A kopogás(?) felkutatása

Sötétedés óta a kertben fekszem. Ez a legideálisabb hely mind közül. Mikor már úgy érzem elég volt a túlzott nyugalomból, elmegyek aludni, áthaladok termemen. Itt szertartás szerűen, mint mindig most is megállok egy percre. Szeretem az egyszerűségét, és hogy gyakorlatilag minden napszakban fényes a sok ablak miatt.
Az ajtóhoz érve furcsa, intenzív hangokat hallok. Valami ritmikusság van bennük. Egyenletes kopogás, vagy valami ilyesmi. Nem tudom ugyan mi, vagy ki lehet az, de mivel gyakorlott vagyok a bestiák elleni harcban nem rettenek meg túlzottan. Miközben haladok megfordul a fejemben, hogy este nem szabad senkit sem zargatni, még ha mondjuk pingpongozik is, vagy fene tudja mi ez a hang! Egyvalami biztos. Nem lakik senki az iskola ezen részén. Azt, hogy melyik ajtó mit rejt, azt nem tudom, de nem lakhelyet az biztos, mert arról tudnék.
 A hangforrást megtalálva megfordul a fejemben, hogy a diákok szökhettek le hálókörzetükből, és valami rosszban sántikálnak, feltéve, hogy még nem tették meg azt... Nem szeretnék senkit büntetőmunkára bírni, ugyanakkor tudom, jót tenne a híremnek. Legalább tisztelettel fordulnának felém. Vagy... félelemmel.
 Mindegy; ez csak üres fantáziálgatás. Benyitok. Legrosszabb esetben kitalálok valami büntetőmunkát a kertben. Valamit, büntetőmunka-néven, ugyanis nem nevezhetjük büntetésnek. Ha bárki ilyen helyszínre kerül, annak hálásnak kell lennie! Ahogy belépek az ajtón, az egyszerre egy mugli konditeremnek tűnik.Ki gondolta volna... Ha tudom, lehet néha benézek meditáció közben! Kopp. Újabb hang, ezúttal már látom is honnan:
 Egy pályán áll valaki erősen koncentrál, vagy be vannak tapasztva fülei, mert egészen eddig nem vette észre érkezésem. Nem vagyok hozzászokva a túlzottan formális köszönéshez, de nem tudom kihez van szerencsém, és nem akarok rosszul kikerülni a szituációból. Mondjuk más választásom nincs, a -most már látom is,- íjakat kilövellő -a hajából ítélve- nő megfog ijedni. Legalább is nem érinti majd kellemesen köszöntésem. Tekintettel arra, hogy úgysem fogok a kastélyban járkálni, és legfeljebb elkerülöm majd ezt a termet, ha nem sikerül megkedveltetnem magam; nem félve a következménytől végül megszólítom:
-Jó estét! -mondom határozottan, hogy ne kelljen megismételnem. Elsőre is épp elég kínos bárkit megzavarni nyugalmában és egyedüllétében.

Señora


 A hölgy csöppet sem tűnik zavartnak, ami azt az érzést kelti bennem, hogy én nekem kéne zavarban lennem, mert zavarom őt jelenlétemmel. Ezt csak tovább erősíti az elkövetkező -nekem háttal elkövetett- néhány lövés. Azért egy köszönésnyi időre mégis megáll. A mondat melyet felém intéz nagyon meglep, de ugyanakkor boldoggá tesz, és máris válaszra nyitom a számat:
-Buenas noches señora! Mucho Gusto! - válaszolom lelkesen. Nem gondoltam, hogy spanyol, vagy bármilyen más nyelvi élménnyel gazdagodhatom egy varázslásra szocializálódott közegben. A fene ezekbe az előítéletekbe...Minden esetre, most szüneteltetem a beszédet -bár nincs könnyű dolgom- elvégre nem tudhatom, hogy a señora beszéli-e a spanyolt, vagy csak nem tudja ki vagyok. Elvégre honnan is tudhatná? Illik bemutatkoznom.
-Me llamo Carl Tender. Én vagyok az új jóslástan tanár az iskolában. Ne haragudjon, amiért megzavartam ezen a kései órán! A szomszéd teremből távozva hallottam a lövés hangjait, és gondoltam felkutatom a hang forrását, hátha valami diák zajong takarodó után. Önben kit tisztelhetek? - tudni kell rólam, hogy rendkívüli módon tudok formálisan beszélni, és nagyon élvezem, mert szerintem vicces. Legalább is én nem tudom komolyan venni. Sosem hittem igazán a szavak erejében. (Ugyanakkor mindig is meghatottak a versek...) A hölgy nem zavartatja magát, ami számomra nagyon szimpatikus. Én sem hagynám magamat kizökkenteni. Egy pillanatra elkalandozom gondolatban.
-A következő nyíllal vigyázz! - figyelmeztetem a nőt. Olyan hirtelen és meggondolatlanul, hogy még magam is meglepődöm. El is hagyom a tisztelettudó modort. -Úgy értem, vigyázzon! - javítom magam. Nem tudom mire fel figyelmeztetem ilyesmire, de a megérzéseimben még nem csalódtam.

Artemisia

Rosszabb, mint Kasszandra? - ezen elmosolyodom. Egyikünk jóslatai sem találnak ugyan meghallgatásra, mint az előbb kiderült, ez mégis szórakoztató.
Örülök, hogy beszélgetőpartnerem gemmológiával foglalkozik. Sajátos véleményem ugyan, de azt gondolom a gemmológia és a jóslástan egymás közeli testvérei.
-A Levita az melyik is? - igyekeztem a kérdés úgy feltenni, hogy az ne lehessen sértő. Ha őszinte vagyok nem tudok a formaságokra koncentrálni. Azt tudom, hogy van egy kék, egy piros, egy sárga, meg egy zöld ház, és hogy a zöld az Rellon... azt hiszem. Persze érkezésemkor kaptam egy komplex összegzést arról mire számítsak, de jobb szeretem megtapasztalni a dolgokat, így nem figyeltem akkor különösebben.
-Régóta tanít az iskolában? - Valószínűleg. Sokkal inkább tűnik otthonának a kastély, mint nekem, ahogy látom. Kicsit irigykedem is rá. Házvezetőhelyettes! Az bizony nem semmi!
-Az íjászat nagyszerű dolog. -jegyzem meg egy kisebb csendet követően. - Én magam még sosem próbáltam, csak jó pár harcművészetet. Megtudna tanítani az alapokra? - magam is meglepődtem ezen a bátor kérdésen. Nem sok érzékem van a sportokhoz.
 Csak távolról figyelem a hölgy felszerelését, nehogy tolakodónak gondoljon. Elsőre nem is találom olyan bonyolultnak az íjat. Lehet szakszerűen meg is tudnám már fogni? Elvégre láttam már sok-sok képet íjászokról. Kiváltképp az elmúlt két évben, mikor a magyarság történetével foglalkoztam. Az őseink jól értettek a lövészethez. A gyökereim valószínűleg belőlem sem hiányoznak. Még ha nem is itt nőttem fel.
-Remélem tényleg nem bánja, hogy megzavartam. Engesztelésképp engedje meg, hogy meghívjam egy teára a jóslástan tanterembe! Látogasson meg bármikor, többnyire ott tartózkodom. - Ezzel a meghívással talán sikerül kiengesztelnem. Bár nem tűnik bosszúsnak, mindig magamból indulok ki, és én sem szeretem, ha megzavarnak.

