Dr. Evena Noxen
A nap már nagyon hiányzott a zimankós tél után. A fűben ücsörögve élveztem, ahogy a zene az iskolatársaktól átszűrődik az én oldalamra. Elmerengtem, miért vagyok egyedül. Az év során eddig nem nagyon ismerkedtem. Jobb szeretem, ha mások nyitnak felém, bár ez a dél-európai mivoltomnak ugyancsak ellentmondott. Szerencsére elég élvezetet okozott a zene hallgatása ahhoz, hogy elterelje figyelmemet.
A mugli-világ leghallgatottabb slágerei az utóbbi időkben kedveztek anyanyelvemnek, de az iskola nem nagyon. A tanítást megszokni még nehezebb volt, mint gondoltam. Olyannyira, hogy megint elfeledkeztem magamról. Ez gyakori szokásommá vált az utóbbi időkben. Sokszor elbotlottam saját lábamban, vagy legurultam egy-egy lépcsőn, amin a többiek jól szórakoztak. Én kevésbé. A tavacska mellett is sikeresen elvesztettem az egyensúlyom, mikor álltam volna fel, hogy visszamenjek a szürke könyveim mellé.
Nehezen tápászkodtam fel a földről, mert nem sikerült időben a kezemet magam elé tennem. Leporoltam magam, és meglepetten konstatáltam, hogy senkinek nem tűnt fel annyira az attrakció. Azt viszont sajnálattal vettem észre, hogy a mustársárga nadrágomnak búcsút mondhatok. A térdem sajgott és valami piros csöpögött az orromból is... Megint eleredt a vérem.