabadultak meg). Még mindig vannak sötét mágusok, ez egy olyan dolog, ami soha nem hal ki, éppen csak időről időre meghúzzák magukat, és ki tudja, min ügyködnek. Ez olyan, mint a mugliknál a harmadik világháború: akármikor kitörhet, de addig jó, ameddig inkább nem csapja fel a fejét.
Egy pillanatra nagyon személyessé válik az, ahogy a sebeimhez ér, annyira, hogy bár hallom a kérdését, és értelmezem is, elfelejtek rá válaszolni azonnal. Először a kezére pillantok, majd az arcára, próbálok rájönni, hogy mire gondolhat, miközben felméri a károkat, amiket lényegében saját magamnak okoztam.
- Nem tudom - köszörülöm meg végül a torkom, miközben visszaeresztem kezem a combomra. - Idővel egyre kevesebbet zavar, és csak azt veszed észre, hogy már megtanultál együtt élni vele - a saját kézfejem nézem közben, végigsimítok a hüvelykujjamon végigfutó hegen, aztán rá nézek. - Soha nem lehet megszokni igazán, mert mindig újdonságként ér, de azt hiszem, tényleg ez van mögötte. Megtanulsz együtt élni vele - nem mintha ez egy rossz dolog lenne. Én nem tekintek rá így, újabban a fájdalom számomra jelzi, hogy még élek, hogy még mindig van hová fejlődnöm. Tovább visz. Olyan, mintha függő lennék, és bár a fizikai megnyilvánulásai valóban csúnyák, jobbá tesz. Ezt nem lehet megmagyarázni, ezt érezni kell, és amikor az ember érzi, akkor érti meg valójában, hogy milyen is.
Lassan mosolyodom el, miközben hallgatom, érezhetően beszéd közben jön rá ő is a válaszra. Valahogy jó érzéssel tölt ez el, mintha segítettem volna elérni valamit, ami másnak nem is lényeges, neki mégis mintha az lenne.
- Én soha nem csinálok semmi olyat, amihez nincs kedvem - jó, ez nyilván túlzás, időnként minden embernek akadnak olyanjai, hogy a háta közepére se kívánja, mégis meg kell tennie. Elvigyorodva húzom le magamról a felsőm, valahol el is vártam ezt a reakciót tőle. A ruháim az övéi mellett kötnek ki, az átvizesedett fán, és nemsokkal később én is elmerülök a vízben, hogy pár méterrel beljebb bukkanjak fel. Megrázom fejem, felé fordulok, egyelőre magam alatt pedálozok a lábammal, meg néha leírok egy-egy félkört a kezeimmel, hogy fent is maradjak.
- Hmmmm, azt hiszem nem lenne túl ésszerű döntés kihívni Mister Vízilabdát - gondolkodom el hangosan, valóban nem lenne, annyit értek ehhez a sporthoz, mint lajhár a gyors közlekedéshez - tudom, hogy van, tudom, hogy működik, de nem nagyon foglalkoztam eddig vele. - Na gyere mielőtt megalszik a vérem, cukorherceg - ezzel együtt pedig folytatom is az utam, nem szándékozom bemenni teljesen a közepére, de abban meg semmi fun nincs, ha a par mentén sétálgatunk nyugdíjas tempóban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700264#post700264][b]Andrej Scotti - 2017.09.09. 19:06[/b][/url]

Különös érzés, ha beléd látnak. Ijesztő a maga nemében, persze attól is függ, hogy ki a tettes. Adrian tudtommal nem legilimentor, inkább csak jó emberismerő lehet, ami persze érthető a sportjából fakadóan. Ki tudja, hogy miken mehetett keresztül, amik az idő múlásával csak finomítottak a képességén. Utoljára a bátyám ismert ilyen jól, legalábbis ő mindig őszintén beszélt hozzám, még amikor mindketten otthon laktunk. Emiatt egy kicsit emlékeztet rá... Az egész helyzet olyan, mint egy időutazás a múltba, ami tudom, hogy hülyén hangzik, de egyszerre tölt el szomorú és jó érzéssel. Csak az elején volt kellemetlen enyhén vizesen itt ülni, mindössze pár másodpercig. A nyári szünet közeledtét is jelző, erősödő napsugárzás ezúttal se hagy cserben. Sokkal rosszabbhoz voltam szokva az úszómedencében, úgyhogy nem hiszem, hogy ennyitől lebetegednék. Ugyanakkor bízom a gyengélkedőn tárult főzetek hatékonyságában, ha mégis szükség lenne rájuk. Sokáig el szeretném engedni a fülem mellett a mondatot, egészen egyszerűen semmit nem reagálva rá, de aztán úgy döntök, hogy mégis megszólalok.
- Általában - nyomatékosítom egy fejbiccentéssel. Az ő szavaira is ugyanezt mondhatnám. A kisebbfajta elpirulásomon kívül nem mintha zavarna, hogy rátapintott a lényegre. Mindenki az erősebbik oldalát mutatja szívesen. Ő is és én is. Mindenki. Tudom, hogy ha valaki, akkor ő megért.
- Neem, ez itt van Magyarországon. Közel a horvát határhoz, azért is tanultunk róla - rázom meg a fejem, de még mindig nem ugrik be a neve. Talán soha nem is tudtam, és csak azt jegyeztem meg, hogy sok-sok szinttel a föld alatt húzódik, meg hogy a híres Azkabanhoz hasonlóan a nagyon veszélyes varázslók kerülnek oda. Utóbbi túl nagy történelmi jelentőséggel bír a közelmúltból ahhoz, hogy elfeledjem.
Magamon érzem a tekintetét, ahogy a sebeit vizsgálom, miközben talán megint azt próbálja fejtegetni, hogy mit gondolhatok. Biztos egy kicsit kellemetlen is lehet a tanulmányozásom, vagy olyan kiszolgáltatott-szerű. A saját esetemben ott van például a szemöldökömben található vonal, ami egy régi baleset eredménye, és ha animágus lennék, biztosan az lenne az ismertetőjelem, ami az átalakulás után is megmaradna. Valami, amivel meg kell tanulni együtt élni, elfogadni, vagy nem fogod tudni elviselni, ha cikiznek miatta. Jó lenne, ha ez a fájdalmas elfogadási folyamat könnyebben menne. Ha a lelki sebekhez is hozzá lehetne szokni. Tudom, hogy lehetséges, de... Ahogy ezek a kezek is mutatják, az egész olyan fájdalmas, és nem utolsó sorban rengeteg időbe telik.
Mellúszásban érek mellé, magam alatt taposva a vizet a felszínen maradáshoz. Ha azt hiszi, hogy ennyi év után is profi vagyok, akkor ki kell ábrándítsam. Kijöttem a gyakorlatból, még úszni is újszerű érzés egy pillanatig, olyan rég volt alkalmam csobbanni egyet. Vetek egy hálás pillantást a fiúra, amiért végül itt kötöttünk ki, s közben követni kezdem. Deréktól lefelé fokozatosan hűl a hőmérséklet, ahogy onnantól a tó már nem tudott úgy felmelegedni, de nagyon jó a víz. Végzek néhány gyors úszómozdulatot, hogy átmozgassam az izmaim, ezzel is kiegészítve a napi edzést.
- Cukorherceeg? Így se hívtak még. - és nem is örülnék, ha visszahallanám másoktól. Ezért "megérdemel" egy újabb adag vízmennyiséget a fejére, úgyis rég kapott. - Amúgy azt se tudom például, hogy milyen szakon tanulsz... - jegyzem meg némileg szemrehányóan, de csak miután kapott elég időt megtörölgetni az arcát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700287#post700287][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.09. 20:50[/b][/url]

