Évzáó/Évnyitó - Szombat Anna


Izgatottan ültem le az új házamhoz, név szerint az Eridonhoz. Kivételesen minden csupa kék színben virított, mert a Levita nyerte a házkupát. Hát, lesz itt néhány érdekes élményben részem, annyi szent.
Talárban voltam, fehér blúz-fekete szoknya kombinációt viseltem alatta, mert a szüleim szerint egy ilyen rendezvényre ez dukál. hajam két kis copfba fonva, benne piros szalag.
- Nem tudom - vontam vállat az ismeretlen mellettem ülő kérdésére. Szavaimból jól kivehető volt az érdekes palóc hangzás, amit esetleg furcsának vélhetett. Valóban, Rimócról jöttem, egy kis palóc faluból, a Cserhát északi részén helyezkedett el.
Később én is megtaláltam a piros tintákat, amikről a lány beszélt. - Nézd, még is van! És igen, fekete is. - örvendeztem vidáman. Egy szuper évnyitót borítékolhattam magamnak.
- Téged hogy hívnak? Én Timi vagyok - mutatkoztam be az illendőség kedvéért. - Te is elsős vagy?
Reméltem, hogy majd a suliban találkozok más palóc, esetleg rimóci diákokkal is, bár nem nagyon hittem ebben.
- Nagyon nehezek az órák? - faggatóztam lelkes kíváncsisággal, ha már egyszer szóba elegyedtünk egymással.

Már alig vártam, hogy mindent felfedezzek a kastélyban, de főleg a klubhelyiség érdekelt a legjobban. Reméltem, hogy a másik lány hajlandó lesz beszélgetni, és nem un rá a folyamatos palóc csacsogásomra.
Ami még érdekelt, az a házvezetőnk: vajon nagyon szigorú?
Lett volna még tengernyi kérdésem, de eztán a kajamennyiség jobban lekötött. Pontosabban, inkább a bőség zavara, annyi minden volt előttünk, nem győztem rácsodálkozni egy-egy mágikus édességre.

Bálint (elnézést a késésért)

Mivel szokatlanul jó időt hozott az április, fogtam magam, és kerestem valami kellemes pihenő-olvasó helyet, ahol kényelmesen eltölthetem a maradék időmet. Többen ajánlották a Rét nevű helyet, ami tényleg szép, és csendes, nyugis, nincsenek itt annyian, mint a könyvtárban. Mikor odaérek kedvenc könyvemmel, a Láthatatlan emberrel a kezemben, rögtön ki is szemelek egy padot, csakhogy kissé megkésve, mikor már ott toporgok,veszem észre, hogy valaki már telibe elfoglalta az egészet. Méghozzá egy fiú, aki nem igen tűnik ismerősnek, és nagyobb is, mint én. Az pedig nem mindig jelent jót.
- Öhm, szia. Nem baj, ha leülök melléd? - kérdeztem barátságosan, s reméltem, hogy pozitív lesz a válasz. A nemlegesre is előálltam egy B tervvel, sőt, C-vel is: a B opció, hogy keresek egy másik padot, A C pedig, hogy elheverek a fövenyen. Az is kényelmes végül is, de a beilleszkedés minimum ennyire fontos.
Jobban megszemlélve idősebb diáktársam is olvasott valamit, de a címet konkrétan nem láttam. Remek, ezek szerint tényleg jól ki lehet itt kapcsolódni. - gondoltam vidáman.
Udvariasságból vártam a válaszra, de azért csak nem bírtam türelemmel, csak azért is nekiálltam folytatni a regényt, ahol legutóbb abbahagytam. Zéta alakja tetszett, bár kissé idegenkedtem tőle. Talán ha abban a korban éltem volna, jobban megértem a cselekedeteit, így viszont marad egy fura figurának a szememben. Nem hiszem el! Komolyan. Képes volt erre csak azért a csajért, aki lehet, nem is szereti? Én úgy tudtam, ez fordítva szokott lenni...
Valahogy sose szerettem az ilyen típusú fiúkat, komolytalannak tűntek. Na, nem mintha én az lettem volna, sőt, többnyire nehezen vettem komolyan valamit, de akkor az már csodaszámba ment.
- Mit olvasol? - érdeklődtem. A könyvek és a zene volt az a két dolog, amivel meg lehetett oldani a nyelvem. Egyébként nem szívesen csacsogok, nehezen állok sztenderd nyelvre a hagyományos palócról.

