Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Mikunapi kívánságdobozAlex Mivel elsős mivoltomban még voltak feltérképezetlen helyiségek a kastélyban, elhatároztam valamelyik nap, hogy szabadidőmben elhagyom a klubhelyiséget, és felfedezem a járatlan utakat. A biztonság kedvéért könyvemet is magammal vittem, hátha találok egy csendes zugot, ami alkalmas olvasásra. Sétám során felfedeztem a Nagyterem bejáratánál egy nagy, díszes, piros dobozkát, de akkor még nem tudtam mi az, viszont megörültem neki, mert hasonló színekben pompáztam aznap, értem ezalatt piros szoknyámat és fenyőfa-zöld kardigánomat, illetve az elengedhetetlen nyakláncot a nyakamban, amit édesapámtól kaptam. Hosszú, kissé hullámos hajam két copfba volt fonva, és végein egy-egy piros masni csücsült. Ennek a sétámnak az emléke sejlett fel bennem, mikor üldögéltem a klubhelyiségben, és a fülünkbe jutott, hogy annak a doboznak bizony az a funkciója, hogy belerakjuk kívánságainkat, hiszen jön a Télapó. Alex ült mellettem, aki a hír hallatára rögtön rám nézett, azt hiszem megfelelő alanyt látott bennem a közös kívánságíráshoz. Nem nagyon ismertem még a fiút, de úgy gondoltam, ez jó lehet ismerkedésünk kezdetének. Abból, hogy beizzította kerekeit és szobája felé száguldott, arra a következtetésre jutottam, hogy ugyanarra gondolt, amire én. Szélsebesen előhalásztam a szobámból a pennámat, és visszarohantam a kanapéra, hogy előhalásszam fejemből kívánságaimat. Sok cetli született a tökéletes és végleges előtt, voltak köztük egész mókásak, amiken összemosolyogtunk Alex-szel. Nagyon szimpatikus egyébként és láthatólag barátkozós típus, nekem pedig elkel az ilyen ember, hiszen még új vagyok itt. Tudtam róla, hogy eggyel felettem jár, előfordult már, hogy készségesen válaszolt kérdésemre, iskolai témában. Nagyjából egyszerre született meg a végleges kívánság, amit egyelőre nem árultunk el egymásnak, én talán babonából is, miszerint ha elmondom, nem teljesül. Elég, ha a Mikulás bácsi tudja. Nem volt más teendőnk, mint lemenni a hírhedt dobozhoz, és bedobni a papírkát. Éppen leértünk, mikor valaki szintén ezt a tevékenységet folytatta, úgy tűnik mindenki tartogat valamit a Mikulásnak. Beléptünk, és én megint elámultam a hatalmas termen, ami már gyönyörű díszekben pompázott, a mennyezetben pedig akár percekig is el tudtam mélyedni, ami mindig igazodott a kinti időjáráshoz. Alex kedvesen előretessékelt, hogy előbb dobjam be, aztán megtette ezt ő is. Hátat fordítottunk a doboznak, és kifelé indultunk. - Te hiszel benne? Hogy valóra válik a kívánságod? - tettem fel még a kérdést, bár a válaszra nem is annyira figyeltem oda, inkább elmerültem saját gondolataiban, aztán sétáltam tovább, vissza a klubhelyiségbe a tolószékes fiú mellett*
|
|
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2012. december 5. 18:47
|
|
|
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
VeronikaNyakunkon a Karácsony, a Nagyteremben már készülődnek a bál előkészületei, mindenki ünnepi lázban ég, és még kiélvezi a szünet előtti esetleges szabadidejét a kastélyban. Így van ez velem is, kellő nyugodtság és meghittség uralkodik rajtam. Már az ajándékok miatt sem aggódom, mindenkinek elkészítettem, amit neki szánok majd. A tanulnivalókkal is jól állok, nincs miért idegeskednem. Különben sem szoktam, nyugodt és megfontolt ember vagyok, és igyekszem elérni, hogy a környezetem is ilyen legyen. Alig várom, hogy hazatérjek otthoni szobámba, hiszen ha valahol, ott mindig nyugalomra találok, hiszen én rendeztem be, ahogy azt megálmodtam magamnak. Na de még van pár nap a hazatérésig, addig is kiélvezem az ittlétet. Eszembe jutott, hogy most mást se csinálnék szívesebben, minthogy kedvenc elfoglaltságomnak