- Nincs ezzel semmi baj - megrázom fejem, az elítélés legapróbb jele nélkül. Meglepően őszintén mondom ki, ahogy ismét rá emelem tekintetem. Szeretném, ha tudná, hogy tényleg így gondolom, és nem csak úgy mondom, mégsem érek hozzá, csak hagyom, hogy a szavaim leülepedjenek benne is, bennem is.
- Eyo, nem is tudtam róla - összehúzva szemöldökeim húzom kicsit hátra fejem, még oldalra is biccentem kicsit, olyan tipikus mozdulat ez, amit akkor produkálok, ha nem számítok egy adott információra. Erre most nem számítottam. - Nem is tudtam, hogy itt vannak hegyek - állapítom meg. Jó, biztos vannak, de én olyan hegy méretű hegyekre gondolok, amik tényleg nagyok. Például az Alpok. De a Kárpátok is beleférnek. Érzem, ahogy másfelé terelődnek a gondolatai, nem azért, mert látnék a fejébe, egyszerűen csak megváltozik az egész légkör. Olyan ez, mint amikor valakihez nagyon közel kerülsz, nem fizikailag, sokkal inkább lelki oldalról nézve. Akkor is, ha egy pillanatig tart az egész, egy nagyon kis ideig érzed a rezdüléseket, és utána túl hirtelen áll vissza minden, így van ez rendjén. Egy futó pillanatig olyan, mintha az én külső sebeim az ő belsőivé válnának, és fogalmam sincs, hogy honnan jön ez az érzés, de nem is akarom kutatni. Azzal annyira elrontódna.
- Ígérem, nem fogom sokszor használni - felemelem az egyik kezem, a másikat meg a szívemre tapasztom, semmi ujjkeresztezés sehol, még a lábamon sem. - Hé, ez egy védtelen pillanat volt - nevetve rázom meg a fejem, nem mintha a vízben valami nagy dolog lenne vizesnek lenni.
- Ejha, hát két évet voltam rendészeten, és jövőre fogom megkezdeni a gyógyítást. Nem igazán jött be az aurorkodás - megvonogatom vállaim, ahogy felé fordulva ismét megállok. Azóta én is sokat változtam, rájöttem, hogy igazából nem is nagyon akarom azt csinálni, amit elkezdtem. A szüleimnek nem igazán szóltam még erről, pontosabban egyáltalán nem szóltam, és amióta állandó lakhelyül a bogolyfalvi házat jelölöm meg, a leveleim sem jutnak el hozzájuk. - Nem mintha akkor gondolkodtam volna ebben, tényleg auror akartam lenni. Csak azóta velem is történt sok minden, például ezek - felmutatom az egyik kezem, de nem csak erre gondolok. Ott van például Rosie is, és még Colton is, főleg azóta, hogy láttam a rajzait. Ők mind mind olyan emberek, akiknek segíteni akarok, valahogy. - És tulajdonképp kihívás is több van benne - állapítom meg, hogy azért ne legyen olyan depresszív még véletlenül sem a téma. Tény és való, ameddig az erőnlétemen volt inkább a hangsúly, nem nagyon értek meglepetések, lényegében egész életemben foglalkoztam vele. Ez viszont teljesen más, és bár nem áll messze tőlem, lévén, hogy érdekel, és tanulni akarom, mégis egy különálló ágazat. Szeretem a kihívásokat.
- És neked, van már valamilyen elképzelésed? Vagy korai még ilyet kérdeznem?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700427#post700427][b]Andrej Scotti - 2017.09.10. 02:30[/b][/url]

Még mindig egy kissé zavartabban reagálok a kelleténél. Tudom nagyon jól, hogy mennyire igaza van, és mégis... Valahogy nem feltételeztem, hogy ennyire megnyílhatok előtte. Mi több, hatalmas kő esik le a szívemről. Hihetetlenül megnyugtató érzés, aminek teret engedek. Biztos vagyok benne, hogy sokáig emlékezni fogok a szavaira, és valószínűleg az egész beszélgetésünkre.
- Pedig tanultunk valami ilyesmiről - húzom el a szám csalódottan, felsóhajtva tudatlanságomon. Talán tényleg nem a legmegfelelőbb emberrel vitatom ezt meg, hiszen honnan is tudhatná, ha egyszer ő sem innen származik. Inkább vállvonogatva elengedem a dolgot, mintha az egész nem érne annyit, hogy néhány percnél tovább gyötörjük miatta a memóriánkat.
És ez a különös összhang is nyugtalanít. Belül csak úgy cikáznak a gondolataim, és úgy érzem, tele vagyok energiával. Nekem hosszú perceknek tűnik az a pár pillanat, ami alatt mintha mélyen a bizalmába férkőznék, vagy meglátnám egy olyan oldalát, amit eddig nem. Nem tudom, csak átélem, mindenfajta ellenkezés nélkül. Mindenesetre nem nagyon tudok más hasonló esetet felidézni, de ez simán fakadhat a helyzet hirtelenségéből is. Azt hiszem, ezen még járni fog az agyam egy darabig.
- Csak más ne hallja - mert főleg azzal lenne bajom. És vajon én hogyan hívjam? Elkezdek beceneveken gondolkodni, de nem jut semmi az eszembe. Eskütételét elmosolyodva figyelem, nagyon hitelesnek, már-már túlzottan teátrálisnak tűnik, de lassan már nem lepődöm meg a stílusán. A fröcskölésem ezúttal következmények nélkül marad, habár tényleg nincs sok értelme már, a víz alá meg úgyse lennék képes lenyomni, túl veszélyes játék is lenne. - Segáz, majdcsak megbosszulod - nyújtom ki egy pillanatra a nyelvem.
Nem érzem úgy, hogy fáradnék. Mindketten jó kondiban vagyunk ahhoz, hogy kibírjunk ennyit a vízfelszínen maradva. A biztonságérzetem is rendben van. Felmérem a part és a köztem lévő távolságot, de akár a stéghez is másodpercek alatt vissza tudnék úszni, ha bármi baj lenne. Azért nem egy nagy tó ez, valljuk be.
- Akkor lényegében újból elsős leszel? - kérdezem kissé oldalra döntött fejjel. Végül is tök jó lenne, mert az azt jelentené, hogy Adrian még egy ideig a suliban marad. Persze fogalmam sincs, hogyan működik a mestertanonci képzés, még sajnos messze vagyok tőle, az is lehet, hogy lerövidítheti a tanulmányait az új szakon. Majd biztos mesél egyszer ennek a menetéről. - Hú, izgalmasan hangzik. Pedig mindkettőt el tudom képzelni hozzád - talán az aurorkodást egy kicsit jobban, de csak azért, mert eddig a külsőségek alapján ítéltem. Oké, hogy ott se mindenkinél feltétel a jó fizikai kondíció, hiszen sokan ki se mozdulnak az irodájukból, mert aktatologatók vagy nyomozók. Azt hiszem nem szeretné nagyobb veszélynek kitenni magát, vagy ahogy utal rá, vágyik a kihívásra, meg gondolom egyfajta egyensúly megtalálására törekszik a harc/erőszak és a gyógyítás között. A közös vonás, hogy mindkettő tud véres is lenni.
- Túl sok elképzelésem van - nevetek fel, de azért a lelkem mélyén aggaszt egy kicsit, hogy mennyire nehéz lesz évek múlva döntést hoznom. - Egy kicsit én is a kihívásokat keresem, szóval hiába értek a növényekhez, mégsem hiszem, hogy a botanikus szüleim nyomdokait követem. Talán auror, vagy tudom is én, bájitalkutató, mint a bátyám. Jó, ha több mindenhez is értek. De már szívesen tartanák ott, ahol te - mosolyodom el.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700554#post700554][b]Adrian Ivanorovics Black - 2017.09.11. 11:45[/b][/url]

Nem arról van szó, hogy nem veszem észre a zavarát. A sportom miatt is, és a családomnak köszönhetően is felfedezem az ilyen apróságokat, ez egy olyan tulajdonság, amit nem tudok sem kikapcsolni, sem pedig elhagyni. Inkább csak nem foglalkozom vele, mintha fel sem tűnt volna jobban a kelleténél.
- Majd ha visszamentünk, utána nézhetünk - megvonogatom vállaim, és ahogy felé fordítom fejem még el is mosolyodom, nem igazán éri meg ezért elkenődnie, és nekem sem árthat a plusz tudás. - Ha szeretnéd - teszem még hozzá pár fokkal halkabban, nem erőszak a disznótor, én meg különben sem vagyok az a fajta, aki ráerőlteti magát mindenkire. Nem felejtettem ám el, hogy az előbb még ő vetette fel, hogy majd mást is csinálhatunk együtt, még nem vagyok annyira öreg, hogy egy aranyhal memóriájával rendelkezzek, csak ki tudja. Lehet, hogy azóta elmúlt neki, vagy már van terve a kastélyban, vagy valami.
- Most nincs itt rajtunk kívül senki - széttárom kezeim, jelezvén, hogy most nem kell aggódnia amiatt, hogy esetleg más meghallja. Különben sem hiszem, hogy emberek előtt így szólítanám, sem őt, sem magamat nem szándékom kínos helyzetbe hozni. Egy ilyen pedig igen nagy eséllyel tud szülni kellemetlen alkalmakat, már nem most, hanem amikor közönség is akad. - Ohó, ne is reménykedj abban, hogy nem fogom - egyelőre viszont várom az alkalmat, amikor kiélhetem a nem létező sérelmem nem létező bosszúját. Mint egy rettentően gonosz, számító játékos viszont nem nagyon hangáztatom ezt a szándékom, és természetesen csak akkor fogok lecsapni, amikor a legkevésbé számít rá. Milyen kiszámítható. Még jó, hogy úgy általában nem vagyok ilyen, vagyis én remélem, hogy nem vagyok ilyen. Ki tudja, hogy más mit lát belőlem.
- Igen, tulajdonképpen igen. Van pár áthajlás ugyan, például az átkok anatómiai hatásai, meg az elsősegélynyújtás is, de ezek elég minimálisak - bólogatni kezdek a kérdésére, majd magyarázni is, mint aki nagyon otthon van a témában, de én is csak annyira olvastam át ezeket a dolgokat, amennyire szükségem volt rájuk az átiratkozásomhoz.  
- Hm - hümmögve hallgatom végig, ismét bólogatni kezdek, mintha egyetértenék azzal amit mond. - Szerintem majd amikor arra a pontra kerülsz, hogy választanod kell, tudni fogod, hogy mit szeretnél - vagy nem, de ezzel ennél is jobban elbizonytalanítanám, egy, kettő meg, előbb-utóbb úgyis rájön, hogy mi az, amivel igazán szeretne foglalkozni. - Oh, nincs ebben sem semmi izgalmas - megrázom fejem, bár részben meg tudom érteni, amikor negyedikes voltam, én is alig vártam, hogy végre mestertanonc lehessek. - Talán annyi, hogy járkálhatsz éjszaka a folyosón, de újabban ezzel is már csak a túlbuzgó prefektusok foglalkoznak - megvonogatom vállaim, ha én kéne erre ügyeljek, ugyan úgy nem foglalkoznék vele, mint ahogy mások sem. Lehet, hogy néha szívatásból megbüntetnék valakit, hogy azért na, mégse higgyék már azt, hogy cukorból van a kerítés, és bármit megtehetnek, de feleslegesen nem strapálnám magam úgyse.
- Tulajdonképp törvényszéki toxikológus is lehetsz, biztos vannak, akik bájitalok miatt kerülnek oda.. Gondolom - megvonogatom vállaim, csak azért jutott ez eszembe, mert ezzel auror is lenne, meg bájitalkutató is egyben. Biztos foglalkoznak ilyenekkel, ha már kutatják őket, nem? - De tényleg ráérsz még ezen gondolkozni, szerintem egy csomó időd van még.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=700918#post700918][b]Andrej Scotti - 2017.09.13. 01:49[/b][/url]

