BK Fórum - OFF csevegő

-=Mesedélután Wolgasttal=-

Az egész azzal kezdődött, hogy elaludtam.
Felszálltam a vonatra. Velem volt a családom is, de csak álcából. A vonat festett részei kopottak voltak, az üléshuzatok mállottak. Ez lehetett az utolsó kabinos vonat az egész országban, azt akartam, hogy a gyerekeim is utazzanak még egyszer ilyenben, mielőtt teljesen kivonják a forgalomból. De ez is csak álca. Elhoztam az öreg szüleimet, a testvéreimet és a gyerekeimet. Sőt, a kutyámat is. Az most szájkosárral gubbaszt a lábaink között. Azt hiszik, nyaralni megyünk egy kastélyszállodába. Van ott élményfürdő, mesés kert, erdő, minden, ami csak kellhet a pihenéshez. De ez mind-mind csak színjáték. Ők persze élvezni fogják, ha nem sül el semmi rosszul, de én...
Visszaemlékeztem a tegnapi napomra. Egy felhőkarcoló legmagasabban lévő üvegfalú irodájában beszélgettem a főnökömmel. A falakon fényképes naptárak, legalább öt. A beszélgetés angolul folyik, de a szemem aljában kis szöveg jelenik meg - valós időben fordítja a szavakat. Azt mondta, feladatom lesz. Rendkívül fontos és feltehetően veszélyes. De a veszélyessége minimalizálható, ha kerüljük a feltűnést.
Vissza a jelenbe. A mindenki próbált aludni -hosszú az út- , csak a gyerekek nem. Fel voltak pörögve, a kutyával majomkodtak. A kutyát azért hoztam, mert be van tanítva sok mindenre, az pedig nekem még kellhet. Egyébként nagyon hasonlít külsőre egy régebbi kutyámhoz. Nagydarab, fekete, lelógó fülek. Csak a fehér "V" hiányzik a mellkasáról, meg a helyenként barnásabb szőr. Ez koromfekete, éjszaka pompásan használható.
*
Megérkeztünk. Ott álltunk a kastély parkjának bejáratánál. Én már most kezdtem megfigyelni minden részletet, nehogy hibázzak élesben. Szerencsére mindenki más is nézelődött velem együtt, lenyűgözően szép volt a kert. A kapu rózsákat imitáló kovácsoltvas, azon túl egy ösvény, kétoldalt tulipánokkal szegélyezve. Pirosak és sárgák, csíkokba rendeződve. Előrehaladva az ösvény sokfelé szerteágazik. Egy idő után az út menti virágágyások is eltűntek, helyét hatalmas, puha füves placc váltotta fel. Mint a tengerben a szigetek, úgy helyezkedtek el kisebb-nagyobb virágos dombocskák. Félúton a kapu és a kastély között baloldalt egy hosszú üvegfolyosó volt, feltehetően belül tele virágokkal, mint egy szerelemalagútban. Jobb oldalt sövényszobrok, vidámabbnál vidámabb alakokkal. Szemben a kastély. Impozáns, hófehér, reflektorokkal megvilágítva még így késődélután is. Mint egy görög amfiteátrumot, gyönyörű oszlopok szegélyezték, ablakaihoz díszes, faragott kő erkélyek tartoztak.
Utánaolvastam a helynek, azt írták, hogy a kutyákat el lehet engedni, ha megfelelően be vannak tanítva. Egy mozdulattal leszedtem az állatról minden védelmi szerkezetet, a szájkosarat kivéve. Ő most körbe fog szaglászni mindent, felderít. A nyakörvébe rejtett kamerával pedig felvesz mindent, amit majd később megnézhetek.