hódoljak, ez pedig az olvasás. Rengeteg könyvet hoztam magammal az évkezdéskor, de rájöttem, azokat otthon is tudom folytatni, most ideje feltérképezni a könyvtárat a nyugati szárny első emeletén. Biztos rengeteg érdekes könyvet rejt, amelyek még számomra is újdonságok lesznek. Befejeztem hát semmire sem jó tevékenységemet a szobában ülve, egyébként sem értem, eddig miért találtam érdekesnek, hogy az ágyamon fekve rakosgatom a könyveimet abc-sorrendbe a pálcám segítségével. Szerettem kísérletezni, összehangolódni pálcámmal, ehhez kétség sem fér. Magamra kaptam kedvenc pulóveremet, és a taláromat, majd kibattyogtam a szobából, le a klubhelyiségbe, közben találkoztam pár ismerős ismeretlennel, értem ezalatt azt, hogy látásból ismerem őket, mindig mosolygunk egymásra, köszönünk is, de még nem folytattunk eszmecserét. Na, ha visszatérek, pótolom ezt a hiányosságot, mert sok szimpatikus arc is van közöttük. A nyugati szárny felé veszem az irányt, a folyosó kihalt, hallom kopogó lépteimet, el is szórakoztat a dolog, hogy figyelem lépteim ritmusát. Az ember sok apró örömet lelhet egyszerű életszituációkban, ha egy kicsit odafigyel. Végre elértem a hatalmas barna faajtót, belépve máris derűvel töltött el, hogy ezt az elfoglaltságot választottam magamnak a délutánra. Fejemmel odabiccentettem a pult mögött ülő könyvtáros néninek, de nem mentem oda, lévén csak olvasgatni jöttem, semmi konkrét célom nincs, amiért a segítségét kérjem. Továbbhaladva éreztem a tekintetét, ahogy végigmér engem, nem is volt ezzel semmi gond, hisz új arc voltam számára. Azt hiszem hamarosan törzsvendég leszek, és akár össze is barátkozhatunk. Néhány diák ült a fotelekben, csendben olvastak, vagy tanultak. Rengeteg könyv tárult a szemem elé, ezért random elindultam a sorok között, megálltam egy sor közepén, és leemeltem a polcról egy régi, vaskos, barna könyvet. A mágia története. Ez állt a könyv fedőlapján. Hmm, hát végül is… kezdjük az alapoknál, gondoltam magamban. Nekiálltam hely után kutatni magamnak, kiszúrtam egy egyedül üldögélő lány, aki hosszú, göndör hajával nagyon bájosnak tűnt. - Szia! Ne haragudj, leülhetek ide? – kérdeztem tőle suttogva, mosolyra húzódó szájjal, remélve, hogy nem zavartam meg valami fontos dologban.
|
|
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 14:58
|
|
|
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Megkönnyebbülésemre a lány elmosolyodik, készségesen helyet csinál nekem az asztalon, úgyhogy helyet foglalok, és lepakolom újonnan szerzett könyvemet, aminek mindjárt nekilátok, ugyanis vannak még mára terveim olvasnivaló gyanánt. A lányt Veronikának hívják, tudom meg ezt iménti bemutatkozásából. - Ágota. Ágota vagyok. – fedem fel kilétemet én is, lehetőleg suttogóra fogva, hiszen könyvtárban vagyunk. – Nagyon szép neved van egyébként, hogy becéznek? Mit tanulsz, ha szabad kérdeznem? – érdeklődöm, mivel látom, hogy a lány nyitott egy beszélgetésre, talán egy kis lazítás után jobban fog menni neki a tanulás. Nem elsős, annyi bizonyos. – Egyébként idén kezdtem ebben az iskolában… - folytatom mondandómat, hisz tapasztalatból tudom, hogy ha én kezdeményezek, a másik fél is könnyebben feloldódik, és megbízik bennem. Nem mintha feltételezném, hogy ő nem bízik bennem, de a magabiztos kezdés mindig fontos. Nagyobb közösségben persze sosem én vagyok a szószóló, de jellememből adódóan ez természetes. Meghagyom a szereplést azoknak, akiken látom, hogy égnek a vágytól, hogy kibontakoztassák személyiségüket. Itt viszont ketten vagyunk, így sokkal könnyebben megy, hisz egyértelműen látom a reakcióit. - A hazatérés előtt mindenképp fel szerettem volna térképezni a kastély könyvtárát, hisz nagyon szeretek olvasni, szinte nincs olyan