Veszek egy mély levegőt, majd halkan kifújom. Érzem, ahogy némileg lecsillapodik a szívverésem, de még mindig kavarognak a gondolatok a fejemben. Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy talán csak nekem akar jót azzal, hogy figyelmen kívül hagyja zavartságom. Másképpen olaj lenne a tűzre, tudja jól. Mégis olyan természetességgel lép tovább a dolgon, hogy engem is magával ragad. Egyszerűen túl kölyöknek, vagyis inkább kiszámíthatónak tartom magam hozzá képest. Tekintettel van rám, ami furcsa egy iskolában, ahol inkább azt néznéd ki, hogy szétszívatják a másikat. Meglep és megmosolyogtat ez a kisebb fajta törődése.
- Rendben - egyezek bele az ajánlatba. Utólagos, halk megjegyzésére némileg felvont szemöldökkel fordulok felé, amolyan "komolyan gondoltad ezt a legutóbbit?" nézéssel. Ugyan a legutolsó tippjeim egyike lett volna, hogy Adriannal legközelebb lexikonok lapjait fogjuk kutatni különféle börtönök után, de legyen. Ki tudja, milyen program kerekedik ki abból, a falunéző túrám zárását sem a tó közepe felé úszva képzeltem el. Remélem, hogy tényleg nem csak udvariaskodásból teszi, mert ez az egész önmagában nem ér annyit, hogy rám pazarolja az idejét, ha esetleg tervezett volna még valami egyebet mára, és hát én a további program alatt nem feltétlenül ilyeneket értek, ha ezt esetleg unalmasnak találná. De feltételezem, hogy mivel jó emberismerő, ezért lejött neki, és talán ezért sem kell belekezdenem a magyarázkodásba.
Nem tiltakozom mindenáron a megnevezés ellen. Maradhatok a cukorhercege, aztán idővel ő is kap egy hülye nevet, amivel egymást cukkolhatjuk majd. Nem tudná rajtunk kívül senki. Elvigyorodva bólogatok párat, tudomásul véve, hogy innentől kezdve nem vagyok biztonságban a bosszúhadjárata elől. Bármikor lecsaphat, és azt hiszem tudja jól, hogy mikor nem számítok rá. Talán még itt a vízben, de az is lehet, hogy csak a könyvek lapjait bújva lendül támadásba. Nekem ideje lesz megálmodnom az ördögi kör folytatását, a bosszú bosszúját.
- Akkor még három év? Gondolom kiküldenek közben gyakorlatra is valamelyik ispotályba - valami, amire tuti nem vágynék. Egyrészt végtelenül lehangoló ott tartózkodni, másrészt bármilyen nyavalyát összeszedhetsz. Izgatottan hallgatom a beszámolóját, szájtátva még el is csodálkozom az átfedéseken, mert nem gondoltam volna, hogy egy auror is végigszenvedi magát az elsősegélynyújtás alapjain, bár végül is belegondolva logikus, csak én biztos vagyok benne, hogy lennének olyan szituációk, amelyekben szimplán eluralkodna rajtam az undor, elvesztve a maradék lélekjelenlétem is.
- Vagy legrosszabb esetben szakot váltok - egészítem ki egy vállvonással, az ő példájából kiindulva. Viszont valóban megnyugtató, amit és ahogy beszél. Jólesik, hogy segíteni akar, még ha nem is aktuális dolgokról van szó. - Tényleg! Ez jó ötlet - csillan fel a szemem nem sokkal utána.
Hátradőlök és behunyt szemekkel felfekszem a vízre. Oldalra döntöm a fejem úgy, hogy a hozzá közelebbi fülem kiemelkedjen, ezáltal meghalljam, ha válaszol. Amíg tart a levegőm, hogy kissé kitolt hassal lebegjek a vízen, addig élvezem ezt a pózt, aztán újból taposok.
- Próbálj kicsit örülni. Mestertanonc vagy. Alig vonatkozik rád szabály. A faluba is többször jöhetsz. Ne mondd, hogy nem izgalmas... - mintha nem becsülné eléggé a helyzetét, vagy nem tudom. Pedig lenne rá oka. A faluról és a suliról tud ezt-azt, talán csak kiábrándult valamitől, gondolom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707800#post707800][b]Lepsényi Zalán - 2017.11.11. 10:41[/b][/url]

Mindannyiunk életében bekövetkezik a változás, mikor rádöbbenünk, hogy milyen is az élet tulajdonképpen, s hát nehéz beismerni, de nem olyan csodálatos, mint gyerekszemmel. Már a legtöbb dologra nem tudunk rácsodálkozni, unalmasak a mindennapok, elvégre dolgozunk, vagy tanulunk, esetleg mindkettőt egyszerre, ahogy az én esetemben is. Fáradtság tölti ki az ember szabadidejét, s talán hétvégente húzódhat mosolyra szánk. Nehéz az élet, de nem panaszkodom. Tulajdonképpen elégedett is vagyok, hiszen kijelöltem magamnak egy utat és elkezdtem azon járni. Szeretem a munkámat, noha vannak emberek, akiknek jelenléte is már kiordító, ahogy az egyik kollégám is. Ma délután is órák után a Dragon Hotel irodájában voltam és statisztikákat készítettem, az asztal másik oldalán pedig ott lézengett az a bizonyos kollégám.
Este nyolc óra körül jár az idő, mikorra visszaérek Bogolyfalvára. Egy hete határoztam el, hogy én egy darabig Gwennél fogok lakni és ez a mai napon különösen jól jön, semmi kedvem sem lenne felsétálni a kastélyba. Még mielőtt a lakósorra érnék, lekanyarodok a tavacskánál, kisétálok a stégre és megállok a tó vize előtt, az utolsó fadeszkák pereménél. Előveszem táskámból az öngyújtót és a cigit, majd rágyújtok. Két napig meg tudtam állni, hogy ne tegyem ezt meg, ám a mai nap után különösen jól esne egy szál. Kifújom a füstöt, aztán két ujjam közé véve a csikket, háttal az útnak a víz felszínét bámulom. Olyan szép képet tudnék készíteni az esti tóról, csak kár hogy sötét van már.

Egy újabb sikertelen RT - csak a szokásos

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707801#post707801][b]Gwen L. Blake - 2017.11.11. 10:42[/b][/url]

Még mindig nagyon tetszik az új hajszínem. A lányok fele, köztük én is, képesek vagyunk sokáig örülni az új hajszínünknek, vagy, ha a formája más. Az én esetemben az első, bár nem barnát szerettem volna kezdetekben, hanem lilát, de megtetszett a szín, és miért ne? Örülök, hogy emellett döntöttem, második szerelmem lett ez a szín. Természetesen a napok nem állnak meg, minden megy a maga kerékvágásában, annyi változással, hogy Zalán hozzám költözött pár hétre. Én a tudattól is boldog vagyok, illetve a napoktól, amiket mellettem tölt. Reményeim szerint minél tovább marad, akkor lennék a legboldogabb, ha hozzám költözne végleg, mert vagyunk annyi ideje együtt, ennek nem kéne gondot okoznia. Nem erőltetem rá a dolgot, majd talán egyszer megemlítem neki, azonban, ha szeretne visszamenni, megértem, elfogadom. Nem láncolhatom magam mellé minden pillanatra, és tényleg, én már ennek is nagyon örülök, hogy most nálam lakik. Kevin után üres a ház.
A délutánt Dai társaságában töltöttem, ugyanis az uram dolgozott, nekem péntekenként nincsenek előadásaim, Dai meg… hát ő nem tudom, itt volt és kész. Elmentünk a cukrászdába, majd késő délután egy sétára indultunk a falu határában, miközben mindenről beszélgettünk, voltak komolyabb, komolytalanabb témák közöttük. Estefelé indult hazafelé, én is így tettem. Még nincs olyan hideg, hogy a lélegzetem látszódjon, de a kabát elengedhetetlen a pulóver fölé. A kis tavacska felé vezet az út, onnan könnyebben hazaérek. A stégen egy alak álldogál, miközben a füstöt fújja ki a száján, ujjai között meg is pillantom a bizonyos szálat. Nem vagyok ellene a dolognak, de, ha számomra fontos személyek szennyezik így a tüdejüket, azt megmondom, ahogy most is fogom. Kínos lenne számomra, ha nem ismertem volna fel a barátomat.
- Nem is mondtad, hogy cigizel – ezzel biztos felkeltem a figyelmét, legalább annyira, hogy megforduljon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707802#post707802][b]Lepsényi Zalán - 2017.11.11. 10:44[/b][/url]

