Nikolai Rudenko részére, avagy, a kispapának

Az nem lehet! Rudenko? Miért pont Rudenko? Könyörgöm Merlinem, miért versz olyan férfikezdeményekkel, mint Rudenko? Nem az agyi kapacitását firtatom, mert a tanulmányai mértékét prezentáló jegyek minőségéből ítélve többet tud, mint némely felsőbb évesnek titulált – csupán a természettől kapott életkor alapján.

És így ment hosszú perceken át a magammal való viaskodás. Hol szidtam Rudenkot, amiért a gyógynövénytant oktató professzor közös munkát szabott ki rám a sokat emlegetett ördögfiókával, hol összetettem két kezem, hogy nem a szőke hajtincseim után kapkodó lókötővel kerültem háromheti közös munkába. Hogy tán ez büntető szándékú volt? Vagy sorsunkból való kötelezettségünk? Idő kellett, s egy bölcsebb ember, aki erre rávilágíthatott.

Ha legalább épeszű feladatot ruháztak volna ránk! De miért pont egy mandragóra felett kell mamás-papást játszanunk?! Hol van az tankönyvekbe írva, hogy felnőtt korunkban felelősségteljesen kell bánnunk egy növénnyel? Gyűlölök mindent, ami gondoskodást igényel, ami elvesz az időmből, aminek növekedéséhez figyelem szükségeltetik, ami talán szebb lehet és tökéletesebb, mint én magam. S ha én hozom létre, ha én vigyázom, talán egy nap, csodálatra méltóbb lesz, mint én magam, akit a szülei génje egy életre nyomorékká tesz.
Pszichológia. A szociológia azon része, melyet félek megérteni, mert az ön-analízisek tömegétől elmeháborodottságra asszociálnék. Én pedig nem akarom belátni, hogy miképp és hol vagyok sérülékeny.
Az álarcom sérülékenysége tart távol Nikolai Rudenkotól. A tény, hogy létezik valaki a világon, aki előtt tudom, hogy engedelmeskedve fejet hajtanék, aki meggyöngítené erős imázsomat, rettegésbe taszít.
A fiú, aki a nyomomban sétál, hogy előkerítsük istápolásra szoruló tinédzser-kezdeményünket. Ó, előre látom, hogy a feladat minden részét Rudenkora fogom hagyni. Ez lesz a büntetése, amiért szót sem emelt azért a professzornál, hogy meg kell tűrnie három héten át, napi hat órában!
Ki tudja, mikor akaszkodik rám még pluszban, hogy pofonnal illesse púderfehér orcám valamelyik felét. Erről jut eszembe.
– Hogy lehet az, hogy ennyire belenyugodtál abba, hogy velem kell lenned? Komolyan… kilogikázhattad volna, hogyha nem kényszerítesz én foglak manipulálni, zsarolni, és végignézem, amint egyedül elvégzed a botor feladatot. Ha az is ennek a három hétnek a lényege, hogy elmélyüljenek az iskola falai között az ismertségek, barátságok, én gondoskodni fogok róla, hogy a lehető legjobban megutáljuk egymást. Nem foglak kímélni… és már kezdheted is azzal, hogy előtúrod a mandragóránkat és átülteted egy cserépbe, amit aztán beviszünk.
Nagyon vehemensen jelentettem ki makacs gondolataimat, s hogy nyomatékot adjak a fiúnak, az eddig általam cipelt virágvályút és kislapátot átadtam Nikolainak.
– Nem leszek saras… úgyhogy… nem megyek tovább.
S már le is vezettem pillantásomat a pázsit és a veteményes kert humuszban gazdag földjének határvonalára, melytől óvakodva tettem hátra két lépést.