műfaj, amiben ne találnám meg a kedvemre való olvasmányt – tájékoztatom Veronikát ittlétemről, ha már én is kérdezősködtem felőle. Bizony…elmerengek magamban, hogy mennyi életszituációmhoz hozzátartozott az olvasás, a könyvek. Hiszen ezért is tanácsoltak el mugli iskolámból. Biztos mindenkinek van ilyen elfoglaltsága, ami nélkül nem teljes az élete, s szinte függősége tárgya lesz. A zene is ilyen, de a hozzám legközelebb álló személynek, az unokatestvéremnek például a sport az élete. Vele ellentétben én sosem voltam sportos alkat, és jól érzem magam a bőrömben, de egyszer-egyszer rá tud venni egy futásra, habár inkább azért egyezem bele a dologba, hogy időt töltsek vele. - Van esetleg kedvenc íród? – folytatom a kérdezősködést, de hát mindig érdekel, ki mit szeret, nem tehetek róla. Előbb megkérdezem ezt, minthogy a kedvenc ételéről érdeklődjek, teszem azt. Hát, kinek ez, kinek az. Szeretem, ha újdonsággal állnak elő, hátha Veronika is meglep valamivel. Eszembe jut, hogy minden évben legyártok előre kis cetliket, amiket egy csinos kis befőttesüvegben tárolok. Ezeken a fecniken minden napra akad egy kis üzenet, és talán csak a szerencsém miatt, de mindig aktuálisak. Legközelebb hozok egyet Veronikának is, ha találkozunk, hátha még fel is dobom a napját.
|
|
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 15:00
|
|
|
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Verocska<3Verocs, nagyon tetszik ez a név. Igazán illett a kislányos arcú lányhoz, persze jó értelemben találtam kislányosnak. Nagyon emlékeztetett egy kiskori jó barátomra, ha belegondolok, rá is nagyon illett volna ez a név. Ha egyszer felnövök, és lányom lesz, hasonló nevet fogok neki adni. Amitől az embereknek jó érzése lesz. - Ágonak nyugodtan hívhatsz – mosolyogtam, és tovább hallgattam, mit mond. Illúziómágiát tanult, mint kiderült, számomra ez még nem mondott sokat. Úgy tűnik, ő nem önszántából van itt, mint én, de hátha a beszélgetésünk végén hálás lesz Flaviu professzorasszonynak, hogy büntetésre ítélte. Sejtésem, miszerint nem elsős, szintén beigazolódott, sőt, legalább 4 évfolyammal előttem jár. Örültem egy felsőbb éves barátnak, hisz tapasztalata jóval több, mint az enyém. Talán nem fogok többet eltévedni a kastélyban sem… ez bizony még olykor előfordult, nem ismertem még ki magam teljesen a folyosókon. Habár a festmények illedelmesen kisegítettek olykor. Szerettem a festményeket, azt éreztem, hogy sosem vagyok egyedül a hatalmas épületben. Nagyon mókás odaköszönni nekik, és némelyik még süveget is emelt a tiszteletemre. - A Levitába lettem beosztva, aminek nagyon örülök. Úgy érzem, megtaláltam a helyem ebben a házban. – meséltem a lánynak vidáman, s azt is megtudtam, hogy ő Navinés. Kíváncsi vagyok, a Levitába illőnek talál-e majd. Az ismerkedésünk jól haladt. Varró Danit én is szerettem, ha lazább, mókásabb dolgot vágytam olvasni. Különben kislány koromban is sokat olvasott nekem apukám tőle. Nagyon szerettem ezeket az estéket – azt hiszem, itt gyökeredzik a könyvekhez, irodalomhoz való ragaszkodásom. Apukám mindig tudta, mit kell olvasni nekem, mire vágyom, s később, amikor önállóan is olvasni kezdtem, szintén tőle kértem tanácsot. Nagyon művelt ember ő, de a munkájához is elengedhetetlen az olvasottság. Nem volt szűk látókörű, minden műfajban járatos volt. Egyedül az orvostudományhoz kapcsolódó könyvek nem érdekelték, ezt azonban nem bántam, hiszen engem sem vonzottak. - Fodor Ákos a kedvenc költőm. Ő az, akinek a kötetét bármikor előkapom, és akár csak egy 3 soros versikén akad meg a tekintetem, mindig aktuális. Picit elvont, és valakinek csak üres szavak egymás után pakolgatva. Sok alkalommal többször is el kell olvasni, mire megérti őket az