*
Este. A család pancsol, kipiheni az elmúlt hónapok fáradalmait. Nem volt kifejezetten rossz sorunk, de ezt annak köszönhettük, hogy mindenki a végkimerülésig dolgozik. Amikor megemlítettem, hogy elmegyünk nyaralni, bolondnak néztek. Persze kimagyaráztam, hogy direkt félreraktam egy kis pénzt egy ilyen alkalomra. Mert megérdemeljük. Persze az igazság az volt, hogy a cég fizette az egészet, a vonattal együtt. Így már érthető a harmadosztályú utazás. Még jó, hogy mint mindent, ezt is ki tudtam magyarázni.
Kint álltam a kertben, mellettem a kutya. Nem öltöztem teljesen feketébe, mint a filmekben, hiszen az egész kertben kiolthatatlan mécsesek világítottak, romantikus félhomályba borítva mindent. Egy sötét farmernadrág, egy sötétkék inggel és egy barna kötött mellénnyel, ez volt az álruhám. A felvételeket megnéztem már, amikor bezárkóztam az illemhelyiségbe, "kieresztem a fáradt gőzt" címszó alatt. Voltak gyanús helyek, amiket át kellett néznem, de azt feltételeztem, hogy az üvegfolyosó lesz a tuti. A kutyát elengedtem, mire az rögtön befutott a kastély mögött található erdőbe. Lementem a párfokos lépcsőn, ami a bejárat előtti teret szegélyezte, aztán elindultam az egyik ösvényen, amikor valaki megszólított. Hátrafordultam ütésre készen, de csak az apám volt az öcsémmel az oldalán. Mindketten már felöltözve, de a törölköző még a nyakukban volt. Azt kérdezték, mit csinálok.
Persze nem mondhattam el nekik, de nem jutott eszembe semmi, amivel rendesen lerázhattam volna őket, csak ez:
- Kijöttem megnézni a kivilágított, kertet. Kihoztam a kutyát is, de az inkább az erdőre volt kíváncsi.
Egyébként az is ki volt világítva, vadállatoknak még csak hírük sem volt. Az öcsém felajánlotta, hogy elmegy utána, ő is kíváncsi, hogy ott mi van, a kertet már látta délután. Apám viszont azt mondta, sétál velem. Mondhattam volna, hogy egyedül szeretnék lenni, az okom meglenne rá, hiszen a feleségem elvesztése nyomot hagyott a lelkemben. Azonban ők erősnek ismertek meg, aki a depresszióról is csak a neten olvasott. Nem utasíthattam hát vissza az öreg ajánlatát, kettesben folytattuk az utunkat.
Bementünk az alagútba. Megcsapott minket a virágok bódító illata - itt már nem csak tulipánok voltak. Macskakővel kirakott utacska vezetett minket, oldalt földes emelvényen, mintha egy kis völgyecskében sétálnánk, ezerféle virág ezerféle színben pompázott. Szerencsére elég magas voltam ahhoz, hogy kiássak felettük, így az udvart is szemügyre tudtam venni. Megláttam ott a kutyát, amint fel-le szaladgál, láthatóan nyomot fogott. Az öcsém a távolban kifulladva cammogott felénk. És akkor megláttam. Hát ezt kergette az állat.
Egy torz nyúlszerű lény bukkant ki a puha fű közül helyenként, aztán mikor épp odaért volna a kutya, megint elnyelte a föld. A fű pedig nyomtalanul eltakart mindent. Igyekeztem nem túl feltűnően nézelődni kifelé, hiszen apám rögtön kiszúrná, hogy valami nem okés. Apám viszont valami mással volt elfoglalva. Visszafordítottam a tekintetem a folyosóra, és feltűnt, hogy az öreg nincs mellettem. Hátrafordultam hát, ő pedig ott piszkált valamit, majd intett nekem, hogy menjek oda. Megtalálta. Na, ezt most hogy magyarázom ki?
