Gwen

Csak azért sem leszek annyira sablonos, hogy a vasárnapi ebédemet a nagyteremben egyem meg. Egyébként sem egy szívderítő hely ez most. Tanulva a múlt vasárnapi esetből, ezúttal jó messzire elkerültem a visongástól és ujjongástól hangos étkezőt. A kajáért persze kár. A pazar felhozatal még két hét után is ámulatba ejt, és hajlamos vagyok annyira telezabálni magam, hogy moccanni is sem bírok. Mint egy éhező kisgyerek, aki nem látott húst évek óta. És ebben van is némi igazság. Ha máshogy leplezni is próbálom a többiek előtt, az evési szokásaim és a kastély pazar pompájára való rendszeres rácsodálkozás mindig elárulja, hogy csóró gyerek vagyok. Persze felmerül a kérdés, hogy ez mégis kit érdekel? De tűnjön bármennyire ostoba feltételezésnek, bizony a saját bőrömön tapasztaltam, hogy mennyit is számít, hogy milyen márkás cipőm van vagy hogy apuci milyen prémiumból viszi el a családot üdülni a tavaszi szünetben. Nekem ehhez nincs hozzáfűznivalóm. A faterom legalább tíz éve nem vette ki a szabadnapjait és a karácsonyi bónuszt is a szűkösebb időkre tartogatta. Ami azt jelenti, hogy egy vasat sem látok belőle, amíg élek. Nem mintha zavarna, megszoktam már. Azon viszont mégsem tudom túltenni magam, hogy a drágalátos családom már megint elfelejtett. Szó szerint. Míg a szobatársaim egész héten az otthonról kapott édességkosarakon nyammogtak, addig én már feladtam a reményt, hogy idén bármit is kapok attól a szeleburdi bagázstól. Szerintem már azt is elfelejtették, hogy volt egy legkisebb fiuk.
Így talán érthető, hogy miért nem vagyok most a nagyteremben, a heti bagolyjárás csúcsidejében. És hogy miért éppen az erdő szélén baktatok? Gáz bevallani, de még nem volt alkalmam felfedezni a birtok ezen részét. Ez a kastély hatalmas. Mármint tényleg HATALMAS. Minden értelemben. Még mindig hanyatvágom magam tőle. Egyszerűen beszippant a nyüzsgés. Ezért is furcsa, hogy idekint, a távoli zugban olyan csend van. Mintha teljesen máshol járnék, mégis érzem, hogy ugyanaz a hely, amit talán otthonnak hívhatok egy nap, vagy ahonnan megszökhetek és egy csaj rockbanda grupijaként bejárhatom a világot, ha végre betöltöm a tizenhatot.
Benyúlok az oldalamon himbálózó kopott barna bőrtásákába, és előkotorom a szendvicsemet, amin menet közben nyammogok. Közben tartom az ösvény által kijelölt utat, amikor megpillantok valakit a távolban bevágni elém.
Ha nem keltek feltűnést, nem vesz észre, de hát én nem erről vagyok híres. Megnyújtom lépteimet, és követni kezdem. A sűrű, hosszú, barna hajzuhatag és a hófehéren elővillanó vékony karok arra engednek következtetni, hogy egy lánnyal van dolgom. Ami persze édesmindegy, csak nehogy aztán azt higgye, hogy valami perverzzel van dolga.
Egyre inkább közeledek, szinte nesztelenül lopódzok mögötte egészen addig, amíg egy óvatlan pillanatban a lábam alatt meg nem reccsen egy a forgatókönyvből csúnyán kilógó faág. Ekkor megtorpanok, és szinte ugyanabban a pillanatban fordul szembe velem ő is, bociszemeit szélesre tárva. Ami nem feltétlenül az ijedség jele, lehet akár a meglepettségé is, én mégis elejét veszem mindenféle bonyodalomnak, és beléfojtom a szót mielőtt még bármit is mondhatna.
 - Hé, ne ess nekem, nem egy perverz kukkoló vagyok. Nem is igazán téged követellek... ja, de.. de nem úgy... és nem azért...csak … egyébként is, magadra vess, ha egyedül jársz az erdőben – záporoznak belőlem a szavak, többnyire összefüggéstelenül, miközben védekezően magam elé tartom a szendvicsemet. Az sem biztos, hogy a lány értette, hogy mit mondok, mivel szokásom szerint hadarok. Főleg, ha zavarban vagyok.

