Kirill

-Te jó isten! Mennyien járunk ide... Csak ennyit tudtam kinyögni, mikor az iskola kapuja előtt álltam. Látszott rajta, hogy már sok tanévet kibírt és valószínűleg mindegyikről sokat tudna mesélni. Nagyon élveztem, hogy végre hazamehetek, de kissé elveszettnek éreztem magam. Olyan emberáradat indult meg kifelé, hogy alig kaptam levegőt.

Egy fiú szintén kissé kellemetlenül nézett a tömegre. Nagyon irritálhatta őt. Hozzám szólt, de nem hallottam, mit. Túl sokan voltak körülöttünk és kénytelen voltam tovább menni...

Vigyél magaddal!!! Kérlek

hali
ezt jól érzed

Adri

-Ez valami gyönyörű Annyira zöld volt minden, annyira természetes. Érzem, ahogy a nap melege nyaldossa az arcom. Lefekszem a fűbe és nem törődök azzal, hogy mások kinevetnek. Csak szívom a friss levegőt és ellazulok. Jól esik így órák után a pihenés és most először járok itt.
 Kezd sötétedni, lassan be kéne mennem. Nem akarom itt hagyni ezt a csodát.
Itt tart valami. úgy döntök, kihagyom a vacsorát, úgysem vagyok éhes. Valami mozog az erdő elején. Valami, ami nagyon kíváncsivá tesz. Elindulok az irányába, de valaki megfogja a karom, és elkezd visszafelé húzni, mondván,
biztos csak megőrültem. Tudom, mit láttam és nem fogom annyiban hagyni.
 A valamit meg fogom találni, hívogat az erdő belseje felé. Szeretem Adrit,
 mint a testvéremet, de most nem vagyok őrült hangulatomban. Sokkal inkább izgatott és kíváncsi. Holnap újra eljövök ugyanekkor, ugyanide. Viszlát Valami!

Melissa Von
Manon, Séta

-Most mennek ki? Nincs sétához jó idő... Magamban motyogtam, hogy senki ne hallja. Manon régóta nem járt kint, az tény, sajnáltam is szegényt. Az időjárás nem mindig játszott az ő kezükre. Sokat esik mostanság. Ha a boltívek alatt elbújok, tudom nézni őket! Ezen felbuzdulva el is indultam. Mikor kiértem a klubhelységből, akkor indultak el. Szerencse, hogy ott átvergődni nem könnyű.

Épphogy el tudtam bújni egy sötétebb részen, mikor megérkeztek. Amilyen kicsi egy állat, olyan gyors volt. Manon nagyon örült és emiatt én is örültem. Mindig is szerettem volna egy kutyust, de sosem lehetett. Mivel árvaházban nevelkedtem, sehova nem tudtam volna elrejteni, a faházamban pedig nem tudtam volna eltartani. Ideköltözni sem volt egyszerű, emiatt mindig hiányoltam egy négylábú jószág társaságát. Melissa pedig pont olyat kapott, amilyet mindig elképzeltem. Mióta Manon itt van, azóta nézem minden sétálásukat, de közelebb még nem mentem, csak a hálóban. Ott pedig nem beszélek a múltamról, emiatt kutyázni sem merek.
-De édes vagy! Csak suttogni merek a sötét sarokban, nehogy valamelyikük meghalljon. Manon így is veszélyesen közel jött hozzám egyszer.
 Hazudhatnék, de nem lenne helyén való, miután én leskelődök utánuk, bármennyire is "csak" egy kutyasétáltatásról van szó. Örültem, hogy boldogok,
 egy évig elnéztem volna azt a kis szőrmókot, ahogy rohangál. Indulnom kellett volna, de egyszerűen nem bírtam.

