Eszterre várva

 Mint elátkozott királyfi, túl az óperencián, élt - ha nem is magában - falujában Miklós. Rendben, néha mogorván. De az esetek többségében életvidám, jólelkű fiú, aki mindenkiben meglátja a jót, s mindenben a szépet. Bár most az úton elfáradt elég rendesen. Nem gondolta volna, hogy ilyen hosszú utazásnak néz elébe. És húgától még el sem tudott köszönni igazán, mert táborban van. Csak telefonon beszéltek. Az egy olyan varázstalan kütyü, amit arra használnak, hogy kommunikáljanak a távolban lévőkkel. Miklós ugyanis varázstalan szülők gyermeke, sőt, talán két-háromszáz éve lehetett a felmenői között varázsló, azóta biztosan nem. Még nem is teljesen érti, hogy hogyan került ide. Viszont az úton megismerkedett egy lánnyal, akit Eszternek hívnak. Azt beszélték meg, hogy a kastélyban találkoznak, csak a lánynak még el kell intéznie, hogy...hogy...pedig mondta.
~ Pedig mondta, hogy még mit kell csinálnia...Megint elfelejtetted. Mindig, mindent elfelejtesz. ~
- Korholta saját magát gondolataiban, miközben ledobta csomagját a lépcsőre, remélve, hogy most nem akar ott mászkálni senki, és így nem is foghatják rá, hogy miatta törték ki a nyakukat, vagy repültek seprű nélkül.
- Jó napot kívánok! Vagyis jó estét kívánok!
 Köszönt nagyon illedelmesen, csak fogalma sem volt, hogy kinek. Ugyanis ez után sikerült rendesen körbenéznie, és nem tűnt fel neki, hogy bárki is lenne ott rajta kívül. Persze lehet, hogy volt. Sohasem lehet tudni.
~ Na, amíg nem jön, addig kipróbálom a pálcámat. Csak tud valamit, még ha én nem is. ~
 Előhalászta táskájából a varázspálcát, s mint egy félőrült, hadonászni kezdett vele. Nem történt semmi.
~ Igaza van a botnak, ahhoz varázsige is kell.. No lássuk! ~
- Bazsalikom, fűszernövény, legyen ez a váza görény! - S azzal a lendülettel suhintott egyet a mellette álló vázára. Ezzel annyit ért el, hogy a pálca vége szikrázott egyet és kiugrott a kezéből.
- Talán ezt nem így kell. - Mormogta magában, majd leült a táskája mellé.
~ Eszter, Eszter, hol vagy már? ~

Eszter

 Felveszi a pálcáját, s forgatni kezdi, mintha mazsorett bot lenne.
~ Azt hiszem, jobb lesz, ha el teszem, mielőtt kárt teszek valamiben. Vagy magamban. ~
 Éppen a táskájában süllyeszti a pálcát tokjával együtt, amikor a hatalmas ajtó dübörögve kinyílik. Valaki jött. Ő az, a lány, akinek megígérte, hogy a kastélyban találkoznak, s ím, eljött a pillanat. Felpattant a lépcsőről, s a következő pillanatban már a lány táskáját tartotta a kezében. Nem volt könnyű. El sem tudta képzelni, vajon mit pakolhatott bele annyi mindent. Talán a ruháit, szekrénnyel együtt. Vagy a mamájától kapott kötött holmit, mamával együtt. Miközben ezen tűnődött, végig a lány két csodálatosan szép kék szemébe meredt tekintete. Néhány másodperc után, ami talán fél perc is lehetett, eszébe jutott, hogy még csak nem is köszönt.
- Szia, Eszter! - Mondta olyan mézes-mázos hangon, hogy még ő is meglepődött rajta. - Nagyon csinos vagy. - Tette még hozzá, s végignézett a ruháján. Olyan volt, mintha egy ötvenesévekbeli plakátról lépett volna ki, de Miklósnak ez különösen tetszett.
 Annyi mindent szeretett volna kérdezni és mondani is, de nem akarta mégjobban lerohanni őt. Ezért csak annyit kérdezett még tőle: - Na, elintézted a... amit mondtál?