Gwen

A másodpercek szélsebesen peregnek, és mivel még mindig egyben vagyok, azaz megúsztam valami csúnya gumilábrontás nélkül a dolgot, fellélegzek, de a tekintetemet továbbra is a pálcán tartom, még akkor is, ha az éppen nem szegeződik rám. Nem mintha ezekután tudnék egyáltalán védekezni. Ahhoz a saját pálcám túlságosan is mélyen lapul a táskámban. Ha egyáltalán nálam van. Nem vagyok az a fajta varázsló, aki meztelennek érzi magát a pálcája nélkül, sőt, én kivételesen jól el vagyok néha nélküle. Persze nem azt mondom, hogy még muglinak is jó lennék, de azért sokszor ösztönző tud lenni, hogy felülkerekedjek a lustaságomon, és csináljak valamit magamtól, varázslás nélkül. Lehet most rosszul döntöttem?
Vagy talán mégsem. A leányzó ugyanis pálca helyett inkább a szavakhoz fordul. Így legalább nekem is van esélyem felvenni a harcot. Úgy tűnik egyenlő erőkkel nézünk szembe. Egészen addig, amíg megkapom az első becsmérlő megjegyzést a koromat illetően.
 - Nézd csak, hogy el van valaki a korával. Megjegyzem, te sem tűnsz idősebbnek – engedem meg magamnak a korábbinál sokkal könnyedebb, már már pimasz hangnemet. Valóban velem egykorúnak néztem volna, de azért nem szeppenek meg ennyitől. Ő azonban erre hátat fordít, és továbbindul.
Na ne, ilyen könnyen nem szabadulhat – fut át a gondolat a fejemen, és éppen azon gondolkozok, hogy hogyan is bírjam maradásra. Ám mielőtt bármiben is kezdeményeznem kéne, ő töri meg a csendet. Habár ellentmondásos az egész reakció, én mégis kapok az alkalmon, és futólépésben utána iramodok.
 - Ó, nekem elég jó indokom van, hogy itt legyek – vágok bele, amint sikerült mellézárkóznom. - Éppen ebédelek, ha nem tűnt volna fel – emelem bal kezem az orra elé, és meglegyintem előtte a szendvicsemet, majd továbbra is tartva a lépést, nagyot harapok belőle, és látványosan elcsámcsogok rajta pár rövid másodpercig.
 - És ha hiszed, ha nem, lovagias indokok vezéreltek a nyomodba – töröm meg újra a csendet.  - a testőrödül kívántam szegődni. Mégis csak egy erdőben vagyunk. Azt olvastam, hogy egy mantikór tanyázik errefelé. A szűzlányok vére a kedvenc táplálékuk – füllentem fülig érő vigyorral a számon.

Gwen

Igaz, nem sok módon lehet kivédeni vagy visszavágni a piszkálódásomra, ennek a lánynak mégis sikerült. Sőt mi több, el kell ismernem, egészen logikus, amit mond, ezzel én sem vitatkozhatok. Nem én vagyok a pálcaforgatók mestere. A szüleim egészen tíz éves koromig azt hitték, hogy kvibli vagyok, annyira nem mutattam jelét semmiféle mágikus tevékenységnek. Annyira odavoltak, hogy a négy tökéletes porontyuk után valahol elhibázták, hogy még be is adtak egy mugli iskolába. Azóta sem érzem úgy, hogy elválaszthatatlan lennék a pálcámtól.
 - Rendben, fejet hajtok előtted, mester – mondom gúnyosan és még meg is hajolok a lány előtt, fél lábon egyensúlyozva, eltúlzottan behajolva. Majd mikor már nem tudom tartani az egyensúlyt, újra két lábra ereszkedek, és kihúzom magam. Ezzel is rejtett módon demonstrálva, hogy magasabbra nőttem nála. - De szó sem lehet arról, hogy megüssek egy lányt. Szóval mi lenne, ha elfelejtenénk ezt az egész párbaj dolgot? - javasolom ahogy továbbra is tartom vele a tempót. Nem számítottam arra, hogy ennyire felhúzom. Találgatnom se kell sokat, tuti, hogy eridonos. Mondjuk, hogy jól olvasok az árulkodó jegyekből.
Egy utolsó harapással eltüntetem az ebédem, és a hátramaradt papírt összegyűröm, majd hanyagul visszadobom a táskámba.
 - Tulajdonképpen miért vagy te ennyire agresszív? Mondtam én, hogy bántani akarlak? - vetem fel az igen csak helyénvaló kérdést. Ha tudtam volna, hogy ilyen ijesztő vagyok, ide sem jövök. Na jó, ez hazugság, így még érdekesebb. Csak aztán nehogy tényleg törött nyakkal találjanak rám hetekkel múltán a bagolykői kopók. Kicsi a bors, de erős, mondják.
Ahogy hirtelen megtorpan, én is úgy teszek, mintha valami szerencsétlenre sikerült tükörkép lennék, aztán teljesen szembefordulok vele. Most van először szerencsém ezt megtenni, mert éppen nem izeg-mozog, de persze az eddigi tapasztalataim alapján ez sem fog sokáig tartani.
De legalább most először látom az arcán azt a cseppnyi bizonytalanságot, amit vészjósló szavaim váltottak ki belőle, és ez önkéntelenül is vigyorra késztet, amit most megpróbálok elfojtani.
 - Hah, szeretném látni, ahogy elbánsz egy mantikórral. Látom, önbizalomért nem kell a szomszédba menned. De aztán, ha mégis előbukkan az a fenevad, nekem hiába sikítozol, úgysem jövök vissza érted – vonom meg a vállam sértődöttséget színlelve, és sarkon fordulok. Két lépés után azonban ismét megtorpanok.
 - Egyébként is mi olyan fontos van odabent a sűrű mélyben, amiért érdemes kockáztatni? - kérdem most már teljesen komolyan, szemöldökráncolva. - Vagy csak ennyire le akarsz rázni?
Igencsak tartok attól, hogy erre az utolsó kérdésre igen lesz a válasz. De sebaj, a Rétfalvi család legkisebbje és legszerencsétlenebbjeként már megszoktam, hogy mindenki le akar rázni.

