Egészen kedveli pedig a tananyagot. Nem olyan élvezetes, mint az SVK, de a bűbájtannal már fej-fej mellett vetekszik a figyelméért, főleg amikor gyakorlati részeket adnak le éppen. Nos. Nos, nem, most elmélet van, és amikor ezt realizálta, Lori nyögve támasztotta fejét tenyerébe, és maradt is úgy az óra végéig. Oké, felírt magának ezt meg azt, hasznosságokat, margózott pár csigavonalakat és levélkét, de csak az ebéden kattogtak a gondolatai.
Egyike azoknak, akik zúgolódva kezdenek pakolásba a csengő hallatán azonnal, szép, íves mozdulattal söpri táskája mélyére hanyagul összecipzározott tolltartóját, karját még megmerevítve utána a levegőben, mint ahogy videójátékok győzelmi képernyőjén is mozdulatlanságra kárhoztatják az utolsó mozdulat képkockája. Ekkor két dolog is történik, amire nem számított - az ajtót nem belülről csapják ki a türelmetlen diákok, hanem kívülről ront be egy eridonos prefektus; padtársa pedig (valószínűleg szintén a bámészkodásnak hála) ügyetlenül húzza ölébe kulacsát, leöntve menet közben a navinés lábát is. Lori összerezzen a hidegre, és az edictum asztalra csapásának pillanatában felpaprikázva fordul padtársa felé, de mielőtt gyilkos tekintete bármi másba csaphatna át, Liza suttogva bocsánatot kér, kiskutyaszemekkel, a kiskutyaszemek pedig hatnak, így, bár még mindig fújtatva, de visszafordul a műsor felé, a szomszéd padsor irányába. Bal szeme még tikkel kettőt, de most túlságosan megosztott a figyelme a balhéhoz. Nocsak, mi történik?