Melissa Von

-Szia. Pislogok. Manon valamiért észrevett. Ez eddig sosem fordult elő. Nagyon megijedtem Melissa nézésétől, pedig nem látszott soha félelmetesnek. Most ott állt előttem Manonnal a kezében. Hazudnom kell. Muszáj!-Csak erre jártam. Sétálni akartam egyet. Nem úgy tűnt, mint aki bevette. Nehezebben megy, mint gondoltam. Pedig máskor nagyon könnyen tudok hazudni, de valahogy most nem megy. Zöldben vagyok, talán felismert. Végül is láthatott már. De mi a fenét képzeltem? Látható volt, hogy jön a vihar, én meg pont azt találtam volna ki, hogy sétálok? Hacsak nem instant tüdőgyulladásra hajtok, akkor semmi értelme nem lenne kint mászkálni ilyenkor. Mintha a gondolataim az égig szálltak volna, elkezd esni.  Manont nem zavarja a dörgés, engem annál inkább. Beleborzongtam. -Egyébként Róka vagyok. Próbálok mosolyogni. Nagyon butának érzem magam. De ez volt az egyetlen dolog ami értelmesnek tűnt, hogy megtörje a csendet. Miért vagy ilyen hülye? Tényleg bemutatkoztál neki? Idióta... Már láttuk egymást, Rellonos, de még sosem mutatkoztunk be egymásnak. Még mindig nem vagyok biztos abban,hogy elhitte, mit keresek itt. Manon mozog a kezében. Gondolom még mehetnékje van. Fél órát futkosott lent, de ennyi neki kevés. Nagyon kétségbe estem. De mit is gondoltam? Hisz nem bujkálhatok örökké. Titkon tudtam, hogy eljön ez a nap, de nem gondoltam volna, hogy ez ma lesz... Jesszus... Most mi jön?  Mit akarhat tudni?

Lementem a temetőbe. Ott garantáltan egyedül voltam. Kissé szokatlan hely, de nagyon szép, amikor a nap lemenőben van és elnyúlnak az árnyékok. Fogtam egy könyvet és elindultam lefelé.

Leérve leültem egy padra, ahol mindig olvasni szoktam, de most nem tudtam koncentrálni. Különös élőérzetem támadt. Sosem szoktam azt érezni, hogy figyelnek, de most paranoia kezdett rajtam felülkerekedni. Forgolódtam egy kicsit, és egy másik lányt láttam. Közelebb araszoltam, és gondolkodtam rajta, hogy megszólítom, de érdekes lenne valakivel a temetőben megismerkedni. Talán mégsem kellett volna ilyen közel jönnöm.A kezem remegni kezdett, mostanában nekikezdett. Nem tűrte sokáig, hogy vissza próbálom fogni, elengedte a könyvet. Az pedig nagy zajjal a lehullott levelek közé zuhant.Ezt biztos meghallotta...

Kirill

---

A toronyban nagyon hideg volt, fújt a szél. Teljesen meghalt a felfogási képességem, mikor oroszul beszélt hozzám.Honnan ilyen biztos benne, hogy értem? De talán nem is ez volt a legfontosabb. Eléggé zavart, de irányítani próbált. És akartam tenni ellene, de nem tudtam. Hagyd már abba, ez így nem fair... Róka, szedd már össze magad! A saját tested Neked kell irányítani! A tapintása a vállamon annyira lebilincselt, hogy automatikusan követtem a mozgását. A 180 fokos fordulás után megfogtam a kezét a karomon, ami egyre lejjebb csúszott. Megvagy! Most én jövök! Már a kezemet fogta, mert én azt akartam. Betörtem a vadlovat! Háttal álltam neki.

-Ne delay etogo!(-Ne csináld!)
Éreztem a tarkómon a leheletét, de nem láttam semmit, a Nappal pont szemben álltam. Bizseregni kezdett a kezem. Szorította..

-YA ne khochu plokhogo! YA mogu pomoch'. (-Nem akarok rosszat! Segíthetnék.)
Elengedett. Nagyon lassan fordultam vissza, nehogy valamit elrontsak. Úgy gondoltam, talán kezd megnyílni.

