mesemesemátka :3

Ha bármelyik ismerőse most megpillantotta volna Fruzsit, valószínűleg alaposabban szemügyre vették volna őt, hogy valóban a rellonos vadócot látják-e, vagy csak a szemük káprázik. Mert hát Fruzsi a könyvtárban?! Ez azért nem mindennapi látvány. Az utolsó előtti polcsor mögött ült törökülésben, az ölében lévő nyitott könyv fölé hajolva. Messziről még úgy is tűnhet, hogy valóban olvasott, de ha valaki jobban megfigyeli, a barna hajzuhataga az arcába lógott, és a feje is nagyobb szögben konyult előre, semmint, hogy lássa a betűket. Aludt. Na ez a kép már sokkal inkább jellemző rá.
Még kora délután jött a könyvtárba, mert felismerte, hogy sajnos a gyakorlati tudás nem mindig elég a vizsgákon, és a házi dolgozatokat sem lehet azzal megírni. Ezt egyébként egyáltalán nem értette, hiszen az életben úgyis mindent gyakorlatban kell majd tudni alkalmaznia, bővel elég lesz például, ha felismeri a mérgeket, hogy lehetőleg ne kóstoljon majd bele egybe se. Ha ő akar kotyvasztani valami főzetet, meg majd úgyis előveszi hozzá a 'receptet'. Miért kellene hát megtanulnia kívülről a különböző bájitalok történetét, elkészítési módját és a többi. De sajnos nem ő szabja a tantervet, és különben is elég erősen én még benne az emlék, amikor elsősként ezt az okfejtését megosztotta Felával... Azt volt talán az utolsó eset, hogy bárkivel is őszintén megosztotta a véleményét valami komoly témában. Tehát a mai délutánon kényszerítette magát, hogy tanuljon egy kicsit. Mint általában, a többségtől távol, a kényelem faktort számítsába sem véve a polc tövében olvasgatott, amíg érdekesebbnek nem találta a szeme belsejét, mint a betűket. Eléggé fáradt volt amúgy is, mivel nem sokat aludt az éjszaka. S mivel egyébként sem szerette magára fel hívni a figyelmet, a könyvtáros valószínűleg észre sem vette, hogy valaki még kuporog a földön két polc között, amikor elment.
Fruzsi végül arra kelt fel, hogy fáj a nyaka, a háta, a lábai elzsibbadtak és szétülte a fenekét, na meg hogy totál egyedül van a sötét könyvtárban. De mindezek ellenére nem zavartatta magát. Teljes lelki nyugalommal söpörte ki a arcából a haját, és nyújtózkodott egy sort.

Főmesélő :3

Fruzsina egyelőre azzal volt elfoglalva, hogy elgémberedett tagjait masszírozgassa, de azért nem kerülte el a figyelmét a halk koppanás. Nem tudta mire vélni, de különösebben nem is zavartatta magát, hiszen sosem volt az a típus, aki éjszaka minden apró zajától megijed. De a koppanás megismétlődött, aztán pedig Fruzsina vállára rázuhant egy vaskos könyv, majd kinyitva földet ért a padlón. Nem volt éppen kellemes érzés, de tompa fájdalom nem tartott sokáig. Fruzsi azonnal hátrafordult, hogy megnézze, hogy eshetett le a kötet a polcról, vagy ki az az idióta, aki képes könyvekkel dobálózni. Azonban egyik tippje sem jött be, ugyanis a könyvek maguktól potyogtak le szépen sorjában a polcokról.
- What the **** - E mellett azért már Fruzsi sem tudott csak úgy elmenni, felpattant a földről, előkapta a pálcáját és körbenézett. Még mindig úgy volt vele, hogy valaki nyilván szórakozik vele. A következő pillanatban a függönyök függönyök hangos suhogással összehúzódtak, kizárva az eddig beáramló holdfényt. A könyvek továbbra is elszántan vetették le magukat polcokról, s Fruzsi egy újabb zajforrást is érzékelt, aminek a forrását egyelőre nem tudta azonosítani. A szeme még nem szokta meg a sötétet, de csak akkor akart a pálcájával világítani, ha ez rövid időn belül nem történik meg. Bármikor ha éjszaka a folyosókat, illetve a birokot rótta, azt általában pálcafény nélkül tette. Hiszen azzal járkált volna, akkor akár már igazán akaszthatott volna egy táblát is a nyakába, hogy " Hahó, itt vagyok!".
Annak örült, hogy a könyvtár rendezett polcai közt könnyen el tudott igazodni. Úgy döntött, megkeresi a zajforrást, hátha talál ott valakit, akit megajándékozhat egy rémdenevér-rontással. Óvatosan indult el a folyamatosan potyogó könyvek között, de nem tudta elkerülni, hogy az egyik súlyos kötet a lábán landoljon. Éles fájdalom nyilallt a lábfejébe, amit elintézett egy obszcén kifejezéssel - mintha a szitkozódás enyhítené a fájdalmat - és ment tovább. Nagyon idegesítette, hogy nem látott, de helyette jobban odafigyelt a többi érzékszervére, és megérezte a füstszagot. Ez is azt az elméletét igazolta, hogy egy diák szórakozott vele, aki talán most éppen eléget pár könyvet. Legalábbis ő nagyon szerette volna, hogy így legyen. Pedig valahol mélyen azért voltak kételyei afelől, hogy egy diák képes így felforgatni a könyvtárat. Fruzsi mostmár nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi is folyik itt, úgyhogy pálcáját előre tartva ment az orra és a füle után, vállalva a kockázatot, hogy szerez már pár kék-zöld foltot a könyveknek hála.

