Ez a nap is elérkezett. Egy kicsit azért reménykedtem benne, hogy később kezdődik a tanév, hiszen a kviddiccsel koránt sincs minden rendben. Sok megbeszélnivaló akad még körülötte, amit mihamarabb tisztázni kell, hogy az új idény zökkenőmentesen elkezdődhessen. Ehhez azonban az Igazgatóval és Árminnal is beszélgetnem kell, hogy mi volt az előző idényben, miken kellene változtatni, és miket megtartani. Biztosan meg fogunk tudni egyezni, hiszen az előző játékvezető jó barátom, csak eddig kiesett az az információ, hogy Ármin volt az. Így sokkal könnyebb lesz majd a megbeszélés, már csak az időpontot kell hozzá megtalálni.
A beszédek már javában zajlottak, mikor betoppantam az iskolába. Soha nem szerettem ezeket a hosszas beszédeket, az ünnepéllyel egybezárva. Diákéveim során is mindig kifogást kerestem, hogy ne kelljen végigülni, hiszen nem érdekelt, hogy melyik elsős melyik házba fog tartozni, vagy éppen melyik ház viszi a házkupát. A kviddics érdekelt egyedül, így addigra mindig beestem a díszterembe. (Igen, nekünk olyanunk volt, nem nagytermünk.) Most, azonban illendő lett volna időben érkeznem, de egy fontos tényező megakadályozott benne. A kisfiam ugyanis nem akart elereszteni, és csak úgy sikerült elszöknöm otthonról, hogy egy csomag cukorkával kell hazamennem. Csodás az apai élet, mit ne mondjak.
Az iskola kapuit átlépve, előjöttek a régi emlékek, de mintha megváltozott volna a terep. Sok minden másképp volt itt, vagy csak rosszul emlékezek vissza. Pedig az ilyesmit nem lehet elfelejteni. A nagytermet viszont ugyanott találtam meg, azonban nem léptem be. Az ajtóban várakoztam, és Ármin társaságában ütöttem el az időt, ameddig barátomat el nem szólította a pódium, és a beszéde. Számomra csak ez a része érdekes, és nem azért, mert a régi ismerősöm szavalja. Ebből megtudhatom, hogy kik az érdekes játékosok, kik igényelnek nagyobb figyelmet a mérkőzések során, és kitől várhatok váratlan megoldásokat. A felsorolt nevek ismeretlenek, a házak közötti bajnokság pedig egész szorosan alakult. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy egykori házam az utolsó helyen végzett az idényben, alig pár ponttal lemaradva. Erről majd beszélgetnem kell Árminnal, mert van egy olyan sejtésem, hogy érdekesen alakultak a mérkőzések. Mikor meghallom a nevem, megpróbálva nem túl nagy feltűnőséget okozva, a pódiumhoz sétáltam, vettem egy mély levegőt és a diákság felé fordultam. Megigazítottam fekete zakómat, majd belekezdtem.
– Üdvözlök minden kedves Diákot, Professzort és Iskolai dolgozót. Mint azt már tudjátok, ettől a tanévtől új játékvezető diktál majd a kviddicspályán. Jómagam az a szerencsés, vagy talán szerencsétlen személy, aki ezt a pozíciót betölti. Herczeg Ákos vagyok, egykori Bagolyköves diák, exhajtó és a többit elolvashatjátok az Edictumban, ugyanis a szerkesztőség már megtalált. Mellesleg nem azért állok most itt, hogy önéletrajzot mondjak, mert nem erre vagytok kíváncsiak. –legalábbis nagyon reméltem, mert én a helyükben tuti nem lennék kíváncsi az új játékvezető életpályájára. Amúgy is, ha akarnak, majd megkeresnek.
– Az új idénnyel kapcsolatban néhány információ: lesznek változások, ez már biztos. Az, hogy mik lesznek, még megbeszélés alatt vannak, de nem kell aggódnotok. Jóval a mérkőzések előtt megtudjátok majd, és már most mondom, hogyha van valami, amit szeretnétek felvetni, nyugodtan keressetek meg az ünnepség folyamán, vagy bagolyban. A mérkőzések időpontjai, a változásokkal együtt kerül majd ki a hirdetőtáblára, de a házak csapatkapitányai kapnak belőle egy példányt, hogy az olyan csapattagokkal is közölni tudják, akik nem járnak nap, mint nap a Kviddicspálya körül. Nos, mivel nem vagyok nagy szószátyár, és a beszédek se az erősségeim, így vissza is adnám a szót az Igazgatónak. Sikerekben és kviddicsélményekben gazdag tanévet és idényt kívánok mindenkinek. –megkönnyebbülten léptem le a pódiumról, és haladtam Ármin után. Ezzel is megvolnék, bár fogalmam sincs, hogy mennyire is voltam meggyőző személyiség. Az első benyomás nagyon is fontos a diákságban, és reménykedtem abban, hogy ezzel a beszéddel legalább normálisról indulok mindenkivel… vagy nem.