Gwen

El kell ismernem, tényleg baromi jó vagyok. Sikerült annyira felhúznom a lányt, hogy most már kezd kínos lenni az egész ügy. Talán jobb lenne, ha hallgatnék rá és sarkon fordulnék, mielőtt még egy ember megutálna. Hülyeség volt azt hinni, hogy ha iskolát váltok, ha az enyéim között leszek, bármi is megváltozik. Elvégre barátokat szerezni sosem azon múlt, hogy van-e varázserőm vagy sem, hanem hogy mekkora érzéketlen bunkó vagyok. Ezen meg aztán végképp nem segít a környezetváltozás. Most már világos.
Ahogy leordítja a fejemet, most először látszik rajtam, hogy igazán megszeppenek. Nem jönnek a szavak, tekintve, hogy nem igazán sikerült még választ találnom a kérdéseire. Ezzel amúgy is óvatosnak kell lenni. Az, hogy mit válaszolok, kihatással van a következő öt évemre, amit itt kell töltenem. Ha csak nem lépek le előbb, de akkor tuti kitagad a családom. Igen is be kell bizonyítanom nekik, hogy képes vagyok életemben először valamit végigcsinálni. Ahhoz viszont nem túl jó kezdés, ha ellenérzéseket keltek mindenkiben, aki körülöttem megfordul.
 - Hé, nyugi-nyugi! Oké? Hátrébb az agarakkal. Ha nem tűnt volna fel, csak barátkozni akartam. Igen, ilyen sajátosan mutatom ki. De látom ezzel problémád van. Leesett, hogy egyedül akarsz lenni. És bocsánatot kérek, hogy hívatlanul betörtem az intim zónádba. Nyilván megvan a magad baja, és a hátad közepére kívánsz egy ilyen hülyegyereket – darálom vég nélkül, hadarva a mondandómat, hogy mihamarabb túl essek rajta, és visszamehessek a kastélyba egy ilyen csúfos lebőgés után. Mindeddig a cipője orrát bámultam, de most szembe nézek vele, és jóval nyugodtabb hangon folytatom.
 - Én csak...én csak próbálkozom. Nincs túl sok jó tapasztalatom az emberekkel. Főként a velem egykorúakkal. Főként a lányokkal. De úgy mindenkivel általában. Egy szociális csődtömeg vagyok. Nem megy nekem ez a barátkozás dolog. Hallod, csak felejtsük el, hogy itt voltam egyáltalán. Nem is zavarlak. Örvendtem, amúgy Geréb vagyok. Csak hogy tudd névszerint, kit kell elkerülni – lehajtom a fejem, és a kínos csendben várom, hogy mit válaszol. De mivel nem történik semmi, lezárom az egészet.
 - Akkor én most megy...
Szavamat hirtelen valami fura vonyítás szakítja félbe. Először összerezzenek, mert azt hiszem, hogy egy vadállat, de Gwen korábbi szavait a kutyákról most összekötöm a fejemben, és hamar kibogozom, hogy mi a helyzet. Bár attól függ, mi számít elég gyorsnak. Mire erre ráeszmélek, a lány már szalad be a fák közé, anélkül, hogy bármit is szólna. Egy pillanatig állok sutábban, mint eddig bármikor, míg végre megtalálom a hangom.
 - Hééé!! Gyere vissza! Most komolyan? Az szerintem már rég tiltott területnek számít! Még a végén bajod esik!
Mivel a a hangos kiabálásomra nem érkezik válasz, megemberelem magam, és utána iramodok. Szerencsére akadályfutásban elég jónak számítok. Rutinosan csapom félre magam elől a belógó ágakat, és alig botladozva haladok előre. Ezzel az irammal jó esélyem van utolérni. Amikor újra hallótávolságon belülre kerülök, újra megkísérelem megállítani.
 - Állj már meg! - kiáltok, és ahogy közelebb, és közelebb kerülök, már kartávolságon belül. Kinyújtom a kezemet, és a vállára teszem, ezzel megállítva őt.