Sokszor kijövök sétálni, vagy csak leülök egy padra és nézek ki a fejemből. Kicsit sem zavar a magány, most nincs olyan érzésem, hogy rohannom kell haza. Gwennek sem baj, ha nem idegroncsként esem be a házba, hanem már nyugodt emberként. Figyelem az éjszakai tájat, ahogy a falu fényei megcsillannak a mozgó vízfelszínen, mikor bele-belekap a szellő. Kezemben a csikk füstje talán jobban látszik, mint fényes nappal, melyet szintén szépnek, s nyugtatónak találok így a homályban.
Senkivel sem tudnám összekeverni a mögöttem felszólaló nőies hangot. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy Gwen éppen erre járhat, hirtelen meg is szeppenek, mert még sosem látott cigizni. Nem véletlenül ez az első szava hozzám. Megfordulok, hiszen nem tagadom, sem pedig rejtegetem bűnömet, azonban tudom, hogy nem örül a látványnak. Valójában én sem, de ez annyira jó, annyira kell!
- Szia! - köszönök neki először is a normális hangomon, immáron teljesen higgadtan. - Megleptél - teszem hozzá, majd újra számba helyezem a csikket, amíg beszívom a füstöt. Felesleges titkolni, ahogyan felesleges eldobni is, csak pénzkidobás lenne. Amúgy is tudja már Gwen, hogy mennyire irányíthatatlan vagyok, ha magamról van szó.
- Emiatt ne aggódj. Nem sűrűn szívom - mondom, miközben kifújom a füstöt, s mellkas magasságig engedem a ujjamat, majd Gwen felé bökök vele, hogy nyomatékosítsam, miről is beszélek. Természetesen mindezt teljesen automatikusan. Remélem nem hiszi azt, hogy titkoltam előle. Egyáltalán nem erről van szó, ezért kérdőn nézem tekintetét, hogyan fogadja a látványt, miszerint kezemben ott ég a dohány. Szabad kezem ujjaival végigsimítok a mellém lépő barátnőm arcán.
- Hideg az arcod. Régóta vagy idekint? - kérdezem aggódó szemekkel nézve egyenesen Gwen lelkének tükrébe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707803#post707803][b]Gwen L. Blake - 2017.11.11. 10:45[/b][/url]

Jó volt kibeszélni a gondolataimat, ahogy a japán is elmondhatta mi nyomja a szívét. Természetesen nem panaszkodásból állt a délutánunk, sokat hülyültünk egymással. A végére mind a ketten fáradtabban indulunk vissza. Az utamat visszatartja egy ismerős alak, aki cigarettával a kezében figyeli a tavat. Hangomat hallva, látom a meglepettséget az arcán. Nem olvashat le rólam semmit, ugyanolyan szelíd mosollyal nézek rá, ahogy a kezdetektől tettem, majd hasonlóképpen cselekszem, mint ő, visszaköszönök neki.
- Akkor tényleg nem hallottad, hogy jövök – állapítom meg, inkább magamnak, mintsem neki. Figyelem a kezét, ahogy a szájához emeli, majd szív egyet a káros élvezetből, és visszaengedi azt. Megjegyzésemre nem válaszolt, ezután fog, ha sejtéseim nem csalnak. Be is igazodik, ahogy kiejti az a néhány szót. Szóval nem gyakori a dolog. Felvont szemöldökkel nézek rá, azonban még nem szólok semmit. Anno én is kipróbáltam, de két alkalomnál tovább nem jutottam. Amint beszívtam a füstöt, hatalmas köhögőroham tört rám, és inkább nem kísérleteztem vele többet.
- Nem sűrűn mérgezed a tüdődet? Ennek nagyon örülök – nem kapom fel a vizet, megértem, az ő döntése, de a barátnői papolásomat nem úszhatja meg. – Azért azt remélem, tudod, hogy nem tesz jót neked az ilyesmi, sem a szervezetednek, sem a bőrödnek. De jobb, mintha láncdohányos lennél – sóhajtok egyet a végére. Ez a szerencsém, meg az övé is. nem szeretnék vitatkozni, egyszerűen kimondom, amit gondolok. Ő sem beszélt le az aurori szakmáról, holott néhány komolyabb ügy közben, súlyos sérülést is szerezhetek. Bízik bennem, nekem is ezt kell tennem vele szemben. Közelebb lépek hozzá, szemeimmel az övéibe nézek. Mielőtt még bármit mondhatna, én szólalok meg előbb.
- Miért nem szóltál? Nem kiabáltam volna veled, csak a véleményemet mondtam volna el – nincs szó számonkérésről, nyugodt hangon kérdezem tőle, ahogy a mindennapokban beszélgetek vele. Jó, egy kis aggódás keveredik a hangomba. Vele élem meg a hónapokat, ami történik a családjában, vele, körülötte. Ezeknek a hatására is elkezdhette a dohányzást, ami még rosszabb.
Nem húzódom el ujjaitól, annyira nem melegek az ujjai, hogy ezt kelljen csináljam, inkább észrevétlenül próbálok szimatolni a levegőben, holott így nem tudom megállapítani, hogy a ruhája beszívta-e a füst illatát.
- Azt hiszem, már két órája kint vagyok, Daival elbeszélgettük az időt – biztos nem fogja zavarni, hogy vele voltam. Testvérek, és Zalán nem féltékeny típus, bízik bennem, ami fordítva is igaz.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707804#post707804][b]Lepsényi Zalán - 2017.11.11. 10:46[/b][/url]

Jól látja, tényleg nem hallottam, hogy jön, fejemben még mindig a munkahelyi kollégám vinnyogása jár, s bár nem mondom, hogy jó, amiért Gwen megszólít, de legalább végleg száműzi fejemből a hangokat. Némán nézem őt ahogyan közeledik felém, meg sem próbálom titkolni a cigarettát. Nem érzem magam rossz embernek, csak mert olykor az én ujjaim közé is kerül egy-egy csikk. Válaszában érződik, hogy mennyire megvet emiatt, de sajnos ezt figyelmen kívül hagyom. Néhány száltól még nem fog mérgezett lenni a tüdőm. Barátnőm vagy sem, ez az én döntésem. Inkább nem válaszolok neki, csak figyelem őt, illetve elhúzom szám sarkát, mikor hosszabban is pampogni kezd a dohányzás káros hatásairól. Nem vagyok már kölyök, akit egyből le kell oltani. Nem tetszik, hogy így lekezel, de nem fogok vele vitába szállni, már csak azért sem, mert igazakat mond, még ha szükségtelenül is teszi.
- Tisztában vagyok vele - felelem a tó felé elnézve érzelemmentesen, mintha csak pár pillanat erejéig egy idegennel beszélgetnék, márpedig ez a távolságtartásom jele, mely a mi esetünkben nem lenne helyénvaló. Ebből érezheti, hogy nem tetszik, hogy kölyöknek néz, ugyanakkor nem mondok semmilyen ellenérvet, netán mást az őszinteségemből kiindulva, úgyhogy nincs gond.
Legközelebb akkor fordítom rá a tekintetemet, mikor felteszi a kérdését, érthetetlen pillantásom viszont gyorsan semlegessé változik. Miért kellett volna elmondanom? Pontosabban, hogyan mondtam volna el? Esti teázás közben felvessem azt a random témát, miszerint csak időnként szoktam cigizni? Nem vagyok a beszéd embere, ilyen ágról pattant témákat pedig nem tudok benyögni a csend kellős közepén.
- Sosem jött szóba a dohányzás. Úgy voltam vele, hogy ha akkor támad kedvem cigizni, mikor te is velem vagy, majd úgyis megtudod és elmondom, hogy mostanság olykor rágyújtok. Reméltem, megérted és elfogadod, hisz te is tudod, hogy miken megyek keresztül az elmúlt egy évben. - Őszintén beszélek vele ezúttal is, s bár lehet nem ez a leginkább szívmelengető válaszom, de legalább érződik benne, hogy az életem minden fontos dolgáról tud Gwen, megosztom vele a problémáimat, s azok mellett a cigizést én nem tartom lényeges információnak. A válaszom pedig magába foglalja a jelenlegi szituációt. Tulajdonképpen pontosan így képzeltem el, elvégre Gwen mellett nem szívesen gyújtok rá, nem akarom az ő egészségét is károsítani.
- De ha függővé válnék, megígérem, hogy engedni fogom magamat leszoktatni róla, és nem fogok emiatt összeveszni veled - teszem hozzá már barátságosabb arccal, miközben egy lépést közelebb lépek felé. Emiatt nem fog tönkremenni a kapcsolatunk. Megsimogatom az arcát és témát váltok. Daival mászkált a faluban, mire valamiért örömtelien mosolyra rándul arcom. Régóta barátok, jól ismerik egymást és a kettejük kapcsolatához ilyen szempontból nekem semmi közöm. Viszont nem tudok elmenni a kérdés mellett, muszáj megkérdeznem az első gondolatot, ami fúrja az oldalamat.
- Mondott valamit Ricsiről? - komolyodik el az arcom, bár Gwen jól tudja, hogy mi miatt. Gyomrom is szűkülni kezd, de igyekszem nem gondterheltté válni. Noha megbeszéltük Ricsivel a dolgot, az érzések nem változnak ilyen hamar. Ha jól tudom, Dai nem féltékenykedik, de talán Gwennek őszintébben beszél erről, mint nekem. Nagyon is érdekel, hogy ő mit érez, és nem csak Ricsi. Kezdek feszült lenni megint, kár volt kiejtenem a kérdés szavait. Hátrébb lépek inkább, hogy barátnőmet ne érje a füst és újra beleszívok a csikkbe.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707805#post707805][b]Gwen L. Blake - 2017.11.11. 10:46[/b][/url]