Egy kis locsolókanna volt. Apám meg akarta öntözi a virágokat, mert miért ne, de a tárgy nem akart mozdulni a helyéről. Ezt birizgálta addig, amíg észre nem vettem. Megfogtam a kannát, próbáltam megemelni - semmi. Próbáltam megdönteni valamerre - semmi. Próbáltam megcsavarni - siker! Egyszer teljesen körbe tudtam fordítani, mire fura kattogások kezdődtek. Kinéztem a virágok fölött, a nyúl épp most bújt vissza a földbe. Az adrenalinszintem nőni kezdett, tudtam, hogy nincs visszaút, ezt most végig kell csinálnom az apámmal. Majd a végén kitalálok neki valamit.
A virágdomb előttünk váratlanul lesüllyedt. De nem csak egy kicsit, nagyon mélyre lement, a helyére pedig lefelé vezető lépcső ugrott oldalról. Apámra néztem kérdőn, értetlenséget sugározva. Megkérdeztem, hogy bemenjünk-e, ő pedig bólintott. Ő ment elöl. Én még mielőtt elindultam volna, körbenéztem, és majdnem megállt a szívem. A nyúl a tőlem karnyújtásnyira lévő virágok közül éppen rám bámult. Kamera. Észrevettek.
*
Ahogy leértünk a lépcső aljára, a virágdomb visszakerült a helyére, megakadályozva, hogy idegenek csak úgy belépjenek. Idelent sötétebb volt, mint kint, de a szemem hamar hozzászokott ehhez is. Fából voltak a falak, korhadtak és büdösek voltak. A föld csempézve, repedezett, néhol hiányos volt. Két oldalra lehetett menni, apámmal viszont nem játszhattam el, hogy váljunk szét. Lebuktatna. Hatalmas szerencse így belegondolva, hogy ő találta meg a bejáratot, mert így nem kerülhettem gyanúba, hogy pont ezután kutattam. Elindultunk jobbra, feldúlt szobákat találtunk csak. Apám nem akart bemenni a szobákba, de nekem muszáj volt. Megnéztem a fiókokat, elolvastam a papírokat. Ez a feldúltság nem is kifosztásra, vagy kutakodásra emlékeztetett, inkább dulakodásra. Itt valakik élet-halál harcot vívtak, már csak az a kérdés, hogy miért, és hogy kik. Az egyik személyben biztos voltam, hiszen utána nyomozok. És mivel ő még életben van, a kérdés csak az, miért tört be ide és kié volt ez a hely. Apám értetlenkedve nézett rám, majd megkérdezte, miért kutakodok. Azt feleltem, érdekel, hogy mi ez a hely, és miért ilyen elhagyatott. Ezzel még csak nem is hazudtam.
Nem találtam semmit, ami nyomra vezethetett volna. Akárkié is volt ez a bunker, óvatos volt. visszamentünk a lépcsőhöz, majd balra is körbenéztünk. Minden ugyan olyan volt, egy dolgot leszámítva. Ez pedig egy olyan rész volt a falon, ami nem volt repedezett és penészes. Megtapogattam, majd felnyitottam. Alatta egy kombinációs zár volt. Sóhajtottam. Egész idáig talán sikerült megőrizni a titkomat, de most vége a játéknak. A zsebembe nyúltam és elővettem egy maroknyi szerkezetet. Apámra néztem, majd ráhelyeztem a gépezetet a zárra, mire az azonnal próbálkozni kezdett. Másodpercenként négy kombináció. Adott időt arra, hogy egy kis magyarázattal szolgáljak az öregnek.
Nagy vonalakban elmondtam neki, hogy valójában nyomozó vagyok egy nemzetbiztonsági cégnél. Az egyik emberünk lenyúlt minden bizalmas információt tőlünk, majd felszívódott. Az én feladatom az, hogy kiderítsem, melyik cégnek dolgozik, és hogy kézre kerítsem. Nem az én feladatom elintézni a tagot, nekem csak meg kell találnom. De ez talán még veszélyesebb. A legutóbbi nyomozásaim során kiderítettem, hogy egy egy hónapon át minden héten egyszer itt szállt meg, ebben a kastélyban, majd ez hirtelen abbamaradt. Ez volt három hete. Arra a feltételezésre jutottam, hogy volt itt valami, amit meg akart szerezni, és sikerült is neki. S lám, itt vagyunk. Talán itt lesz valami, amiből bármilyen információt ki tudnék nyerni.
