Pécs
Kende szobája mindig tiszta volt, rendezett. A könyvek ábécésorrendben a polcokon, a tollseprűvel még a leheletvékony, már-már otthonossághoz kellő porréteg is eltávolítva; az ágy kínosan beágyazva, a díszpárnák katonás sorrendben; Kolos sokszor le is szidta emiatt, nem szoba az olyan, ahol nincs egy kis összevisszaság, egy csálén lógó kép sem akad; inkább kórterem.
Most kivétel volt: a szőnyeget elborították a műanyag tégelyek, a sarokban álló intarziás diófaasztal – dédnagyanyai örökség volt, Kolos látni se bírta, de Kendének tetszett – teljes tartalma a padlón hevert, Kende lázasan kutatta az új tablettát, amit a pszichiátere írt fel múlt héten; miután felvette az anamnézist. Nem is rendes gyógyszer volt, csak afféle hangulatjavító gyógyhatású készítmény; angyalgyökér és orvosiszékfű-koncentrátummal, semmi komoly. Erről sose számolt be testvérének: ki nem állhatta bosszús pofavágásait, gúnyos szkepticizmusát, amikor szóba került a téma; a gyógyszereit külön tartotta, nem is a fürdőben; persze ettől még Kolos tudta, mi a helyzet. Túl régóta ismerte.
Minden tégely a földön hevert már, s Kende egy másodperc alatt látta, hogy nincs itt, amit keres; még az is felmerült a fejében, hogy esetleg az egyetemen felejtette, előfordul az ilyesmi. Bosszúsan vállat vont; majd nagy műgonddal visszarakosgatta a dolgokat a helyére; s közben az apró neszeket figyelte, azokat, melyek többnyire megbízhatóan jelezték, ha megérkezett testvére, Kolos. A bejárati ajtó előtt összecsörrenő fémkulcsok zaja, a nyikorgó kilincs, vagy a fényesre polírozott, recsegő parkett apró nesze, mind-mind rá utaló zörej. Most azonban semmi ilyesmit nem hallott; csak az első emeletre beszűrődő, tompa utcai zajok törték meg a csendet; autók tülkölése, a fasor sarkán terpeszkedő gyorsétteremből ebédidőben kiáramló, szénhidrátzabáló egyetemisták zsivaja.
Még egy kicsit szöszmötölt a szobában – megigazította az ágyán a díszpárnákat, és leheletnyire kinyitotta az ablakot; rég nem szellőztetett, a sarokban álló ócska konvektorból pedig örökösen áradt a gázszag; Kende utálta. Bár arcát szinte égette a fagyos hideg, felfrissítette. Kellemes gesztenyeillat áradt az utcán; az ablakuk alatt dolgozó Lenke néni gesztenyét süthetett, Kende néha vett egy kis zacskóval; imádta, ahogy a forró papírzacskó szinte égette átfagyott ujjait, és az apró tasakból egyenesen az arcába áradt a gőz; úgy tűnhetett, akár egy ködbe burkolódzó mitikus alak.
Most kivétel volt: a szőnyeget elborították a műanyag tégelyek, a sarokban álló intarziás diófaasztal – dédnagyanyai örökség volt, Kolos látni se bírta, de Kendének tetszett – teljes tartalma a padlón hevert, Kende lázasan kutatta az új tablettát, amit a pszichiátere írt fel múlt héten; miután felvette az anamnézist. Nem is rendes gyógyszer volt, csak afféle hangulatjavító gyógyhatású készítmény; angyalgyökér és orvosiszékfű-koncentrátummal, semmi komoly. Erről sose számolt be testvérének: ki nem állhatta bosszús pofavágásait, gúnyos szkepticizmusát, amikor szóba került a téma; a gyógyszereit külön tartotta, nem is a fürdőben; persze ettől még Kolos tudta, mi a helyzet. Túl régóta ismerte.
Minden tégely a földön hevert már, s Kende egy másodperc alatt látta, hogy nincs itt, amit keres; még az is felmerült a fejében, hogy esetleg az egyetemen felejtette, előfordul az ilyesmi. Bosszúsan vállat vont; majd nagy műgonddal visszarakosgatta a dolgokat a helyére; s közben az apró neszeket figyelte, azokat, melyek többnyire megbízhatóan jelezték, ha megérkezett testvére, Kolos. A bejárati ajtó előtt összecsörrenő fémkulcsok zaja, a nyikorgó kilincs, vagy a fényesre polírozott, recsegő parkett apró nesze, mind-mind rá utaló zörej. Most azonban semmi ilyesmit nem hallott; csak az első emeletre beszűrődő, tompa utcai zajok törték meg a csendet; autók tülkölése, a fasor sarkán terpeszkedő gyorsétteremből ebédidőben kiáramló, szénhidrátzabáló egyetemisták zsivaja.
Még egy kicsit szöszmötölt a szobában – megigazította az ágyán a díszpárnákat, és leheletnyire kinyitotta az ablakot; rég nem szellőztetett, a sarokban álló ócska konvektorból pedig örökösen áradt a gázszag; Kende utálta. Bár arcát szinte égette a fagyos hideg, felfrissítette. Kellemes gesztenyeillat áradt az utcán; az ablakuk alatt dolgozó Lenke néni gesztenyét süthetett, Kende néha vett egy kis zacskóval; imádta, ahogy a forró papírzacskó szinte égette átfagyott ujjait, és az apró tasakból egyenesen az arcába áradt a gőz; úgy tűnhetett, akár egy ködbe burkolódzó mitikus alak.