Anyáskodó vagyok, vele szemben is, mert szeretem. Nem lenne szüksége rá, felnőtt, tud magára vigyázni, de ahogy ő is, én is kimondom a véleményemet. Nem tetszik neki, látom rajta, azonban nem tudok változtatni a tényen, maximum elfogadni, és mivel szeretem, ezt teszem. Egy szóval sem mondom, hogy tegye le a szálat, vagy dobja el, egyszerűen kifejtettem mit gondolok róla, bár számít nekem az egészsége. Válasza túlságosan elutasító, mintha nem kérne a viselkedésemből. Ez fáj, nem szokott ilyen lenni. Hajamba túrva sóhajtok egyet, majd leengedem mindkét kezemet, és őt figyelem. Nem mozdulok, ő sem teszi. Nem válaszolok, inkább egy kérdést teszek fel neki. Nem így szerettem volna megtudni, hogy cigarettát szív. Válasza kielégítő, és tényleg nem akartam számon kérni, ezt félreérti.
- Nem fogok beleszólni, ha ettől félsz. Felnőtt vagy, tudsz dönteni a cselekedeteidről, egyszerűen az egészségedet féltem, de szerintem ez természetes. Ha úgy érzed, neked ez jó, akkor elfogadom. Nem fogom mosolyogva nézni, de elfogadom – adom meg a teljes válaszomat, ennél jobban nem fejthetném ki, mit érzek. Bízom benne, ha neki most ez a jó, akkor elfogadom. Utolsó mondatát hallva, elgondolkozom, hogy meséljek-e a napomról, amit Daival töltöttem, azonban őszinte leszek, ahogy az előbb említettem. Nem veszem fel a hangsúlyt, ahogy ezeket a szavakat kiejti, nem szeretnék vitázni vele, ilyen apróságokon főleg nem. Megértheti mennyire fontos nekem, ezekben az időkben örülök, hogy még közelebb van hozzám. Lehajtott fejjel, a cipőm elejét kezdem vizslatni, bár semmi különös nincs rajta. Egyszerű, fekete cipőorr, ami kicsit koszos. Mondatára felkapom a fejemet, én is elmosolyodom a szavakon.
- Ha függő leszel, első dolgom lesz kigyógyítani téged a csókjaimmal – ígérem meg. Amíg az ajkaimmal lesz elfoglalva, nem fog tudni egy szálat sem a sajátjai közé venni. Közelebb lépek feléje, és észlelem a témaváltó szándékát. Nem ellenkezem, viszont megint megfordul a fejemben, hogy mennyire kéne Dairól beszéljek. Ha nem tőlem tudná meg, majd a sráctól, hogy együtt töltöttük a délutánt, ezért kissé halkan, de vidáman válaszolok. Ebben különbözik Zali a többi korabelitől. Nem az érdekli, hogy miért vele lógtam, vagy történt-e több közöttünk, mert tudja mennyire közeli barátom a japán, már szinte bátyként tekintek rá, hanem a másik testvéréről. Nem sértődöm meg, miért is tenném, a mostani helyzetben természetes dolog, amiért Ricsiről kérdez. Én is ezt tenném a helyében.
- Szeretem, mikor mosolyogsz – mondom a válasz előtt. Kicsúszik a számon, nem időhúzás céljából teszem, egyszerű megjegyzés. A felfelé görbülő vonaltól az arcán nekem is mindig jobb kedvem lesz, a mostani helyzet sem különbözik a többitől. Elgondolkozok, mennyit mondhatok el Zalánnak, vagy a japán mennyit osztana meg velem, de Dai ismer, hogy nincsenek titkaim a barátom előtt, meg a nagy számat is, amin akkor is kicsúszik valami, ha nem akarom.
- Annyit, hogy szerinte Ricsi kicsit gyerekesen viselkedik, viszont másrészről megérti a helyzetét, csak már kínosan érzi magát, amiért miatta vitatkoztok. Ha Ricsi nem ért a te szavaidból, ő fog elmenni, beszélni vele. Érted is aggódik, mert látja rajtad a kialakult helyzet súlyát – ejtem ki az őszinte szavakat. Nem célom felzaklatni ezzel a válasszal, ha úgy döntene, elindul megkeresni a srácokat, visszatartom. amennyire tudom, vagy vele megyek. Nem szeretnék balhét, sem Ricsivel, sem Daival, sem kettejükkel. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha Ricsi és Dai őszintén leülnének beszélgetni négyszemközt. Figyelem távolodó alakját, ahogyan azt is, miként veszi szájába a csikket. Arcom ugyanolyan gondterhelt, és szomorú, ahogy az előbbi szavakat kiejtettem. Most tényleg nem a cigi károsságáról kell a papolást hallgatnia, inkább szeretnék mellette lenni, támogatni őt. Megvárom míg kifújja a füstöt, azonban nem adok neki időt, hogy elszivárogjon körülöttünk, inkább megölelem. Kicsit erősen, ütközök mellkasának, aminek következtében egyet, kettőt hátrálunk, de ez legyen a legnagyobb gondunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707813#post707813][b]Lepsényi Zalán - 2017.11.11. 12:41[/b][/url]