A zár engedett, a szerkezetet levettem róla. A fal, mint egy ajtó, kinyílt, utat engedve további lefelé vezető lépcsőnek. Apám nem reagált semmit. Csak nézett engem nagy, szomorú, vizenyős szemeivel. Elindultam lefelé, mondtam neki, hogy ha akar, maradjon itt fent, mert odalent veszélyes lehet. A veszélyes szóra rögtön elindult ő is.
*
Már a lépcsőn megcsapott a rothadó hús jellegzetes szaga. A szám sarkában halvány mosoly jelent meg, hiszen a hullaszag hullát jelent, az pedig nekem felbecsülhetetlen információt. Leértem, megtorpantam. Egy asztal feldöntve, székek darabokban, a falakat tapéta fedte valamikor, de most csak helyenként volt még a helyén. Festmények kiszakítva, papírok szerteszét. A szoba kellős közepén pedig ott feküdt a halott. Az arcát papír takarta, és mivel máshol nem láttam a testen sérülést, feltételeztem, hogy a papír alatt egy szétroncsolt arc vár.
Apám leült a lépcsőre, fejét tenyerébe temette, ujjai között kémlelve figyelte minden mozdulatomat. Megnéztem a papírokat, párat elraktam közülük. Felemeltem a papírt a halott arcáról, de a felismerhetetlenségig szét volt verve. Visszahelyeztem a lapot, megtapogattam a zsebeit. Nem volt már nála semmi, az emberünk alapos volt. Mintákat vettem, ujjlenyomatokat kerestem - és találtam. Talán szereztem némi nyomot, de ha csak ennyit, akkor ki fog csúszni a kezeim közül. Így is majdnem egy hónappal mögötte jártam, mint egy részeg árnyék, de ebben volt minden reményem. Utolsó próbálkozásként végigkopogtattam a falat, hátha... kopp, kopp, kopp, kopp, kopp, bumm, kopp. Bumm.
Megfogtam az asztalt, és teljes erőmből a falhoz vágtam. Az beszakadt, és egy teljesen ép szoba tárult a szemem elé. Dossziék, borítékok, minden, ami hasznomra válhat. Az elősző szobában helyenként található tapéta itt kifogástalanul a helyén volt, látszott a helyen, hogy ide nem jutott be az illető. A szoba végében egy létra állt, a létra teteje pedig egy többszörös biztonsági rendszerrel ellátott csapóajtóhoz vezetett. A jobb oldalon lévő folyosó csempéjét végigkopogtatva talán észrevettem volna, de így sem rossz.
Apám is megnézte, hogy mi ez az új helyiség, ami nekem éppen kapóra jött. A kezébe nyomtam pár kiló iratot. Baloldalt a falon egy képernyő volt, meg mindenféle gombok. A nyulat lehetett innen vezérelni. A képernyő sarkában visszaszámláló volt, azt jelezte, hogy három percünk van. Mertem feltételezni, hogy nem bomba, hanem a készített felvételeket fogja elküldeni ennyi idő leteltével. Szerencsére kitanítottak ilyesmik kezelésére is a cégnél, szóval másfél perc alatt töröltem a legutóbbi óra eseményeit, és megnézte, hogy hova akarja küldeni a rögzített anyagot. Természetesen egy konkurens cégnek. Ennek örültem, hiszen akkor ezt a céget ki lehet zárni a gyanúsítottak közül, akinek dolgozik az emberem. Ha nekik dolgozna, miért ölné meg az egyik emberüket és próbálná ellopni a titkaikat?
Visszamentünk a kastélyba, elrejtettük az iratokat apámmal. Megígértettem vele, hogy nem árulja el senkinek, mert az csak veszélybe sodorna mindenkit. Fokozott figyelemmel élveztem a nyaralást a következő másfél napban.