Láttam, ahogy zokog.
 Előszedtem neki egy zsebkendőt. Elvette, de nem nézett rám.
-Én is vesztettem el olyanokat, akiket szerettem.

Lora Fontaine

 Felvette a könyvemet. Legalább elbírja...
Teljes káosz tombol bennem. Nehezemre esik elfogadni, hogy ez tényleg megtörtént, mivel nem ezt akartam. De ha már így lett, sodródtam az árral...
-Szia. Köszi. Lora, igaz? -mosolyogtam rá elpirulva. Fekete ruháját néztem és a fát, aminek a tövében találkoztunk. Öreg volt, kissé korhadt és nagyon sok mindent élhetett át. Pont mint a sír, ami előtt álltam. Majd száz éves volt és valami vonzott felé. Nem kéne megint elszúrnom a szocializálódásom. Mondj Már valamit!
-Gyászolsz valakit?
 Teljesen idiótán érzem magam, de ez logikusnak tűnő kérdés egy temetőben egy lánynak, aki feketében mászkál. De nem bírok magammal. Meg kell néznem azt a sírt. Közelebb húzódok és leolvasom a nevet. Olyan ismerős... Hogy...?

Kirill

-Képzeld, a szüleim halottak. Tahó...Hogy lehet valaki ilyen elviselhetetlen? Ismerkednek,
de neki minden melodráma! Majdnem megint elkezdtem sírni, pedig csak nemrég hagytam abba.
Milyen pompásnak tartaná, ha az emberek megvádolnák, hogy bánt engem. Jó kis pletyka kerekedne ki belőle, az biztos. Nem bírtam a szememmel, csak bámulni tudtam. Páran elhaladtak mellettünk, ezért rutinból elfordultam. Nem kell nekem, hogy a szemkontaktus után jöjjenek a kérdések.
Mit is mondjak. Rosszabb vagy, mint a múltad. Főleg, mert te is ítélkezel.

 Rég jártam a városban, ezért akartam futni egy kört. Nehezen vettem rá magam, de végül sikerült elszabadulnom és felhúzni a futócipőm. Hajammal semmit nem tudtam kezdeni, ezért letettem róla, hogy copfba fogjam.
 Az utcákat róva nem nagyon figyeltem semmire és senkire, csak fülhallgatóval rohangásztam, mint egy idióta. Egyedül egy könyvekkel teli bolt előtt álltam meg. Rég olvastam, rég írtam, betűt is csak a tankönyvekből láttam egy évig. Frusztráltság fogott el, nem mertem bemenni. Nagy fejtörést okozott. Hezitáltam. Hol elindultam, mondván van annyi bátorságom, hol pedig megtorpantam, tudva, senki nem ismer engem errefelé. Hihetetlenül barátságos volt a hely kisugárzása, mégis valami kint tartott az ajtó túl oldalán.
 Egy idő után érezni kezdtem valakit mögöttem. Valószínűleg egy fiú- gondoltam, mert a lányok jelenléte valamiért nem rázott meg annyira egy helységben. Nem mertem mozdulni, ezért befelé kukucskálva hallgattam a számot, amire valószínűleg tökéletes ütemben tudtam volna elszaladni, nehogy szembesülnöm kelljen még egy kellemetlen szituációval. Nincs sok jó emlékem arról, ha valakinek segíteni akartam és az a valaki történetesen fiú volt.
 Kezdett eleredni az eső, ennek ellenére mereven ácsorogtam, amíg a tekintet a hátamban szűnni nem látszott. Elég messze jutott, mire utána mertem fordulni. Magas, fekete hajú, fiatal srác, kék egyenruhában. Akaratlanul is elkaptam a pillantásomat. Biztos voltam benne, hogy elvesztettem, hisz annyi ilyen rohangál az iskolában.