ember. Ezért is szeretem. – magyaráztam Verocsnak, és a gondolatmenetet nem fejeztem be magamban, rájöttem, hogy milyen érdekes, hogy az ember számára mit jelentenek egy költő írásai. Lehet, hogy teljesen más életszituációban íródott, és még csak a hangulata sem stimmelt azzal, amit én éreztem a vers vagy haiku olvastán. A mugliknál például nem szeretném az irodalom órákat. Amikor unokatestvérem tanult nálunk, sokszor odaültem mellé, hogy lássam, mit tanul. Nem tetszett, hogy a verseket közösen elemzik, és van egy bevett magyarázat a vers megfejtésére. Nem hagyják az embert szabadon gondolkodni. Mindenki mást lát bele, ezt nem korlátolhatjuk. De hát mindegy, örültem, hogy nekem nem gátolta semmi és senki a gondolataimat. - Coelho írásait is nagyon szeretem, bár az is filozofikus, de regényszerű. – mondtam a lánynak, kíváncsi lettem, ismeri-e ezeket.
|
|
Utoljára módosította:Fodor Ágota, 2013. január 18. 15:06
|
|
|
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Veronika<3A lány mosolyából és arckifejezéséből arra következtettem, hogy valamiféle erős, kölcsönös szimpátia alakult ki köztünk. Amikor csak hallgatod a másikat, és nem tudod, miért, de jó érzéssel tölt el hallgatni őt, és figyelni, mit árul el a szemkontaktus. Mindig próbálok úgy a szemébe nézni valakinek, hogy később fel tudjam idézni, milyen érzés volt, és lássam magam előtt a kedves arc részleteit, a nevetéséből fakadó ráncocskákat, vagy a boldogságot rejtő szemíriszt. Verocsnak nem volt nehéz megjegyezni az arcát, és tudtam, hogy később is fel fog idéződni bennem. Mosolyra húztam szám a lány kijelentése miatt, miszerint a Levitások okosak. Valóban ez a legközismertebb jelzője e ház diákjainak. Én nem tartottam magam kiemelkedően okosnak. Bennem a kíváncsiság és a tudni akarás erős, ez motivált világéletemben. De be kellett látnom mindig is, hogy ami nem érdekelt, azt sosem tanultam meg. S bizony voltak olyan témák, amikhez nem tudtam volna hozzászólni, de még csak véleményt formálni sem. El is feledkeztem előttem fekvő könyvemről, úgyhogy két válaszadás között fel is ütöttem valahol a közepénél, és olvasni kezdtem. „Az ősi természeti népek ugyan nem ismerték a körülöttük lévő természet - mai fogalmakkal mondva - tudományos működését, de megértették a fizikai valóság mögött meghúzódó magasabb világok működési mechanizmusát. Pontosan tudták, hogy az a világ, amiben élnek nem az első és nem az utolsó a létező világok között. Ismerték a síkok egymásra épülését és kialakulási folyamatát.
Elődeink hitvilágában elterjedt az a hiedelem, hogy a növények, az állatok és a természeti képződmények szellemmel vagy lélekkel rendelkeznek. Ezt nevezik animizmusnak, a latin anima -lélek szóból.”Latin… tanultam latinul is, emlékszem nagyon küszködtem vele, de édesapám alapműveltségnek tartotta. Visszatértem a navinés lánnyal való beszélgetésemhez, most sokkal jobban érdekelt, hiszen ezt máskor is el tudom olvasni. - Nem, sajnos nem a rokonom, de örülök a névegyezésnek – mondtam mosolyogva, és bár sokszor megkérdezik, mindig szívesen elmondom, nem is ért váratlanul a kérdés. Nagyon örültem annak, hogy Coelho neve nem volt ismeretlen számára, rajta is ezt az izgatottságot véltem felfedezni. - Kár, hogy már nincs ilyen óra, valóban élveztem volna – erősítettem meg a lány feltevését. - Szeretem, igen, a történelmi témájúakat különösen. – válaszoltam. – Tudod mit? Cserélhetnénk könyvet. Adnék neked egy olyat, ami rám nagy hatással volt, és te is adnál egy számodra meghatározót. Aztán megbeszéljük tapasztalatainkat. – ötleteltem Veronikának, biztosan nem véletlen, hogy a könyvtárban futottunk össze. Talán ez lesz ismeretségünk első meghatározó momentuma. A könyvek összekötik az embereket.
