Adam

Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy a téma amit felhoztam nem egyszerű. Ahogy azzal is, hogy ezzel tulajdonképpen akár felszínre hozhatok olyasmit is ami Adamet bánthatja, mint például újfent végiggondolni az életének körülményeit... Biztos voltam benne, hogy már elég sokszor megtette. Éppen ezért aztán nagyot koppant a felismerés, amikor a válaszának hangszínét meghallottam: Valószínűleg éppen elégszer tette meg a múltban ahhoz, hogy ez a beszélgetés semmilyen különösebb érzelmi tortúrát ne okozzon neki. Mégis, azért egy picit elszorult a torkom, amikor kimondta az igazat. Annyira szerettem volna tenni valamit, amivel éreztethettem volna vele az együttérzésemet, megérinteni, vagy mondani valami okosat... De úgy gondoltam valószínűleg egyáltalán nincsen rá szüksége, és csak furcsán venné ki magát az egész, így aztán nem tettem semmit. Ám a tekintetemen, ha rám nézett, azért láthatta, hogy rendesen össze vagyok zavarodva. Tulajdonképpen nem csak miatta, magam miatt is. Nem voltam benne biztos, hogy valaha tanúsítottam ennyi empátiát bárki iránt. Általában ilyen mértékben nem vettem a fáradságot, hogy megpróbáljam átérezni mások helyzetét, ezt egyértelműen ő hozta ki belőlem. Végigsuhant az elmémen a gúnyos gondolat, hogyha így folytatom, valószínűleg kidobnak a Rellonból és egészen a Navinéig repülök, de ezt hamar elhessegettem. Igazság szerint nem volt gondom ezzel a szereppel, ugyanis Adam társaságában nem találtam nehéznek, hogy belehelyezkedjek.
A következő mondata nem segített sokat a helyzeten, csak annyit tudatott velem, hogy a már eredetileg nem túl kedvező szituációt sikerült megfejelni egy még sokkal kellemetlenebb tényezővel. Ijesztően tárgyilagosan beszélt róla, és bár tudtam, hogy rengeteg ideje volt hozzászokni a gondolathoz, azért mégis kissé nehezen tudtam félretenni a dolog természetellenességét. Lehajtottam a fejem, a cipőm orrát bámultam, kicsit elkezdtem lóbálni a lábaim, és közben azon tűnődtem, mit is mondhatnék.
A következő megállapítására azonban felkaptam a fejem, és újra Adamet kezdtem el nézni. Persze, hiszen erre tulajdonképpen már magamtól is rájöhettem volna... Valami mégiscsak itt tartja őt, minden ellenére. Tulajdonképpen ez a lényeg.
- Szóval, miért érdemes élni? - kérdeztem tőle vicces hangnemben, de egyébként teljesen komolyan, amit (ha nem lett volna egyértelmű), abból tudhatott, hogy nem vettem le róla a pillantásom és vigyorogtam el a dolgot, hanem szépen lassan a mosolyom eltűnt, ám a tekintetem továbbra is kíváncsian kémlelte arcát. Érdekelt, hogy neki mi a "hátráltató tényező". Mi az, ami itt tartja velünk. Ha már belementünk a dologba, szerettem volna hallani. Úgy gondoltam, azok a dolgok amelyek őt maradásra tudják bírni, csodálatosak kell hogy legyenek. Márpedig ha azok, akár ha csak Adam számára is, de szeretnék róluk hallani.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Felelősséggel tartozni. Érdekelt, hogy vajon Adam számára ez mit is jelent pontosan. Sokféleképpen lehet felelősséggel tartozni valakiért, ráadásul különböző mértékben is. Vajon véresen komolyan érti, vagy inkább csak jelképes, hogy legyen kiért tennie és lennie? Erre úgy döntöttem inkább ilyen formában nem kérdezek rá, hanem ha már itt tartunk, kérdezem azt, ami ténylegesen érdekel. Nem szerettem nagyon köntörfalazni egyébként sem, hacsak nem volt rá feltétlenül szükség.
- És mi az éppen aktuális? Vagy... Ki? - tettem fel a mai nap során már egyáltalán nem első vájkálódós kérdésemet. Úgy voltam vele, hogyha ilyen értelemben gátlásai lennének, már eddig sem jutottunk volna el a beszélgetésben.
- Szóval tulajdonképpen benned is funkcionál az életösztön. - dünnyögtem magam elé halkan a megállapításomat. Ez érdekes kérdéseket vetett fel, hiszen Adam tudtommal azért nem számított teljes mértékben élőnek... Érdekeltek volna a részletek, mi az, ami alapján mégis az, mi az, ami alapján nem annyira. Úgy tűnik, az életösztön kérdése az előbbi kategóriába volt sorolható. Ez elgondolkodtatott egy pillanatra de aztán rájöttem, hogy nincsen ebben semmi furcsa. Nem emberi sajátosság ez, rengeteg élőlényben megvan, miért pont a vámpírokban ne lenne?
