Mikor a bagoly elérkezett hozzá, Maegor éppen az erdőt járta.
Csodálkozva állt meg, ahogyan a madarat meglátta huhogni az egyik fa ágán. Nappal nem szokott ez a madár ilyen éber lenni. Ám habár nem sok ideje tartózkodott emberek közelében, arra már ráébredt... a varázslóknak van egy olyasfajta különös szokásuk, hogy ezekkel a szerencsétlen, éjszakai állatokkal küldözgetik az üzeneteiket ide-oda.
Egy ideig csak méregette a madarat. Aztán közelebb lépdelt hozzá kíváncsian. Bár nem félnek tőle az állatok többnyire, a természetes ösztön végett legalább meg kellett volna rebbennie. De amaz ehelyett a lábát nyújtotta felé. Maegor furcsállva nyúlt érte, s óvatosan levette a levelet.
Nem tudta, hogy elolvassa e vagy sem. Azt sem tudta, megérti e a levél tartalmát, vagy sem. Neki címezhették? Egy ember? És ha így van... miért? Ha viszont nem neki... talán nincs is köze ahhoz, ami benne van.
Egy ideig elácsorgott a fa alatt, amely pár pillanattal azután, hogy átvette az üzenetet, elbagolytalanodott. Így némi töprengés után úgy döntött, talán mégis csak neki szólt az üzenet, ezért kibontotta azt. Kellett egy kis idő, mire kibogarászta, mi van benne. Az ő népe többnyire csak az emberi nyelvet tanította, az írásuk megtanításába nem fektettek túl sok időt, pedig Maegor úgy hallotta, egész erdőket lehetne megtölteni olyan könyveknek nevezett dolgokkal, amelyekben érdekesebbnél érdekesebb történetek és tudnivalók vannak leírva ezen a különös ábrás nyelven.
Ám végül sikerrel járt.
Felfedezte már rögtön az elején saját nevét, így megkönnyebbüléssel konstatálta, hogy neki szól. De ki küldhetett neki üzenetet és miért? Úgy tűnik, a híre sokkal gyorsabban terjed a környéken, mintsem azt gondolhatta volna. Még csak pár hete érkezett, és pár napja kezdett letelepedni, saját kunyhót építeni. Még el sem jutott addig, hogy tényleges otthona legyen itt, és még nem is elegyedett beszédbe szinte senkivel. Egy lányt kivéve persze.
Ám további töprengés helyett inkább megpróbálta értelmezni az üzenet - mert bizonyosan így hívják - tartalmát.
Maegor úr... úr... na de mi a fene lehet az az úr? És mit jelent rá nézve? Jót vagy rosszat? Napnyugtakor várják... de miért várják? Valami rosszat tett? Vétett az emberi törvények ellen? Óvatos természete rögtön gyanakvóvá vált, ám mindig bizakodó volt, és hallgatott az ösztöneire. Az ösztönei pedig nem súgtak semmi rosszat, nem fújtak riadót. Mi lehet hát? Valakinek baja eshetett, és hallhattak valamiképpen a képességéről?
De akkor nem sürgősen kellene oda mennie? A napnyugta még igencsak messze van. És mi az a vadőrlak?
Vad... mint a vadak, az állatok... lak, mint otthon? Állatok otthona? Az erdőben? Nem... akkor erdőt írhatott volna. Az emberek biztosan nem csavarják ilyen túl a dolgokat, mint az ő népe. Akkor meg mégis hová? Biztos nem a saját otthonába...
Ekkor jutott eszébe az a különös kis kunyhó, amit az erdő környékén látott. Más volt, mint a többi ház, amire éppen csak, hogy vetett egy pillantást. Azok annyira kitűntek a világból, a természetből... annyira furcsák voltak és idegenek. De az a kunyhó egészen otthonos volt, és beleolvadt a környezetbe. Talán az lehet az...
Hosszas mérlegelés után végül emellett döntött. Ha mégsem jól találgatott, majd hátha kap egy újabb baglyot.
Eltette az üzenetet, és mintha mi sem történt volna, el is ment a dolgára. Egészen napnyugtáig.

Maegor mindig pontosan érkezik, ha hívják valahová.
Így történik ez most is. Pontosan napnyugta van, amikor a kentaur kilép a fák közül, és méltóságos léptekben megindul az említett épület felé.
Nem lát még ott senkit, de lehet, hogy csak rossz oldalról közelít. Mindenesetre nem akar túl közel menni. Még mindig van benne valamiféle félsz egy esetleges csapdától, de azért továbbra is bizakodó marad, ahogyan eddig is.
Hajában tollakkal, és fagyöngyös fonatokkal, hátán íjjal és nyilakkal telik tegezével lassan lépdel. Aztán megáll, és csak vár, hogy valaki megjelenjen.
Fekete szemeivel a környéket pásztázza és a kíváncsisága kezd felülkerekedni aggodalmán. Mit szólnának az övéi, ha ezt tudnák?
Egy emberrel találkozik. Férfi, vagy nő? Felnőtt vagy csikó? Mit akarhat tőle?
Felpillant az itt ott felpislanó csillagokra. Semmi vészjóslót nem lát bennük. Felsóhajt, hatalmas mellkasát megemelvén ezzel, aztán csak vár türelmesen.

