Eris L. Awer Kowai
Tél. Nem is igazán nevezhetnénk télnek ami most zajlik, ikább kora tavasz. Korom sötét van, csak a hold fénye világít. Hó sehol, sőt hideg sincs. Csak a köd nedve érződik a bőrömön. Tökéletes az idő egy esti sétához. Ahogy kilépek az iskola kapuján, rögtön a falu felé veszem az irányt. Út közben azon filozofálok, hogy mi lett a tegnap este az ágyam alatt hagyott szendviccsel. Bogolyfalva határához közeledvén, ahol már az orrom hegyéig sem látok, egy Lumos-t mormolok el, így biztosítok fényt magamnak, nehogy elessek. Most a szokásosnál jobban vonzz a temető és a tökéletes csend. A vaskapu már nyitva van, így nem kell átmásznom a kerítésen. Bent vagyok. A hátizsákomból kiveszem a kedvenc Wilbur Smith könyvemet és egy vastag törzsű fának nekitámaszkodva olvasni kezdem azt. Egyszer aztán halk szösszenést észlelek. Eldobom a könyvet és határozottan kérdezem: -Ki az?