Bálint

Egészen megnyugodtam, mikor megengedte, hogy leüljek mellé. Kényelmesen elhelyezkedtem a padon, könyvem térdemre fektetve, majd, hogy ne verjük le véletlen az ismeretlen fiú talárját, önkényesen összehajtogattam, szép, katonás rendbe. Így már biztos nem köthet ki a földön egy véletlen mocorgás esetén, plusz ő is kényelmesebben elfér.
- Láthatatlan ember - feleltem. Ez volt a kedvenc olvasmányom a mugli általános iskola óta, és szépen ki is néztek engem emiatt, nem bántam meg. Olvasni jó. A könyvek a barátaink. A könyvek szentek.
Az ő könyve is érdekesnek tűnt, úgy döntöttem, majd rákérdezek a könyvtárban, hátha van belőle ott is egy példány. - Miről szól a könyved?Az enyém a hunokról, és egy Zéta nevű, görög rab sorsáról.
Próbáltam kisebb beszélgetést kezdeményezni, amolyan jó palócosan, az n-t ny-nek ejtve.
Szépen belefeledkeztem Zéta zűrös kalandjába, amit a Csáthnak és Priszkosz rétornak írt hamis levél okozott. Fejemet csóváltam erre a sületlenségre. És ha nem Emőke adta a rózsát? Akkor mi van?
Személy szerint sose értettem ennyire az ilyen eposzi hősöket. Zéta abszolúte egy olyan karakter, aki hirtelen felindulásból cselekszik, és az igazság is végig ott hever az orra előtt, jó, hogy ki nem szúrja a szemét.
Ha elfeledkeztem a külvilágról, és csak kedvenc olvasmányomra koncentráltam, könnyen bele tudtam élni magam, bár így, hogy nem érzem át a szituációkat, könnyen vonok le következtetést, mi lett volna, ha én kerülök abba a helyzetbe... címszó alatt.
A másik kedvencem Mikszáth volt, csak az a kötet ott lapult a gólyalakban, a táskámban. Sok könyvemet magammal csempésztem, hogy itt is olvashassam őket.
A Rét tetszett, kifejezetten a pihenni vágyóknak találták ki, úgy tűnik.

Bálint

Láttam, hogy valamitől zavarba jött, fogalmam sem volt, hogy mitől. Megkérdezni nem mertem - nesze neked, bátorság... A bocsánatkérésén csodálkoztam,  hisz nem követett el semmi olyat.
- Ugyan, nem történt semmi, nincs erre szükség - vágtam rá gyorsan.
Láttam rajta, hogy koncentrációja nehezedett, talán az előbbi taláros esettől. De hát mi tudja zavarni ezen?
Sose tudtam volna valakit leteremteni azért, mert otthagyja valahol a cuccát, inkább utána vittem. Aztán beszélgetésünk a könyvek irányába terelődött, úgy látszott, akadt közös témánk.
- Az, a catallaneumi csatát és az előzményeit írja le. - bólintottam, bár éreztem rajta, hogy nem igazán keltette fel a figyelmét. - Nekem az eleje tetszik még is inkább. "Az embernek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan."  Az előszóban van benne.
Mikor ő is beszámolt a Könyvtolvajról, érdeklődve vontam fel a szemöldököm. - A Kaszás a narrátor? Az úgy érdekes lehet. Muszáj lesz elolvasnom - mosolyodtam el, újabb könyv az elolvasandó listámra.országot, biztos szép lehet.
 - Hát, szeretem még Mikszáth műveit, de az Egri Csillagokat is, a Romeo és Júliát is szeretem. Szeretném egyszer látni Olaszországot. Főleg klasszikusokat olvasok, nem nagyon szeretem a ponyvaregényeket.
Hirtelen döbbentem csak rá, hogy még a nevét se tudom ennek a fiúnak, de ő se az enyémet. Na, most aztán lehet kötekedni, ki volt udvariatlan kivel...
- Óóó! - csaptam homlokomra.
- Bocsi, még be se mutatkoztam. Timi vagyok, az Eridonból - tettem hozzá gyorsan, mentve a menthetőt. - És te?
Kíváncsi voltam, vajon hogy hívják a fiút. Kicsit jobban megnéztem. Nálam körülbelül egy fejjel lehetett magasabb, vonásaiban van valami ázsiai is. Meg nem tudnám mondani, melyik, annyira hasonlít egymásra a legtöbb. Na, meg nincs is túlzottan viszonyítási alapom. Odahaza jobbára palócok vesznek körül, bár már nem nagyon őrizzük a hagyományokat, legfeljebb beszédben.
Csendes típusnak tűnik, de Gárdonyi előszavára gondolva inkább nem ítélkezem, főleg nem külsőről.