Artemisia

 Ja, vagy úgy! A szfinx-ház. Ha emlékezetem nem csal, egész sok diákom tagja a Levitának. Nagyon lelkes népség, néha túlságosan is. Én is ilyen vagyok.
 Következő válaszából ítélve ráhibáztam. Ha nem is egyhuzamban, de már egy nagyobb időszakot átölelőn tanít az iskolában.
-Igen. Év közben érkeztem. Csak később jutott el hozzám, hogy igény van jóslástan oktatóra, és készséggel vállaltam. A kastély pedig tetszik. Nagyon otthonos.
 Artemisia igent mondott. Megtanít lőni! Éljen! Szerintem egyikünk sem tudja miféle ajánlatot fogadtunk el ezzel. Ha van biztonsági bűbáj a termen, akkor mégsem lehet komoly gond! Először felkészít arra mi következik. Megfogja a vállaimat stb.. Ez nem hoz zavarba koránt sem, főleg mióta az alternatív irányított alvás technikáját tanulmányoztam.
 Kezemben fogom az íjat. Így már más a helyzet. Kevésbé tűnik könnyűnek és logikusnak a lövés, de változatlanul megbízom oktatómban, aki várhatóan pontosan tájékoztatni fog arról mire kell számítsak, és hogyan kell lőjek. Alig várom.
 Közben elfogadja meghívásomat, és őszintén megnyugtat. Mindkettőnek örülök. Kíváncsi vagyok vajon neki is tetszene-e a kertem, amire én nagyon büszke vagyok, és mindig is szeretem megmutatni akinek csak mód van rá!
-Az angolszász íjászatban van a zöld, csuklyás ruha? - kérdezem, mint a világon élő legnagyobb laikus. Elvégre valami olyasmi lennék. Míg nem válaszol fel sem merem tenni a következő kérdést: Mi értelmes csuklyás ruhát viselni? Nem lehet túl praktikus, ha az ember például erdőben kényszerül menekülni.
 Relatív... Én egyébként is kevés ruhát találok igazán praktikusnak. Öltözetem bő ruhákból áll, amelyek kényelmesek és keleti hatásúak. Ázsiában még ugyan alig jártam, mégis közelinek érzem magamhoz Európán kívül ezt a földrészt is.

Artemisia

 Tehát tényleg ők a zöld-csuklyások... Bár nem Európában nőttem fel Robin Hoodról természetesen hallottam.
 Közben végigolvastam amire utasítottak. Megpróbálom felvenni a lehető legtökéletesebb pozíciót. Átjárja testemet az energia, és annak a szelleme, hogy én most egy nagy múltú nemes sportot fogok űzni. Minél inkább beleélem magam, annál léhább a testtartásom. Ismerem már magamat. Elsőre sosem sikerül. Ha mégis, persze nagyon örülök, de többnyire sokallta több gyakorlás szükséges, mint másoknak. Mindez a fizikai munkára, sportra értendő. Az esze senkinek nem vág gyorsabban az enyémnél. Miközben erre gondolok, felhúzom az íjat és lövök. A korrigálást elfelejtettem megvárni. A nyíl a célpont mellett elsuhan. Fájdalom az alkaromban. Még a lábam is belesajog.
-Francba! Ne haragudjon! - mondom röstellve. Nem a káromkodás miatt, hanem mert az utasításokat rögtön az elején sem követtem. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bénázzak, pont azért mert egyébként sem erősségem az ilyesmi... Nekem koncentrálnom kéne, és követni az utasításokat, ezzel szemben öntörvényűsködöm, és...  
 Gyakran túlreagálom az egyes helyzeteket. Miután eleget szabadkoztam magamnak beállok ismét a megfelelő pozícióba. Helyesen: ezúttal beállok a megfelelő pozícióba, és egy mosollyal jelzem, hogy készen állok.
 Ezúttal óvatosabban bánok a sporteszközökkel, és várom a következő utasításokat.
-Szokott egyébként vadakra is lőni? - a természetes hangvételtől függetlenül, elég nagy környezetbarát vagyok ahhoz, hogy elítéljek minden ilyen nemű cselekedetet. Én csak ünnepekkor eszem húst, és akkor is szertartásjelleggel.
-Egyszer egy egész hetet töltöttem nyulak között, és csak és kizárólag gombát ettem. Lehet nem ártott volna oda is egy ilyen felszerelés. - vicceskedem, és közben - a korrigálást követően- lövök.

Artemisia

Lövések sorozatát irányítja, és meg kell mondjam ügyes professzorral van dolgom, mert úgy tűnik, az alkarvédő és a sok korrigálás meghozza gyümölcsét: már eltalálom a táblát. Azt mondja, neki ez olyan mint a vívás mondjuk. Erre kissé felcsillan a szemem és érdeklődve kérdezem:
- Végez egyébként valami küzdősportot? Az imént említette a vívást. - a vérontástól való ódzkodás kapcsán, ami egy újabb közös pont.
 Közben lövök, és lövök, és a tábla közepét sosem találom el, de már önmagában a tudat, hogy képes vagyok használni íjat és nyilat boldogít. Közben azokra a képekre és írásokra gondolok amelyeket a magyarság kutatásánál ismertem meg. Közel érzem magamat a gyökereimhez, és ez jó érzés; megmosolyogtat.
 A sokadik után, kicsit elfáradok és pihenő időt kérek. Előveszek zsebemből egy fiolát, ami újratölti magát vízzel, ha már elfogy belőle.
- Kér egy kis vizet - kérdezem. Közben végig nézek a termen, és eszembe jut egy kérdés, amit még át kell gondolnom, hogy fogalmazzak meg, hogy ne essék félreértés.
- Van barátja, vagy élettársa ? - ismét sikerült "nagyszerűen diszkrétnek" maradni... - Csak kíváncsiságból kérdezem. Elvégre ez is fontos ahhoz, hogy megismerje az ember a másikat - a magyarázkodás egy másik rossz tulajdonságom.
 Közben ahogy kigondoltam mondandómat, egy kisebb kép villan meg előttem.
- Ha jól érzékelem nemsoká meglátogatja, ha nincs is önök közt kapcsolat, csak érzelem. Ne haragudjon, nem szándékosan de úgy érzem tudom a választ az előző kérdésemre.
 Remélem nem hozom zavarba ezzel a víziómmal a boszorkányt, elvégre nem tudom koordinálni az elmémet ilyenkor.

Ez az OFFon belül is OFF, de azért megkérdezem: valaki tanul(t) mandarin kínaiul?

