Fanni

Alassio, Olaszország

 Épphogy felkelt a Nap, kipattant a szemem. Tudtam, hogy anyáék korán elmentek, azért le tudok menni a partra. Végre szerezhetek beszélgetőpartnert... Olyan egyedül vagyok. A holmikat még tegnap bepakoltam, így gyorsabban fog menni az indulás. Reggeli és ruhaválogatás után végre sikerült kitaszigálnom a biciklim a lépcsőházból és már suhantam is a tanár felé.
-Buon Giorno!- köszöntem pár ismerős arcnak, talán a szomszédok voltak. Végre kiértem a sétányhoz és ráhajtottam a mólóra. Ilyenkor éri meg kimenni egyedül, mert nem tűz a nap és nincs annyi Turi. Így hívják mifelénk a turistákat, ha nem akarják, hogy tudjanak arról, róluk folyik a diskurzus.
 Végre leraktam a bringám és lementem a móló alatti partszakaszra. Elég nagy volt és nem sokan jártak arra, csak pár futó rohant el arra minden alkalommal, mikor kimentem. Hmm... Még nincs sor, most kéne fagyit venni! Oda is álltam a bódéhoz egy szál fürdőruhában. Kezdett nagyon meleg lenni, ezért örültem, hogy egy ember áll ott rajtam kívül.
-Uno gelato al cioccolato, prego!- mondtam, mert rám került a sor. Amíg megkaptam, még gyönyörködtem pár másodpercet a tengerben, ami csak akkor kezdett elhatárolódni a kék égről.
 Megkaptam, fizettem, aztán hirtelen elhaladt mellettem egy nagyon jóképű srác. Görkorcsolyával volt, tudtam, hogy ő az én emberem. Csak sajnos akkora hévvel fordultam utána, hogy sikeresen elestem a tengelyemben. Nagyon kellemetlennek éreztem, mert ilyen még a férfiak sem csinálnak, ha meglátnak modellt. Ugye nem látták olyan sokan... De naiv vagyok, persze hogy az egész város látta...

Fanni

Alassio, Olaszország

 Teljesen piros lett az arcom. Nagy vörösségemben egy kezet véltem felfedezni, ami csak arra várt, hogy felsegíthessen. Biztos, hogy Turi! A helyiek csak nevetnének rajtam. Mondjuk nevetnek is...-fordítottam el a fejemet, hogy azért az arcot is lássam. Egy gyönyörű fiatal lány állt előttem. Vonásai arra engedték következtetni, hogy északabból jött, talán az Alpokon túlról. Haja csak úgy csillogott a napfényben, ami hirtelen túl világosnak tűnt. De még mindig égett az arcom, amiért ekkorát zakóztam. Pár arc rémlett, hogy már láttam erre felé. A fagyisra néztem, aki sajnálkozva konstatálta, hogy ekkora esés után adhat nekem egy új fagyit. Jóban voltam vele, szóval csak mosolygott egyet az ügyetlenségemen és nyújtotta már a másik fagyit. De ahhoz valahogy fel kellett állnom. És csak egy lehetőség volt arra, hogy ne egyedül vergődjek, mint egy bálna a parton. Vissza is fordultam, hogy az idegent jobban szemügyre vegyem.
 Pár széndarabot láttam kikandikálni a zsebéből. Áh, szóval művész!- gondoltam, de csak nem vettem rá magam, hogy megragadjam a kezét. Csak néztem rá, és próbáltam a nézéséből, meg az arcából kifűrkészni, vajon beszéli-e a nyelvemet. Végül is nem olyan elterjedt az olasz, de angolul biztos tud!
-Grazie!-mondtam végül, a magamban lefolytatott érvelő vita után és elkaptam a kinyújtott kezét.

