Domokos

Szóval itt vagyok végre! Ezt vártam most már lassan 4 éve és most itt sétálok be a suli kapuján. Jó persze immár másodszorra, de mégis minden az újdonság varázsával tud hatni rám. Úgy érzem, hogy semmi se ronthatja el a jókedvem.
Fülig érő szájjal lépek be a kapun, miközben a gondolataim el- elkalandoznak. Azon gondolkozom, hogy mit kéne vennem a családomnak, hisz mégse hagyhatom őket ajándék nélkül. Persze az nagyon jó, hogy a nővérem itt van és mindenben segít, de a családom azért nem csak belőle áll.
Annyira elbambulok hogy figyelmetlenségemben majdnem el is esek, de még időben sikerül nem leégetni magam. Jó igazából senki sincs itt, de akkor is bárki megláthatott volna. Ilyenkor átkozom magam, hogy miért nem viselek kényelmesebb cuccokat.
Megállok inkább és körülnézek. Nagyon szép itt minden a kapun a már annyiszor elolvasott szöveg és a címerállatok. Az, hogy az unikornisok táborát erősítem nagyon tetszik és persze minden más is, ennek ellenére a gondolataim otthon is járnak. Bambulva gondolkozom tovább, miközben azt sem tudom miért állok meg a kapunál. Hiszen ennyire az „fontos" dolgokat sokkal kényelmesebb körülmények között is elintézhetném.