David


Az utóbbi hetekben elég nagy volt a hajtás, kénytelen voltam csak az iskolai dolgokra koncentrálni. Ez annyiból jó volt, hogy lekötötte az időmet, és csak hat módszert eszeltem ki a tökéletes gyilkosság végrehajtására, azonban most semmi nem vonta el a figyelmemet, és ahogy sétáltam az utcákon sora figyeltem meg az embereket. Majdnem mindenkin üvöltött valami nyilvánvaló, de nem jegyeztem meg mindet, fölösleges lett volna. Valahogyan egy könyvesbolt elé keveredtem, és ha már itt voltam, akkor beléptem az ajtón. Azonban mielőtt találtam volna valami rejtvénykönyvet, vagy krimit, esetleg bármit, ami megragadta volna a figyelmemet, Daviddel találtam szembe magamat. Talán egy hónap telhetett el. Nem, egészen pontosan huszonhét nap, mióta találkoztunk. Rámosolyogtam, és hangosan köszöntöttem, miközben igazítottam egyet a táskámon.
- Szia David! Régen beszéltünk, hogy vagy?
Érdeklődtem kedvesnek tűnőn, miközben próbáltam egész testemet belevinni a színészi játékba. Persze itt nem ripacskodást kell elképzelni, de egy akcióban nem csak bizonyos részei vesznek részt a testnek, szinte minden jelen van közben. Így aztán nagyon nehéz hitelesen utánozni minden egyes érzést, de most sikerült, egészen apró kis hibákat vétettem csak, amiket még én magam sem vettem volna észre kívülről. Remélem ő sem vette észre őket.

David

Szüntelenül mosolyogtam, miközben a fiú magyarázott. Közben igazítottam a kezem tartásán, és az arcomon. Talán most pontosabb lett.
- Remekül vagyok, köszönöm. Igen, valami izgalmas krimit keresek, vagy egy olyan könyvet, amiben nehéz rejtvények vannak. Nagyon szeretem őket. Főleg ha komolyabb fejtörést okoznak.
Mondom neki. Ez volt az egyik, amit megtartottunk a rendes személyiségemből, hiszen minden hazugság hihetőbb, ha van benne egy csepp igazság. A mosolyom kezdett lehervadni, és egyre inkább érdeklődővé válni. A fejemben azonban csak az unalom kergetőzött. Miért kell ennyire általános témákat felhozni? Persze, hogy akarok egy könyvet, különben nem jöttem volna könyvesboltba. És most légy kedves. Belső fintor, ami kívül nem látszik egyáltalán, és vidám válasz.
- Ha gondolod segíthetek benne, nekem már elég jól megy.
Főleg, hogy a naplómat is így írom. Majd elfordultam, hogy keresgéljek a könyvek káoszában. Komolyan, hogyan lehetett ekkora kupleráj egy könyvesboltban? Végül nagy nehezen találtam egy rejtvénykönyvet, aminek a közepe felé már volt olyan, amit nem tudtam megoldani egy olvasás után.
- Holnapra visszahozom, rendben?
Kérdeztem az eladót, aki persze beleegyezett. Mindig visszakapta a könyveit másnapra, vagy arra az időpontra, amit mondtam neki. Így aztán már csak a fiút kellett megvárnom.

Éppen a temető felé sétálgattam, miközben a hétvégét élvezve emberi ruhát viselve jártam Bogolyfalva utcáit. Nem igazán tudtam mit kezdjek magammal, az unalom egyre inkább erőt vett rajtam. Az egyik könyvtári könyvben találtam egy rosszcsont-pakk feliratú cetlit, de nem volt kin kipróbálnom eddig. Közben már rám esteledett, de nem lassítottam, tollal, és kis fekete noteszommal, meg a cetlivel, amit a füzet elejébe ragasztottam a táskámban haladtam a temető felé. Egyszerűen léptem át a kis kerítést, és máris körül vett az a kellemesen nyugodt, borzongató aura, amit annyira szeretek az éjjeli sírkertben. Ahogy leültem kedvenc kis sírocskámra, és figyeltem az elhaladó embereket, egyszerre azt vettem észre, hogy egy lány erre halad. Úgy helyezkedtem, hogy semmiképpen se láthasson meg, ha bejön, majd sírgyalázásba fogtam.
- Insidiae!
Mondtam, miközben határozott pálcamozdulattal a sírra böktem. Így én láthatta őt, azonban én észrevétlen maradtam. Tökéletes. Már csak annyit kellett tennem, hogy megvárom bejöjjön, és végre feldobhatom magamat az unalom után.