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Verocska  Örültem, hogy Veronikának tetszett az ötlet, szerettem másokkal megosztani élményeimet, szerettem átadni azt az érzést, amit bennem keltett egy-egy vers vagy könyv olvasása. Ráadásul úgy tűnt, a lány nem beletörődésből mond igent, nem is tűnt terheltnek a gondolattól, tényleg szívesen beszélgetett velem erről. El is kezdtem gondolkodni, mi lesz az első, amit kölcsönadok a lánynak. Valami vidám jutott eszembe, ami passzol a személyiségéhez, ahhoz, amit először megmutatni vélt magából. Bár eszembe jutott egy olyan is, aminek a címében a lány neve szerepelt, de az nem épp a legüdítőbb olvasmány, nem akarom rögtön elrettenteni a lányt. Az élet játéka! Ez az! Ez a legelsők egyike, amit olvastam - villant át agyamon. Rövid, lényegre törő, lélekbe ható és tanulságos olvasmány. Alig vártam, hogy elhozzam neki. Illetve azt is, hogy ő mivel lep majd meg engem. Direkt nem árultam el neki, mire jutottam, had legyen neki meglepetés. Egyre jobban belejöttünk a beszélgetésbe, és kis lendülettel egyre hangosabban is beszéltünk,még gesztikuláltunk is, s ezen feleszmélve Veronika rögtön felkínált egy lehetőséget, miszerint látogassak el hozzájuk. Hihetetlenül megörültem neki, ennek talán látható jele is volt, mikor felegyenesedtem, mint akinek a hátára csaptak, és kitágítottam szemeimet. Ez a heves viselkedés nem nagyon illett a könyvtár meghitt csöndjébe, reméltem azonban, hogy nem zavartam meg senkit, de rögtön visszafogtam magam, a könyvtáros hölgy szúrós tekintetére különösen. Majd lelkendezek odakinn. Kedvem lett volna a nyakába ugrani a lánynak, mint ahogy a régi ismerősöknél bevett szokás ez. A süti meg a tea különösen jól hangzott, szinte láttam magam előtt a jelenetet. A homályos szobát, ahol az újdonsült ismerősök helyet foglalnak egy-egy babzsákban, egymással szemben, balra tőlük található egy asztal, ami alig magasabb, mint a föld szintje, rajta a kancsóval meg a tál süteménnyel, amit könnyen elérünk ülve is. A két lány kezében a csere-könyv van, s néha megosztják egymással olvasott mondatuk mélységét vagy épp humorát. Alig vártam, természetesen rögtön hangot is adtam lelkesedésemnek, ami már fizikailag megnyilvánult. - Term…természetesen elfogadom a meghívást, és hálás köszönet! Hova is megyünk pontosan? – érdeklődtem a részletekről, és próbáltam zavaromat leplezni, mely arról árulkodott, hogy hálám mérhetetlen, hisz még csak most találkoztunk, máris lehetőségem van elmenni hozzájuk. Csodálatos dolog a szimpátia két ember között. Éreztem, hogy ő sem húz falakat közénk, és hamar túlléphetünk a friss ismertség zavarán. Talán holnap már úgy beszélgetünk, mintha ezer éve ismernénk egymást. Kellettek az ilyen emberek az életembe, főleg ebbe a még ismeretlen közegbe. Habár a kastély falai, s közössége sosem tűntek zordnak és idegennek. Talán ide tartoztam. Sőt, biztosan, hiszen akkor nem lennék itt. Na de elég az elmélkedésből, azt javasoltam a lánynak, induljunk útnak. - Akkor mehetünk is, ugye? - kezdeményeztem az indulást, becsuktam könyvemet, majd gyorsan elhelyeztem azt, vissza a helyére. Majd betoltam a székemet, kicsit meghúztam taláromat a vállamon, ellenőriztem pálcám helyét, aztán várakozón néztem Veronikára. Kaland. Izgalom.
|
|
|
|
|
Fodor Ágota
INAKTÍV
Az ember komédiája: mindhalálig élni tanul.