Eltűnődik, hogyan is keveredett ő ide. Nem érti, azóta sem. Az rendben van, hogy csinált néhány furcsaságot kisgyermekként, például egyszer a finomfőzeléket, ami szerinte egyáltalán nem finom, felkente a plafonra úgy, hogy közben az etetőszékben ült. Egyszer pedig a bátyja macskáját etette meg, amikor nagyon nyávogott, pedig még fel sem érte a szekrényt, amiben a konzervet tartották. Már óvodás korában megtanult olvasni, teljesen egyedül. Bár igaz, hallott már ilyenről, és nincs tudomása, hogy az illető varázsló lenne. A családja is teljesen ledöbbent. Sem a bátyja, sem szülei, de még csak az ükszülei sem voltak varázslók. A húga még lehet, ő most hat éves, kezdi az általános iskolát. Reméli, hogy egyszer majd itt, a Bagolykő falai között találkozhatnak. Már most hiányzik neki az egész családja, de csak kibírja valahogyan. Főleg, hogy itt egy csinos, kedves lány, aki talán a társa lehet majd erre az időre, talán nem lesz olyan egyedül, mint ahogyan azt elsőre gondolta.
 - Olyan, mintha a szemed színéről kaptad volna a vezetékneved. - Mondja a lánynak, miközben a nagy és nehéz táskáját a sajátja mellé viszi, a lépcsőre.
- Pedig ez lehetetlen. Ugye? - Kérdezi felhúzott szemöldökkel. Mikor észreveszi, hogy a lány szinte ki sem lát a haja mögül, bátorkodik közelebb lépni és elsimítani a haját.
- Bocsánat, én nem is tudom... - Szabadkozik végül, s tesz egy lépést hátra.
- Csak úgy láttam, hogy nem látod, hogy...mármint engem. Hülyeségeket beszélek, igaz? - Mosolyodik el végül, s inkább a táskákat nézi. Aztán újra a lányra veti pillantását.
- Mi van a táskádban, hogy ilyen nehéz? Én nem hoztam túl sok dolgot. A könyveimet, persze, meg a varázspálcámat, némi ruhát. Lehet, hogy fel sem készültem igazán. Te biztosan jobban felkészültél erre az egészre. A te családod varázsló? Hogyan kerültél ide? Milyen érzés volt, amikor megkaptad a levelet? Mit szóltak a szüleid? Van testvéred? Ők is varázslók? Honnan jöttél? Milyen tantárgyakat vettél fel? - Árasztotta el kérdéseivel szegény lányt, majd rájött, hogy talán ezt nem így kellett volna.
- Bocsánat, egy kicsit izgulok, hogy mi fog itt velünk történni.

Sára és Eszter

~ Majd egyszer elmeséli? Mit? Hogy hogy lett Balaton a vezetékneve? Vagy tényleg azért lett az, mert kék a szeme? Vagy azért lett kék a szeme, mert ez a neve? Nem, az már tényleg lehetetlen lenne. Vagy mégsem? Nem értek semmit ebben az egész varázsvilágban. Pár hete még felvételiztem egy középiskolába, azt hittem, oda fogok járni, most meg talárosok és süvegesek között mászkálok egy akkora kastélyban, ami a térképre nem fér rá, mégis itt van. És nem tud róla senki. Vagyis de, de nem olyanok, mint például más rokonaim a szüleimen kívül. Arról sem tudnak, hogy egyáltalán a varázslat létezik. Valami hülye hókuszpókusznak tartják az egészet, még a boszorkányüldözésekről is alig tudnak valamit, ami pedig a nép orra előtt zajlott, még sem egészen úgy történt, ahogyan azt látni lehetett. Ők csak a női magazinban olvasgatják a horoszkópokat, már aki hisz benne, meg nézik a telejósdát a tévében. Hát most komolyan, hogyan lehetséges ez? ~
 Talán egy cseppet túl gondolja ezt az egész helyzetet. Még azt sem vette észre, hogy Eszter már mással beszélget. Egy lánnyal, aki láthatóan idősebb náluk, de nem sokkal. Talán negyedikes lehet, vagy ilyesmi. Egy biztos: erről az egész világról, a kastélyról, a diákokról, tanárokról biztosan többet tud náluk, és ez most nem elhanyagolható szempont, különösen az ő helyzetében. Köszöntsük hát akkor kellőképpen.
 ~ Próbálj meg úgy viselkedni ezúttal, mint egy céltudatos diák, nem mint egy beszari elsős. Köszönöm. ~ - Próbált gondolataival saját magára hatni, majd végig nézett a lányon. Sárin. Hiszen éppen most árulta el a nevét.
- Szia! - Köszönt ő is és egy határozott mozdulattal kezet nyújtott a lánynak. Aztán rájött, hogy nem biztos, hogy ezt így szokás és az illem sem biztos, hogy így diktálja, lehet, hogy neki kell előbb nyújtania, ha kell egyáltalán. Ez után úgy tett, mintha mindenképpen meg kellene vakarnia a feje búbját, s ettől úgy érezte magát, mint egy kismajom az állatkertben. Bele is pirult rendesen és zavartan mosolygott tovább csendben.
- Miklós vagyok... - Motyogta halkan, majd megpillantotta a ház jelét a lány talárján.
Lehajolt a táskájához, kihúzta a cipzárt és kutatni kezdett benne, nem is akár hogyan. Először csak a keze tűnt el könyékig, aztán már a feje sem látszott ki belőle.
- Pedig itt volt valahol. Ide tettem... - Morogta bele a táskába, s egyszer csak előbújt belőle saját talárjával a kezében. Azon is az Eridon címere foglalt helyet. Azt hitte, hogy ezúttal majd mond valami igazán frappánsat és jól bevágódik mindenkinél, de csak mosolygás lett a vége, s talán így ezzel jobban is járt mindenki, kiváltképp ő maga.
~ Ennyi erővel meg is mondhattam volna, hogy én is Eridonos vagyok, hiszen ő is most mondta, épp az előbb. De lehet, hogy nem is érdekli igazán. Vagy érdekli, csak nem most, ebben a helyzetben. Vagy éppen azért mondta, hogy mi is áruljuk el. ~
Így morfondírozott magában, majd megállapította, hogy ennek semmi értelme és ismét csak túlgondolja az egészet, ahogyan legtöbbször szokta.