Nikolai Rudenko részére, avagy, a kispapának
Az nem lehet! Rudenko? Miért pont Rudenko? Könyörgöm Merlinem, miért versz olyan férfikezdeményekkel, mint Rudenko? Nem az agyi kapacitását firtatom, mert a tanulmányai mértékét prezentáló jegyek minőségéből ítélve többet tud, mint némely felsőbb évesnek titulált – csupán a természettől kapott életkor alapján.
És így ment hosszú perceken át a magammal való viaskodás. Hol szidtam Rudenkot, amiért a gyógynövénytant oktató professzor közös munkát szabott ki rám a sokat emlegetett ördögfiókával, hol összetettem két kezem, hogy nem a szőke hajtincseim után kapkodó lókötővel kerültem háromheti közös munkába. Hogy tán ez büntető szándékú volt? Vagy sorsunkból való kötelezettségünk? Idő kellett, s egy bölcsebb ember, aki erre rávilágíthatott.
Ha legalább épeszű feladatot ruháztak volna ránk! De miért pont egy mandragóra felett kell mamás-papást játszanunk?! Hol van az tankönyvekbe írva, hogy felnőtt korunkban felelősségteljesen kell bánnunk egy növénnyel? Gyűlölök mindent, ami gondoskodást igényel, ami elvesz az időmből, aminek növekedéséhez figyelem szükségeltetik, ami talán szebb lehet és tökéletesebb, mint én magam. S ha én hozom létre, ha én vigyázom, talán egy nap, csodálatra méltóbb lesz, mint én magam, akit a szülei génje egy életre nyomorékká tesz.
Pszichológia. A szociológia azon része, melyet félek megérteni, mert az ön-analízisek tömegétől elmeháborodottságra asszociálnék. Én pedig nem akarom belátni, hogy miképp és hol vagyok sérülékeny.
Az álarcom sérülékenysége tart távol Nikolai Rudenkotól. A tény, hogy létezik valaki a világon, aki előtt tudom, hogy engedelmeskedve fejet hajtanék, aki meggyöngítené erős imázsomat, rettegésbe taszít.
A fiú, aki a nyomomban sétál, hogy előkerítsük istápolásra szoruló tinédzser-kezdeményünket. Ó, előre látom, hogy a feladat minden részét Rudenkora fogom hagyni. Ez lesz a büntetése, amiért szót sem emelt azért a professzornál, hogy meg kell tűrnie három héten át, napi hat órában!
Ki tudja, mikor akaszkodik rám még pluszban, hogy pofonnal illesse púderfehér orcám valamelyik felét. Erről jut eszembe.
– Hogy lehet az, hogy ennyire belenyugodtál abba, hogy velem kell lenned? Komolyan… kilogikázhattad volna, hogyha nem kényszerítesz én foglak manipulálni, zsarolni, és végignézem, amint egyedül elvégzed a botor feladatot. Ha az is ennek a három hétnek a lényege, hogy elmélyüljenek az iskola falai között az ismertségek, barátságok, én gondoskodni fogok róla, hogy a lehető legjobban megutáljuk egymást. Nem foglak kímélni… és már kezdheted is azzal, hogy előtúrod a mandragóránkat és átülteted egy cserépbe, amit aztán beviszünk.
Nagyon vehemensen jelentettem ki makacs gondolataimat, s hogy nyomatékot adjak a fiúnak, az eddig általam cipelt virágvályút és kislapátot átadtam Nikolainak.
– Nem leszek saras… úgyhogy… nem megyek tovább.
S már le is vezettem pillantásomat a pázsit és a veteményes kert humuszban gazdag földjének határvonalára, melytől óvakodva tettem hátra két lépést.
Az nem lehet! Rudenko? Miért pont Rudenko? Könyörgöm Merlinem, miért versz olyan férfikezdeményekkel, mint Rudenko? Nem az agyi kapacitását firtatom, mert a tanulmányai mértékét prezentáló jegyek minőségéből ítélve többet tud, mint némely felsőbb évesnek titulált – csupán a természettől kapott életkor alapján.
És így ment hosszú perceken át a magammal való viaskodás. Hol szidtam Rudenkot, amiért a gyógynövénytant oktató professzor közös munkát szabott ki rám a sokat emlegetett ördögfiókával, hol összetettem két kezem, hogy nem a szőke hajtincseim után kapkodó lókötővel kerültem háromheti közös munkába. Hogy tán ez büntető szándékú volt? Vagy sorsunkból való kötelezettségünk? Idő kellett, s egy bölcsebb ember, aki erre rávilágíthatott.
Ha legalább épeszű feladatot ruháztak volna ránk! De miért pont egy mandragóra felett kell mamás-papást játszanunk?! Hol van az tankönyvekbe írva, hogy felnőtt korunkban felelősségteljesen kell bánnunk egy növénnyel? Gyűlölök mindent, ami gondoskodást igényel, ami elvesz az időmből, aminek növekedéséhez figyelem szükségeltetik, ami talán szebb lehet és tökéletesebb, mint én magam. S ha én hozom létre, ha én vigyázom, talán egy nap, csodálatra méltóbb lesz, mint én magam, akit a szülei génje egy életre nyomorékká tesz.
Pszichológia. A szociológia azon része, melyet félek megérteni, mert az ön-analízisek tömegétől elmeháborodottságra asszociálnék. Én pedig nem akarom belátni, hogy miképp és hol vagyok sérülékeny.
Az álarcom sérülékenysége tart távol Nikolai Rudenkotól. A tény, hogy létezik valaki a világon, aki előtt tudom, hogy engedelmeskedve fejet hajtanék, aki meggyöngítené erős imázsomat, rettegésbe taszít.
A fiú, aki a nyomomban sétál, hogy előkerítsük istápolásra szoruló tinédzser-kezdeményünket. Ó, előre látom, hogy a feladat minden részét Rudenkora fogom hagyni. Ez lesz a büntetése, amiért szót sem emelt azért a professzornál, hogy meg kell tűrnie három héten át, napi hat órában!
Ki tudja, mikor akaszkodik rám még pluszban, hogy pofonnal illesse púderfehér orcám valamelyik felét. Erről jut eszembe.
– Hogy lehet az, hogy ennyire belenyugodtál abba, hogy velem kell lenned? Komolyan… kilogikázhattad volna, hogyha nem kényszerítesz én foglak manipulálni, zsarolni, és végignézem, amint egyedül elvégzed a botor feladatot. Ha az is ennek a három hétnek a lényege, hogy elmélyüljenek az iskola falai között az ismertségek, barátságok, én gondoskodni fogok róla, hogy a lehető legjobban megutáljuk egymást. Nem foglak kímélni… és már kezdheted is azzal, hogy előtúrod a mandragóránkat és átülteted egy cserépbe, amit aztán beviszünk.
Nagyon vehemensen jelentettem ki makacs gondolataimat, s hogy nyomatékot adjak a fiúnak, az eddig általam cipelt virágvályút és kislapátot átadtam Nikolainak.
– Nem leszek saras… úgyhogy… nem megyek tovább.
S már le is vezettem pillantásomat a pázsit és a veteményes kert humuszban gazdag földjének határvonalára, melytől óvakodva tettem hátra két lépést.