- Tudod, hogy más vámpírok hogy boldogulnak el ezzel? - kérdeztem tőle, mert felötlött bennem, amikor az utolsó elmormolt mondatát meghallottam. Arra ugyan nem kérdeztem rá, ki és miért és mégis hány évvel ezelőtt változtatta őt át, de érdekelt volna, mennyire tartja a kapcsolatot a többiekkel, egyáltalán mennyien vannak, és hogyan gondolkodnak erről. Neki is biztosan segítség lehet ha érzi, hogy nincsen egyedül a dilemmával. Bár nem tudtam, Adamnek erre mennyire lehet szüksége. Kicsit elmosolyodtam, mikor rájöttem, hogy a beszélgetésünk során most mondtam ki előszőr, tényszerűen azt, hogy ő egy vámpír. Volt ebben valami érdekes azt tekintve, hogy már mintha mióta tudtam volna, és a beszélgetésünk is ekörül forgott valamennyire. Tudtam, és ő is tisztában volt vele, hogy tudom. Pedig nem is mondtam semmit. Milyen érdekes, hogy néha tényleg mennyire nem a szavak számítanak, amelyek elhagyják az ember száját.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

A hold sápadt sugarai pont azt a fát választották maguknak, mely alá kincsemet rejtettem. Mint ezer tündér játszottak a törzs körül, a földből kiszabadult gyökereken ugráltak és hol előtűntek, hol elbújtak a sötétség mögött. És ezek a milliónyi fénynyalábok mutattak nekem utat a táskámhoz. Ahhoz az egyszerű fekete szövetdarabhoz, mely a megmaradt dolgaimat tartotta magában, és védelmezte minduntalan. Talán még senkinek sem mutattam meg, mindig, miután felöltöztem és kivettem a szükséges tárgyakat, szépen visszatettem a helyére, és reggelig nem is bántottam.
Ma sem volt másképp, bár mikor belenéztem elhúzott ajkakkal tapasztaltam, hogy csinos kis tartalékaim a napok múlásával egyre jobban apadtak. Már a fele sem volt meg annak, amit magammal rángattam, csupán öt doboz maradt és kettő üveg.
Kihalásztam az egyik dobozból egy szálat és egy gyújtót, majd, az egyik fának dőlve, az árnyékok takarásában rágyújtottam. Nem minden nap szoktam, de most muszáj volt. Megint ő járt a fejemben, és ezt kellékek nélkül, önerőből mégis hogyan győzhetném le?
Kifújtam a füstöt és figyeltem, ahogy elillan a csillagok felé sodródva. Ma is gyönyörűen ragyogtak, mint ékes ruhájú hölgyek a fekete parkett kövein táncolva, lágyan, és kecsesen.
Újból ajkaimhoz emeltem "mentőövem", beleszívtam, ám kifújni már nem volt időm. Hangos csobbanás ütötte meg fülem a tó felől, mintha valami belezuhant volna, vagy kiugrott volna belőle. A néma csendben még hangosabbnak tűnt a zaj, és meglepetésemben majdhogynem addig tartottam benn a füstöt, míg tüdőmet el nem kezdte kemence módjára perzselni.
Köhécselve léptem elő a fák közül, a stég felé tartva. Kíváncsi voltam mi volt az. Talán csak egy hal, melynek hangját felnagyította az erdő?
A stégre lépve kinyújtottam nyakam, egy utolsót köhintve, és próbáltam kivenni valamit a szürkeség paplanja alól.
- Hahó? - Volt valaki a tóban, vagy valami. A hullámok agresszíven fodrozódtak, a cseppek sikítva zuhantak vissza a vízbe, de az alakot kivenni teljesen tisztán képtelen voltam, mintha a sok víz mellett egy adag sötétséget is ráöntött volna az este.

Mint valami bamba, álltam a stég lábánál, és próbáltam kivenni az alakot, ahelyett, hogy segítettem volna. Ember volt, ebben egészen biztos voltam, de még mindig nem értettem, hogy mit keresett a hideg vízben. Fürdeni akart? Na de este, és pont télen.
Az alak egyre közeledett a stéghez, köhécselve, nyögve-nyelve, de valahogy a meglepetésem még mindig nem engedett. Egyszerűen nem voltam képes normálisan kezelni a stresszhelyzeteket, mindig lefagytam és képtelen voltam motszanni, míg el nem hárult  a dolog. Akármi történt, én csak álltam és néztem, várva, hogy más végezze el a munkát, hogy más nyújtsa jobbját, még ha én közelebb is voltam.
A hangok téptek ki ebből a borzalmasan merev és dermesztő állapotból, Lotti hangjai. Azonnal felismertem őket, és hirtelen ismét éreztem, hogy testem a saját irányításom alatt tudhatom.
Nem törődve térdeimmel levetettem magam a szálkás deszkákra, és amennyire csak tudtam előredőltem, hogy mindkét kezemmel meg tudjam markolni a lányt. Szerencsére nagykabátban volt, és a kabáton bőven akadt mit fognom, így képes voltam kiemelni őt a vízből, bár közben a cigarettám, mondani sem kellett, tönkrement a víztől. De megérte, ha Lottiról volt szó.
- Mégis mit kerestél a vízben? - hangom lágy volt és simogató, ahogy egy nedves tincset kihúztam a lány arcából. Teljesen elázott, és bőrén éreztem, hogy a lány már egészen átfagyott, csontig hatolt nála a kegyetlen, jeges víz.