Még szép, hogy nem haragszom Gwenre, amiért fejemhez vágja, hogy amit teszek, az nem egészséges, pontosan tudom, hogy csak félt és jót akar nekem. Ettől még nem repdesek az örömtől, amiért azt hiszi, hogy én nem tudom mindezeket, noha úgy gondolom, hogy normálisan válaszolok neki, egyáltalán nem gorombán, legfeljebb egy kissé érződik a hangomban az érzelmem, mely természetesen nem befolyásolja az iránta érzett szeretetemet. Feltehetőleg, amennyiben nem álltam volna meg cigizni, kellemetlenebb beszélgetés sült volna ki otthon szimplán a fáradtságom miatt. Nem bánok meg semmit, sőt, örülök is, hogy Gwen tudomást szerez a táskámban mindig megbújó cigarettadobozról.
- Köszönöm - felelem büszkén és szeretetteljesen, mivel válasza jó érzéssel tölt el. Örülök, hogy elfogadja és megérti, s nem csinál belőle gondot, noha nem huny szemet az egészségem felett sem. Most is azt érzem, hogy a szavai mögött ott van három év párkapcsolat tapasztalata, ami alatt nem csak felületesen megismertük egymást. Gwen mára már tudja, hogy mennyire magamnak való vagyok, ugyanakkor páromnak is mindent igyekszek megadni, én pedig szintén tisztában vagyok azzal, hogy néma maga sem tudja, mit beszél. Elfogadjuk egymást, mely a hosszú kapcsolat titka, persze ugyanígy ismerjük és értékeljük a másik pozitív tulajdonságait is.
Megnyugtatom, hogy nem leszek függő, remélhetőleg, ám ha ez bekövetkezne, engedni fogom, hogy segítsen kikeveredni belőle. Mondjuk jelenleg már úgy vagyok az egészségemmel, hogy minden mindegy, ami rossz magatartás, de egyszerűen szükségem van időnként egy adag nikotinra. Bár szerintem csak a cigizés művelete az, ami megnyugtat, de gondolkodás nélkül képes vagyok eldobni, ha cserébe csókokat kapok. Ez nem kérdés.
- Ha csókokkal gyógyítasz, akkor esélyem sem lesz rászokni - felelem és adok egy puszit a homlokára. Ahogy őt ismerem, null-huszonnégyben képes lenne csókolni, illetve lefoglalni, csakhogy ne húzzak elő egy szálat se a dobozából. Hideg arca árulkodik, örülök, ha sétálgatott és kikapcsolódott kicsit az egyetem mellett, főleg, hogy Daira is van ideje. Nem tudom, hogy milyen szemszögből nézzem a találkozásukat, de Dainak is kell a barátokra támaszkodnia, mert sejtem, hogy ő is kényelmetlenül érzi magát miattam. Bárcsak vége lenne már valahogyan, de nem tudom, hogy mikor fog megbékélni a két testvérem.
Muszáj rákérdeznem, s görcsösen figyelem Gwen válaszát, ami még nem érkezik el. A mosolyomra tett megjegyzésére csak jobban el elvigyorodom. Anno Panka is mindig a mosolyomat emlegette, főleg az ekkor megjelenő két kis pontocskát, avagy bemélyedést a szám két oldalán. Gwen is gyakran teszi, szóval lehet tényleg különleges, igaz, ha egy srác alapjáraton komoly természetű és ritkaságnak számít, ha arca vidáman húzódik felfelé, akkor megragadó tud lenni tőle egy-egy mosolygás.
- Sokszor mondtad már - felelem kedvesen, s ezzel nem arra akarok kilyukadni, hogy már hallottam tőle párszor és kezd unalmassá válni. Mivel tudom, hogy szereti mikor mosolyok, ezért nem fogom vissza magam. Nem is lennék képes rá, Gwen annyira aranyos, hogy egy gladiátort is megnevettetne. De vissza Daira. Bólintok kettőt, mindenféle meglepettség nélkül. Nem számítottam másra, feltéve, hogy Gwen a teljes igazságot mondja most el nekem. Daisuke érettebben tudja kezelni ezeket a helyzeteket, míg Ricsi olyan, mint egy nagy gyerek. Mindkettőt úgy szeretem, ahogy vannak és azért, amilyenek, mégis örülök, hogy Dai részéről nem kell szélsőséges érzelmektől tartanom.
- Ez annyira rá vall - reagálok rá és elnézek Gwen válla felett a tájra, csupán néhány pillanatra. - Örülök, hogy ennyire helyén kezeli a szituációt és Ricsit is. Amúgy meg talán nem lenne rossz, ha ők ketten is beszélnének a távollétemben, lehetőleg verekedés nélkül. - Utóbbit teljesen Daira szeretném bízni, nem szólok bele, hogy Ricsi és Dai hogyan oldja meg a konfliktust, de azért aggódok, és egyben reménykedek, hogy rendben menjen minden. Ricsi sem vadállat, szerintem nem esne Dainak, ha látja, hogy békés szándékkal közeledik felé.
Hátrébb lépek és újból számhoz emelem a cigit. Az, hogy engem megvisel a két srác balhéja - mely tán mondható hármunk problémájának is -, az természetes, azonban Gwen arcán is szomorúságot fedezek fel. Remélem ő nem fogja szívén viselni az ügyet, mert akkor nem tudom, hogy mit csinálok, de semmi jó nem fog kisülni belőle. Ha Gwent is kicsináljuk emiatt, akkor gondolkodás nélkül fogom itt hagyni ezt a helyet, hátrahagyva az egész családomat, és kimenekítem a szőkét a megőrülés karmából, amiben én már egy ideje sínylődök, ahogy azt a cigaretta is mutatja. Felveszem arcának szomorúságát, együtt érzek vele, mialatt megfogadom magamnak, hogyha ezt sokszor fogom tapasztalni rajta, akkor költözünk.
Hirtelen érkezik a mellkasomnak, mitől hátrálok néhány lépést. Ajkaim elnyúlnak az ámulástól, hiszen Gwen úgy viselkedik, mint aki a sírástól sebesen menekülne a karjaimba. Még a fele cigi nem égett el, mégis határozottan dobom bele a tóba, hogy immáron két szabad kezemmel szorosan magamhoz ölelhessem barátnőmet. Láttam arcán a szomorúságot, de nem hittem, hogy ennyire erős érzelmek járják át. Megijedek, hogy tán súlyosabb a helyzet, mint elsőre sejtettem.
- A fiúk miatt lettél szomorú? - kérdezek rá, noha feltételezem a választ. Egyik kezemmel hátánál a kabátján keresztül szorítom magamhoz, másikat felemelem és hajába túrok tarkójánál. - Gwen, ha rajtad is nyomot hagy a mi hülyeségünk, akkor egyik napról a másikra fogom beadni a kiiratkozó levelemet és elhúzunk a francba! – mondom gyorsan pörgetve a szavakat, ideges és mérges kezdek lenni részben magamra is, hogy ilyen állapotba sodrom a lányt. Látszik, hogy ha magamról van szó, akkor képes vagyok hónapokon keresztül mazochista lenni, de amint barátnőm kezdi azt érezni, amit én is, akkor nem ismerek tréfát. Talán még sosem hallott ennyire határozottan beszélni Gwen, hangsúlyomban is érezheti, hogy esélye sincs megváltoztatni a szándékomat és nem viccelek a kiiratkozással sem. Annyira nem érdekel ez a képzés, bár jól jönne a papír, de ha ezen múlik, megyek egyetemre, vagy egyből dolgozni, a fiúkkal meg majd külön tisztázom a dolgokat. Gwen ezen reakciója nagyon megnövelte a pulzusomat, haragos vagyok, bár magam sem tudom, hogy kire is pontosan. Hogy enyhítsem bánatomat, amennyire engedik a kabátok, egymáshoz bújunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707832#post707832][b]Gwen L. Blake - 2017.11.11. 16:56[/b][/url]

A testi egészsége is fontos számomra, azonban a cigi sok mindennek a jele. Az emberek többsége nem szórakozásból, vagy divatból veszi elő, Zalánt sem ilyennek ismerem. Komoly lelki gondjai lehetnek, ha ilyen eszközhöz nyúlt. Belül szomorú vagyok, hisz nem tudok segíteni rajta, pedig nagyon szeretnék. Nem gondoltam, hogy idáig fajulnak a dolgaik, senkit nem szeretnék hibáztatni, de mindhármukat szörnyű ebben az állapotban látni.
Elmondom, mit érzek a cigarettával kapcsolatban, viszont nem követelem, hogy tegye le. Ha neki ez most fontos, és nem fog mindennap egy dobozzal elszívni, akkor nem hisztizek miatta. Felnőtt, el tudja dönteni, mire van szüksége. Szavaira egy apró mosoly jelenik meg arcomon. Emiatt nem fogunk összeveszni, vagy szakítani, annál erősebb a kapcsolatunk. Figyel arra, hogy nem díjazom a helyzetet, ezért nem gyújtott rá előttem, nekem is muszáj figyelembe vennem a helyzetét. Nem is a kötelező, inkább magamtól szeretném. Azt hiszem, ezt nevezik figyelmességnek. Nem akarom ráerőltetni az akaratomat, nem is tudnám, ismerve őt.
A függőséget említve, talán picit elhülyéskedjük az egészet, mindketten tudjuk, hogy nem tudná azzá válni. Maximum én lennék a függősége, de azt már sikerült elérnem. Én azért egy igen pozitív választ adok neki. Nem kell rászoknia a nikotinra, ha a csókjaimat szeretné, anélkül is kaphat eleget. Elmosolyodom a válaszára, kicsit közelebb is húzódom, ne kelljen olyan messzire hajolnia, ha puszit szeretne adni. Olyan édes ilyenkor, mintha egy romantikus filmben lennénk a főszereplők. Álljunk meg egy szóra. Ez így is van, a mi történetünkben, ami reményeink szerint happy end-del fog végződni, és a nem levetített jelenetek után is boldogok leszünk egymás oldalán. A filmekben hány pár marad vajon együtt a the end felirat után? Velünk így lesz, nem engedem el magam mellől, ahogy a múltkor mondta, akarom őt.
Még mielőtt rendesen felelnék a kérdésére, megemlítem az egyébként egyértelmű mondatot. Rengetegszer hallotta a számból, ezt mind a ketten tudjuk, de amíg nem zavarja, addig fogom emlegetni számára. A napok többségében komoly srác, ezért örülök mindig, ha mosolyogni látom, ilyenkor mindig nagyon aranyos a kis gödröcskéivel együtt. Engem is még ugyanilyen cselekedetre késztet egy belső erő.
- De ilyenkor még nagyobb lesz a mosolyod, és azt nagyon szeretem – adom meg az őszinte választ, miért emlegetem olyan sokszor a csodás mosolyát. Nem ez volt az egyetlen dolog, amivel levett a lábamról, de kétségtelen, hogy fontos tényező. Kíváncsiságát látva, megadom, amit szeretne hallani, válaszolok a Dai-s kérdésére. Nem szívesen hozom fel ezt a témát, mindhármuknak szomorú erről beszélni, amit teljes mértékben megértek. Ma is próbálta nem mutatni mennyire fáj neki, hogy Zalán és Ricsi ilyen dolgon veszekednek. Nem akarja elvenni Ricsitől a fiatalabbat, de fordított esetben lehet ő is hasonlóképpen reagálna, csak elrejtené az érzéseit, és csöndben lenne féltékeny. Az ő részéről sem tudok többet tenni, mint néma támaszként mellette lenni a nehéz időkben. A tehetetlenség a legrosszabb érzés, amit az ember átélhet, ha számára fontos emberekről van szó. Nehéz szívvel nézem a három fiú szenvedését, mind a hármuknak megvannak az okai, amik teljesen érthetőek. Legszívesebben leültetném őket egy szobába, és addig nem engedném ki őket onnan, amíg nem beszélnek a problémájukról őszintén. Ha ez lehetséges lenne, még Veritaserumot is próbálnék venni, akár Zsebpiszkos közből, vagy mi a neve Angliában annak a helynek. Az első mondatnál nem néz rám, amit nem veszek zokon, ha Dai arra ment volna vissza, akkor azt mondanám, hogy utána néz, de így inkább a távolt vizsgálja.
- Dai szeretne Ricsivel beszélni, de tart attól, hogy ő otthagyja, és nem hallgatja meg, mert túl önfejű, de erőszakkal sem szeretné ott tartani, akkor rosszabbra fordulnának a dolgok, viszont te fontosabb vagy számára, mint a másik levitás, és téged szenvedni látnia szörnyű, ahogy nekem is – mondom őszintén. Remélem a japánt nem fogja zavarni, hogy elmondtam Zalinak, azonban mindent miattuk teszek, hátha előbb oldódni tud a feszültség. Az utolsó két szót halkan teszem hozzá, most nem én vagyok a fontos. Én máskor is el tudom mondani az érzéseimet számára, illetve terhelni sem szeretném ezzel, van elég problémája. Arcomra kiül a szavak súlya, féltem mind a hármukat, mert ezzel tönkreteszik magukat, és egymást is.
Figyelem az összes mozdulatot, amit tesz velem szemben, ebben a hangulatban, ami őt is, illetve engem is ér, nem foglalkozom a cigarettával, egyébként is, az előbb mondtam, hoyg hagyom érvényesülni a döntését ebben a kérdésben. Szívem gyorsabban kezd verni, ahogy a mosolya eltűnik. Gondolkozás nélkül lépek közelebb hozzá, és fonom köré a karjaimat, hátha ott valamivel könnyebb lesz számára. Szorosan fogom közre, miután hátrálunk pár lépést. Karjával egy dobó mozdulatot tesz, amiből én nem látok semmit, inkább a testemen érzem, ahogy az izmai mozdulnak, majd mindkét kezével ő is átölel. Nem kérdezem mi lett a cigarettával, majd veszek neki másikat, amiért miattam dobta el. Kérdésére felemelem a fejemet, mélyen a szemébe nézek, ha lehet, a szívem még többet ver egy másodperc alatt. Padhelyzetben vagyok, ha az igazságot mondom, akkor átragadhat rá a bánatom, míg a hazugsággal nem megyünk semmire, és képtelen lennék rá vele szemben.
- Aggódok miattatok. Látom mindhármatokon, hogy tönkretesz titeket a helyzet, ketten még többet is mondtok, és szívem szakad meg, mert nem tudok segíteni semmiben – adom meg az őszinte választ. Ne érezze magát rosszul ettől, nem az ő hibája. Arcomat, ahogy már ezerszer is tettem, a mellkasába fúrom. Ujjainak érintése megnyugtat, bár ő sem érzi magát jobban, mint én. Nem volt szándékom megölni a hangulatot. Szaporábban veszem a levegőt a gondolatra, hogy miattam lett most ilyen, még egy lapáttal tettem az érzéseire, amik eddig is gyötörték. Most sem a testvérei miatt szomorú, én váltottam ki belőle ezt az érzést. Mondatára felkapom a fejemet. Ijedten nézek rá, ne, miattam nem hozhat ekkora döntést. Megrázom a fejem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat.
- Nem Zalán, miattam nem mehetünk el. Tisztáznod kell a testvéreiddel, és távolról ez lehetetlen. Foglalkozz előbb velük, én jól leszek – ejtem ki a szavakat ijedten. Eddig sem gondoltam magamra ilyen szempontból, de az ő kapcsolatukat illetően, nekem semmi közöm hozzá. Ne miattam menjünk el, akkor még nehezebb lesz tisztáznia Daival, és Ricsivel a kapcsolatát, én ebben mellékszereplő vagyok. Ha szomorú vagyok, akkor majd valahogy legyőzöm, vagy megpróbálok vidámnak látszani. Hangsúlya alapján nem akar ellentmondást a részemről, azonban nem engedhetem, hogy miattam ekkora áldozatot hozzon. Majd egyszer elköltözünk, ha kijárta az iskolát, és minden rendben lesz, addig nem hagyhatom, hogy miattam elkerüljön a családjaitól. Most már tényleg a sírás kerülget, amiért ilyen helyzetbe hoztam, de erős leszek, nem hagyok utat a sós cseppeknek.
- Nem szeretném, ha később megbánnád a döntésed, amit miattam hoztál – vallom be őszintén. Mindennél boldogabb lennék, ha költöznénk, viszont nem ilyen áron szeretném elérni. Mindkettőnknek könnyebb, ha nyugodt állapotban történik, nem ilyen feldúltan, az egyikőnknek sem lenne jó. Legfőképpen neki nem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707846#post707846][b]Lepsényi Zalán - 2017.11.11. 19:35[/b][/url]