Bécs
II. szoba

 Német nyelvterületen még nem tudtam gyakorolni tudásomat, így Bécs szimpatikus úticélnak tűnik. Csak sodródom az árral, mert a szervezők meglepően jól irányítanak, és nem kell "tanárkodnom". Pedig erre készültem, tehát át kell irányítanom az agyamat. A megfázásom és kóválygás teljesen semmissé tette a megfigyelőképességemet, így mikor megérkezünk a szállásra, csak fényfoszlányok, illatok és hangok derengnek... Sosem tett jót a szervezetemnek az utazás.
 Egy darabig még várok a gyülekező után, hátha szükség van rám, de úgy tűnik nem. Elindulok a többieket megtalálni. Ágostont kell keresni azt hiszem... Végtére is megtalálom és benyitok az ajtón.
 Bálint cigarettát tart a kezében,-rámosolygok ezzel jelezve engedélyemet, ami akár ellenszenvet is kiválthat, ha arra gondolok, én milyen lázadó voltam néhány éve- a többiek látszólag bezsongva foglalják el ágyaikat, vagy egymásét. A "nagyobbik Rohr" az egyik boszorkány-növendékkel akar együtt aludni. Én a játékszabályokat nem ismervén, gyorsan meggátolom, hogy bármit is szóljak, és nagy erőfeszítések árán némán figyelem a többieket.
 Ágy tekintetében nincs választási lehetőségem, mint utolsónak; a maradék jut, de nem olyan vészes így sem. Ismereteim szerint az osztrák fővárosban minden hatványozottan kényelmesebb a kelet-európainál. Az én bagolyköves lakosztályom persze kivétel ez alól.
 Egy bemutatkozó hullám indul el a szobán. Hallgatom kiben kit tisztelhetek, mert nem mindenki a tanítványom; vagy ha az is, tanórán nem mutatkozik meg különösebben. Viszonylag hamar rájövök, hogy ez a diákság sem tér el a hollandtól, vagy a belgától. Ahogy az évek elteltek a fejem fölött, szerintem megtanultam kezelni a tanítványokat. Minden esetre ez itt hamar kiderül majd!
Egy varázslattal gyorsan lepakolom bőröndöm tartalmát, majd lemegyek a megbeszélt helyre várakozni, hogy elindulhassunk felfedezni az európai kultúra fontos állomását.

Lethifalva - Andine

 Elsőre meglepődtem a szobabeosztáson. Az eddigi vegyes összetételű szobák után furcsa volt, hogy egy diáklányhoz osztottak, de komoly bizalmat feltételez, ami megnyugtató. És természetesen jogos is.
 Látszólag Andine-t sem zavarja a helyzet, így én is örülök szobatársam személyének. Felajánlja, hogy az emeletes-ágy felső részén aludjak, amit rögtön el is fogadok:
-Szeretek felül aludni! Otthon nem kétszintes az ágyam -a mondatot inkább nem folytatom. Sokszor túlságosan is eltudok veszni az apróságokban, és képes vagyok igen sokat beszélni olyan részletekről, amik nem is fontosak. - Én is sokáig olvasok, de néha nem árt egy kis szintváltoztatás. Korábban földön is aludtam gyakran - mosolygok, bár tudom, hogy ez nem egy kimondottan megnyerő mondat. Nem is annak szánom, csak szeretek viccelődni az elmúlt évek emlékén.
-Tudsz síelni? - közben már fel is pakolok a helyemre. - Én nekem egész jól megy, mindig is jobban élveztem mint a seprűs utazást.
 A seprű-érzékem mindig is hagyott kivetnivalót maga után. A labdajátékok úgy szintén; de a vívásban és a síelésben mindig örömömet leltem.
 A körülöttünk lévő szoba egyébként tiszta, jól fűtött, nagyon otthonos. Nem rosszabb csöppet sem, mint a bécsi szállásunk, pedig ott fényűzőbb a fogadtatás, akármerre lép az ember. A bőröndömből kipakolva előkapom az épp olvasott könyvemet. Nagyon izgalmas, bár mugli-írta, ami sok varázslóban fenntartásokat kelt. Én valahogy mindig is jobban szerettem a mugli irodalmat. Tetszik, ahogy körvonalazódik a varázstalanok előtt, a láthatatlan világ. És az is tetszik mennyire nagy áhítattal képesek róla írni, még így is, hogy nem látják. Talán pont azért... A tudásnak ára van. Lényeg a lényeg, a takaró gyűrődik; a könyv leesik. A címet könnyedén kilehet venni, a padlóról felfele néző fedőlapról:
Murakami Haruki: Kafka a tengerparton.
-Khm... Hoppá- már le is pattanok és felveszem a földről a megszentségtelenített, de fantasztikus regényt. - Te mit olvasol éppen?

Lethifalva
Lakótársam: Andine


Valahol mindig kellemetlenül érintett a testvéri téma. Nekem sosem adatott meg, hogy legyen; és ez frusztrált. Magányosnak születtem talán vagy nem is tudom. Ugyanakkor minden nézőpont kérdése... Nem feltétlenül van ez így, csak hajlamos vagyok félig üresnek látni a poharat, ami ugyanakkor félig tele van töltve. Abban is biztos vagyok, hogyha megadatott volna, hogy testvérem legyen, én sem ápoltam volna vele túl jó kapcsolatot. Legalább is a mostani formámban nem. Talán más ember lennék, ha lenne valakim a szüleimen kívül, akikkel ennyire egy vérből vagyok.
 Nocsak. A lány is szereti az egészségügyi témát, legalább is az alvásét mindenképp. Én magam sokat foglalkoztam az álomfejtéssel és a nyugodt, kellemes alvás előidézésével. Gyakran jógázom ebből a célból. Talán majd lesz alkalmam megosztani a tapasztalataimat új lakótársammal.
 -Nem. Sajnos ez nem közös pont - mosolygok. Én egy könyvet is nehézkesen tudok csak befogadni. Ha szépirodalom százötven oldal után kifolyik az agyam, ha valami szakmai, akkor már ötventől is. Persze ez nem jelenti azt, hogy egy huzamra nem tudok befogadni egy nagydarab irományt, csak legfeljebb holtkóros módon létezem pár napig. Olyankor az óráim sem tudom milyenek: ösztönből tartom őket. - Mindig önelégült vagyok, amikor tudatomon kívül is képes vagyok közvetíteni. Igazi workaholic vagyok, ahogy az angolok mondják: munkafüggő.
 -Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk síelni? - gondoltam olvasni este is tudunk. - Ha nincs kedved, esetleg fürdőzni is lehetne, azt mondták mikor megérkeztünk itt van ilyen lehetőség. - tekintettel arra, hogy valószínűleg a többiek is velünk együtt szétszóródnak, nem éreztem a saját stílusom tolakodónak, de a biztonság kedvéért, azért nem tettem több ajánlatot.
 Akármi mellett is dönt, én biztosan szaunázni fogok este. Írországban megtapasztaltam milyen egy zord, rideg éjszaka után termálvízbe jutni. Azon a tájékon főként. Most persze jóval kényelmesebb és komfortosabb lesz. Jól fog esni utána az olvasás.