Nem kell sokáig ácsorognia itt a felételezett "vadőrlaknál".
Legalábbis szerinte jó helyen lehet... vagy ha mégsem... hát még nem érkezett meg az a bagoly. Ám ekkor egy alak bontakozik ki a félhomályból. Egy ember, egy hím. Bizonyosan varázsló, és nem olyan másik, egyszerűbb.
A kentaur érdeklődve fordul felé, és ahogyan a férfi közeledik, ösztönösen tesz hátra egy-két lépést, de nem megy el. Csak oldalra döntött fejjel szemléli őt.
Nem néz a szemébe. Miért nem? Talán valami rosszat akar tenni? Nem őszinte? Csikó korában megtanították neki, hogy ha valaki szánt szándékkal oldalra néz, akkor biztosan van valami, amit titkol. Egy pillanatra megfordul a fejében, hogy inkább elmegy innen, de aztán mégis csak erőt vesz magán. Egy ember van itt, nem egy kentaur. Lehet, hogy náluk másképpen mennek a dolgok. Lehet, hogy valamit ki szeretne fejezni ezzel. Talán azt, hogy nem akar ártani?
Elvégre lassan közeledik felé, aztán meg is áll, tisztes távolságban. Talán mégis csak ez lehet. Hogy barátságosan közeledik. És milyen apró... mit árthatna neki? Habár sok regét hallott a szikrázó botokról, amelyek különös varázzsal bírnak, nem látja a férfi kezében azt. Így nyugton marad, és tovább figyeli, amíg ő megszólal.
A neve hallatán csak biccent... aztán a férfi máris bizonygatni kezdi, hogy barátként van itt. Furcsa szó ez a barát az emberek körében. Náluk, kentauroknál van a család... ebbe tartoznak a vér szerinti testvérek... de minden más kentaurt testvérnek hívnak ugyanúgy. Akik sokkal közelebb állnak hozzájuk a testvéreiknél, majdnem úgy, mint a család, azokat hívják barátjuknak. Az ennél is közelebbit pedig párjuknak. Hogy mit jelenthet az embernél a barát szó? Ki tudja. Talán még a csillagok sem.
Talán csak egy jelző... talán az emberek első látásra tudják, kik lesznek a barátaik, és kik nem. Talán sokkal erősebbek és okosabbak, mint sem azt gondolta volna. Talán ők csillagok nélkül is előre láthatnak ilyen dolgokat.
Próbál úgy viselkedni, hogy ő se riassza meg a másikat. Halkan megköszörüli a torkát. Szeretne valami olyasmit mondani elsőre, aminek van értelme, és amit a másik meg is érthet.
- Te hív engem, egy kentaur jön. Adom oda bizalmam a csillagok szemei alatt. Nem bántlak téged. Ezt megígérni... - elgondolkodik egy pillanatra. - Ígérem.
Talán túl fellengzősre sikeredett. Kissé zavarban van, ami azt illeti. Idegesen hintázik egyet egyik mellső patájáról a másikra.
- Te honnan tudni rólam? Hogyan érni el? Miért hív?
Fogalma sincsen róla, mennyire törheti a nyelvet még. Nem volt könnyű sohasem megtanulni ezt, ám teljesítményével így is jóval kiemelkedett a többiek közül. De van mit gyakorolnia még, annyi szent.

Kicsit fél attól, hogy nem a legjobb szavakat használja, és a másik majd félreérti emiatt.
De nem történik semmi katasztrofális. Látszólag csak beszélgetnek. Ettől pedig kezd megnyugodni a kentaur. Figyeli a férfit, annak különös öltözetét, az övéhez annyira hasonlatos, mégis teljesen más arcot... a furcsa, két lábat. Ha négy volna belőle, lehet, hogy még egy furcsa kentaurnak is hihetné. Annyira sok közöttük a hasonlóság... legalábbis így elsőre. A népe többi tagja is észrevenné vajon ezt?
Hallgatja amit az ember mond. Bal füle megrezzen egy kissé, ahogyan próbál felé koncentrálni mindenhogyan. Kezdi magát bátrabbnak érezni, habár a közelség még mindig furcsa.
Ne haragudjon? Miért haragudna? Hiszen csak akkor hívnak valakit, ha valami fontosról van szó. Legalábbis náluk ez így megy. Akkor pedig teljesen mindegy, hogy mit csinált eddig, úgyis fontos, amiért hívták, és úgyis lényegesebb, mint az, amit csinálhatott. Csak olyan dolgokért szakítják félbe egymás tevékenységét. Vagy az embereknél ez nem így van?
De, minden bizonnyal. Hiszen mondja is a másik, hogy fontos. De mi lehet az a fontos? Ám nem adja meg rögtön a választ a férfi. Egyértelmű dolgokat mond ki. Érdekes. Az emberek szeretnek egyértelmű dolgokat kimondani? Ám a szavait bizonyára megnyugtatónak szánja, így, hogy jelezze felé, nincs gondja vele, tesz pár bátrabb lépést a férfi felé. Így a távolság ugyanannyira nő közöttük, mint kezdetben volt, mielőtt hátrált egy kissé.
Bemutatkozik a másik. Maegor pedig nyomban a szívére helyezi a kezét, ökölbe zárt ujjakkal. A név kiadása mindig nagy dolog. Összefügg a lélekkel és a jellemmel.
- Öröm a szívem, hogy hallom a Te név.
Kissé nehezen jönnek a szavak a nyelvére. Ám talán majd belejön előbb vagy utóbb. A további szavakat hallva viszont már igazán kíváncsivá válik.
- Te tanít? - kérdezi aztán, hatalmas fekete szemeivel méregetve a férfit. Nem ártóan, csak afféle érdeklődő pillantásokkal. - Tanító vagy?
Náluk legalábbis így hívják őket, és mindig nagy tiszteletnek örvendtek a hordában. Nyomban meg is indul a férfi felé, elvetve minden bátortalanságot és leküzdve a félelmeit.
- Iskola? Mi az, iskola? - kérdezi közben. - Jóslás... mi az? Én tudok neked segíteni? Miben? Tanító kér segítséget, nagy tisztelet, nekem. - áll meg nem sokkal Attila előtt, felé tornyosulva több mint két méteres valójában.

