A legjobb dolog abban, hogy gondnok lett, az volt, hogy nem kellett talárt viselnie. Nem kellett a diákokkal kapcsolatba lépnie, nem kellett sokat beszélgetnie, nem kellett sok mindent csinálnia. El kellett látnia gondnoki teendőit, aztán kísérletezgethetett tovább a laborjában, ezenkívül a fontosabb eseményeken is meg kellett jelennie. Ilyen például az évnyitó.
Még sok mindent kellett elintéznie, mielőtt oda megy. A nemrég felavatott laborban -első tudományos felfedezés az új helyen- még fel kellett takarítania, mert elég piszkos kísérlet volt. A takarítás nem az erőssége, szóval ráhagyta az egyik kis gépecskéjére, aztán el is indult a nagyterem irányába.
Hosszú, fehér laborkabátja alól ki-kivillant barna zakója, ahogy gyors léptekkel haladt a folyosókon. Út közben letörölgetett pár panaszkodó portrét, aztán ment tovább, míg el nem érte úti célját.
Megállt az ajtóban, megigazította nyakkendőjét, és nagy levegőt vett. Utált sok ember között lenni, pláne, ha ő az új fiú. Ellenben sunnyogni sem szeretett. Fél percig mérlegelte lehetőségeit, majd a legdrámaibbnál döntött.
Hatalmasra tárta az ajtókat, majd zsebre tett kézzel, felemelt fejjel és lobogó kabáttal végigment a nagytermen, majd a tanári asztalok mögött, a sarokban megállt, és összevont szemöldökkel nézte a diákságot. Nem óhajtott szóba elegyedni senkivel, csak azért jött be, mert muszáj volt. Várta, hogy véget érjen az ünnepély hepaj nélkül, és mehessen vissza, hogy megnézze, milyen pusztítást végzett a robot a laborban.

Csak állt a sarokban, és nem csinált semmit. Úgy tűnt, senki nem veszi észre őt, a tanárok is egymás után mennek el előtte köszönés nélkül. Ő pedig nem fogja magát törni, hogy a kedvükre tegyen. Elméjét kikapcsolta, lehunyta a szemét, és várta, hogy teljen az idő. Elképzelte magát kívülről, ahogy falnak vetett háttal áll, lehunyt szemmel, mozdulatlanul, míg minden más felgyorsított tempóban zajlik körülötte. Remélte, hogy nem lesz semmi gubanc, és egyszerűen végigácsoroghatja az ünnepélyt. Csak egy-egy szót fogott föl a beszédből. Nevek, rangok, számok, kitüntetések, bla, bla, bla. Számára sosem jelentettek neki semmit a kitüntetések. Egyedül a professzori név volt, amit nem csak hogy képes volt elfogadni, de el is várt, hogy használják.
Először akkor nyitotta ki a szemét, amikor a folyamatosan sutyorgó diákok hirtelen befogták a szájukat. Mennyei, csodás csönd, melynek kizárólag baljós eredete lehet. Szóval lemondott az igazgató. Legszívesebben vállat rántott volna, és visszatért volna szempillái oltalmába, azonban ez az információ őt is érintette. Mindent a régi igazgatóval beszélt meg, és csak remélni tudta, hogy az új is tisztában van mindennel. Innentől megint nem figyelt, elragadták a gondolatai. Arra reagált csak, mikor a nevén szólították.
Xevyr Zebulon - Professzor... - dünnyögte bosszúsan, majd tett két lépést előre, hanyagul felemelte a jobb kezét, jelezve, hogy róla van szó. Elég gyér taps... Sóhajtott egyet, aztán visszaállt a sarokba. Úgy tűnik, itt a gondnokokat nem veszik emberszámba... Pedig ha tudnák, hogy csak mellékesen az, kényszerből, talán nem így állnának hozzá. De majd ő megmutatja. Bebizonyítja, hogy ő igenis menő. A professzorok mindig menőek.

Egy elnyűtt, kialvatlan zombi kullog a folyosókon, szokásos gondnoki feladatai után kutatva. Jobb felkarja bekötve, haja szétzilálva. Bizony, a Professzort megviselte, bármit is juttatott az a lény a szervezetébe. A hangulata ingadozó lett, hallucinál és rémálmai vannak. Nem csoda így hát a kinézete, ráadásul még a faluba is le kéne mennie újra beszerezni, ami megsemmisült.
 Szerencsére, akármilyen csíntalanok is a diákok, mostanában nem volt sok dolga. Elvégezte napi kétszer a rutinellenőrzést, aztán ment vissza a laborba. Most is egyik ilyen túráját folytatja, amikor zajokra lesz figyelmes. Először egy tompa puffanás, aztán egy kisebb koppanás, majd egy nagyobb. Megáll, sóhajt. Ennyit a nyugalmas sétáról. Megindul a hang irányába, zsebéből elővesz egy viszonylag hosszú rudat. Megnyomja rajta az egyetlen gombot, ami található, mire az teleszkópszerűen megnyúlik. Zebulon végigméri a szerkezetet, majd ciccegve ráz egyet rajta, mint a mustáros flakonon szokás, amikor az alján maradt a cucc. A rúd lefelé eső végéből oldalirányba kivágódik két kefeszerű vég, kitolódnak szélre, aztán a középső lyukba is bekúszik egy darab. Pocket-gondnokseprű, mert ez a gondnokok hivatalos szimbóluma.
 Odaér hát a zajforráshoz, ami egy kis huncut-arcú kölyök. A falak körben festékkel vannak szétfröcskölve, egy összemázolt kép elé pedig valami láda van tolva. A kölyköt felsegíti, most nincs kedve kiakadni. Biztos a harapás miatt, amúgy erőszakosan felrántotta és elvárta volna, hogy letisztítsa a mocskát. Most azonban csak szól a srácnak, hogy maradjon veszteg, amíg ő elvégzi a dolgát. Benyúl a zsebébe, kivesz onnan két rongyot. Az egyiket lerakja a ládára, a másikkal pedig elkezdi dörzsölni a falakat. Csak azért vett elő két rongyot, hogy megnézze, vajon mennyire semmirekellő a fiú, vagy esetleg szorult belé némi részvét.