RPG hsz: 60
Összes hsz: 1198
|
Tanévzáró/nyitóIdegesen toporogtam a Nagyterem hatalmas, óriásként felém emelkedő ajtaja előtt. Másodikos lettem. Alig hiszem el, hogy már itt vagyok egy éve. Sok minden lepergett a szemem előtt, mi mindent éltem már meg itt, és még mennyi mindent fogok, illetve gondolatban vállon veregettem magam, amiért sikerült túlvészelnem a vizsgákat, ami a kezdeti nehézségek legyőzése után, utólag nem tűnt olyan vészesnek, főleg a magamfajtáknak, akik elég lelkiismeretesek ahhoz, hogy felkészüljenek a megmérettetésre. Felrémlett a könyvtár homályos volta, Veronika, és a többi arc emléke, akiket már megismertem. Remélem, látni fogom ma este őket itt.
Az igazságot megvallva, szerettem az ilyen eseményeket. Mindenki egy helyen, a diákok jókedvű csacsogásából adódó zaj is jó érzéssel töltött el, és a fenséges vacsora, amin tejóég, mennyit dolgozhattak a manók. Nem hagyhatom ki az igazgató beszédét sem, akit eddig nem sokszor láttam. Helyet foglaltam Levitás társaim között, s reméltem, hogy nem vesztem el egyensúlyom magas sarkú cipőmben, amit nem nagyon szívleltem, és csak ilyen kaliberű eseményeket tiszteltem meg vele hordásával. Öltözékemet nem vittem túlzásba, egyrészes ruhát viseltem, illetve egy kötött kardigánt, hogy szolidabb legyen a kollekció, nem szerettem feltűnő lenni. Hajamba csak egy hajtűt tűztem, de szokásomhoz híven kibontva hagytam.
Abit kerestem a Levitások között, de nem ítéltem az időt alkalmasnak arra, hogy elkezdjek ténferegni, mikor már a diáksereg nagy része a helyén ül. Majd a végén megkeresek mindenkit.
A figyelmet kérő köhögés megtörténik az igazgató úr részéről, aki az emelvényen nagyon tekintélyt parancsoló és nyugalmat sugárzó. A zaj lassan elült, és az eredmények kihirdetésre kerültek. Jaj, ez szörnyen izgalmas. A házam első helyezett lett a pontversenyben – végignéztem a mosolygó háztársaimon, miközben büszkeség töltött el a tapsot hallgatva.
Következtek az évfolyamelsőt, iskolaelsőt kimondó eredmények. Szentséges ég! Az én nevemet mondta az igazgató! Gondolom, most ki kell mennem, jesszusom, miért vettem fel ezt a cipőt? Diszkréten kiverekedtem magam a szomszédjaim közül, s közben már éreztem ezt a füstszerű érzést a fejemben, meg a pirulást, amikor mindenki engem néz, én pedig nem vagyok a helyzet magaslatán. Hát, ez sokszor előfordult. Felagund…óó! Kezdtem tudatosítani a hallott mondatokat. Pillantásom pont eltalálta az asztal végén ülő Alexet, akinek mosolya most nekem szólt, állati magabiztos lettem tőle hirtelen. A taps végére odaértem az igazgató elé közvetlenül, aki egy barátságos mosoly kíséretében megrázta a kezem, miközben számmal egy határozott „köszönömöt” formáztam, természetesen viszonozva a mosolyt. Majd az asztalhoz vezetett, ahol választhattam magamnak könyvet, nos, ez éppen ideális nekem. Nem akartam sokáig időzni, kiemeltem gyorsan egyet, majd már a beszéd folytatása alatt oldalra álltam, ahová nemsokára megérkezett Alex, a második évfolyam legjobbja, ami számomra nem volt nagy meglepetés, nem ismertem szorgalmasabb embert nála, bár saját bevallása szerint nem viszi túlzásba. Intettem neki majd csendes befarolása után vállon veregettem, viszonozva a korábbi mosolyt.
Nahát, fogalmam sem volt, hogy ma ilyenekben lesz részem, nagyon örültem, és hálámat szerettem volna kifejezni, de egyelőre meg kell várnom az ünnepség végét.
|
|
|
|
|