Nikolai Rudenko részére, avagy, a kispapának

A szüleim nem keserítették meg az életemet családi betegségek tovább örökítésével – legalább azzal nem. Azt viszont szokásaikból rám ragasztották, hogy mindenekfelett vigyázzak megjelenésem kifogásolhatatlanságára. Ebből fakadóan talán teljesen egyértelmű volt, hogy a tört fehér, gondosan megtisztogatott lapos talpú cipőmmel nem fogom érinteni a fekete termőföldet.
Óvatosan hátra húzódtam hát a puha pázsit szélétől, s karba font kezekkel, hogy a sült galamb a számba repüljön, de jelen esetemben inkább, hogy a mandragóránk beleugorjon virágcserepébe. Nagyon mérges voltam, amiért Nikolai mögöttem caplatott, s még a kettőnk közti feszült csendet sem próbálta megtörni. Amíg ő mélyen hallgatott, én elkönyveltem magamban, hogy azon töri a fejét, miképp gyilkoljon meg. A gondolatra átfutott a hideg gerincem mentén, s libabőrös lett testem egész felülete. Ha tehetné, engem ölne meg ezzel a kis lapáttal.
– Szeretsz velem lenni? Ez milyen ironikus… - habzsoltam gúnyosan a kijelentését, s teljesen hitetlenül csattantam fel annak lehetetlenségére. Hol jutna nekem eszembe felpofozni valakit, akivel szeretem az időmet tölteni? Hogy kockáztatnám a társaságának meglétét szeszélyes megnyilvánulással? Nem voltunk egyformák, s voltak elborult beteg elmék. S kezdtem attól tartani, hogy a sors nekem egy olyan erőszakos állatot szánt, mint édesanyámnak.
– Nem értek a gyógynövényekhez, csak amennyit nagyon muszáj. Persze, kiolvastam harmadikig bezárólag az összes tankönyvet, amit a varázslótársadalom jeles képviselői írtak, de nem szeretem őket. Törődést igényelnek. Odafigyelést. Táplálást, locsolást… szóval. Nem leszek nagy segítség.
Ezt ugye már magam sem hittem, hiszen jellememből fakadóan mindenbe szükséges volt belekontárkodnom, amihez csak egy kicsit is konyítottam. A tudásomat egy belső kényszer miatt muszáj volt megcsillogtatnom ezen helyzetekben. Ragasszam le celluxszal a szám, hátha kotnyeles nyelvem akkor nem ered meg?

– Rudenko, ne hidd már azt, hogy annyira vicces vagy – tromfoltam le mélyről jövő dühből Nikolait, de a füldugókat két oldalt ráigazítottam füleimre. Ez is időigényes feladat volt persze, mert a fiú a legpocsékabbakat tudta elhozni a szertárból, ó, Anyukám. Három hét. Már most számolni kezdem a fennmaradó perceket. Vagy másodperceket? Azok tán gyorsabban telnek majd.
– Utállak, Rudenko.
Kivételesen nem voltam büszke magamra, hiszen semmivel nem tudtam többet mondani a fiúnak, mint amit eddig ne tudott volna. Míg én el voltam foglalva azzal, hogy valami látványosat találjak a távolban, Rudenko aljasan kézen fogott. Hogyne sikoltottam volna fel teljes torkomból?! Már megint hozzám ért, már megint megérintett, és most már biztos voltam benne, hogy egyre többször fog bátorságot meríteni abból, hogy még nem átkoztam le mind a húsz féregnyúlványt a csonk kéz- és lábfejeiről.
– Rudenko, le fog rohadni tőled a kezem. Szedd le rólam a mocskos mancsod! – míg ellenkeztem, már jócskán az ágyás közepében gázoltunk. Cipőm mélyen elmerült a fellazított talajban. Az elrothadt levelek felkapaszkodtak a bőrcipő oldalára, a sár összenyalogatta, ahol csak érte. S ez addig volt így jó, amíg nem láttam. Rudenko fogja lenyalogatni a cipőmet!
A cipőproblémám háttérbe szorult azon nyomban, ahogy Rudenko magához ölelt. Mi a ménkűt képzelt ez magáról? Ennyire kívánta, hogy megkeserítsem a napjait? Hogy már most kitépjem a hajszálait?
– Rudenko! ELEGEM VAN BELŐLED!
Ó, hangomra minden mandragóra gyökér haptákba vágta magát. Biztos voltam benne, hogy sírásra görbült szájuk, s könnyeik miatt sötétedett el száruk körül a homok.
Nem bírtam tovább, ahogy a fiú terrorizált az őrültségeivel, pálcám nem lapult tovább a zsebemben, neki szegeztem Nikolai oldalának, s ha az apró szúrásra enyhült fogása vállamon, akkor már el is távolodtam tőle. Nem mondom, megizzadtam a művelet közben. Túl közel volt, s túlságosan izgultam, hogy újfent bajom eshet.
– Ne töketlenkedj. Fogd az ásót, aztán ásd ki.
Hátrébb húzódva, nem hagyhattam annyiban az előző szórakozását. Ha háborút akart, megkaphatta.
– Adok, amint kiástad – Még mit nem, majd ő diktálja a tempót! Előbb még kifárasztalak Rudenko. Szívni fogsz, mint a torkos borz, fiam!
A fiú neki lendült volna a műveletnek, hogy elvégezze a munka oroszlánrészét, de addigra intettem pálcámmal, s egy táncoltató bűbájjal sújtottam az ásóra. Az kificánkolt a fiú markából, s körbe-körbe kezdett táncolni a veteményesen. Nos, már alig vártam, hogy röhöghessek rajta, ahogy kutyafuttában igyekszik visszaszerezni a munkaeszközt.
– Ritka béna vagy Rudenko! Egy ásóval sem bírsz el, hát mit akarsz egy növénytől? Szerintem adjuk fel, és kérjünk évismétlést. Veled nem tudok együtt dolgozni. Nézz magadra, nem érsz utol egy ásót. Pocsék vagy! – kiabáltam a fiúnak, hogy még jobban feldühítsem, s közben talárom ujjába rejtett pálcámmal intettem egyet, hogy ugorjon egyet a kis lapát. Nagyon mulatságos volt a jelenet.
Muszáj volt nevetnem.

