Gwen és Nina



Egy sóhaj kíséretében kilépett az iskolából. Az ajtón kisétálva a hűvös levegő megcsapta az arcát és kellően lehűtötte. De ez nem zavarta, elvégre miért ne sétálhatna egyedül? Annyira nincs késő. A gondolatai is elkalandoztak,  miközben összehúzta magán a vékony szövetű kabátkát és összeszorította a fogát, hogy ne vacogjon. Még önmaga előtt is szégyellte a gyengeség jeleit.
Tovább sétált, bár nem tudta, merre botorkál és hogy visszatalál-e. De erre a gondolatra felkapta a fejét. "Még jó, hogy visszatalálok! Én Simpson vagyok".
Egy ösvény után fényt látott megcsillani. Kíváncsian arrafele pillantott és egy faházra lett figyelmes. Mintha odabennt világítana valaki.
Vajon ki lehet? Vissza kéne fordulni. De honnan is jött?
Inkább bemegy, döntött. Végül is csak piszkálja, ki lehet bent. Semmi gyengeség nincs benne.
És óvatosan benyitott a házba.

Amikor belép, rögtön kiszúrja a földön kuporgó lányt. Az iskolából felismerte, jött már vele szembe egy párszor aznap. Kifejezéstelen arccal figyeli, ahogy az megmarkolja a pálcáját, majd azt is, ahogy elendi. Pár másodperc csend múlva a lány bemutatkozott (mint kiderült, Gwen).
-Dana vagyok,-mondta emelt fővel. Cincognia kellett volna, legalább is félni. Gwen idősebb volt mint ő. Viszont akár még tanulhatna is tőle, ahelyett. hogy maga ellen uszítja. Úgyhogy lekuporodott mellé és válaszolgatott kérdéseire. Lassan tudatosulni kezdett benne, hogy tilosban jár. Hogy el kéne menni. Abban a pillanatban kivágódott a faház ajtaja, és egy újjabb lány körvonala rqjzolódott ki a beszivárgó holdfényen keresztül. Az pedig magas hangerővel megpróbálta őket megfélemlíteni. Gwen v&álaszolt neki. Ő maga inkább a jelenetet figyelte. Bár mikor Gwen "vénasszonak" titulálta a lányt, nem bírta ki, hogy ne vigyorogjon fölényesen.

Most már nem volt mit tenni, őt céloztàk meg a kérdéssel. Pokerarccal állt fel, a gondolatai kavarogtak, csak annyit tudott biztosra, hogy nem fog meghunyászkodni, legyen bármekkora belépője is a lánynak. Nyilvàn egy átlagos elsőévesnek még a legádàzabb gondolatai  se erre járnának ilyen szituációban. Komolyan, diplomatikusan válaszolt és szépen artikulàlta a szavakat:
-Danielle Katerina Simpson vagyok, Dana. Rellon ház tagja és...-itt egy kicsit hangnemet vàltoztatott hogy tompítson a súlyán, amit épp mondani készült- Első évfolyam.
Nem arról van szó, hogy szégyenli. Csupán volt egy olyan halvány gyanúja, hogy a vele szemben álló személy egy házba jár vele. A stílusa, a modora mind erről àrulkodott. A fenyegetéseket még ha nem is vette komolyan, azt látta, hogy nem érdemes packázni vele.
-Ha gondolod el is mehetek. Merő véletlen, hogy itt kötöttem ki.
Igyekezett úgy megválogatni a szavait, hogy azokban ne szerepeljen a "sajnálom" vagy a "bocsànat"  kifejezés. Majd tekintetét le sem véve a jövevényről figyelt.

Figyeli az idegen (vagyishát Nina) reakcióját. Bólintott, majd kijelentette azt, amitől tartott: Nem fogja elengedni. Nem számít számára,hogy ugyanazt a házat gazdagítják. Korrekt. Túlságosan is korrekt.
Gwen is látszólag elégedett volt a döntéssel. Összeszorított foggal töprengeni kezd, mégis hogyan jàtszhatnà ki ezt a nőszemélyt. Veszélyes lett volna primitív módszereket alkalmazni (például kirohanni). Ráadásul ez nem is lenne méltó egy Simpsonhoz. Sőt, egyenesen szánalmas.
És akkor egy könyv hullott le, zajt csapva az éjszaka csendjébe. Megérezte a tálcán kínálgó lehetőséget. Nina kirohant, és rendkívűl szélsőségesen kezdett viselkedni valakivel odakint. A sziulettje alapján fiúval. Rendkívűl rossz bőrben volt, de ez a legkevésbé sem hatotta meg: közönbös arccal meredt az árnyàra. Mikor Nina felajánlotta, hogy mehetnek vagy segíthetnek, nem volt kérdéses, melyiket választja: hátradobta a haját, ès egyenes háttal otthagyta a terepet, a legkevésbé se törődve azokkal akiket hátrahagyott.

Gwen Laura Kimiko Jones

Este újabb vándorútra kelt. Hiába az előző esti kalandja, nem tanult belőle. Fel akarta fedezni a kastélyt. Elvégre nem ártana megismernie, ugye?
Elhatározása szerint (bár egy kis botorkálás által, de) betért a könyvtárba. Mi más árulhatna el többet, mint az iskola könyvtára? Több ezer könyv sorakozott a roskadásig töltött polcokon, melyek már-már a mennyezetet érintették. Udvariasan köszönt a könyvtárosnak. Igyekezett nem kimutatni, mennyire izgalomba hozta a könyvtár.
Egyre beljebb ment a helyiségben, egyre régebbi könyvek közé. Néhányon még a por is felcsapódott, ha végigfuttatta a gerincükön az ujjait. Az egyiknél azonban megállt, visszafojtott lélegzettel kihalászta a "Máguscsaládok és vértípusaik" című könyv 200 éves példányát. Óvatosan körbenézett, de mivel tiszta volt a levegő, letelepedett a földre és olvasni kezdett.