Sosem próbáltam még csábítani a mosolyommal, maguk a csajok tudatták velem, hogy előnyös, ha kimutatom a jó kedvemet. Összesen két lányról van szó és mindkettejüknek hiszek, de ettől még nem fogok kéretlenül is vigyorogni. Ha kihasználnám ezt a képességemet, elveszne a hitelessége, mely tán a varázsát adja. És valóban, mikor ezt megjegyzi, jobban elmosolyodom valamennyi alkalomkor. Az aranyos téma után azonban muszáj beszélnünk Dairól is, és magamban is mérgelődök, hogy miért engedek kíváncsiságomnak, illetve aggodalmamnak, mikor tudom, hogy meg fog viselni a téma.
- Teljesen jogos, amit Dai érez, mondjuk szerintem ez függ Ricsi pillanatnyi állapotától is. Bár tény, hogy addig semmi baja sincs, amíg nem jön szóba Dai. Akkor hirtelen hisztissé válik és most már én is félek kicsit, egy ideje nagyon ügyelek arra, hogy mit mondok ki előtte. A tapasztalatok ellenére én még hiszek abban, hogyha Dai higgadtan és normális ember módjára közeledik felé, akkor nem fogja elüldözni. Nagyon csalódnék benne -  felelek rögtön a testvéri gondolatra reagálva, de attól még elszomorodom amiatt is, hogy Gwen és Dai látja, miként szenvedek. Pedig nagyon igyekszem nem látványosan tenni, de mindketten tudnak olvasni a sorok között, Gwennek már az is egy utalás, hogy kezemben cigarettát lát. Ami pedig Ricsit illeti, félek vele felszabadultan beszélgetni, s ez testvérek között gyalázat. Tudat alatt válogatom meg szavaimat, nehogy véletlenül is szóba kerüljön a testvériség. Nem kerülök senkit sem, mert megvan az a megfelelő indokom, hogy Gwenhez költöztem, ugyanakkor az utóbbi pár napban keveset láttam őt, ahogyan Dait is, szimplán azért, mert felismertem, hogy ha sokat vagyok velük, akkor előbb-utóbb megőrülnék. Muszáj kivennem szabadságot az élettől, amíg megnyugszom és erőt gyűjtök a második menethez.
Megérint Gwen szomorú arca, valamint a mozdulatsor, ahogyan karjaimba veti magát. Amint felfogom a történteket, szándékosan ejtem ki kezemből a cigarettacsikket, mely egyenesen a vízbe esik, és annak felszínén alszik ki lángja. Magamhoz ölelem Gwent és emelkedő pulzussal kérdezek rá a kiváltó okra. Mikor felemeli fejét, aggódástól csillogó tekintetemmel találja alig több, mint öt centi távolságra magát. A választ hallva fájdalmasan szorítom össze szemeimet és sóhajtok egyet. Gondoltam… És Gwennek van igaza, egyenesen tönkretesz minket ez a helyzet, mondjuk én már egy éve ezt érzem, ha nem Ricsi miatt, akkor előtte apám kavarásától. Ahogy visszafúrja mellkasomba az orcáját, én az ég felé emelem arcomat, mintha a fentiektől várnék segítségét, noha nem hiszek senkiben, hogy valaki lakozik a csillagok között. Nem istennek kell ez megoldania, majd én gondoskodok magamról. Így is van, mérgesen, de határozottan mondom ki ellentmondást nem tűrő szavaimat, hangom rekedtes is kissé mellé, azonban igyekszem újra lehiggadni, ennek reményében továbbra is szorosan ölelem magamhoz Gwent.
- De mit tehetnék? - felelem rá szinte egyből, alig fejezi be az utolsó szavát. Francba, nem bírok nyugodt maradni. - Mindkettővel jóban vagyok, Ricsi féltékenységén én nem tudok változtatni és ő sem, pedig igyekszik. Ha velük maradok, és nem változik a helyzet, akkor előbb-utóbb én is meg fogok őrülni. Egyedül még eljárok pszichológushoz, veled azonban már nem vagyok hajlandó. Ha velük vagyok, az a baj, ha nem vagyok velük, akkor pedig az. Sőt, ha egyikkel többet vagyok véletlenül, szintén szemet szúr a másiknak és én ezt az egészet nem vagyok hajlandó végigvinni. Tényleg fogalmam sincs, hogy mit kellene tennem - fakadok ki jóval hangosabban, mint ahogyan eddig beszéltem.
- Miattunk! - Vagyis magam miatt is. Lehet, hogy egy hét vakáció is elég lenne, de most, hogy láttam Gwen őszintén szomorú arcát, nagyon mehetnének van. Ha külön-külön is nézzük a dolgokat, nekem amúgy is jól jönne egy kis távollét, ha pedig én megyek, természetesen viszem Gwent is, de ez visszafelé is érvényes. Egyedül nem megyek sehová, inkább szenvedek a családi gondok miatt. Beszélnem kellene Ricsivel, de mit? Mit mondjak? Nem változik egyik napról a másikra az egyébként normális és érthető féltékenysége. Viszont ha már kibékülnének Daival, nekem az is elég lenne.
- De igazad van, aludjunk még rá - teszem hozzá néhány mély levegővétel után és valahonnan a túlvilágról visszacsalogatom az ép eszemet. Lazítok az ölelésen és kihúzom magamat, mint aki kész lenne az indulásra. Hideg van, lassan elindulhatnánk haza. Gwenhez, azaz haza.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=707923#post707923][b]Gwen L. Blake - 2017.11.11. 22:49[/b][/url]