Na, erre igazán nem számítottam. A lány nemes egyszerűséggel egy mp4-el a fején elfeküdt egy síron. Akkor gáncsbűbáj kizárva. A varázslatokat már régen memorizáltam, így csak végig kellett pörgetnem az agyamban a listát, hogy találjak valami megfelelőt. Mindegyikhez a figyelme kellene, vagy legalább az, hogy ne csak ott feküdjön. De a zene most hasznomra volt, hiszen nem hallhatta, ahogy varázsolni kezdek. Pont háttal volt nekem, így kiegyenesedtem, és rámutattam a mellette lévő sírra, majd apró lángjelet rajzoltam a légbe. Egy egyszerű obeliszk jelölte, nagyjából olyan magas, mint én. Egy kicsit talán magasabb.
- Capillux!
Suttogtam magam elé, majd ezt megismételtem szinte minden sírral a lány körül, egyet kihagyva, a temető belseje felé. Arra akartam terelni. Kicsit vártam, majd a kis lobogó lángokra koncentrálva, újra meglendítettem a pálcámat.
- Trullus!
Az újabb varázslat átszínezte a lángokat, izzó kékre. Most már elég ijesztőnek találtam a dolgot, vagy legalábbis elég figyelemfelhívónak. Nem tudom, hogy egy átlagember mitől érez félelmet. Én személy szerint nem szoktam érezni, de talán a lánynak ennyi elég, hogy az általam kijelölt irányba menjen. Ha nem, akkor kénytelen leszek ellökni a zenekészüléket noszogatásként.

Remek, megindult a temető belseje felé. Egy kicsit vártam, amíg eltávolodik annyira, hogy felkelhessek hangtalanul, és ő maga már sötétben legyen, majd kezdődhetett a következő felvonás. Amint körülvette az éjszaka homálya, jöhetett a következő felvonás. A pálcám újfent meglendült, és már jött is a varázslat.
- Pofix!
Most próbálj sikonyálni aranyom. A nyelve a szájpadlásához tapadt, megakadályozva ezzel a beszédben, vagy a segítségért kiabálásban. Ez önmagában elég kellemetlen lehet, de a jó része csak most jön. Az ébenpálca határozott lendítése után elhangzik a következő varázslat.
- Visiostrello!
A rémdenevérrontás eredménye, a pár perces denevérhad. Ártani nem árthatnak neki, de éppen elég ideig lekötik, hogy én elbújhassak egy olyan helyen, ahol már nem láthat meg, akkor sem, ha körbeforog. Remélhetőleg nem fog ennyi után megindulni kifelé, mert én még szórakozni akarok. A jó részek csak most következnek. Arcomon szétterült az a vigyor, ami csak akkor látszott, amikor darabokra törtem bántalmazóm ujjait. Megvan az új játékom. Az enyém, az enyém, az enyém! Szabadjára engedtem a bennem lakó szadizmust, és kifejezetten élveztem, hogy valakit bánthatok úgy, hogy közben a teste érintetlen marad.

A fa mögött kuporogva vártam, hogy mi fog történni, miközben a kis drágák ott köröztek a lány feje fölött. Amikor a nyelvzár lehullott róla és fényvarázslathoz folyamodott, amit nem nagyon értek, hiszen nincs az idén tanult bűbájok listáján. A denevérek egytől-egyig elrepültek, ami igazán kellemetlenül érintette az önbecsülésemet. De ezen nem volt időm agyalni, tökéletes lehetőséget kínált a temető, így nekiláttam a következő varázslatnak.
- Prohibere!
Így most egy ideig mozdulatlanná dermedt. Nem sokáig, de elég ideig ahhoz, hogy a következő bűbájhoz láthassak.
- Offende Onorare!
Kiáltottam ezúttal már hangosan, hiszen az illúzió-varázslat megtette hatását. A lány 20 percen keresztül hallucinálni fog, és már kezdődik is. Folyamatos hörgéssel, nyögdécseléssel, és lassan megjelenő homályos alakokkal telik telik meg Bogolyfalva egyetlen temetője, amik szoros kört alkotnak a lány körül. Kiléptem a fa takarásából, és megindultam a foglyom felé. Átléptem két szellemalak között, és megálltam vele szemben. Közben felvontam magam köré a protego bűbájt, hátha nekem támad a nagy rémületben.
- Hogy tetszik a holtak társasága? Igazán kedvesek, hacsak nem kérem meg őket másra.
Szerencsére a hallucináció együtt jár azzal, hogy aki elszenvedi, az nem igazán tudja, hogy ez nem valóság, így komoly előnyöm van.