- Van valamilyen varázsigéd a kihűlés ellen ugye? - reménykedésem mögött ott lapult  a mérhetetlen aggodalom is, és kezeim azonnal megindultak, a pálcája után nyúlva. A móló szélén volt, egészen közel ahhoz, hogy vissza pottyanjon a vízbe, így hamar elkaptam és a lány felé nyújtottam. Legszívesebben én magam segítettem volna, de ez a vacak nem működött a kezemben, hisz nem voltam képes varázsolni. Pedig engem is körülölelt a mágia, az életembe is beleszivárgott, a világomba, a hétköznapjaimba, csak abba nem, amely egy kicsit is hasznos lett volna számomra.
Szinte imádkoztam, hogy a lány tudjon valamilyen varázsigét, ami segít majd rajta, de azonnal eszembe jutott az is, hogy mi van, ha nem tud. Ha most azonnal felkapnám és a kastélyig rohannék vele sem lennék képes megmenteni a megfázás alól, vagy talán még rosszabbaktól sem. Túl messze volt az a nyomorult iskola, Lotti pedig vacogott. Ekkor jöttem csak rá, hogy mi lenne a legtökéletesebb megoldás, bár abban is egészen biztos voltam, hogy nem fog örülni a hírnek. Másokat általában nem ilyen indokkal szoktam vetkőztetni, de nála kénytelen voltam kivételt tenni. Nem hagyhattam, hogy baja essen.

A kezébe nyomtam a pálcáját, azután visszazuhantam a sarkamra és ajkaimat összeszorítva figyeltem ahogy felcsillant a bot vége. Szemeimmel szórakozottan követtem mozdulatait, azonban fejben inkább azt próbáltam kitalálni, hogy mit keresett itt este, és miért volt a vízben? Talán megint az édességboltban járt, és megállt pihenni a stégnél, mint az első találkozásunk alkalmával, bár nem rémlett, hogy lettek volna körülöttünk zacskók. Nem akartam ténylegesen megbizonyosodni róluk, a lányon akartam tartani a szemem mindaddig, ameddig feltűnés nélkül megtehettem. Attól féltem, ha leveszem róla  a tekintetem, megint valami borzalmas fog történni vele.
Amikor láttam, hogy leengedte pálcáját, de még mindig remegett, lekaptam a saját kabátomat és a vállára helyeztem. Nem valami vastag, de talán segít neki a felmelegedésben. Különben sem fáztam annyira mint ő, és úgy tűnt az immunrendszerem is erősebb egy emberénél, vagy csupán szerencsém volt eddig. Tisztában voltam avval, hogy változtatnom kéne néhány dolgon, de még nem jutottam el arra a szintre, hogy tegyek is valamit érte. Egyenlőre ez így jó lesz, ha pedig elkapok valamilyen betegséget, majd kigyógyulok belőle előbb, vagy utóbb.
Én a lányt figyeltem, és Lotti engem figyelt, farkasszemet néztünk egymással, úgy tűnt egyikünk sem tudott szólni a másikhoz.
- Nem szabadott volna olyan közel menned a vízhez. Bajod is eshetett volna. - suttogó hangom késként hasította át a kettőnk közé befurakodott csendet, mely után ez a pár halk szó is fülhasogatóan hangosnak hatott. Nem akartam megfedni vagy leszidni, ahhoz már túl nagy volt, nem volt ötéves kislány, akit irányítani kellett volna, csupán hangot adtam aggodalmaimnak. Nem tudtam, mihez kezdtem volna, ha rosszabb lett volna a helyzet. Talán még így is lett valami baja. Lehet megfázott vagy tüdőgyulladást kapott, talán el kéne vinnem valahová, ahol értenek az ilyesmihez.
- Tulajdonképpen miért ugrottál bele a vízbe? - talán ez volt az egyetlen amit nem értettem. A stéget képző deszkák nem tűntek csúszósnak, így nem tudtam elképzelni, hogy megcsúszott volna, de az elképzelhető volt, hogy egy rossz lépés miatt megbotlott. Akkor lehet a bokájával is történt valami. Egyre hevesebben kezdett verni a szívem, ahogy szemeim előtt egyre több baljós gondolat siklott át.

Nem történt baja, mert itt voltam. De mi lett volna ha nem.  Talán megoldotta volna maga is, de az időveszteség amit úgy okozott volna, talán mindent elrontott volna.
Nagyot sóhajtottam, ahogy a vigyorgó lányt figyeltem, és mosolyogva ráztam meg a fejem. Lényegtelen és buta dolog lett volna folytatni a fejemben lévő rossz opciók számolását, mely esetekben otthagyta volna a lány a fogát. Vége volt, ami történt megtörtént, jól volt. Megijedhetett, fázhatott, de nagyobb baja nem történt. Legszívesebben magamhoz öleltem volna és elrángattam volna a stég közeléből, de valószínűleg kaptam volna érte pár furcsálló tekintetet, esetleg néhány ezt kifejező szót is, szóval inkább türtőztettem magam.
- És megtudtad, hogy mi volt az? - kérdeztem rá szórakozottan. Talán a szobrocskámnak a csillogását láthatta, ahogy néhány kósza holdfény ücsörgésével felhívta magára a figyelmet. Nem is olyan régen kaptam azt a sellőt mintázó jégbábút egy lánytól, aki a maga kezével, szemeim előtt keltette életre. Valahol arra lehetett amerre Lotti esett, és nem is volt messze a felszíntől, egy nagyobb kőnek hála. Még mozogni is képes volt, csapkodni a farkával, piszkálni a haját, vagy vidáman integetni felém. Vajon Lotti is képes ilyen mágiát használni? Rásandítottam, és alaposan elrágódtam a magamban feltett kérdésen. Nem tartottam valószínűnek, akkor már találkoztam volna a képességeivel, de azért mégis elhatároztam magamban, hogy majd rákérdezek a dologra.