Úgy tűnik, most, hogy kezd egyre jobb idő lenni - már amennyire ezt a farkasordító hideget lehet így nevezni - egyre gyakrabban jár az emberek közelében.
Maegor egy időben sokat szemlélte őket távolról, de aztán a rossz tapasztalatok - miszerint megijedtek tőle, elfutottak - arra sarkallták, hogy inkább a saját ügyeivel foglalatoskodjon, és megfelelő menedéket találjon magának télre. Most viszont újra más a helyzet.
Kissé felbátorodott, és mivel eddig nem bántották, és nem volt semmilyen komoly konfliktusa egy emberrel sem... hát miért ne mehetne olyan helyre, ahol összefuthat eggyel? Nem mondták neki, hogy nem lehet itt, nem utaltak arra sem, hogy csak megtűrt volna. Látszólag elfogadták a jelenlétét, és békésen éltek egymás mellett.
Így hát a mai napon is úgy döntött, hosszú sétáját a kastély felé fogja tenni. Persze odáig még nem merészkedett el, hogy a kastélyig sétáljon, pedig megakarta érinteni a hatalmas kőfalakat már jó ideje. Ám a vadőrlak, vagy hogy is hívják az m'berek... úgy tűnik megfelelő helyszínnek bizonyulhat ahhoz, hogy valahonnan közelről, de még tisztes távolságból szemlélje az óriási emberi építményt.
Így hát végül ott bukkan ki az erdőből, és óvatosan körülnézve felfedezi a környéket. Nincs itt senki, legalábbis elsőre nem pillant meg mást. A házikó is csendesnek tűnik. Így nem messze a vadőrlaktól, nagyjából az építmény és az erdő között áll meg, ahonnan még jó kilátás nyílik a távoli kastélyra. Újra körülnéz... aztán nagy levegőt vesz... és úgy dönt, kicsit elengedi magát. Nem feszeng végre. Így hát letelepedik a fűbe, mivel úgyis magányosan van, elővesz táskájából néhány gallyat és sodort növényt, majd fonni kezd. Olykor felpillant a kastélyra, aztán vissza a keze ügyében lévő dolgokra. Így múlatja az időt. És meglehetősen nyugalmasan is telik.

Annyira elmerül a fonásban és hurkolásban, hogy észre sem veszi hirtelen a közeledőt.
Ez nála nagyon ritkaságszámba megy, hiszen mind ösztönei, mind figyelme eléggé kiforrott már ahhoz, hogy hamar felfigyeljen minden rezdülésre. Úgy tűnik kezdi elengedni magát az emberi világ közelségében. Ez valahol pozitívnak számít, valahol viszont kissé aggasztó, hiszen sosem tudni mi történhet a következő pillanatban.
Felnéz a lányra. Fiatal, és kedves arcú. És úgy tűnik egyáltalán nem fél tőle. Ez kissé meglepi őt. De próbál barátságos és viszonylag vidám ábrázatot magára ölteni, nehogy elriassza az érkezőt.
- Üdvözöllek. Nevem Maegor. - mutatkozik be a lánynak, jobb kezét ökölben a szívére helyezve egy pillanatra. Majd vissza is kerülnek ujjai a fonásra.
A kérdést sikerül nagyjából értelmeznie. Úgy tűnik egyre jobb ebben az emberi beszédben, bár sokat kellene még gyakorolnia.
Felemeli a készített dolgot a kezében, hogy ezzel válaszoljon mit csinált itt, a lány - Levendula? - pedig kedvesen lelkendezni kezd.
Maegor nem érti az "anyag" szót, de a dicséretet igen, és egy apró, mosoly szerű valami jelenik meg az arcán egy pillanatra, ha a szemei különösen szomorkásak is maradnak.
- Mi az... anyag? - kérdezi aztán érdeklődve, mert hát nagyon szívesen válaszolna ő a kérdésre, csak nem tudja mit jelent.