Nem olyanok vagyunk, mint a többi pár. Számunkra nem kell a látszat, hogy másnak is feltűnjön a kapcsolatunk, vagy rakunk fel mindenhova csókolózós képeket. Mi tudjunk a köztünk lévő kapocs erősségét, fontosságát, senkinek nem akarunk bizonyítani semmit. A jelenet másnak nem jelenthet semmit, de én ismerem Zalánt, aki nem mosolyog a nap összes órájában, ezért ez a görbe vonal, sokat jelent számomra. Én is elmosolyodom, pusztán a jelenlététől is boldog vagyok.
Sajnos, vagy nem sajnos, vannak nehéz idők is egy kapcsolatban, bár most nem teljes mértékben a miénkről van szó, hanem az övékéről, a testvéreivel. Azon kívül, hogy a barátom, és a másik két sráccal is jó viszonyt ápolok, nekem semmit közöm az egészhez. Vagyis nem lenne, ha nem venném a szívemre, ahogy mindennap látom őket szenvedni. Egyikőjüknek sem jó ez az állapot, viszont segíteni nem tudok, a lélekjelenlétemen kívül.
- Ricsit egy nyugodt pillanatában kell elkapni, mikor lehet vele beszélni. Nem szabad felzaklatni, különben rosszul kezeli a helyzetet. Abban a pillanatban talán tudná Dai, hogy mit kell mondani, ahogy Ricsi sem kezelné rosszul az egészet. Muszáj megbeszélniük a helyzetet valamilyen úton módon – ezekkel lehet nem mondtam újat a barátomnak, inkább csak a gondolataimat teszem közzé számára. Ricsinek is fel kell nőnie, míg a rellonosnak türelmesnek lennie, főleg, ha átérezni a másik helyzetét. Mind a kettejüknek nehéz a helyzete. – De idővel meg fognak békélni, ha nem szeretnének elveszíteni téged. – próbálok pozitív maradni a jövővel kapcsolatban, ahol Zalán nem kerül az őrület peremére, és mindkét sráccal jó a kapcsolata.
Az én állapotom semmi az övékéhez képest, ez most nem fontos. Próbál rejtegetni, azonban egy apró lefelé görbülő megnyilvánulás is elég, hogy látszódjanak az érzéseim. Az előttem álló levitás nem ostoba, tetteimből érzi, hogy nincs minden rendben. Szinte bevágódom karjai közé, szorosan ölelem magamhoz, majd felemelem tekintetemet, és aggódó arcával találom szembe magamat. A költözéses dolog megijeszt, nem célom elválasztani őt senkitől, főleg nem a testvéreitől, ezért ellenkezek olyan hevesen. Még a végén engem utálnának meg, bár akkor közös ellenség lennék, és nem egymást bántanák. Először tétovázom, ez az a hangsúly, amikor nem merek ellenkezni, és nem félelemből, hanem mert tudom, hogy esélytelen. Megérint, amiért megint velem törődik maga helyett, de most lehet önző. Én megleszek, nem lesz semmi bajom.
- Ha próbálkozik, az már félsiker, még egy kis időt talán hagyni kéne neki. Nem mennének el odáig, hogy megőrülj, annál sokkal jobban szeretnek, csak még nem tudták feldolgozni az új helyzetet. És én sem örülnék, ha pszichológushoz kéne járnod. Ha odáig fajulna a helyzet, én tennék rendet közöttük, és ültetném le őket egy szobába, hogy addig nem jöhetnek ki, míg nem beszélték meg – egyre közelebb vagyok a síráshoz, pedig nem szeretnék. Ha Zalánról van szó, nem ismerem a határokat. Nem zavar a hangerő, ha így szeretné kiadni magából az érzéseit, felőlem akár kiabálhat is. A miattunk szó hallatára, alsó ajkaimat beharapom. Elgondolkozom, hogy tényleg jobb lenne lelépni, legalább egy kis időre, magunk mögött hagyni a gondokat, mindent és mindenkit, csakis egymással törődni. Tényleg ez lenne a megoldás? Mélyen a két sötét szemébe nézek, utána szólalok meg.
- Ha úgy érzed, szükséged van rá, akkor mehetünk. Nem érdekel a hely, ha pár hétre eltűnünk, az még talán nekik is jót tenne. Ketten, együtt – nézek rá komolyan. Ha erre van szüksége, akkor egy szavába kerül, és máris lerepülhetünk, akár a világ másik végére. Nekem mindegy hol vagyok, csak vele lehessek.
Bólintok utolsó szavaira, miután az utolsó levegőt is kifújta. Eltávolodom tőle, de kezemmel megfogom az övét, ezzel jelezve, hogy számomra tökéletes, ha most elindulunk hazafelé. Egy kapcsolatot nem mindig jellemeznek boldog pillanatok, most mind a ketten feszültek vagyunk, de nem egymás miatt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=708556#post708556][b]Bálint Fruzsina Ingrid - 2017.11.19. 00:35[/b][/url]

Nagyon rákaptam újabban arra, hogy olyasmit csináljak, amit nem kéne. De miért teszem? Általában nem szokott gond lenni velem, viszonylag nyugis gyerek voltam, és oké, eddig kijárási tilalomnál nagyobb balhékat még nem műveltem. Ez azonban kicsit más. Valamit hiányoltam az életemből, valamit, ami kicsit feldobja az adrenalin-szintem, de másokra nem hozok nagy bajt vele.
Marad a kijárásszegés, azért bennem nincs akkora vakmerőség, hogy tudatlanul baromságot műveljek. Jó, ez is az. Az előbbi is csak kifogáskeresés a részemről.
A faluban sétáltam, hajnalok hajnalán, miután már képtelen voltam aludni. Leosontam, amint úgy ítéltem meg, hogy prefektus-mentes lehet a terep. Ezt a stéget még sosem láttam. Kicsi, régi, csendes, pont nekem való ahhoz, hogy összeszedjem a gondolataim, és reggelre visszacsámborogjak, mintha mi sem történt volna. Ja, roppant jó elgondolás… egy idiótának. Úgyis pechem lesz, eddig még minden alkalommal elkapott valaki, de hát itt, egy ilyen parányi faluban, ahol jóformán mindenki ismer mindenkit, ki árthatna nekem?
Arról nem is beszélve, hogy egy rakat auror áll rendelkezésre, szóval a biztonságérzetem tök rendben van. Azt hiszem.
Nagyot szippantottam a friss, éjszakai levegőből. Sokkal jobb, mint a nagyvárosi szenny, mostanra a tüdőm is hozzászokott ehhez a máshoz nem fogható aromához. A nagyvárosokban tele van kipufogógázzal, meg mi egyéb mocsokkal, vidék és város levegője közt határozottan érezni a különbséget.
Jól esett hallgatni az aprócska neszeit a tónak: békabrekegés, tücsökciripelés, mi egyéb.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=708584#post708584][b]Adam Kensington - 2017.11.19. 18:42[/b][/url]

Az estémet a Fővárosi Ispotályban töltöttem. Egy beteghez hívtak. Nem volt egyértelmű a diagnózis. Segítettem benne a gyógyítóknak. Megvizsgáltam én is a pácienst. Sajnos, mint kiderült, annak volt igaza, aki a súlyosabb betegség mellett tette le a voksát. Úgy negyed órája végeztem ott. Most érkezem meg a faluba. Olybá tűnhet, mintha idehoppanálnék, hiszen egyszer csak feltűnök a település szélén. Pukkanás viszont nem kíséri megjelenésem. Ennek az az egyszerű oka, hogy nem hoppanálva jutottam ide. Nem tudok hoppanálni. Nem vagyok varázsló. Soha nem voltam. Csak éppen villámgyorsan mozgok. Mint minden fajtársam.
Kezemet zsebre teszem és úgy döntök, nem a falun átvágva indulok a ketyerekereskedés felé, hanem némi kerülővel. A tavat is útba ejtem. Van ott valaki, már innen érzem az illatát, hallom pulzusát. Nemsokára szemem elé is kerül. Egy fiatal lány ül a stég végén. Biztos egy kiszökött bagolyköves. Csak a szokásos. Hiába nehéz bakancsaim, nesztelen léptekkel haladok a parton, ráérősen. Hol a sötét víztükröt figyelve, hol a diákot.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713072#post713072][b]Sebastian Jared Selwyn - 2018.01.26. 17:44[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713111#post713111][b]Eliades Nesztor - 2018.01.26. 23:03[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713113#post713113][b]Sebastian Jared Selwyn - 2018.01.26. 23:50[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713131#post713131][b]Eliades Nesztor - 2018.01.27. 19:21[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713156#post713156][b]Sebastian Jared Selwyn - 2018.01.28. 13:02[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1096&post=713340#post713340][b]Eliades Nesztor - 2018.02.01. 15:37[/b][/url]