- Nincs mit, bármikor megtenném újra ha rólad lenne szó. - a gyűrűmet birizgáltam, még a saját számból is olyan nyálasnak tűnt ez a kijelentés. De mit tehettem volna, ha egyszer így éreztem. Akárhonnan kihúztam volna a lányt, még ha nekem is be kellett volna mellé zuhannom a tóba ahhoz, hogy kirángassam onnan.  
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen későn megint a stégnél leszel. Most is édességet voltál venni? - mosolyogva helyeztem tekintetem újra rá, olyan érzésem támadt hirtelen, mintha megint az első estén lettünk volna. Ezekben a percekben meg nem mondtam volna, hogy a világban rajta és rajtam kívül bárki más is élne. Olyan elképzelhetetlen dolognak tartottam, egy harmadik személyre gondolni, mikor vele voltam.

Adam

Önmagamat is megleptem a reakciómmal, amely nemcsak gondolatban, hanem a beszélgetésben is hamar megjelent, tekintve, hogy valahogy teljesen kontroll nélkül csúszott ki a számon.
- Ez inkább szerencse. - mire a motyogós mondatot befejeztem, már rájöttem, hogy ez Adam számára is sértő lehetett, holott egyáltalán nem annak szántam. Én ugyanis egy kis keserűséggel megfűszerezve azért mondtam ezt, mert tökéletesen tudtam, hogy mennyire szörnyű tud lenni ha az ember nagyon függ valakitől, és nem csak annak, aki függ, hanem annak is, akitől függenek.
Azonban ahogy kijött a számon a mondat, rájöttem, hogy a szándékaimtól függetlenül nagyon rosszul hangzott.
- Mármint... Nem úgy értettem... - próbáltam menteni a menthetőt, de igazából inkább csak abban reménykedtem, hogy ő is tudja, hogy nem szándékosan akartam ilyen rosszul fogalmazni. A legjobbakkal is megesik. Nagyon hülyén éreztem magam, nem szerettem, mikor kicsúszott a kezemből a kontroll, és ilyen butaságokat beszéltem, akaratom ellenére. Az teljesen más, ha az ember úgy bántó, hogy az akar lenni. Abban (is) jó voltam alkalomadtán, de itt most nem erről volt szó, így meglehetősen idegesített a helyzet. Azzal nyugtattam magam, hogy senki sem tökéletes, mindenkinek a száján csusszannak ki dolgok. Közben éreztem a hangulatváltozást a következő kérdésem kapcsán is, így aztán úgy döntöttem, ezt a kérdést nem szabad feszegetni. Egyértelmű volt, hogy nem igazán kedveli a többieket... És bármi is legyen ennek az oka, nem tűnt úgy, hogy szeretne ezen változtatni, vagy hogy lehetséges volna.
- Hm. - mindössze ennyit válaszoltam a dologra, jelezve, hogy ugyan érdekel a téma, de nem fogok rákérdezni. Inkább felnéztem az égre, és azon gondolkodtam, hogy már biztosan jó ideje csücsülünk itt kint. Jó eséllyel a visszaúton a kastélyba megkapom életem első büntetőmunkáját, hacsak nincsen elképesztő nagy szerencsém.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Megnyugodtam mikor felmértem a férfi reakcióiból, hogy különösebben nem zaklatta fel a dolog. Persze gondolhattam volna, végül is miért zaklatta volna fel? Feltehetőleg elég sok ilyen szituációval találkozott már. Mindenesetre azért örültem, hogy legalább megpróbáltam tisztázni a dolgot. Még akkor is, ha egyébként nem volt teljesen szükséges.
Csak bólintottam egyet amikor kicsit jobban kifejtette a többi vámpírral kapcsolatos álláspontját. Valamilyen értelemben tulajdonképpen logikus volt, amit beszélt.
A következő kérdésére kicsit felkaptam a fejem és elgondolkodva néztem magam elé egy pillanatra, kék szemeimet a tó tükrébe fúrva, tekintetemet elveszítve a hullámok között. Egy-két héttel ezelőtt erre a kérdésre valószínűleg egy lelkes és kedves válasszal feleltem volna neki, mostanra azonban a dolgok változtak.
Ákos jutott eszembe. Igazság szerint egy pillanatra lenyűgözve néztem Adamre, ugyanis mióta vele beszélgettem, egyszer sem gondoltam a fiúra, ami az elmúlt napokban rekordnak számított. De ez a kis pillantás nem tartott sokáig, éppen csak addig, amíg rá nem eszméltem, hogy ez a tény tulajdonképpen egy gond. Sóhajtottam egyet. A hajamat egy laza mozdulattal a vállam mögé simítottam, közben elgondolkodva, mit is mondhatnék erre.