Várffy-Zoller Róbert

 Annyira izgatott vagyok. Még sosem jártam itt!- pörögtem talán kissé túl izgatottan, mikor a vonat lassítani kezdtem. Bagolyfalva lesz az otthonom egy ideig, szóval olyannak tekintettem, mint az első saját lakást. A szüleim alíg akartak elengedni, de muszáj volt. Nem állíthattak meg, túl sokat akartam tudni.
 Mikor a vonat megállt, csomagokkal megpakolva érkeztem a peronra. Tört magyartudásommal próbáltam megkeresni a kijárat feliratot, de sehol sem láttam, ezért az épület felé vettem az irányt. Ekkor jöttem rá, hogy majd éhen halok! Megpillantottam egy boltot, egyből levágtam a holmim a padlóra. Kissé piszkos volt, de nem nagyon érdekelt, mert kezdett kilyukadni a gyomrom. A pénztárcámat előszedve megrohamoztam a polcokat és mindent, ami belefért a kezembe, próbáltam megvenni. Teljesen megfeledkeztem a nézelődés közepedte, hogy a zsákjaimat az út közepére /szó szerint/ csesztem le mindenemet. Könyvek, ruhák, értékek, amiket bárki elvihetett volna. Észbe kaptam és rohanni kezdtem a kassza felé, de valami megállított. Elestem és mindent elejtettem, ami nálam volt. A könyököm fogtam, mert elég erősen bevertem. Felnéztem és sajnálatos módon nem volt a legjobb látványban részem. Azt láttam, akibe szó szerint belerohantam. Nagyon elszégyelltem magam...

Várffy-Zoller Róbert


- Bocsánat! Bocsánat!-nem gyöztem hajtogatni a záporozó szavakra. A kérdésekre sem tudtam válaszolni, annyira rosszul érintett. Már az első napomon rombolok. Ha várok még egy hónapot, talán az egész varázsvilágot elpusztítom...
-Első éves vagyok és sárvérű. Nem igen tudok varázsolni...- mondtam elkeseredetten. Ezt a legrosszabb kijelenteni. Hogy fogalmam sincs, mit keresek itt.
 A könyököm eléggé sajgott, talán el is tört. Nagyon beütöttem. De az nem annyira érdekelt, mint az, hogy az áruk, amiket venni akartam, körülöttem hevertek. Fel akartam kapni mindet, de túl hirtelen mozduljam. Akkorát üvöltöttem a fájdalomtól, hogy még odahaza is hallhatták. Összerogytam a padlón és lefeküdtem magzatpózban. Könnyek csordultak ki a szememből és végig folytak az arcomon. Felnéztem, hogy még mindig ott áll-e a férfi, de semmit nem láttam a könnyeimtől.
-Tudna segíteni?-fordultam hozzá megalázkodva. Még a strandos esésemnél is jobban égett a fejem.
-Egyébként a holmimért siettem... Szokás szerint elfeledkeztem róla... Bocsánat!!!

Várffy-Zoller Róbert

Segített... Teljesen megdöbbentem. És nem szidott le elsőre. Egy szép kis kötést kaptam, miután eltüntette a sérülésem. Az áruk is összeszedődtek. Biztos voltam benne, hogy megöl.
-Melyik házhoz tartozik?- jött a végzetes kérdés... Jaj! Mégis meghalok-gondoltam magamban. Teljesen elszíntelenedett az arcom. Elkezdtem fázni és hirtelen, kiszáradtam, mintha nem sírtam volna egy éve. Nem tudtam, feleljek-e, vagy hallgassak. Hihetetlen, hogy az első napomon belerontok az egyik tanárba. Egy hét alatt a fél tanári kart gyengélkedőre küldöm, magammal együtt... Eddig azt hittem, a zakózásom után megnyugodtam. Aztán rájöttem... Félek!
 Sosem éreztem magam olyan rosszul. El sem kezdődött a tanév, és máris szégyent hozok a házamra... Mi van, ha Ő is ebben a házban volt? Mi van, ha kirúgat...? Hirtelen nem akart kijönni egy hang sem a torkom. Lemerevedve mondtam: -Levita...

