PearlÉn nem szeret...., én ..... . Durván.”
Ennyi elég is volt nekem, hogy összecsapjam a könyvet, amit két harmadikos lány kezéből kaptam ki. Pillantásuk egyszerre volt vágyakozó, és ijedt. Már akkor éreztem ,hogy valami nem stimmel ezzel a könyvvel, de már biztos vagyok benne ezek után a bájitallal elmaszatolt mondatok után, hogy nem nekik való.
Vastag bőrkötés volt rajta, elrejtve a borítót és a címet, de megviselt külseje elárulta, hogy jó ideje járt kézről kézre. Abban a pillanatban, én, Némethy Máté, megfogadtam, hogy véget vetek az iskolában zajló illegális könyvmaffiának. Ha kell, bevonom a nyomozásba a könyvtárost, akárkit. Ez az erkölcsi métely megmérgezi a fiatalságot, pajzán gondolatokat ültetve fejükbe.
Hónom alá csapva elsietek a folyosón, Táskámba mélyesztettem a szennyet, és az iskolán kívülre veszem az irányt. Elég volt mára a fülledt, zsongó folyosókból.
Persze, lehetne mondani, milyen szörnyű prefektus vagyok.... De a mögöttem totyogó és hápogó kiskacsa rontott ezen azt hiszem.
A kék ég alatt máris jobb volt a helyzet. Benjamin fáradhatatlanul sípolt, és lépkedett, néha egyet-egyet verdesve pelyhes szárnyaival.
Valami hiánya lehetett, mert napok óta baja volt ilyen téren. Abban a pillanatban leesett, hogy a kacsáknak víz kell. És hol van víz? Hát a tóban....Rly Máté? rly? Mindegy. Szóval rájöttem, hogy kell egy tó.
Húsz percembe tellett, mire találtam egy szép nagy vízfelületet. Mivel Ben nem akart bemenni, szépen, egy kis apai szigorral fűszerezve szépen beemeltem a tóba... Ahol pár méterrel arrébb ívesen landolt is. Egy kis idő után rájött ám, hogy nem hal vele a víztömegben, és egész jól elvolt. Csak ekkor veszem észre a szalmakalap alatt rejtőzködő, lángoló vörös tincsekkel megáldott hölgyet.
- Kehöm... Szép napunk van.