- Szeretném őket jobban érteni. - mondtam némi keserűséggel a hangomban. A válasz igazából pontatlan volt, nem az embereket akartam megérteni, mint magát a nagy csoportot... Nekem elég lett volna csak azt az egyet érteni. Vagy legalább képesnek lenni arra, hogy ne zavarjon többé, ha nem sikerül. Ez eddig egész életem során mindig ment, ahhoz szoktam, hogy tudom irányítani magamat és a hozzáállásomat, de most nem ment. Ettől pedig nagyon megijedtem, és kezdtem teljesen átértékelni az emberekkel való kapcsolataimról kialakított képet. Gyűlöltem, ha más kezében volt az irányítás, hát még akkor, ha a tulajdon érzéseimről volt szó. Mindezt persze lehet, hogy nem kellene újdonsult és egyetlen vámpír ismerősömre zúdítani.
- De azért egész elviselhetőek! - vicceltem inkább el a dolgot, bár sejtettem, hogy Adamet nem igazán tudom ezzel átverni. Ha átverésre nem is, arra talán azért jó lesz hogy érezze, nem feltétlenül kell feszegetnie az előbbi megjegyzésem okait.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Azon tűnődtem, vajon akarnék-e az egészről beszélni. A dolog több aspektusból is állt, hiszen egyrészt nem igazán szerettem senkinek sem kiadni a privát dolgaimat, főleg nem olyan embernek, akit alig egy órája ismerek... De közben Adam mégis valahogy más volt. Egyébként is, ki tudna vajon jobb megoldási ötletekkel mint valaki, aki már ennyit élt?
Tulajdonképpen pontosan mennyit is?
Suhant át az agyamon a gondolat, hiszen most eszméltem csak rá, hogy fogalmam sincs, Adam hány éves. Még csak megközelítőleg sem. Mindenesetre biztosan elég sok ahhoz, hogy találkozhatott már hasonló helyzetekkel.
És végül el is vette a választásomat, mert rákérdezett. Picit elmosolyodtam a felismerésen, hogy ő is rájött, hogy a többesszám nem teljesen helytálló. Miközben erre rájöttem, egy hosszabb pillanatig a szemébe néztem, hagyva, hadd beszéljen a tekintetem. Biztos voltam benne, hogy ő is érzett már olyat, mint ami bennem most kavargott. Még az is lehet, hogy valamikor mostanában, nem is olyan rég. Ettől a vámpírok sem menekülhetnek, legalábbis én így gondoltam. Hogy mitől is? Ó, semmi... Legalábbis semmi olyan, amit egyelőre bevallottam volna magamnak.
- Hogy amikor az egyik pillanatban úgy tesznek mintha számítanál nekik, aztán pedig szándékosan bántanak, akkor melyik az igazság...? És az ellenkezőjét miért csinálják? - a királyi többest meghagytam, csak a hangzás kedvéért. Már rég nem néztem beszélgetőtársamra, a tekintetemet magam elé szegeztem, és próbáltam nem felidézni az emlékeket amelyek előjöttek ahogy beszéltem róla, de nem nagyon ment. Pedig uralkodnom kell magamon, mert nem kezdhetek el egy vámpírnak hisztizni. Az egész helyzet nagyon ijesztő volt számomra, mert tulajdonképpen még senkinek nem beszéltem erről így, hangosan. Kimondva teljesen valóságos lett az egész, gondolatban könnyebb volt elnyomni. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna el, szégyellni kezdtem magam. Hogy miért, az remek kérdés. Csak úgy mindenért.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Igazából az idő nagy részében szinte csak találgattam a férfivel kapcsolatban, hiszen soha nem volt még vámpír ismerősöm, annyira nem is jártam utána a dolognak, mert sosem volt okom, hogy különösebben izgasson... Szóval most próbálhattam volna bepótolni, ám helyette rólam beszélgettünk. Kész vicc. Kettőnk élete közül biztosan nem az enyém volt az érdekesebb, dehát ez van, így jött ki.
Az egész... Dehát fogalmam sincs, mi az egész. Ha eléggé átlátnám hogy tudjam, nem is lenne semmi baj.
Gondoltam kicsit bosszúsan, ám Adam már fel is tette a következő kérdését. Nagyon ügyesen talált be az egyetlen kérdéssel, amitől nagyon féltem a témával kapcsolatban. Nem igazán gondoltam ezt még végig, vagy legalábbis igyekeztem elkerülni, hogy erről gondolkodjak.
Nem is tudom, számít? Az biztos, hogy sorra olyan dolgokat tapasztalok meg, amelyeket korábban soha. Sok mindent át kellett értékelnem miatta, és ez bizony mindenképpen azt jelenti, hogy az életem szempontjából van jelentősége. De hogy egyébként... Pont az volt a bajom, hogy túlságosan nagy befolyással volt rám, tehát tulajdonképpen azt mindenképp hazguság lett volna állítani, hogy nem számít. De talán pont azért kezdett el egyáltalán fontos lenni nekem, mert megmagyarázhatatlan módon már akkor az volt, amikor még nem is volt az.
Na jó, ennek semmi értelme, egy udvari bolond a középkorban kevésbé gondolt marhaságokat, mint én most.  Sokáig nem válaszoltam Adamnek, már azt hihette volna, hogy egyáltalán nem is fogok, amikor végre kinyögtem valamit.
- Nem tudom... Gondolom. De nem akarom. - mondtam kicsit morogva, mert tényleg így is volt. Utáltam bárkitől is függeni, bárkinek a befolyása alatt lenni, rettentően idegesített. Folyamatosan kiszolgáltatottnak éreztem magam. Ez az egész helyzet furcsa volt, felesleges és ijesztő.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Mindegy, hát persze. Nem igazán tudtam, hogy mégis mit mondhatnék erre, mert legszívesebben csak elkezdtem volna hisztizni, hogy ez így nem fair, meg hogy az élet igazságtalan... De éreztem, hogy ezzel nem lennék sokkal előrébb. Így aztán úgy döntöttem, hogy nem válaszolok semmit.