Nikolai Rudenko részére, avagy, a kispapának

Egy nap, még nagyon meg fogok fizetni az ilyen alávalóságaimért, de ez még nem az a nap. Nem jött el az ideje, hogy az élet törlesszen, s visszaadja kamatjával a gonoszságok árát.
Erősen szívtam be alsó ajkamat, s már a vér is kifutott belőlük, mikor nem volt kedvem nevetni. Belegondoltam abba, mint folytatódik majd az ördögi kör, s leszek következő áldozata játszmánknak. Őszintén, nem is gondolkoztam rajta, mikor mit követek el, mennyire eredményez egy-egy helyzetem megalázkodást a másik számára, mert a hirtelen feltörő jókedv elsődleges prioritást élvez belül. Csak utóbb gondolkozok, mi lett volna, ha nem teszem, ha felnövök, ha kihúzom magam, és hagyom, hogy az élet végezze a piszkos munkát, most büszke nő lennék, aki nem hasonlít az anyámra.
Pont most vallottam kudarcot, s szembesültem azzal, hogy bármennyire tiltakozok, a vérem hajt, az mozgat, sarkall téves gondolatokra.
Nem volt már jó kegyetlennek lenni, rossz volt látni a búval bélelt arcot, a megkeseredett Nikolait, akiben eddig ott bujkált a jókedv. Nem tehetem tönkre a három hetet a hisztériámmal.
– Jó, most már segítek…
Jelentettem ki bosszúsan, mintha még mindig én lennék a sértett, pedig most már egyenlőnek éreztem a kettőnk közti cselszövéseket.
– Add ide, megmutatom, hogy kell csinálni.
Színpadias sóhajt láttattam, majd mintha nehezemre esne, letérdeltem a piszkos földre. Már olyan mindegy volt, miképp fogok kinézni, innen már csak egyenesen a fürdőbe vehetem az irányt.
Előre nyújtózva, az aprócska talajlazító villáit a földbe vájtam, hogy megkönnyítsem az ásó útját a táptalajba. Ahogy Nikolai is elmondta, nem kellene kárt tennünk a jövevényben. Elég, hogy begyógyuljanak sebei, regenerálódjon, de elviselhetetlen lenne üvöltése. Nem lenne körülöttünk elegendő föld, hogy betömjük száját.
– Látod, már majdnem el is engedte a föld a mandragóránkat. Lehet, nem ezt kellene választanunk. Kicsi, nyamvadt. Miért is erre esett a választásod? Ott az a nagy kövér. Mondjuk, az nem férne bele a virágcserépbe – pár percig elhallgattam. – Most meg kell ragadni itt a szára tövét, jó erősen. Ha megvan… akkor rántunk rajta egyet. De ezt majd én csinálom. Béleld ki a vályút és erősítsd rá a füldugót a füledre. Gyors leszek. Egy, kettő…. kettő és fél…
Már éppen felkészültem a rántásra, mikor Nikolai meglepett a kérdésével.
A válaszadás előtt azonnal felszólítottam magam, hogy meg se próbáljam az anyámat játszani, ha csak nem akarok az ő sorsára jutni. Lesz még időm Nikolait megleckéztetni, mikor kevésbé leszek elemző és érzelmes kedvemben. Addig is… harcszünet.
– Tudok kedves is lenni azokkal, akik kiérdemlik. Ott a macskám, kérdezd meg. Csak néha felejtem el megetetni – somolyogtam rá a srácra, mintha érthetné bensőséges viccemet, majd visszafordultam a növényhez. Szerettem volna ezen a részen gyorsan átesni. Eleget fogunk bíbelődni még a pattanásaival.

Már rántottam is ki a földből a jószágot, mikor rájöttem, hogy a nagy készülődés közben félrecsúszott a füldugóm. Elengedtem a növényt, hogy helyére igazítsam, de késő volt. Az éles sikoltástól eszméletemet vesztettem, s fogalmam nem volt, hogy a „gyerekünkön” terültem-e el, vagy Nikolainak estem. De mintha belekapaszkodtam volna a talárjába, s együtt zuhantunk volna a földre.
Fogalmam nem volt. A világ elsötétedett, s az üvöltő mandragórát hallottam és láttam utoljára a sötétség előtt.