Mary és a Portrék
Nem rég érkezett az iskolához, és nem nagyon örült, hogy be kell illeszkednie. Nagyon sokáig gondolkodott, hogy biztos megéri-e jelentkeznie, mert már egyszer, amikor hasonló helyzet volt, nem volt önbizalma, ezért mindenki piszkálta. Bár, itt nem nyúlhattak hozzá egy ujjal sem, meg itt nem bánthatják a mássága miatt, ezért minden aggodalma felesleges volt.
Most, hogy végre túl van a nehézségeken, kezdhet is beilleszkedni, de most azonban nem tudja, hogy hol kezdje. Mindig is problémás volt abból a szempontból, hogy nem tudott könnyen dönteni a dolgokban. Talán ez a legnagyobb hibája.
Hatalmas elmélkedése közben hangos civakodást hallott, ezért odasiettet, bár inkább odasiklott. Ahogy odaért, látta, hogy a társalgóban van, és a portrék civakodnak. Valamint, ott van egy lány, akit még nem látott ezelőtt errefelé, ami nem is volt csoda, hisz nem rég óta érkezett ő is, és látszólag a különös lány is, mert egy szótár volt nála, amit látszólag az előbb olvasott, mert most már érdeklődve figyelte a portrékat.
- Üdv, Portrék! Meg persze szia! Dália vagyok, kopogószellem.- köszönt neki, és kezet nyújtott, amit el is húzott, mert, hát valljuk be, viccesen nézhetett ki. Egy szellem, aki kezet nyújt. Ügyes vagy Dália! Csak így tovább! Te aztán igazán tudod, hogy kell elijeszteni egy újoncot!
- És, te ki vagy?- toldotta oda, félénken.
hogy nézne már ki? 