A következő felvetése azonban már izgalmasabb kérdésekre világított rá. Igazából a lelkem mélyén talán picit örültem, hogy Adam rákényszerített ezeknek a kérdéseknek a megválaszolására. Már nyilván nem a klasszikus értelemben, nem szorított kést a torkomhoz (mintha szüksége lett volna rá...) de most kerültem először olyan helyzetbe, hogy annyira már azért nem volt egyszerű ezt az egészet megkerülni. Megtehettem volna, hogy kicsit több erőfeszítést mozgósítok, azonban nem tettem meg, és ez is árulkodó volt valószínűleg, habár ebbe én nem gondoltam bele és nem is volt szándékos.
- Hát ez egy remek kérdés. - válaszoltam őszintén. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy "semmit", de az nem én lettem volna. Én nem az a típus vagyok és nem is voltam soha, aki csak csöndben szenved, és várja, hogy az adott helyzet elmúljon. Én az vagyok, aki megszerzi, amit szeretne. Természetesen nem erőszakos, sőt általában nem is túl nyílt módszerekkel, inkább szépen csendben, észrevétlenül mozgatva a szálakat.
Kár, hogy ez eddig ugyan mindig bejött, azonban sosem ilyen értelemben. Ha meg is tudtam másoktól szerezni amit szerettem volna, azzal tisztában voltam, hogy azt elérni, hogy valakinek te magad kellj, már egyáltalán nem ennyire egyszerűen működik. Ez pedig egy újabb olyan terület, ahol megint nagyon kevés dolog van az én irányításom alatt. Nem akartam én kierőszakolni senki törődését, szó sincs róla... Csak éppen nem is akartam az lenni, aki csak tűr és vár. Vagy az akartam lenni, aki hagyja az egészet a fenébe és elfejti ahogy van, vagy az, aki teljesen belead mindent és odaadja önmagát... De akkor legyen értelme.
- Te mihez kezdenél? - kérdeztem végül, újra Adamre nézve, érdeklődően ráfüggesztve a pillantásom. Biztos voltam benne, hogy az eltérő körülményeink miatt nem fog olyamit mondani, amit én is szívesen utána csinálnék, de egyrészt érdekelt, másrészt hátha mégiscsak le lehet vonni belőle valamilyen jó kis tanulságot.

- NE! - előre dőltem, és ugrásra készen megfeszült minden izmom. Nem akartam ráüvölteni, de így is megemelkedett kicsit a hangom. Megijedtem, ahogy ott bohóckodott az előbb már pórul járt lány, azonban azzal is tisztában voltam, hogy túlzásnak bizonyult megütnöm azt a hanghordozást. Kiszaladt a számon, mielőtt gondolkodhattam volna.
- Nem szükséges megnézni... - ezek a szavak lágyabb esésűek voltak és sokkal halkabbak. Próbáltam korrigálni egy picit, nehogy a lány azt feltételezze, hogy haragszom rá. Mert erről szó sem volt. Nem haragudtam rá, nem tudtam volna haragudni rá. Egyszerűen csak nem szerettem volna többet a jeges vízben látni, szenvedni, fázni. De ezt ő mégis hogyan érthetné meg?
Visszasüllyedtem lábaimra, megpróbáltam ellazítani testem, és mint valami nyugtatás gyanánt újra a gyűrűvel kezdtem játszani.
- Nem volt vicces... - jegyeztem meg a lány szemébe nézve. Nem értettem, hogyan képes ilyenekkel viccelődni. Vagy csak én vettem túl komolyan a dolgot. Kicsit ellágyult a tekintetem, talán jobb is volt ez így. Talán ezerszer jobb volt, hogy mindig vidám maradt ilyen helyzetekben, ahelyett, hogy ő is bepánikolt volna. Nekem is mosolyognom kellett volna. De nem állt viccre a szám, így csak megpróbáltam átlépni ezen.
- köszönöm, bár nem valószínű, hogy szükségem lesz rá - nevettem el magam, őszintén mosolyogva. Olyan viccesnek hangzott, tudva, hogy igazából az életem legnagyobb feltétele a víz volt. Ha Lotti tudta volna, hogy egy sellőt akart kimenteni a vízből, biztosan ő is csatlakozott volna hozzám, biztos voltam abban, hogy az ilyesmi megmosolyogtatná a lányt. Hanem mivel mégsem mondhattam el valódi okát hirtelen jött jókedvemnek, inkább hamar témát váltottam, hogy újra róla legyen szó helyettem. Mindig is szívesebben hallgattam az ő meséit.
Meglepődtem a lesütött pillákon, és fel is keltették egyben kíváncsiságomat. Kicsit előre hajoltam, hogy közelebb kerüljek Lottihoz, és minden szavát tisztán értem majd, ha beszélni kezd.
Újból elnevettem magam, jókedvem úgy tűnt gyorsan visszatért, nem tudtam morcos maradni a lány közelében. Lehetetlennek bizonyult, hisz amikor csak ránéztem mosolyogni támadt kedvem, de mikor meg is szólalt...