Hornyák professzor

 Itt tartózkodásom során sokan kérdeztek már a jóseszközökről, mondván, hogy nagyon érdekli mind a diákokat, mind a kastély egyéb lakóit is. Ez szórakoztató számomra, mert nekem sosem volt rájuk igazán szükségem, sőt mi több, nem is szerettem őket használni, mert csak elbizonytalanítottak. Az igényeknek úgy döntöttem mégis eleget teszek.
 Ideköltözésem során leírtam milyen termet és használati tárgyakat kívánok alkalmazni. Természetesen se jósgömböt se kártyát nem akartam, viszont most úgy tűnik szükségem lesz rájuk. Lakosztályomon van pár gömb, de az mind inkább emlék, mintsem munkaeszköz. Néhány kollégával egyeztettem, mikor kiderült, hogy az iskola szertárában felhalmozzák az évek során mindazt, amire nincs szükség. Mivel az iskola mindent intéz anyagilag számunkra, biztos vagyok benne, hogy előző évek jövőlátó tanárai hagytak maguk után olyasmit ami érdekes lehet számomra.
 A terembe lépek és nagyot sóhajtok, majd tüsszentek. Tömény, dohos levegő van a szertárban és nagy-nagy rumli. Kicsit otthonosan érezném magam, ha nem irritálna a koszos levegő. Tüsszögve még nehezebb keresni.
 Néhány kupac egész a plafonig ér, és semmi rendszert nem lehet észlelni. Nincsenek külön polcok a Jóslástanhoz. Előre haladva találok egy pakli cigány kártyát. Sosem szerettem vele dolgozni, ráadásul ennek, amit találtam nincs is meg minden darabja. Nem reménykedve jobb eredményben, azért elrakom. Majd legfeljebb gyártok hozzá két hamis lapot. Úgy sem hiszek különösebben az ilyesmiben, csak a diákjaim ragaszkodnak ehhez. Mennyivel jobb is lenne a Rosetta kővel foglalkozni... Na mindegy!
 Egyre csak lomolok és lomolok. Találtam törött pálcát, gigantikus tollakat, szobrokat, székeket, tönkre ment cikeszeket is. Néhol fogakat, vagy gyertyákat. Utóbbiból elrakok néhányat, a gyertya jóslás kevésbé ismert, de legalább szép.
 Egyre mélyebbre ásom magam a teremben, és különös érzés fog el. - Indonéziában jártam egy piacon még közel tíz éve, és ott volt ekkora nagy választék a rendszertelen kirakodók között. Ott is elidőztem a semmin. Lehet a diákokkal itt kéne megtartani az órát... Biztosan jobban élveznék, mint én. És talán eredményesebb is lenne. Ha nem találok még valami használhatót, akkor haladunk tovább a tananyaggal, nem fecsérlem itt az időmet.

Aileen

 Sokakban találtam már meg a reménysugarat és nem is tudom tévedtem-e már valaha. A tantárgyamat legaktívabban tanulók az alsóbb évfolyamokban vannak. A jövőbe látás nagyon veszélyes lehet és rémisztő. Megkell rá érni fejben és szellemben. Az instabilitás nem megengedett. A jó jós, olyan mint a pók mikor levedli bőrét. Ha kizökkentik elpusztul. Csupasz elmével kell belelátni az éterbe.
 A vizsga azért volt tanulságos, mert a szorgalmit írni nem szerető felsőbb évesekről megtudtam, hogy kikkel volt dolgom egész évben. Mivel elméletet tanítok és a vizsgának volt gyakorlati része is, ezért mind ők, mind én meglepődtem egy-egy jelenésen. Minden vizsgázó kapott egy csésze teát. Először a gőzét kellett belélegezni, majd meginni. Egyszerű kamilla tea volt. Ellazította a testet és megnyitotta az elmét. Aztán csukott szemmel kellett egy gömbfelületről érzéseket mondani, benyomásokat. Sokan nagyon koncentráltak és mégsem tudtak lényegeset látni. Vannak a teljesen szkeptikusok is, őnekik egyik része vizsgaszituációban teljesen bepánikol és a kamilla-tea sem segít, illetve vannak olyanok akik a tudtomra kívánják adni, hogy ők amúgy sosem hittek ebben a tantárgyban. Ilyenkor mindig mosolygok belül, mert bár ezt ők csak most mondják ki, én az első perctől érzem az alkalmatlanok közelségét.
 Aileen elméleti válaszai lehengerlőek voltak, mert nem az órán tanultakról beszélt. A világ minden tájára kitekintve, vallásokon és kultúrákon keresztül beszélt nekem a kapott témáról, ami egészen felvillanyozott. Érezni lehetett, hogy nem tanult szöveget mesél, hanem tudva-tudottat. Kíváncsian vártam a gyakorlatot, őrajta nem éreztem félelmet, vagy feszültséget. Semmi görcsösség nem volt benne, és ez engem még jobban felcsigázott.
 Ő nem kapott teát. Mivel nem láttam rajta szükségét, hogy bármi szerrel kikapcsoljam az elméjét, nem akartam hókusz-pókuszolni. Látszott rajta, hogy ő így is nyugodt. És én tudtam, hogy jól fog teljesíteni.
 Bizonyára mostanáig nem tudja milyen lenyűgöző volt a jóslata. Csak beszélt és beszélt, úgy, hogy az magamra emlékeztetett. A gömbfelület beindította érzékelőit és töményen továbbította a különböző információkat. Mikor végzett lemondóan nézett rám és kisétált. Láttam rajta, hogy fogalma sincs arról milyen szakszerűen dolgozott. Akkor még igazából nekem sem!
 Beszélt nekem piros sárkányról, fákról, tóról és ajtó nyitásról. A következő vizsgázó a piros színről tartott előadást. A Rellon ház diákja volt és jóslatában erdőben járt, egy tónál. A gondolatát nem tudta befejezni a gyakorlatiságnál, mert igazgatónk váratlanul belépett az ajtón vizsgát látogatni.
 Így történt tehát, hogy Aileen meglátta a következő vizsga forgatókönyvét. Így lett egy jó jóslatból nagyon jó. De ő ezt még nem tudhatja.
 Kisétálok a megbeszélt helyszínre. Már vár engem. Most is ugyanolyan feszültségmentesnek tűnik, mint a vizsgán. Talán nem a jósláshoz, de ebben a lányban biztosan nagy energiák vesztek el. Ha a jövőbelátáshoz, akkor viszont nekem kell kiderítenem. Hozzá sétálok, ő már akkor rám figyel.
 -Szia! Szép időnk van, igaz? - engem idegesítene ez a kérdés, de valahogy mégis csak elkell indítani egy beszélgetést. - Gyere, sétáljuk! -végig járunk a kellemesen hűvös tavaszi időben a réten. Nagy levegőt veszek és rendezem gondolataimat.
 -Valószínűleg nem tudod milyen szépen teljesítettél a vizsgán. Először én sem tudtam. Tudod, ha valaki olyan bátran beszél, mint te, sokszor nem is hallgatom végig a mondandóját, már megadom neki a jobb jegyet. Ez azért van, mert a jóslástant nem szabad úgy tanítani, hogy csak a valós víziókat értékeli az ember. Ha valaki kinyitja az elméjét és ostobaságokat mond, az sem baj. A lényeg az elme szabadjára engedése és ez magának dicséretesen sikerült. Nem tudom emlékszik e még a pirosra, a sárkányra, a tóra és fára a jóslatában; majd a váratlanul kinyíló ajtóra. - bár pont azt ecseteltem mennyire nem figyelek egyes feleletekre, érzékelheti, hogy az övére igen, hiszen pontos képeket idézek belőle. Elmesélem neki miként igazolódott be amit látott a következő vizsgázó felelete során.
 Tovább sétálunk. Közöttünk nagy a csend, de komoly súllyal bír. Érzem ahogy megemészti amit mondtam neki. Ha fele olyan boldog, mint én akkor már nyert ügyünk van. Akadnak olyanok, akiknek az első jóslat félelmet okoz. Lehet ő is elszalad majd. Vannak olyanok is, akik örökre bezárkóznak és nem nyitják ki többet elméjüket, vagy kinyitják de sosem közvetítik senkinek vízióikat. Énnekem komoly emlékezetkiesésem volt. Máig nem tudom felidézni első komoly látomásom részleteit. Sem a helyszínt ahol bekövetkezett. Egyszer Keiko segítségével már rátaláltam arra a nőre egy emlékemben, aki előidézte a látomásaimat, de az emlék megszakadt.
 Amit biztosan tudok, hogy Aileent nem szabad olyan veszélyeknek kitennem, mint amilyeneknek engem tettek. Lehet nem lesznek mindennaposak a látomásai, mint nekem, de nem akarom, hogy hetek, sőt hónapok essenek ki a fejéből. Az emlékekre komoly szükség van. Persze életünk még hosszan nyúlik el, de nem szabad belőle sokat elvesztegelni.
 -Lényeg a lényeg, én már téged nem tanítalak. Ötödikes leszel és én négy évig tanítom a jóslást. Pont abban az időszakban, amikor még nem teszlek ki nektek komoly veszélyeknek, csak terellek titeket az úton. Benned viszont láttam a folytatás lehetőségét. Ha szeretnéd, szívesen foglalkozok veled heti pár alkalommal. Megtanítalak téged egy-egy praktikára és arra, hogyan kell veszélytelenül, szakszerűen uralni erőidet. Úgy gondolom megvan benned a jövőbelátás képessége. Ez nem jelenti azt, hogy nem tévedhetek. Lehet csak túlbecsüllek és a látomásod egy puszta véletlen volt. Az elkövetkezőkben ezt szeretném kideríteni.