Romhányi Gideon Iván Ezra

Lassan, egyenletesen haladt vègig Bogolyfalva Fő utczáján. Este volt, a hold fénye pedig halványan megvilágított néhàny fàt a tàvolban. Imádott ilyenkor sétálni. Szinte teljesen beleolvadt a környezetébe. A fekete talárjàt viselte, mely térdközépig ért, alà leggingset húzott. Nyaka köré fonta sötètzöld sálját, de mellette hosszú barna haja szabadon lengedezhetett. Nem nagyon társasàgi ember, kifejezetten elutasító. A sötét azonban a baràtja.
Mély levegőt szippantott be: A vàros tiszta levegőjét. Amikor már kezdi teljesen abba a hitbe ringatni magát, hogy senki màs nem tartózkodik arra, mozgásra lett figyelmes, egy tőle néhàny méterre eső padnál. A fahàzas kalandja utàn màr megpróbált elővigyàzatos lenni:kitapogatta a talárzsebbe bújtatott pálcàjàt.

Romhányi Gideon Iván Ezra

Továbbsétál úgy tettetve, mintha a holdat bámulná. Kis híján teliholddá hízott.
Az idegen felàllt ès elindult utána. Még szorosabban markolta meg a pálcát. "Ne aggódj, Dana. Nincs miért"-nyugtatta magát, majd erőteljesen a szájába harapott, hogy kiserkent a vére.
Tanakodni kezdett, ki lehet az idegen. Talán prefektus és most észrevette, ezért követi őt, mintha tilosban járna. De az is lehet, hogy egy újabb kalandvágyó. Ezt a lehetőséget azonban gyorsan kizárta: általában az ilyenek nem jegyzetekkel járkálnak. Akkor talàn egy babonàs stréber! Azt hiszi, telihold alatt jobban fog az agya.
Befejezte a helyzetalkotást és tovàbbment, igyekezve a mögötte csattogó léptek zaját kizárni.

Gwen Laura Kimiko Jones

Teljesen belemerül a könyvbe. Le voltak bontva a családfák részletesen, átláthatóan. Alig néhány nevet hallott még az iskolában innen-onnan, jónak látta leellenőrizni, kikkel áll szóba. Nem ereszkedhet le odáig, hogy az alja néppel beszélgessen. Az apja valószínűleg soha nem értené meg. Így hát az a legjobb, ha nem ad okot a vitára.
Teljesen összerezzen Gwen hangjára. Reméli nem volt feltűnő a reakciója, visszaöltötte a kiismerhetetlen arcát. Azt hitte rosszindulatú, gúnyos lesz. Elvégre Eridonos. De nem! Elnézte a könyvét, és felvállalta hogy szerepel benne.
- Szia Gwen - igyekezett kedves lenni, bár ezt talán nehéz betartani. - Örülök, hogy így van. A mi családunk is benne van. - és itt elfojtotta a hangját. Ezek után vajon miről beszéljenek?
- És te mit csinálsz itt? - kérdezte. Addig ő hátravetette magát a könyvekkel pakolt polcnak.

Àllia Szipenni

Egész nap a Majálist hirdető plakátok mellett sétált el, lelkendező ( ès jó hangos) beszélgető emberek beszélgetèsfoszlányait kapta el. Olyan volt az egész, mintha ki jött volna egy új könyv, a legjobb, a legfantasztikusabb mind közül, de ő nem olvasta volna el. Mintha kívülálló lenne. Egy vàlasztàsa maradt: olvasnia kell.
Kiment hát a Fénylő lelkek udvarába, ahol a rendezvény megrendezésre került.  A rengeteg làtványtól szédülés kapta el. Túl színes volt neki az egész. Túl vidám, túl társasági. Ahogy körbepillantott a tipikus "Èn vagyok a királynő, ti meg az alattvalóim" nézèssel, rájött arra, hogy mindenkivel van valaki. Vagy valakik. De ő magányosan àlldogàlt a standoknál. Most először kezdte úgy érezni, bár ne lenne egyedül. Ezt a kegyetlen, gyengeséget takaró gondolatot gyorsan szàműzte a fejéből.
Nézni kezdte a standokat. Vattacukortól a forrócsokoládéig mindent talàlt. Miért nem àrulnak a majálisokon citromot? Vagy lime-t? Nem az túl szép àlom. De még csak egy darab erős paprikát se lát sehol. Elhúzta a szàjàt. Jobb ha megy is, ez nem az ő helye.

Gwen

Gwen látszólag nem gyűlölte meg emiatt a furcsa szokása miatt. Amit rendkívül furcsálta, hiszen mégiscsak Eridonos. Ami azt illeti... Kissé fanatikusnak érezte magát. Csak a Rellon népét tartotta igazi, valódi varázslónépnek. De ez a lány annyira más. Nem kezdett rá barátként tekinteni (más se hiányzott neki. Egy magának való magányos farkas, nem holmi érzelgős báb, amit valaki más irányít). Ám Gwen hirtelen felajánlása, miszerint ad neki egy ehhez hasonló könyvet, egy olyan reakciót váltott ki belőle, amit nem szeret, ha más is lát. A szemeiben kissè mohó, őrült fény csillant. Igyekezett palástolni hirtelen örömét, vett pár mély lélegzetet, majd kimérve így felelz:
-Köszönöm, sokat segítenél-biccentett-De mi járatban vagy ilyenkor?