Laduver Nerella Rodé
Kora reggel

Nem nagyon tudtam aludni az éjjel. Április eljövetelével már nem volt annyira szükség a vastag hálóruhára, meg is bántam, hogy abban aludtam. Éjszaka totál úgy éreztem, hogy menten megsülök a takaró alatt. Gyorsan kimásztam olyan öt-hat óra fele, mikor már kezdett lassan világosodni, belebújtam fehér mamuszomba, magamra kaptam egy talárt, és kisétáltam a gólyalakból.
Úgy döntöttem, lenézek a klubba, de még mindenki az igazak álmát aludta - vagy másfelé csatangolt el. Nem csináltam belőle nagy ügyet, vállat vonva a folyosókat kezdtem el róni, mire megtaláltam egy apró fénysugarat, ami egy kétszárnyú ajtóhoz vezetett. Mikor kiértem, a szám is tátva maradt a látványtól.
Egy csinos kis falura nyílt kilátás valami terasszerűségről, ha jól vettem ki a hajnali félhomályban.
A padló fából volt, elvétve akadt benne fehér márvány. Egy asztal körül fotelszerű székek és rendes, hagyományos ülőalkalmatosságok is fellelhetőek. Leginkább a míves korlát az, ami megfog. Micsoda rajz születhetne ebből! Vagy akár egy jó kis dalszöveg is, kár, hogy senkit sem ismerek, aki dallamot komponálhatna az eddig meglévőkre.
Két szóval élve: tökéletes ihletforrás. Kellőképpen romantikus, csendes, hangulatos kis hely annak, aki pihenni vágyik, vagy csak unalmában elütné valamivel az időt. Kissé még hűvös van, ezért jobban összehúztam magamon a vékonyka talárt, és már is jobb lett a helyzet. Ezt követően nem ám a székre/fotelszerű székre ültem, mint minden jól nevelt gyerek. De nem ám! Hanem egyenesen a korlátra. Időközben ki is próbáltam, hogy leesnék-e, de érdekes módon, valami visszarántott.
Gondoltam, ez is a mágia, de főleg a kastély egyik csuda-csodája, hogy megvédje a diákokat az esetleges balesetekről, meg a szintén előforduló kritikus pillanatkoról, bár nem hinném, hogy olyan sokan óhajtanának kinyiffanni a suliban. Minden esetre, sose lehet tudni, mikor mit szándékozik elkövetni ellenünk a sors nevezetű valami.
A tesztelés után nem aggódtam, lábamat lóbálva, a kezemmel támaszkodva bámultam a messzeségbe. Leírhatatlanul gyönyörű a környező vidék, érdemes lenne kirándulást szervezni a napirendembe. Mondjuk egy következő hétvégi napon, ha nem lesz túl sok tanulnivaló.
Hét óra fele arra lettem figyelmes, hogy mocorgás támadt a hátam mögött, Odafordítottam félig a fejem, hogy rásandíthassak az érkezőre. Egyáltalán nem volt ismerős.
- Szia! - üdvözöltem a leányzót. Idősebb lehetett nálam valamivel. Vártam egy kicsit a beszéddel, nem tudhattam, mennyire van kedve barátkozni, ismerkedni. Vagy esetleg közösen énekelgetni valamit. Na, igen. Zenemánia borítékolható a részemről.

Ella

Meglepetten reagáltam a nevére. AZ egészből csak az Ella maradt meg, még sosem hallottam ettől furább nevet.
- Ööhm, szia... - nyökögtem ki, kisebb fáziskéséssel, kínos csenddel fűszerezve. - Rimóczi Tímea Sára. Te külföldi vagy?
Ez a kérdés igazából vicces volt a részemről, mert már én is megkaptam jó néhányszor, főleg a tájszólás miatt. Hát még akkor mekkorát néznek egyesek, akik kevésbé tájékozottak a nyelvjárásokat tekintve, mikor közlöm velük, hogy palóc vagyok, nem külföldi. Erre jön a megrázkódtatás: de akkor most a palóc az magyar?
Érdekes szituációk szoktak ebből kisülni, többnyire pozitív a vége, elvétve akad, aki egy picit félrehallja a származásom. Azt viszont nem szeretem, mert nem azonos a két nép. Más nyelv, más kultúra, stb.
Kíváncsi voltam, erre vajon mit felel Ella.
Elfogadtam a felém nyújtott barátság jobbot, egyébként se úgy nézett ki, mint akitől tartanom kellett volna. Mindeközben, persze, eszem ágában sem volt lekecmeregni a kényelmes kis ülőhelyemről, noha a másik lány, akit mostantól Ellának fogok hívni, mert az könnyebben megjegyezhető, szemlátomást pont attól lehetett kissé kiakadva.
- Nyugi, nem esek le. Mágikus erőtérrel van védve, senki sem eshet le - magyarázom, mivel nemrég leteszteltem, hogy biztonságos-e. Persze, majd bolond lettem volna kockáztatni, ha tudnám, hogy nem biztonságos... a kastélyban a tanárok odafigyelnek ránk, vagyis, reméltem, hogy így tesznek, tuti ezt is ők húzták fel az erkély köré. Egy eridonos tulajdonság kipipálva, bátorságom folyamatosan fokozódott, ahogyan egyre jobban belemerültem a mágia, de főleg a suli rejtélyes világába.
Nem gondoltam, hogy le kéne szállnom onnét, lehet, hogy a fotelek, székek kényelmesebbek lettek volna, de így szebb a kilátás, és többet kaptam a friss, üde szellőből.