A beszédek már javában zajlottak, mikor betoppantam az iskolába. Soha nem szerettem ezeket a hosszas beszédeket, az ünnepéllyel egybezárva. Diákéveim során is mindig kifogást kerestem, hogy ne kelljen végigülni, hiszen nem érdekelt, hogy melyik elsős melyik házba fog tartozni, vagy éppen melyik ház viszi a házkupát. A kviddics érdekelt egyedül, így addigra mindig beestem a díszterembe. (Igen, nekünk olyanunk volt, nem nagytermünk.) Most, azonban illendő lett volna időben érkeznem, de egy fontos tényező megakadályozott benne. A kisfiam ugyanis nem akart elereszteni, és csak úgy sikerült elszöknöm otthonról, hogy egy csomag cukorkával kell hazamennem. Csodás az apai élet, mit ne mondjak.
Az iskola kapuit átlépve, előjöttek a régi emlékek, de mintha megváltozott volna a terep. Sok minden másképp volt itt, vagy csak rosszul emlékezek vissza. Pedig az ilyesmit nem lehet elfelejteni. A nagytermet viszont ugyanott találtam meg, azonban nem léptem be. Az ajtóban várakoztam, és Ármin társaságában ütöttem el az időt, ameddig barátomat el nem szólította a pódium, és a beszéde. Számomra csak ez a része érdekes, és nem azért, mert a régi ismerősöm szavalja. Ebből megtudhatom, hogy kik az érdekes játékosok, kik igényelnek nagyobb figyelmet a mérkőzések során, és kitől várhatok váratlan megoldásokat. A felsorolt nevek ismeretlenek, a házak közötti bajnokság pedig egész szorosan alakult. Keserű szájízzel vettem tudomásul, hogy egykori házam az utolsó helyen végzett az idényben, alig pár ponttal lemaradva. Erről majd beszélgetnem kell Árminnal, mert van egy olyan sejtésem, hogy érdekesen alakultak a mérkőzések. Mikor meghallom a nevem, megpróbálva nem túl nagy feltűnőséget okozva, a pódiumhoz sétáltam, vettem egy mély levegőt és a diákság felé fordultam. Megigazítottam fekete zakómat, majd belekezdtem.
– Üdvözlök minden kedves Diákot, Professzort és Iskolai dolgozót. Mint azt már tudjátok, ettől a tanévtől új játékvezető diktál majd a kviddicspályán. Jómagam az a szerencsés, vagy talán szerencsétlen személy, aki ezt a pozíciót betölti. Herczeg Ákos vagyok, egykori Bagolyköves diák, exhajtó és a többit elolvashatjátok az Edictumban, ugyanis a szerkesztőség már megtalált. Mellesleg nem azért állok most itt, hogy önéletrajzot mondjak, mert nem erre vagytok kíváncsiak. –legalábbis nagyon reméltem, mert én a helyükben tuti nem lennék kíváncsi az új játékvezető életpályájára. Amúgy is, ha akarnak, majd megkeresnek.
– Az új idénnyel kapcsolatban néhány információ: lesznek változások, ez már biztos. Az, hogy mik lesznek, még megbeszélés alatt vannak, de nem kell aggódnotok. Jóval a mérkőzések előtt megtudjátok majd, és már most mondom, hogyha van valami, amit szeretnétek felvetni, nyugodtan keressetek meg az ünnepség folyamán, vagy bagolyban. A mérkőzések időpontjai, a változásokkal együtt kerül majd ki a hirdetőtáblára, de a házak csapatkapitányai kapnak belőle egy példányt, hogy az olyan csapattagokkal is közölni tudják, akik nem járnak nap, mint nap a Kviddicspálya körül. Nos, mivel nem vagyok nagy szószátyár, és a beszédek se az erősségeim, így vissza is adnám a szót az Igazgatónak. Sikerekben és kviddicsélményekben gazdag tanévet és idényt kívánok mindenkinek. –megkönnyebbülten léptem le a pódiumról, és haladtam Ármin után. Ezzel is megvolnék, bár fogalmam sincs, hogy mennyire is voltam meggyőző személyiség. Az első benyomás nagyon is fontos a diákságban, és reménykedtem abban, hogy ezzel a beszéddel legalább normálisról indulok mindenkivel… vagy nem.