Lucy
Éppen rángatom a bőröndömet a fűcsomó fogságából,- ami úgy tűnik rövid időn belül egy igencsak egészségtelen kapcsolatot hozott létre kettejük között- amikor furcsa lökést érzek, kis sikolyt hallok, ami talán a saját számból szalad ki, majd hirtelen a földön találom magamat. Ennek nem örülök. Nagyon szeretem ezt a kis letisztult, mályvarózsaszín ruhát, ehhez pedig nem igazán illik a zöld fűnyom. Bosszúsan porolgatni, törölgetni, tisztogatni kezdem a fűnyomos ruhámat, mert azért mégiscsak ez a legkedvencebb darabom, ráadásul ez szerintem még duplaadag öblítővel, meg hiperszuper folttalanítóval se jönne ki, hátha menthető még így frissen, nedvesen. Persze csupán hiú ábrándokat kergetek, mint általában, a zöld nyomok makacs módon beleivódtak a mályavaszálak közé, én meg csalódottan a tenyerembe temetem arcomat. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Miért velem történnek mindig hasonlók? Komolyan, csak egy embert mutassatok rajtam kívül, aki képes elbotolni a saját lábában, egyhelyben állva elveszíteni a egyensúlyát, meg álmában lefejelni az íróasztalt! Miért pont én? Várjunk csak... ha belegondolok történetesen nem én okoztam a balesetet, hanem valaki más. Az a valaki más, aki már percek óta felettem áll és intézett hozzám pár bocsánatkérő, valamint bemutatkozó mondatot. Végigmérem a lányt; nyilvánvalóan jó pár évvel idősebb nálam, így kicsit meg is szeppenek, persze ezt igyekszem nem mutatni. Kék szemek, barnás haj, átlagos testalkat, bár irigylésre méltó derék, olyan, amilyen nekem sosem lesz sajnos, kedves arc. Kicsit lököttnek tűnik, igazából kifejezetten idegesítő lehet hosszútávon, ha mindig 200 fokon ég. Nekem is vannak ilyen szentimentális szakaszaim, amikor lépten-nyomon elragadtatom magamat, s random módon ki szeretnék kiabálni az érzelmeimet, de azért az kicsit szélsőségesebb, mint a lány jellemének ezen eleme. Nem látszik bátortalannak, vagy zavartnak, határozott és egyenes, szóval nekem sem szabad itt bizonytalankodnom, végtére is jelen szituációnkban most én vagyok a sértett fél, így előnyből indulok. Elmosolyodok, megrázom a fejemet, feltápászkodok a földről és egyenesen a szemébe nézek, közben felé nyújtom a kezemet. Határozott, elegáns kiállás, magabiztossággal, s egy cseppnyi bájjal.
- Szia, Lili vagyok. Vagy Sára, mind a két nevemet használom, de a legtöbben Lilinek hívnak.
Azért mégis kicsit esetlenül mutatkozok be, mert azért mégsem vagyok egy ilyen megmondó-emberke, aki gúnyos, meg folyton ironizál. Komplexusos vagyok és kényszeres, ne várja senki, hogy egy ilyen helyzetbe dominanciát gyakoroljak. Amúgy is, ez a lány még a barátom is lehet később, még fölösleges becsapni.
- És semmi gond, hozzá szoktam már, hogy vonzom a bajt. Azt hiszem az univerzum jelezni akar valamit.
Merengek el a kék felhőket nézve, majd gyorsan megrázom a fejemet, elnevetem magam. Kicsit kínos. Hozzászoktam, hogy nem kell visszafognom magamat a varázstalanoknál, mert ott furcsa lányként tulajdonképpen bármilyen szokatlan dolgot gond nélkül megtehettem. Eleinte ferdén nézték szokásaimat, szavajárásomat,lebbenő-ugráló lépteimet, meg folyton változó hajszínemet... aztán megszokták. Itt nem akarok kilógni, kicsit be kéne olvadnom inkább a nagy szürke tömegbe. Megfigyelem őket, utána meg járom a magam útját. Ami az utat illeti, egyébként rettentően elfáradtam, jól jönne egy kávé, vagy valami, és hogy ne bolyongjak abban a bazinagy épületben órákat, megkérdezem újdonsült ismerősömet, Lucy-t, mi-merre-hova. Tuti elfogom felejteni a nevét, a fenébe is.
- Megtudnád mondani kérlek, merre kéne tovább mennem? Nem tudom hol kell lerakni a cuccomat, meg ilyeneket, lehet hogy a levélben benne volt, de azt meg elhagytam. Mindig minden elhagyok... na mindegy... meg szerválnom kéne egy kis koffeint is, elég hosszú volt az út. Persze, csak ha ráérsz és van kedved.
Villantom meg leginkább ínyben, minstem fogban bővelkedő mosolyamat, ugyanis tudni kell rólam, hogy nagy picik a fogaim, így amikor mosolygok leginkább az ínyem látszódik ki. Elég furcsa.