Lepsényi Zalán
Idegen. A hely, a kastély, az emberek, minden annyira más. Nem szeretem a változást, sokkal jobb lett volna otthon maradnom, de már nem mehetek haza. Túl kell élnem ezt az évet, majd a következőt is és az utána lévőt is. Újra normálisnak kell lennem, legalábbis anyáéknak ezt kell látniuk. A kicsi fiúk vissza ment az iskolába és minden jó lesz megint, ezt remélik. Egy kicsit én is ezt remélem, de nagyon nehéz. Mit szólnának, ha tudnák, hogy éppen az egyik mosdó ajtaját magamra zárva ülök és csak hallgatom a kinti emberzajt. De annyira sokan voltak mikor megérkeztem, mintha mindenki azért jött volna, hogy láthasson. Engemet figyeltek egy ideig, néztek, mintha egy alkotás lennék, ami még ismeretlen. Lehet az is vagyok, egy új, egy szokatlan, de nem tartottak elég egyedinek. Hamar elkezdtek mással foglalkozni, én eltűntem és egy kicsit boldog is voltam miatta. Aztán hangosabbak lettek. Mindenki elkezdett a saját dolgával foglalkozni, beszéltek, röhögtek. Megpróbálták egymást túlkiabálni, lassan olyan lett a hely, mint az őrültek háza. Én tényleg próbáltam kibírni, tényleg, de nem nagyon ment. Lilla azt mondta, hogyha nem érzem jól magamat valahol, ne maradjak ott. Így is tettem, ott hagytam azt a helyet, ahol az első évemet majd el kell töltenem. Vajon mennyit fogok abban a szobában kibírni?
Most pedig itt vagyok, egy wc fülke padlóján a sarokban összekuporodva. Igazán gratulálok magamnak, hogy ilyen jól kezeltem az első napomat. Taps. Ilyenkor utálom magamat. Kint kéne lennem a többiekkel. Ismerkednem, barátkoznom kellene, ahelyett itt ülök és hallgatom, ahogyan a sok boldog ember elhalad a mosdó előtt. Éhes is vagyok, fáradt is vagyok, mégsem mozdulok, mert ha kimegyek ott lesz megint mindenki. Fel kell állnom! Nem maradhatok tovább itt, mit fog mondani Lilla, ha megtudja? Úgy sincsenek már annyian, elhalkultak, lehet már nagyon késő van.
Végre felhúzom magam és kinyitom a fülke ajtaját. Senki nincsen itt és mikor kinézek a folyosóra ott sem látok embereket. Már besötétedett, de nem tudom pontosan mennyi lehet az idő. Annyira nem is számít, mert a vacsorát már biztosan lekéstem. Ebédelni sem ebédeltem, úgyhogy nagyon éhes vagyok. Valamit keresnem kellene. Igazából fogalmam sincs, hogy mi hol van, hiszen ez csak az első napom és annak nagy részét is egy sarokban összekuporodva töltöttem. Újabb taps nekem. Elindulok balra, majd lemegyek pár lépcsőn. Otthon is az étkező helyek a földszinten vannak, úgyhogy talán itt is. Befordulok egy folyosón és végre megérzem az illatokat. Nem tudom pontosan, hogy mit is érzek de valami nagyon finomat. Az más kérdés, hogy most a száraz kenyeret is meg tudnám enni. Ahogyan kinyitom az ajtót, egy hatalmas konyha tárul elém. A nagy része már üres és sötét, de az ajtóhoz közel egy kis lény még mindig dolgozik valamin. Még csak képen láttam manót, Lilla mutatta meg, hogy ne érjen emiatt akkora meglepetés. Azonnal felém fordul amikor belépek és már szalad is felém egy tányérral a kezében. Én pedig hátrálok. Csak az kéne, hogy megtámadjon, vagy rám ugorjon. Pedig Lilla azt mondta, hogy kedvesek a kastélyban élő manók. Ahogyan észreveszi a félelmet a szememben megáll és egy ideig szemezünk egymással. Lehet mégsem akar letámadni. Lassan meghajol előttem és bemutatkozik, Brúnó. Érdekes egy név. Lassan rámutat egy asztalra, amit eddig én észre sem vettem. Én erőt veszek magamon és leülök az egyik székre. Mintha ez felvillanyozta volna újra elkezd rohangálni. Lerakja elém a tányért, amiben valami tészta féleség van, majd visszafut a helyére és egy újabb étellel és itallal tér vissza. Lassan tele lesz az asztal, de én még megmozdulni sem tudtam. Félelmetes egy teremtés. Megköszörülöm a torkomat, mire Brúnó felém fordul, pedig már indult volna valamiért. Egy határozottnak szánt eléggel adom tudtára, hogy nem kérek többet. Elkezdem az evést, miközben fél szemmel Brúnót figyelem. Visszasétál az asztalhoz és engem figyel két nagy szemével. Egy kicsit idegesít, de nem szólok, mert az étel, amit lerakott elém, valami isteni.