- Szóval látni akartál? - vigyorom elterült egész arcomon, talán a fülem tövéig is kinyúlt volna, ha most egy rajzfilm főhőseit alakítottuk volna a valóságos alakok helyett. - Azt hiszem elég lett volna egy bagoly...bár nem szeretem őket, elég hasznosak tudnak néha lenni, elébed mentem volna akkor. - gondolkodtam el, majd rájőve, hogy mit is mondtam hirtelen elkezdtem azon is agyalni, hogy vajon a lány mit is képzelhetett jelen pillanatban rólam. Mármint a kilétemről, hogy ki voltam. Diáknak hitt? Azt hazudtam neki nem? Vagy az más volt? Már alig voltam képes észben tartani az összes hazugságot, ami elhagyta a számat. Nem tudtam már kinek mit mondtam, egyáltalán kinek mondtam valamit, és kinél hallgattam el.

Somoskői Lilla
este | a korláton, a csillagok közt | x

Adam

Csendben kémleltem kékjeimmel az eget, miközben várakoztam. Tudtam, hogy előbb-utóbb Adam válaszolni fog, és mostanra az is világossá vált, hogy a "hatásszünet" amit ő nem annak szán, csak az egész lényének a tempójához igazodó velejárója a beszélgetésnek, megeshet, hogy most sem marad majd el. Így aztán türelmmel tekintgettem ide-oda, békésen nézegetve körbe.
A messzeségből valahonnan kiabálás hallatszódott, valószínűleg pár falulakó érezte nagyon jól magát – ebben így estefelé (vagy talán már éjjel volt?) nem volt semmi furcsa, viszont nagyon bántotta a fülemet. Már egészen hozzászoktam a csendhez és Adam megnyugtató hangjához, így erre kissé összerezzentem. Elégedetlenül ráncoltam össze a szemöldökeim, majd összefontam magam előtt a kezeim, miközben kissé megcsóváltam a fejem. Igazából ez az esti nyugalom volt az, amit tudtam értékelni. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy a szüleimnek milyen egyszerű a dolga velem... A bátyáimat gyakran kellett félteni a zajos és vad esti hepajok miatt, de velem nagyobb szerencséjük volt. Én sem a túl nagy társaságot, sem az őrjöngést nem igazán kedveltem, legalábbis egyelőre. Bár még megeshet, hogy a közeljövőben valamiféle bolond hormonális hatásra megkedvelem majd, ennek azonban egyelőre nem volt jele.
Adam első válaszára csak nevettem kissé, igazából nem is nevetés volt, hanem inkább afféle elégedetlen "fújtatás". Ezzel adtam értésére (eközben pedig a sajátomra is), hogy ez nem igazán opció. Ő azonban okos volt és előre készült, így alternatívával is szolgált, amit szintén figyelmesen végighallgattam. Ez szokatlanul hangzott, de egész jól hangzott. Vagy talán inkább úgy fogalmaznék, hogy jobban, mint bármilyen eddigi lehetőség. Elgondolkodva néztem rá, kicsit oldalra döntve a fejem, jelezve, hogy ez tetszik.
Pár másodperc után jöttem rá, hogy ugyan sokat segített nekem, de már így is sokkal többet beszéltünk erről, mint amennyit bárkivel is jószívvel beszélgettem az érzéseimről, úgyhogy úgy gondoltam, jobb lenne ennek véget vetni. Azon gondolkodtam, hogy rákérdezek még valamire, ami vele kapcsolatban érdekel, de aztán elgondolkodva rájöttem, hogy valószínűleg már így sem fogok sokat aludni. Holnap pedig tanítás, és már így sem volt sok esélyem, hogy a Rellon körletig eljussak anélkül, hogy ne kapcsoljon le egy prefektus, vagy rosszabb esetben tanár.
- Szerintem én most már visszamegyek a kastélyba, késő van. De nagyon örülök, hogy beszélgettünk. - mondtam, egy széles mosoly kíséretében. Szándékosan nem az "örülök, hogy megismertelek" kifejezést használtam, ugyanis nagyon távol állt tőlem azt gondolni, hogy Adamből túl sokat ismernék egyelőre. Azonban már ez a kevés is lenyűgözően érdekes és tanulságos volt, és valóban örültem, hogy megosztotta ma velem a stéget.
Lepattantam a korlátról, és ránéztem, várva a válaszát, vagy akár azt, hogy esetleg elinduljon velem, ha már nincs kedve tovább itt üldögélni. Hiszen innen csak egy irányba lehet kijutni, az pedig a stég vége felé van. Végül együtt hagytuk el a stéget és baktattunk haza, mindenki a maga helyére.

 

Még csak meg sem próbálta tagadni. Eddig somolyogtam, de a vallomás után, lágyabb mosolyra váltottam, mely ezerszer barátságosabbnak hathatott egy bágyadt, fölényeskedő gúnyvigyornál. Valami a mellkasomban ismét életre kelt, hevesebben kezdett dobogni, mintha több kört is futottam volna a tó körül. Pedig már régen abbahagytam az edzéseket. Nem volt miért folytatni őket. Kóborlás ide vagy oda, azért el kellett ismerni, hogy elég jól néztem ki, még így emberi alakban is, bármiféle rásegítés nélkül.