Nerella
Reggel

Elmosolyodtam, amikor magyarázkodni kezdett, nem kicsit volt ismerős a szituáció.
- Nyugi, én se vagyok külföldi, még is megkérdezik mindig. Palóc vagyok, Rimócról jöttem - bátorítottam. Szerintem ebben semmi ciki nincs, bár tény, hogy a névnaptárban sehol se láttam ilyen neveket.
Nekem viszonylag könnyen megjegyezhető nevem van, de mindenki úgy szólít, amelyiken jól esik: Timi, vagy Sára. Néha Sacinak is szoktak hívni kiskoromban, de mára leszoktak róla.
Az öcsém a legaranyosabb, Zalán, ő kicsinek nem tudta kimondani a nevem, így a Timcsiből lett Tünci, azóta is rajtam maradt.
Mikor rákérdezett a házamra, büszkén kihúztam magam:
- Eridon. És te?
Már csak azért is voltam ennyire büszke, mert így simán hordhattam egymás mellett a két kedvenc színemet, és már jó okom is volt rá: a házam színe a piros, de a sárgát is szeretem mellette.
- Hányadikos vagy? Én elsős, nemrég érkeztem. Körülbelül egy-két hete - eredt meg a nyelvecském, s míg a válaszára vártam, halkan dúdolgattam. Új dalszövegeken kattogott az agyam, már csak találni kéne valakit hozzá, aki dallamot is írna rájuk. Meg jó hangja is van.
Mikor már kezdtem unni a korláton ücsörgést, leszállingóztam onnét, jól is jött már, legalább egy órát ültem azon a keskeny peremen.
Az idő egyre jobb lett, ahogy múlt az idő. Nyolc óra fele már hét ágra sütött a nap. Gondoltam rá, hogy vissza kéne ballagni a klubba, és talán átöltözni valami normális ruhába, mielőtt még valaki más is meglát, és komplett idiótának néz. Csakhogy itt volt a félig-meddig idegen lány, Ella. Illetlenség lett volna csak úgy angolosan lelécelni.

Nerella
Reggel

- Navine? Nem ismerek egyelőre senkit onnan - gondolkodtam el egy pillanatra. - De most már igen.
Egy biztos, tartogatott még meglepetéseket számomra a suli.
- Szerinted kiröhögnek, ha így megyek végig a folyosón? Most már biztosan többen vannak kint. - kérdeztem kissé aggodalmasan. Nem minden nap lehet látni szombat reggel nyolckor diákot hálóing+talár+mamusz kombóban flangálni, reméltem, hogy azért nem tűntem olyan feltűnő jelenségnek.
A gyomrom jó nagy kordulással jelezte, hogy ideje lenne bepuszilni valami kiadós reggelit, amit öt óra körül elnyammogtam, az azóta már rég elfelejtődött.
- Hupsz, bocsi. Éhes vagyok, te nem kérsz valamit? - ajánlom fel, a nagyterem pedig sokkal közelebb lenne, de inkább a konyha felé venném az irányt.
Az idő picit hűvösebb lett, de talán csak a leheletnyi szélnek tudható.
Talárom összehúztam magamon, talán úgy senki se veszi észre, és gyorsan felsurranhatok átöltözni, úgy még kényelmesebb is lenne. Aztán meg visszajöhetnék ide lejegyzetelni a felmerült ötleteket.
Nem is késlekedtem sokáig.
- Mindjárt visszajövök, ha még szeretnél, beszélgethetünk - mosolyogtam rá Ellára, aztán gyorsan elszaladtam valami komfortosabb öltözet után.
ruha
- Itt is vagyok. Maradjunk itt, vagy körbenézzünk a kastélyban? Van valami programod mára? - kezdtem csacsogni, az a tea megtette a hatását.