Miután kezdett múlni minden varázslatom hatása lassan hátrálni kezdtem. Kezdett unalmas lenni a dolog, a lány olyan kiszámíthatóan viselkedett. Untam. Maradék varázserőmet egy sóbálványátokra fordítottam.
- Petrificus totalus!
Majd amint eldőlt szoborként, már el is indultam kifelé a temetőből. Este feltehetően valakinek feltűnik majd, hogy eltűnt, és akkor megkeresik. Én meg addigra eltűnhetek. De jelenlegi állapotomat nézve az is megtörténhet, hogy pár perc múlva kienged, és nem kell megkeresni. Hétvége lévén nem volt belőle komoly baj, hogy kint voltam, néhány másik Levitáshoz csapódtam oda a faluban, akik éppen hazafelé tartottak, tökéletesen feltűnésmentesen térhetek vissza. A lány meg néhány alap dolgon kívül nem valószínű, hogy megjegyzett volna valamit rólam, hiszen vélhetően azzal volt elfoglalva, hogy morcos szellemek, vagy zombik, vagy ki tudja mit haluzott odák veszik körül. Az elején még érdekes volt, de annyira kiszámíthatóan viselkedett. Jött a nagy fenyegetőzésekkel, meg mindennel. Na mindegy. Vissza a kastélyba.

Éppen a fő utcza egyik padján üldögéltem, és jegyzeteltem a kis fekete noteszomba. Jobb szórakozás híján az elhaladó embereket figyeltem meg, és írtam le a következtetéseimet. Vöröshajú nő, nincs nála pálca, és a kezén sem látszik a pálcaforgatás, vagy más mágikus tevékenység nyoma. Kvibli. A gyűrűsujján van egy világosabb folt, jegygyűrűt hordott, de valamiért levette. Talán egy veszekedés miatt. Nem, ki van sminkelve, a haját nemrég festették, és a ruhája is elegáns. Az arca kicsit szorongó. Megcsalja a férjét. Fekete hajú férfi. Rövid haj, frissen vágva. Ott vannak a hajszálak a kabátjának vállain. A bal lábára sántít, de nincs nála bot, tehát nem maradandó sérülés. Feltehetően egy balesete volt. A nadrágszárán térd fölött is barna szőrszálak vannak, rövidek, tehát a kutya sem valami hosszúszőrű állat, nem bernáthegyi, nem is farkaskutya. Vizsla, igen, ez lesz az. Kissé unatkozva dőltem hátra. Unalmas emberek, unalmas élettel. Miért nem történik soha semmi izgalmas? Egy apró mozdulattal megigazítottam a kabátom, és becsuktam a füzetet, majd a tollal együtt elraktam a táskámba. Valamiért mostanában nem tudok semmi izgalmasat csinálni. Komolyan hiányzott az az időszak, amikor még büntetlenül tördelhettem ujjakat, amik mutogattak rám.

Unatkozva bámultam az embereket, amikor egy lány, aki nem is sejtheti miket irkáltam eddig, lehuppant mellém. Gyors tekintettel mértem végig, a lehető legtöbb információt összegyűjtve róla. A lábai csupaszok, és látszik, hogy régóta mászkál cipő nélkül.  Kőrispálca, viszonylag hosszabb. Fiatal, legfeljebb annyi idős, mint én. A kezén apró nyomok, egész pontosan az ujjai végén. Kétkezes, és húros hangszeren játszik. Egyelőre ennyi, a többit beszéd közben. Mosolyogva tekintettem e lánykára, és viszonoztam a köszöntést.
- Szia! Nos, nem tudom. Nincs társaságom, és elég érdektelen ez a hely. Eddig az volt, de kaptam új játékot. Alex vagyok. Levitás, elsős. És te?
Amint kimondta a nevét, rengeteg lehetőség ugrott be. Lilith. Arab eredetű, jelentése az éjszaka. Leggyakoribb becenév Lil. Ádám első felesége. Független, nem hajtja a fejét igába. Kimondta Isten nevét. Jahve/Jehova. Kiátkozták.  Szukkubusz. Démon, éjszakai gyilkos. Csecsemőrabló. Férfiak megrontója. A teremtés bűnbakja. Vajon kia dott neki ilyen baljóslatú nevet? Mosolyom közben egy pillanatra sem hervadt le, fent tartottam azt a bizonyos álarcot. Letépik vajon a saját maszkjukat? Kedvelem ezt a verset, talán az egyetlen kreatív alkotás, amit valaha kierőszakoltam magamból.