Hornyák professzor

 Nem tudtam, hogy iskolánkban rúnatant is tanítanak, így Gábor bemutatkozása meglepett. A tavalyi évnyitót kihagytam, így tulajdonképpen minden professzorról azt feltételeztem, hogy járatosabb ebben a hatalmas kastélyban nálam. Jómagam még sosem foglalkoztam rúnákkal, sem olyan nyelvekkel amelyek némiképp kapcsolatba hozhatók ezzel a tudományággal. Gondolom a gót, vagy valamelyik kelta nyelv lehet ilyen. Várjunk csak! Az ír... Talán az írrel kapcsolatba hozható.
 - Töredelmesen bevallom, sosem használtam még rúnákat jósláshoz. Indonéziában tanultam és oda nem jutottak el az ilyesféle praktikák. - a szívélyes fogadtatás után nem szégyellem megvallani, hogy ismereteim hiányosak. Sosem éreztem még kedvet elmém pihentetésére. Mindig is nyitott voltam az újdonságokra. Némiképp ilyen célzattal is szóltam, hátha vázolja nekem amit tud tantárgyaink keresztmetszetéről.
 Megkérdezi segíthet-e. Bizonyára. Egyelőre azonban én magam sem tudom, hogy pontosan mit keresek itt. Gömböt, kártyát, gyertyát... Ahogy elképzelem a keresett holmit, arra a következtetésre kell jutnom, hogy egy ilyen óriási szertárban mégis csak kell lennie valamiféle rendszernek. Nem lehet, hogy nem élt ezek között a falak között egy rendszerető jós! Habár... Meg kell vallani, az én szakmámban a rendetlenség mégis csak népszerűbb. Mi a Káoszból sokkal inkább építkezünk, mint a rendből... Ahogyan az egyik tanítványom állapította meg, helyesen még néhány éve.
 -Jóslástanhoz keresek eszközöket... Gömböket, vagy kártyákat... Esetleg nyakláncokat... Semmi konkrétat igazából. Nem szeretem az ilyesmit, csak megkértek, hogy tanítsak gyakorlatot is. Tudja, én amolyan elméleti professzornak vallom magam. Nem kenyerem az eszközhasználat, bár a vizsgán számon kérem, úgyhogy most a kéréseknek eleget téve, keresek valamiket amin gyakorolhatnak. Van ötlete? -kérdezem miközben már félig-meddig beássuk magunkat a dobozok sokaságába. Erről a jelenetről a Tóték jutnak eszembe. Nagyon szellemes dráma, kár, hogy a világ másik oldalán nem olvassák.
 -Azt mondja egyszerre kerültünk ide. Önnek hogy sikerült a belépő? Megtalálta a közösségét? -valójában ezt a kérdés magamnak is felszoktam tenni. Többnyire arra jutok, hogy jó helyre kerültem.