Bálint

Mikor bemutatkoztunk egymásnak, elgondolkodtam. Levita, oda úgy hallottam, az okosok járnak, tehát biztosan nagy tudású lehet ez a fiú.
- Bálint... szép neved van neked is - ízlelgettem a nevét. Nem az a fajta, amit becézgetni lehet, de pont azért jó. Igazából a nevem teljesen véletlenül jött apáéknak, anya épp Jókai Aranyemberét olvasta, amikor meglátta a nevet, és úgy döntöttek, hogy akkor legyek Tímea. Pedig előtte sokat törték a buksijukat, mivel a Klaudiát kiütötték a nővérkémnél.
- Olvastad már Jókaitól az Aranyembert? - tettem fel a segítőkérdést, mert abban is van Tímea nevű lány. Szegény jól pórul is járt az őt folyamatosan csaló, kétszínű, képmutató Tímár Mihállyal. Mert az meg egy Noémit szeretett a Senki szigetén. Brr. Én nem szerettem azt a könyvet, nem tudom, anya mit imádott rajta.
 
- Elsős vagyok, nemrég jöttem, a hónap elején - válaszoltam a kérdésére, hogy hányadikos vagyok. - És te?
Kíváncsi lettem volna, vajon mi lehet a kedvenc tantárgya? Nekem még nem nagyon akadt, kivéve a Melodiamágia, mert az valami zenével kapcsolatos tárgy.
- Mi a kedvenc tantárgyad? Nekem a Melodiamágia. Szeretem a zenét. És te? - kezdtem bátrabban érdeklődni most, hogy kicsit ő is oldottabb lett. - Nehezek lesznek majd a vizsgák?
Csomó gondolat keringett még a fejemben, de nem akartam mindent egyszerre a nyakába zúdítani, mert még elriasztottam volna a végén. A fiúk nem szeretik a folyton fecsegő lányokat, legalább is Zalánból kiindulva. Zalán otthon is folyton panaszkodott az egyik kislányra a suliból, hogy ráakaszkodott, és be nem áll a szája.
Reméltem, hogy én nem leszek az a fajta lány, akit messzire kerülnek a szószátyársága miatt.
Arra is szívesen tudtam volna a választ, hogy vajon melyik településről jöhetett, hogy ilyen ázsiai vonásai voltak.
- Ne haragudj, hogy megkérdezem, de... te melyik országból jöttél? Ázsiainak látszol egy picit - próbálkoztam felvetni a témát, még nem voltam külföldön, ő meg lehet, onnan jött.
Biztos sokat tudna mesélni arról, milyen az élet Magyarországon túl.

Bálint

- Hát, nekem nem tetszett annyira, nem igen tudott lekötni.Az Aranyember se nagyon - jegyeztem meg a Kőszívű ember fiait illetően. Jókai valahogy nem igazán az én stílusom, sokkal jobban szeretem az olvasmányosabb kalandregényeket, mint a bíráskodó példázatokat. Abból van elég. Nem is kell messzire mennem, van egy közismert könyv, ami alapján a magunk fajtákat üldözték. Igen, látszik, hogy már jártam a könyvtárban.
Aztán amikor azt mondta, hogy ötödikes, azt hittem, lehidalok helyben - noha egyébként ez a művelet fizikai képtelenség lenne számomra, amilyen gyatra a hajlékonyságom, nem lenne belőlem balerina. Legfeljebb parodizálhatnék. Visszatérve Bálinthoz: nem gondoltam volna, hogy ennyivel idősebb nálam, bár a sokat tudó tekintete árulkodó lehetett.
- Nekem a zene az, amiben jól érzem magam. Hegedűn játszok tíz éves korom óta, meg dalszövegeket írok, ha van rá időm, énekelni is szívesen éneklek. És te? Szereted a zenét? - Bálint pont megtalálta a témát, ami, ha egyszer szóba kerül előttem, atombombával is nehezen lehetne lelőni, hogy fogjam már be a csőrikémet.
Visszajönnék és szellemként kísérteném a népet a zenével, hahaha.
- Akkor megnyugodtam. Azt hittem, itt is szaktanárival, meg idegesítő kolomppal fognak minket összeterelni, mint a disznó meg a tehéncsordákat szokás a juhászok körében - fintorogtam a vizsga, meg tanuláskérdés kivesézése után.
Mikor aztán az ázsiai vonásaira tett megjegyzésem után nevetni kezdett, értetlenül, nagyra nyílt szemekkel pislogtam rá.
- Valami rosszat mondtam? - kezdtem megijedni, hogy a sokak szerint vicces tájszólásomon nevet, bár nem úgy tűnt, mint aki észrevette.