Hajlékony. Nem a legkönnyebb tökéletes lótuszban ülni. Mosolyogva mértem végig a lányt újra. Nem sok fontos dolog ragadta meg a figyelmemet, azonban hirtelen olyat mondott, ami miatt majdnem letéptem a maszkomat. Mi az, hogy én árvaházban? Honnan tudhatna ilyeneket? Kívülről persze semmi nem látszott meglepetésemből, talán annyi, hogy őszintébb lett a mosolyom, hiszen úgy tűnik érdekes lánykát találtam. És a tanórák sorolásának kikerülésére is remek alkalmam nyílt. Olyan unalmas az a téma.
- Nem jártam árvaházban. A szüleim alig fél éve haltak meg, nem sokkal azelőtt, hogy én ide kerültem. Azóta itt lakok, nem is járok már haza. A lakást is eladtam.
Persze ezt a kis mesét is én találtam ki, nem sokkal érkezés előtt, így könnyen kerülhetem a kényes helyzeteket, ha nem akarok valakinek elárulni dolgokat a múltamról. Természetesen amikor a szüleim halálát említettem, akkor lehervadt az arcomról a mosoly, és szomorú, mély gyász vette át a helyét. A családnevével nem akartam mit kezdeni, de ha akartam volna sem mélyedtem bele még a máguscsaládok történelmébe. A nagyanyó után? Szóval semmi baljós, csak családi hagyomány. Hát, erre is meg volt az esély. A szöszszedegetést figyelemmel kísérve válaszolok neki.
- Csöndesi Alex vagyok. Egyébként nem tudom. Bár feltételezem a vakmerőséged, és kíváncsiságod sodort bajba. Hiszen ideültél mellém, pedig bőven lehetnék szociopata is.
Nem bírtam ki, ezt mindenképpen mondanom kellett, hogy egy kicsit feldobjam a társalgást.

Mi a fenéért álltam le ezzel a lánnyal beszélgetni? Annyira unatkoznék, hogy nem vagyok elég elővigyázatos? Na mindegy már nem tehettem mást. Tépjük le az álarcot, meglátjuk mi lesz. Megvártam amíg befejezte minden mondatát, majd belevágtam.
- Nehéz ám őszintén mosolyogni, ha az ember szociopata, magas IQ-val, és minden untatni tudja, hacsak nem kifejezetten érdekes. Az árvaház telitalálat volt, de a születésemről nem tudom, hogy milyen körülmények között ment végbe.
Talán kicsit furcsán fogalmaztam, de a maszk nélküli arcom sokat elárulhatott neki. Teljes unalom, és unalom, meg unalom ült ki az arcomra. De volt egy kis unalom is. Megropogtattam az ujjaimat, és eljátszottam egy kés, meg a lány gondolatával, de ugyanolyan unatkozó fejet vágtam hozzá. Úgysem tehetem meg.

Mi a pokol? Most mondom el, hogy szociopata vagyok, erre cukorral kínálgat? Furcsa egy lányt találtam, annyi bizonyos. Elveszek egy cukrot mielőtt válaszolok.
- Köszi. Hát, az aspergereseknek legalább őszinte érzelmeik vannak, csak kimutatni nem tudják. Nekem jóval erősebb ingerek kellenek, hogy kimozduljak az unalomból. Talán egy sárkány segítene. De az árvaház nem volt vészes. Egyszer kellett ripityára törnöm valakinek az ujjait, utána békén hagytak.
Kissé ijesztő vigyor terülhet szét az arcomon, amikor visszagondolok arra az estére.