Aileen

 Csendben ballagunk a réten, ahol a tavasz már leplezetlenül tombol. Az időjárás kitűnő és az illatok is egyre intenzívebbek. Ebben az idilli helyzetben minden szó, szinte koppan a nyugodt csendben és komoly hatással bír. Mindkettőnk számára különleges ez az alkalom. Ezúttal nem csak én engedek a spirituális energiáknak, hanem legjobb benyomásom szerint a lány is. Bár eszem ágában sincs a reakcióit vizsgálni, pláne tudatosan. Mikor legutóbb belekontárkodtam valaki más életébe -megjegyzem, puszta véletlenségből- annak csúnya vége lett. Számomra.
 Hagyunk magunknak időt megemészteni mindazt amit egyelőre mondtam. Nekem is  újra és újra meg kell bizonyosodnom arról, hogy ami történt nem véletlen, és hogy ígéretes tehetséggel van dolgom. Egyelőre csak annyit akarok, hogy igent mondjon ajánlatomra. Az nem is számít milyen módon teszi, csak az, hogy énnekem komoly szükségem van arra, hogy ne hagyjak elveszni olyan embereket akikben látok némi lehetőséget a fejlődésre. Egyrészt azért mert egészen feltud emészteni a lelkiismeret, másrészt meg azért mert ez mégis csak siker vagy sikertelenség a szakmában. Adott esetben én is tanulhatok a lánytól. Nem tudok olyan érvet felhozni amelyben nincsenek érdekeim tanításában. Mégsem érzem magamat önzőnek. Valahogy úgy képzelem az életet az utóbbi időben, hogy egymáson kapaszkodva, de segítve a másikat kell megmásznunk a hegyet. Most én segítek a lánynak és ezáltal ő is segít nekem. Szimbiózisban működünk. Lelki szemeim előtt máris a boldogság képe lebeg, pedig egyelőre nem kaptam választ. A csendet Aileen töri meg, aki úgy tűnik mindent tökéletesen megértett, hiszen nincsenek kérdései. Egy szkeptikusnak nem is igazán szoktak kérdései lenni, így ez nem meglepő. Bár lehangolhatna a kapott válasz engem csak inspirál. Nem szeretem az egyszerű dolgokat és a kettőnk közötti munka nem is indul könnyedén. Saját bevallása szerintem nem tekint a jóslástanra valódi tudományágként. Ezen csak mosolygok és egy emlék jelenik meg mélyen elmémben.
 - Tudod, én sem ismertem el sokáig tantárgyamat. És ha igazán őszinte akarok lenni, már pedig az akarok, akkor  most sem tartom egyenértékűnek az átváltoztatástannal vagy a sötét varázslatok és kivédésük tantárggyal. Ezek mind gyakorlatiak és tényszerűek. Hasznosíthatjátok vele azt a mágikus képességet, amit örököltetek és örököltem én is az ősi szellemektől és a jóslás nem feltétlen ennek az ápolása, kiváltképp ahogyan én tanítom. Tisztában vagyok azzal, hogy nem a színértelmezéseken keresztül juthattok el a látói szintre, és hogy a mitológiai történetek sem ruháznak fel a patrónusidézés képességével. Én mindössze arra érzem magam elhivatottnak, hogy felkeltsem az érdeklődését a tehetségeknek. Ha mindenkit gyakorlatok alapján értékelnék, nagyon rossz eredménnyel zárnák sokan az évet. Van akiben nincs meg a látás képessége vagy csak nagyon felszínesen. Én történeteimmel felszabadítom a diákok képzelőerejét és felnyitom azt az erősen zárt kagylót, ami korlátozza a fiatal elméket. A te csigaházad különleges. Te nem hiszel, hanem tudsz. Aki tud az nyitott és te mégis zárkózott vagy és azt állítod nem hiszel abban amit teszünk igazán. Ha hinnél, lehet nem is működne ilyen jól a képességed. Mi varázslók és boszorkányok különösen furcsán lettünk összerakva. A jóslatok nem fogják megmutatni neked az esküvőd vízióját vagy a gyermeked arcát. A veszélyhelyzetre vagy a váratlan vendégekre viszont kiválóan feltudsz készülni.
 Nem tudom mennyire fogalmazok szakszerűen, pont azért mert itt szabályok sem igazán léteznek. Nincsenek falak, amik között mozoghatunk és kissé elveszetten létezünk. Ugyanakkor ha a tátongó űrben nem a veszélyt látjuk, hanem a korláttalanságot egészen különleges látomásokra is képesek lehetünk.
 -Az előbb nem biztos, hogy igazam volt. Egyesek egészen félelmetes pontossággal feltudják tárni a jövőt, de embere válogatja. Én magam sosem voltam képes olyan képeket látni, mint te a vizsgán. Itt nem arról van szó, hogy mindenkinek ellehet jutnia egy egységes szintre, hanem arról, hogy mindenkiben adott egyfajta képesség, ami a legtöbb tanoncban örökre rejtve marad. Akik felszínre hozzák, azok viszont sokféleképpen hozhatják felszínre. Olyan ez, mint mikor az ember pálcát választ. Az adott eszköz csak és kizárólag az övé. Az ő sajátja és másé nem hasonlít hozzá. Az én jóslataim merőben mások, mint a tiéid. Ezzel azt akarom mondani, hogy ne számíts arra, hogy végig fogom a kezed. Sokszor hagylak egyedül még akkor is, ha fizikailag mindig melletted állok majd. - nem szeretném szépíteni a dolgot. Előre szembesítem mindazzal amire számítania kell. Ha mindamellett amit mondok neki még mindig érdekli az ajánlat, akkor van miről beszélnünk. Sok akaratra lesz szüksége az elkövetkező időkben.
 -Kicsit enyhébb kérdés: Hogy képzeled el a jövődet? - Aileennel még órán kívül nem volt alkalmam beszélni. Egy ilyen érett gondolkodású lány véleménye különösen érdekel az elkövetkező éveivel kapcsolatban. Nem számítok kislányos és meggondolatlan válaszra, sem "nem tudom"-ra. Valahogy az ilyesmi nem illene hozzá.
 