Várffy-Zoller Róbert

HÁZVEZETŐ??? NEKEM BEFELLEGZETT!!! Teljesen lesújtott a hír.... De nem foglalkozhattam vele, mert kérdezett... Viszonylag sokat, és nem minden emlékeztem, mire magamhoz tértem.
-Kaela... Kaela Florencia vagyok. Szeretek olvasni, de csak olyat, ami kedvemre való, mint a krimi. - Büntetés olvastatni akarsz, igaz? Hidd csak, hogy rosszat teszel ezzel- gondoltam magamban. Kissé lefelé néztem, hogy ne lássa az arcomon, hogy örülök, és valójában nem tud kiszúrni velem. -És eredetileg szőke vagyok...-húztam a számra egy finom mosolyt. Hát igen, egyik reggel hirtelen barnán felébredni, nem a legjobb ráébredés. Tudtam mindig, hogy nincs valami rendben velem, de nem hittem, hogy ennyire... A reakcióját inkább nem akartam látni, mert eléggé nevetséges egy módja volt a varázserőm térbeli megnyulvánulásának. Azt hallottam, mások levernek cserepeket a tetőről meg hasonlók. Ehhez képest az én sztorim Kismiska volt...
 A táskáim még mindig kint vannak az út közepén...

Várffy-Zoller Róbert
 Remek... Rögtön büntit kapok... jól indul boszorkányi karrierem...- gondoltam, miközben a helyzetet emésztettem. Az viszont teljesen meglepett, hogy segítséget akart küldeni. Erre aztán tényleg nem számítottam. Elsőre nem tűnt olyannak, aki kedvelné a házambeli diákokat, aztán mindig előbújt belőle az óvó ösztön, mint a könyökömnél és most a holmimnál.
-Viszlát!- mondtam halkan és időm sem volt megköszönni...
 Kirohantam a kasszához, fizettem és a táskáimhoz siettem. Elraktam a vásárolt árut és mosolyogva gondoltam végig a történteket. Felírtam a kezemre a könyv címét. Ezt követően egy közeli párhoz húzódva végigpörgettem az eseményeket a fejemben. Nagyon akarhatja, hogy utáljam, a történtek alapján...Biztos ezt is fogja hinni... De nem fogom! -vigyorogtam a semmibe.

Fanni

Alassio, Olaszország

 

 Teljesen meglepődtem, mikor meghallottam a borzalmas olasz nevetést, mikor a tömeg feloszlani látszott. A lányra pillantottam, akinek a kiejtése nem volt rossz, sőt még aránylag jónak is mondtam volna. Az azonban elárulta, hogy szüntelenül mosolygott, nem beszéli a nyelvemet. Ez esetben nekem mell kezdeményezni... -gondoltam magamban és előszedtem azt a rengeteg nyelvet, amit ismerek.
 -Sprichst du Deutsch?-jött először ez a számra, ki tudja miért... Do you speak English? Parlez-vous Francais? Hablar no Espanol? Esetleg magyarul?...- hadartam el egy nagy levegővel. feltételeztem. az oroszt és a lengyelt már nem kell előszednem, mert az egy kicsit berozsdásodott már. Hirtelen a fagyis felé fordultam, aki már nyújtotta az új tölcsérem. Gondoltam, adok egy kis időt a lánynak, ha már ilyen szépen lerohantam.
 -Gracie! - vettem el az édességet, és már mosolyogtam is vissza a lányra, aki még mindig ott állt. Azt hittem, ezek után el fog rohanni. Előfordult már. Gyakran lepődnek meg az emberek, ha az ember lánya már 14 évesen öt idegen nyelvet beszél folyékonyan, kettőt pedig megért. A válasszal néhol még ezeknél baj van. De hát aki egész nyarakat tölt külföldön, mert táborozik, az ne csodálkozzon, hogy ragad rá, mint a matrica...