Néhány nap már eltelt a temetői incidens óta, és kezdtem megint unatkozni, de nem volt olyan vészes, hogy hülyeséget csináljak. Igazából nem örülök neki, hogy akkor ott szórakoztam. Nem bűntudatról van szó, olyasmit nem szoktam érezni, egyszerűen az zavart, hogy lehetnek következményei a dolognak. Persze kapóra jöttek az emberek, akikkel összefutottam, és együtt tértünk vissza a kastélyba, de nem voltam velük egész este, és nincsenek olyan barátaim, akik falaznának nekem. Így aztán kicsit aggódtam, ha esetleg egy tanár megtudja, és neadj'isten személyleírást is kap, akkor komoly bajok lehetnek. Ezekkel a komor gondolatokkal sétáltam végig egy folyosón, kiömlött bájitalokat, gyanús tócsákat, meg minden egyebet kerülgetve.

Unaaaaaaaaaaalmaaaaaaaaaaaaaas. Igen, nagyjából ennyi járt a fejemben. Semmi meglepődés, semmi érdekes reakció. Csak unalmas fecsegés. Mondtam, hogy vakmerő. Na mindegy.
- Nem tudom, nem ismerem a lányt, így ötletet sem tudok adni.
Hát igen, bizonyára rettentően nehéz volt kitalálni, hogy miért kerültem pszichológushoz. Most meg találjam ki mire gondol? Na ne már...
- Barkochpázni szeretnél? Legyen. Élőlény?

Egy különösen kellemetlen szagú löttyön átlépve sikerült "megijesztenie" a lánykának. Természetesen egyáltalán nem ijedtem meg, továbbra sem jelentek meg nálam ilyesfajta érzések. A hangot azonnal felismertem, hiszen ugyanez a hang már felajánlotta, hogy nem csak a nyelvemet ragasztja a szájpadlásomhoz. Péntek délután lévén elég kihalt volt a folyosó, csak néhány helyi kísértet lebegett el arra, nagy ritkán. Mosolyogva fordultam meg teljes nyugalommal.
- Szia. Hát, semmi különös. Azt hiszem kicsit eltévedhettem. Nem tudod merre van a Levitás lakótorony?
Idegesen felnevettem, mint aki tényleg teljesen elveszett, és most végre talált valakit, aki talán segíthet, de cikinek érzi a kérdést. Remek alakítás Alex, igazán pompás. Szinte hallottam a pszichológusom hangját a fejemben. Közben végigmértem a lányt, természetesen anélkül, hogy nagyon észrevehette volna. A haját festi, bal alkarján szilikon karkötők. Harminc. Nem, harminckettő. Igen, ez lesz az. Harminckettő. Egy lépést hátráltam, hogy kis tér legyen köztünk, azonban "véletlenül" ráléptem egy bájitalfoltra, aminek úgy tűnik az a feladata, hogy csúszóssá tegye a padlót. Legalábbis, én teljes "véletlenségből" eldőltem hátrafelé, és bevágtam a hátamat, meg a fejemet is. Utóbbit nem nagyon, figyeltem rá, zuhanás közben előre döntöttem a fejemet. Egy hangos nyögés kíséretében terültem el a padlón, remekül szimulálva a szenvedő áldozatát, a galád pacának, amit biztosan egy gonosz kövér pacák öntött ki.

Ahogy a padlón feküdtem, meglehetősen erős "fáj a hátam, meg úgy mindenem, amit bevertem" arckifejezéssel, egyszer csak azt kellett észrevennem, hogy a kezeimet leszorították, és térdek mélyednek oldalról a bordáimba. Igazán kellemetlen érzés volt, hiszen ezzel a szerencsétlenkedéssel pont azt akartam elérni, hogy ne gondolja azt, képes lennék több mint egy órán át szórakozni vele egy temetőben.
- Aaaaaahhhhh. Mi bajod van? Engedj el, kéééérleeeek!
Kiabáltam hangosan, kétségbeesett arckifejezéssel, miközben azon tanakodtam, hogy mennyivel jobb lett volna, ha el is ásom a sóbálvány átok hatása közben. De ehhez már késő volt.
- Mit követtem el ellened? Hagyj békén, kérlek, eressz el! Mit ártottam neked?
Folyamatos rémült hablatyolás, miközben egyre csak próbáltam vergődni. Persze nem rúgtam meg a lábaimmal, bár azok még szabadok voltak. Egyrészt nem akartam még jobban felidegesíteni, másrészt nem is vagyok elég hajlékony. De nem is nagyon akarok kiszabadulni. (Úgyse menne.) Ellenben ha elég nagy zajt csapok, akkor fel kell bukkannia egy tanárnak.