Aileen

 Meghallgatva történetét széles mosoly húzódik a számon. Valahogy minden eddigi elhangzott szó semmissé törpül az említett betegség hallatán. Egyfelől a tanácstalanság irónikus reflexszerű kinyilatkoztatása a látszati boldogság, másfelől, mint mérföldkő zuhant alá az égből amit mondott. Mérföldkő ez mindkettőnk életében melyeknek keresztmetszete megmásíthatatlanul jött létre, itt a réten. - Tudod... Nincsen olyan, hogy jövő... Vagy jelen... Sőt, múlt sincs. Minden igazán nagy jós tudja ezt. Az ókori görögök két időt ismertek. Aioloszt és Kronoszt. Aiolosz a pillanat, a sokk, a mámor... A nagy egész töredéke: a boldogság. Kronosz a mindent. Az ő vermében kárhozunk majd átok, rét, Tender vagy a lényeg Aileen... Ide vagy oda. A hatalmas időisten mindőnket eltipor, ahogyan megteremtett. Eközött a két véglet között tenglődünk mi, értelmet keresve életünknek. Szerencsére partnerem érzem a lányban akire kíméletlenül zúdítom életfilozófiámat. Ő még nem tudja, de ez több, mint egy találkozó. Most mutatok meg neki mindent ami én vagyok és amitől eltérőt akarva sem adhatnék. Nem fogja megérteni egyelőre a szándékomat, mert életfelfogást nem lehet tovább adni. Csak utat lehet mutatni. Az enyém kitaposott út, támponként mindig használhatja majd. - Ha megkérdezném hány évet élnél nem arra válaszolnál, amit kérdeznék. Tegyük fel, hogy mondjuk 18at. Abból 6ot alvással töltöttél. A maradék tizenkettőben éltél? Ettél, ittál, lélegeztél megadva magadat az ösztönöknek. Mennyit éltél, ha az első három évet nem számoljuk, hiszen arra nem is emléksze? Éltél egyáltalán? Én nem.  Valóban nem. Előbb utóbb megismeri majd a történetemet anélkül, hogy elmesélném. Nem is lényeges elmondanom ami nyomaszt. Engem a múltam, őt pedig a jövője árnyékolja be. Mindketten eltévedtünk. Együtt talán utat törhetünk, ami kivezet  korlátaink közül. Talán nem. - Az élet... Nem más, mint az aioloszi pillanatok sokasága. A nevetések, az ízek, az együtt töltött idő. Azt mondtad hét éved van. Nekem talán három. Számít? A lényeg, hogy szabadulj meg életedben mindattól ami meggátol téged a szabadságban. Ne félj kimondani, hogy nem létezik igazi jövendölés. Ne félj állítani, mert a Kronoszban mindenkinek igaza van, és senkinek. Egyek vagyunk: te, én, mindenki. Mosolyomnak volt egy harmadik oka is. Ez volt a legfontosabb mind közül, mégis... Ez a legnehezebben közvetíthető.  - Tudod... Sokat tapasztaltam már. Az idő nagy úr, de söpörjük le asztalainkról! Felejtsük el, hogy mettől, meddig tudunk nyújtózni. Ha akarom boldog tudok lenni. Igaz? Ha igazán akarom, jól érezhetem magamat. Ennyire egyszerűen működik az ember. Ne higgy nekem. Sem bárki másnak. Ne higgy az időben, mert nem létezik. Nem csak kettő idő nincs, de egyetlen sem! Egyetlen egy valami van ezen a világon aki sosem csal meg és akiben életed végéig hihetsz, sőt hinned kell. Ez az ember te vagy. Senki más nem számít, mert a központ te vagy!  Indulataim kitágították pupilláimat, egyre gyorsabban és érthetőbben beszéltem. Valami feszültség perzselte körbe a levegőt körülöttünk. Mindent elmondtam, amit a külön órákon fogok mondani. Ha egyszer megmássza ezt a három lépcsőt megszűnjk a hét éves... Sőt, minden korlát.
 Tizenévesként mindennap szembesülni a halál gondolatával olyan érzés lehet , amelyet én sosem tudhatok meg. Nagyon felnézek a lányra amiért a minden napos küzdelmei mellett is találkozott velem. Igazán erősnek kell lennie, ha a maradék idejét beakarja osztani. Ebből pedig rámszánt egy keveset. Ez nagyon jól esik. Hagyom, hogy megeméssze a nehezen befogadható információkat. Ha kitart mellettem, mint professzora mellett, nem lesz még egy ilyen nebéz találkozás. Pusztán azt akartam, tudja mire válalalkozik. Nem akarom, hogy megbánja.
 Tovább sétálgatunk, én pedig a jó időre és a virág illatra figyelek. Ezzel együtt és a beszélgetéssel telve nézek kj a fejemből. Tegyü Ez egész biztosan egy aioloszi pillanat.

Aileen

 A szkepticizmus kezelését volt alkalmam megtanulni a hosszú jóslással töltött évek során. Bizonyos tekintetben jobban értek a szakmám behatárolásához szóban; mint annak gyakorlásához, ha például a jósgömbtehetségemet nézzük. Sosem értettem a gömbjósláshoz. Nem szeretem az eszközhasználatot. Makacs vagyok, és jobb szeretem saját személyiségemmel intézni a jövő vizsgálatát.
 Aileen is makacsnak bizonyul, ami érthető, hiszen megoldást keresünk, az pedig sosem jön könnyen. Válaszai mögött ott a kétség, de végül is úgy tűnik érdekelni kezdi amit mondok, bár egy pillanatra meghőkölök, mikor Aioloszról kérdez. Ráadásul jogos a figyelmeztetés.
 -Valóban. A véges idő istene sokkal inkább Kairosz. Aiolosz filozófikus értelemben tekinthető a múlandóság és a változás istenének, lévén hogy a szelet jelképezi, ami minden tekintetben a hirtelenség és a megfoghatatlanság szimbóluma. Elnézést. - Próbálok a lehető legkevesebbet magyarázkodni, mert tudom, nem túl méltóságteljes. Sokkal korrektebb tisztázási mód az egyszerű beismerés.
 A lány további eszmefuttatásán gondolkodva azért el-elcsodálkozom azon, milyen kevés is amit egy ember tudhat, és milyen nehéz is megfelelően tárolni azt a tudást aminek birtokába kerül.
 -Tulajdonképpen ... - kezdve válaszom a lány lényegi kérdésére- az idő teljesen mindegy. Pontosan most magyaráztad meg miért. Az emberi idő véges. A számadatok nem fontosak, mert bármi is jöjjön elméletileg, az gyakorlatban millió más módon folytatódhat, végződhet. A vége pedig egy. Vagy ha több is, nem ismerhető meg csak tapasztalat útján. Mi jósok nem is arra vagyunk hivatottak, hogy végső megoldásokat keressünk. Helyzeteket analizálunk, és gyakran jóslataink bekövetkezésének oka az akarat, vagy a hit ami mögöttünk van. Esetlegesen a másokba ültetett hitünk.
 Remélem nem fogalmazok zavarosabban, mint kéne. Akarom, hogy a lazán ejtett szavak mögött azok súlyossága se vesszen el, hiszen amit jelenleg pedzegetünk az emberi életünk legfontosabb kérdéseinek sora. Mit, miért, hogyan, mikor... stb...
 -Tudod... Elárulok neked egy titkot. Mikor nyugaton tanítottam nem azért voltam elismert és sikeres oktató, mert többet tudtam másoknál, hanem mert máshogyan. Talán észrevetted már, de én magam is szkeptikus vagyok, minden meggyőződésem mellett, hiszen nem állítom azt, hogy az eljövendőt megtudom pontosan határozni. Azt sem állítom, hogy befolyásolható bármilyen módon. Ez a fajta közönyösség tehetett keresetté, amivel a jóslás felé fordultam. Nem voltak görcsösen erőltetett hóbortok vagy hókusz-pókusz, eszközhasználat. Helyzetelemzés, és jelképfejtés viszont annál inkább. Nem állítom, hogy biztosan tudom ami következik.
 A jóslástan professzor képe a diák elméjének falára szögelve talán megrepedt. A valóságban azonban teljességet érez.
 -Hogy miért áldoztam az életem erre a tudományra mégis? Kicsit túloztam. Tudom előre, ha kopogni fognak az ajtón. Megérzem a látogatómat és annak hangulatát. Látok jelenéseket amilyeneket te is láttál. Amik miatt itt vagyunk. Ez mind, mind a valóság. Ez mind több annál a hitetlenségnél amivel most szembesítettelek. És minden kételyem mögött ott a tudat, hogy ha nem foglalkozom a jövő kutatásával, megjelenik magától szemeim előtt. Ha kergeted elszalad. Ha hagyod, hogy megismerjen és ő jöjjön közelebb, a tied lehet idő előtt.