Figyeltem ahogy a lány a körmét rágcsálta, akaratlanul is tovább időzött szemem ajkain a kelleténél. Egyszer majd én is szívesen beleharapnék, újra.
- Általában itt szoktam lenni, ha nincsen dolgom. Szeretem ezt a helyet, mert olyan békés, csendes és innen tökéletesen látni a csillagokat. De most már egy újabb okom lesz azt hiszem, hogy itt legyek. - tekintetem egy pillanatra sem vettem le a lányról, néha a hajában táncoló holdfényt, máskor szemeiben szikrázó sötétséget figyeltem, vagy ajkainak gyöngyös ragyogását. Nem értettem, hogy mit is akartam igazán tőle. Olyan nevetségesnek hatott, hogy éppúgy elkezdjek randizgatni mint a muglik vagy kétlábú rokonaim szokták csinálni. Én egy kívülálló vagyok ebben a világban, egy szellem, de akkor miért nem tudom elengedni őt?
És természetesen az is ott motoszkált a fejemben, hogy mit is gondolhat rólam. Okos lánynak találtam, biztos voltam abban, hogy rég átlátott a hazugságaim vastag függönyén. Egyszer ezt mondtam, máskor azt, de ha tudta, hogy hazudom miért volt itt?
Nagy lépésre határoztam el magam, hatalmas levegőt vettem, majd lassan kifújtam.
- Mond csak Lotti... - kezdtem, tekintetem lekúszott kezemre, amely zavartan a fekete gyűrűvel játszott. Nem láttam még feketét világítani, de mintha most tényleg rikított volna az ékszerben a kő.  - Kérdezhetek valamit? - nem akartam látni a szemeit mikor feltettem a következő kérdést.
- Mégis mit gondolsz, ki vagyok én? - nem bírtam ki, felnéztem, szomorúan, mint egy múltból szökött kísértet. Úgy el akartam mondani neki az igazságot, azt akartam, hogy őszinte legyen a kapcsolatunk, de...de rettegtem, hogy ellököm magamtól a valóságos kilétemmel.

Nem bírtam tovább várni. Előbb vagy utóbb úgyis nekiszegeztem volna a kérdést. Azt, amely már olyan régóta lebegett kettőnk között, kimondatlanul. Ami mart és csaholt, üvöltött, ha elfelejtettem, mert hiába szorult a háttérbe, ő játszotta a főszerepet. A lánynak kellett, hogy legyen rólam egy elképzelése. Egy csavargó, egy diák, egy varázsló, egy idetévedt mugli, akármi. Kellett, hogy valaminek besoroljon, és én tudni akartam, mi voltam a szemében.
Még csak a szemébe sem tudtam nézni. Helyette a gyűrűvel játszva tettem fel a kérdést, és aztán csendben figyeltem. Mintha egy egész évszázadra ránk telepedett volna a csend, és súlyos dunyhaként nyomta volna vállam. Képtelen voltam nem ránézni egy idő után, ellenőrizni, hogy még ott van-e, bár elzártam testemmel minden kiutat Lotti elől.
Talán mikor már majdnem leült a négykézlábas közlekedés után eszméltem rá, hogy hirtelen milyen közel voltunk egymáshoz.
Némán, ajkaimat összezárva hallgattam. Amiket rólam mondott, azok olyan dolgok voltak, melyeket mind semmiségnek tartottam. Odaülni valaki mellé, belopakodni valahová, de mikor a csókhoz ért, kicsit elkomorodtam. Elloptam az elsőt. Talán egy gerincesebb, a világba beleillőbb fiúnak kellett volna ezt megtennie helyettem. Valakinek, aki mellette marad, mert ahogy az életet ismertem könnyedén megeshetett, hogy engem hamar elsodor innen a szél, vagy maga a hurrikán.
Megdermedtem. Lotti megérintette az arcomat. Máskor élveztem volna ezt, egy másik lánytól, aki még csak negyedannyit se érdekelne mint ő. Akkor tetszett volna, mert tudtam volna a végét, de abban a pillanatban ahogy a lány ujjai a bőrömhöz értek, hirtelen valami hatalmas dobbantotta meg a szívemet. Valami, amit azonnal átváltott a rettegés. Nem akartam remegni, de lehet nem tudtam eltüntetni.
- Mennem kell - egyszerre álltam fel, és ugrottam hátra, hogy megnöveljem a távolságot közöttünk. Lotti tette! Ő volt az, aki miatt ez az izé bennem hangosan dübörögni kezdett. Azonnal el kellett tűnnöm innen, mielőtt kitörne belőlem olyan szóáradat, amelyre még nem voltam készen.
- Sajnálom, majd... - nem ígérhettem meg, hogy találkozunk. Idő kellett. Sok idő.
- Szia - El kellett menekülnöm. Túl sok szalag akart valamihez láncolni. Nem, ez velem nem történhetett meg. Azok a borzalmas muglik rám ragasztottak valami fertőzést. Valami nyavalyát, melytől máshogy éreztem magam, mint ahogy általában szoktam.
Még csak hátra se néztem, mert ha megtettem volna, lábaim megállnának, és maradásra késztetnék testem. Szívem őrjöngött, sikított és húzott volna vissza a stégre, ellentétben az agyam űzött a helyszínről. És mint mindig, most is rá hallgattam, mikor beléptem a fák takarásába, faképnél hagyva a szerencsétlen leányzót.