Evelin

 Egyik diákommal volt egy komoly beszélgetésem és nem hagy nyugodni, hogy eltévesztettem egy mitológiai adatot Aioloszról. Eljöttem hát a könyvtárba megbüntetni magamat a görögökről szólok könyvek sokaságának átolvasására.
 Sokan emlegetik az ő mitológiájukat Európa kulturális bölcsőjeként. Véleményem szerint azonban mind a kelták, mind az őket megelőző népek is rendelkeztek az általuk birtokolt tudással. Minden esetre most nemezt a hipotézisemet jöttem alátámasztani avagy megcáfolni, hanem tovább mélyíteni a megbízhatatlannak vélt tudásomat, ami ezúttal csúfosan cserben hagyott.
 Az egyik polcsor mentén meglátok egy lányt aki a könyvek között válogat. Épp visszatesz egyet és levesz egy következőt. Nem leskelődöm tovább megkeresem amiért jöttem. Három könyvet találtam számomra hasznosnak ezekkel indulok vissza. Az imént látott lány újabb könyvet tesz vissza és egy másikat vesz le. Úgy látom nem igazán tudja miért jött pontosan. Avagy tudja, de nem tud eligazodni ezeken a fránya könyvtárakon. Nem csodálkoznék rajta...
 Az imént említett három könyvvel hónom alatt elindulok a lány asztalához. Eleinte csak neki fogok az olvasásnak, nem akarok kellemetlenkedni, de kíváncsi természetem nem hagy megállni, hogy kérdezgessek.
 -Szia! Remélem nem haragszol, hogy idejöttem. Nem akarlak zavarni az olvasásban, csak gondoltam megkérdezem mit olvasol. - szegény lány nem is sejti miféle messzemenő következtetéseket vonok majd egyetlen ártatlan választás végett.
 

Evelin

 - Jaj, ne haragudj egy kicsit elkalandoztam! - mentegetőzöm diákomnak, hiszen mint elég gyakran szoktam, kissé lassan válaszoltam kérdésére a könyvajánlóval kapcsolatban.
 - Én nagyon szeretem Adolfus Lenstertől a Baziliszkuszt. Kicsit elcsépelt történet, nem tudom mennyire ismered. Három boszorkány elindul kecskeszem-kórót keresni, és az első kettőt befalja egy baziliszkusz. A harmadik feladata megküzdeni a szörnyű állattal. Tovább nem mesélem, ha érdekel elolvasod. Ugyanakkor van még egy másik is... Hm... Yin Gojantól a Repülés. Kissé álomfejtés, kissé lélektani utazás... Nagyon izgalmas, de erről kevésbé tudnám elmondani miről szól pontosan. Jó gyógynövényes könyvet még nem olvastam, bár töredelmesen bevallom nem is kerestem még. Mellettem minden növény kipusztul.
 És még szegény lány mentegetőzik bőbeszédűsége miatt. Nem is sejti valószínűleg kivel van dolga. Nem sokan járnak hozzám vissza beszélgetni azok közül akikkel egyszer dolgom akadt a múltban. Akik mégis így döntenek, azoknak számolniuk kell azzal, hogy lelket és múltat boncolunk a jövő megismeréséhez. Szegény olvasni vágyó lánnyal most semmi ilyen szándékom sincs, inkább csak örömömet lelem abban, hogy az irodalomhoz hasonló témáról beszélgethetek a fiatal diáksággal. Ez mindig inspirált engem és arra sarkallt, hogy én is bővítsem tudásomat.
 - Ami azt illeti... Van még egy könyv, de azt te nem találhatod itt meg. A vezetőség nem tette tiltottá, de elrejtette, hogy ne kerüljön méltatlan kezekbe. Történetesen tudom hol van és szívesen segítek megszerezni, ha érdekel téged a fekete mágia. Azért nem tiltott könyv, mert varázslatokat nem találsz benne. Inkább csak leírásokat varázslókról és azok módszereiről. Meg kell hagyni, kimondottan félelmetes olvasmány, de úgy hiszem, nem árt senkinek sem ha elolvassa. Ha gyerekem lesz biztosan ezt fogom neki olvasni, hogy elmenjen a kedve a fekete mágiától.
 Persze történeteket is mesélhetnék majd neki az apjáról, amitől szintén elmegy a kedve a fekete mágiával kapcsolatban... Történeteket amiket még én sem értek igazán magamról.

Evelin

 Kitört belőlem a nevetés. Nem a felhőtlen kacagás, csak az egyszerű diszkrét, amivel remélhetőleg nem sértettem meg a lányt. Nem őt nevettem ki, hanem a helyzetet, amibe sodort. Végül is... ezek után kijár nekem egy kis szórakozás.
 - Nem szoktak bácsinak hívni. Ahol ezelőtt tanítottam, azt is megengedtem a diákjaimnak, hogy tegezzenek. Ne haragudj rám, amiért nevetgélek, csak ciki helyzetekben én így szoktam viselkedni. - úgy látom beszélgetőpartnerem nem ismer még engem. Valószínűleg meglepetten figyeli, ahogy egy őrült tanár szórakozik a szeme láttára. Majd megszokja.
 - Ugyanakkor. Ezentúl szeretném, ha te bácsinak hívnál. Ez amolyan... titkos megszólítás lesz. Senki nem hívhat és nem is hív így csak te, mit szólsz? - visszautasíthatatlan az ajánlatom, remélem ő is érzi ezt.
 - És hogy bajba kerülök-e? Ugyan... Ha bajom származna belőle azt valószínűleg megérezném. És egyébként is... hozzáférhettek a könyvhöz, csak elvan rejtve. Tehát nem tilos megtalálni.
 Mindig is imádtam a tilosban mászkálni, főleg diákkal. Erről a rossz tulajdonságomról viszonylag kevesen tudnak, és ez helyén is van így. Ennek a lánynak szüksége van arra, hogy megismerje a világ másik, zavartalan oldalát, ahogyan a többinek is. Nem nevelhetjük úgy a gyerekeket, hogy a világ fájó részéről nem veszünk tudomást. Csak azt győzheted le, ha eljön az idő, amit megismertél. Erejével és gyengéjével egyaránt.
 - Gyere velem! - intek a lánynak, és Tender-tempóban végig vágtatok a polcok sokaságán. Közben lopva hátra pillantok, hogy meggyőződjem róla, nem hagytam el a lányt. Körülbelül a huszadik polc után letérünk balra. A mesekönyvek között vagyunk. Mivel az diákság nagy része azt hiszi magáról, hogy kinőtte az efféle könyveket, ide rejtették a fekete mágiáról szólókat. A viszonylag fiatal tanulók, akik mégis olvasnak meséket, szintén nem találhatnak rá ezekre a könyvekre, mert azokat a legfölső polcokra raktár, gondosan mesekönyvek mögé rejtve. Felmászok hát, egy előkészített létrán, és leveszem a polcról a keresett könyvet.
 - Tessék, hölgyem! "Sötét korok meséi". Rendkívül izgalmas olvasmány. Ne félj attól, hogy bajba kerülnél miatta! Ha mégis megkérdeznék honnan szerezted, mondd el az igazat!