Főmesélő ^^

Fruzsi egyre beljebb és beljebb haladt a polcok között az események okozóját keresve. Mostmár a halvány derengést is látta a helyiség hátulja felől. Arra egyelőre még nem volt terve, hogy mit csinál, ha egyszer elér a tűzhöz és megtalálja a gyújtogatót. De annyira nem is zavartatta magát emiatt az apróság miatt. A következő pillanatban a könyvek földet érésénél jóval hangosabb puffanást hallott. Megpördült a tengelye körül a zajforrást keresve, és hunyorogva sikerült is kivennie a tőle nem is olyan messze lévő, felborult polcot. Átfutott az agyán a gondolat, hogy mi lett volna, ha ott áll a polc előtt... Pár hosszúnak tűnő másodpercig figyelte a polc sziluettjét, ekkora már eléggé megrendült benne az eddig elképzelése a randalírozót illetően. Felfigyelt rá, hogy a papírtépkedés elhalt, s helyette közeledő léptek koppantak a padlón. Fruzsina érezte, hogy a szíve gyorsabb sebességre váltott, de rezzenéstelen kézzel tartotta a pálcáját, készen rá, hogy amint meglátja a közeledő alakot azonnal megátkozza. A léptek egyre közeledtek, de Fruzsina semmi mozgást nem látott a sötétben. A léptek elhaladtak mellette, de ő semmit sem látott. Pislogott, hunyorgott, mikor a léptek visszafordultak a kidőlt polctól és újra elhaladtak mellette, de ezúttal sem látott semmit. Az eddigi történések közül ez ijesztette meg a legjobban. Vakmerően kiállt volna bármilyen ismeretlen ellen, legalábbis megpróbálta volna, de mégis mihez kezdjen, ha nem lát valamit, aminek ott kellett lennie az orra előtt. Na ez a fordulat már nem volt az ínyére. De a nem kizárt, hogy kicsit rendellenesen működő ösztöneinek hála, még most nem kezdett a kijárat felé rohanni. A pillanatnyi őszinte félelmet gyorsan felváltotta a tehetetlen düh. Dühös volt a sötétre, a könyvekre, a polcokra, a láthatatlanra, az egész világra.
- Illigo! Incarcerandus! Petrificus Totalus! Exagito! - hogy dühét levezesse vakon kezdte szórni a távolodó léptek zaja irányába azokat az eszébe jutó varázslatokat, amelyekről úgy vélte, hogy talán megállítják, bármi is legyen az a láthatatlan lény. Csak azt remélte, hogy a lénynek teste is van, amit eltalálhatnak a fénycsóvák. Amíg nem hallott valami biztosat, nem mozdult, annyira azért ő sem őrült, hogy miután jó eséllyel csak felbosszantotta a lényt az átkaival, még tárt karokkal elébe is rohanjon.

Fruzsi átkainak semmi hatása nem volt. Láthatatlan ismeretlen lényre vaktában ellőtt varázslatoktól nem is nagyon várhatott mást. Mégis csalódott lett, és ingerült, hogy csak feleslegesen pocsékolta az erejét. De egyszerűen muszáj volt valami csinálnia, mert egyre jobban idegesítette a helyzet, amibe keveredett. És meg sem próbálta visszafogni a dühét, lehiggadni és átgondolni a dolgokat. Ha ezt tette volna, be kellett volna vallania önmagának, hogy fél. Ennél azonban sokkal egyszerűbb volt számára a düh mögé bújni. Ő általában így oldotta meg, ha tehetetlennek érezte magát, igyekezte elrejteni a gyengeségét. Ami olyan jól ment neki, hogy a viselkedése már átcsapott vakmerőbe, és meggondolatlanba. A többségnek, ha hirtelen koromsötétben találja magát az elhagyott könyvtárban, ahol könyvek potyognak és szekrények dőlöngésznek, az első dolga lenne kijáratot keresni, Fruzsinak azonban ez az opció még mindig nem fordult meg a fejében.
A papírtépkedés újra kezdődött. Fruzsina még egy pár pillanatig állt mozdulatlanul a sötétben, majd újra elindult a hang után. Ingerültsége és tettvágy ellenére nagy nehezen visszafogta magát, mert nem szeretett volna csak úgy belerohanni az ismeretlenbe. Halkan végigment a polcsorok között egyenesen a tűzhöz. A pocok végénél azonban megtorpant, és igyekezett a bútorok takarásában maradni, legalább addig, amíg kitalálja hogyan tovább. Óvatosan hajolt ki a szekrény mögül, még a hosszú loboncát is hátrafogta, hogy minél kevesebb látszódjon belőle.
A lobogó tűz közelében egy irdatlanul rusnya lényt pillantott meg. A kislány egész testét harmadfokú égési sérülések borították, egykor valószínűleg szép fekete haja most csak kisebb csomókban volt meg. Elvetemült arckifejezéssel - már ha lett volna még rendes arca - tépkedte a könyveket, és hajigálta őket a tűzre. Fruzsi gyomra rögtön felkavarodott a látványtól, és gyorsan vissza is húzódott a polc árnyékába, remélve, hogy a szellem nem vette őt észre. Igyekezett lelassítani a normálisnál kissé szaporább légzését, miközben az agyában egymást kergették a gondolatok. ~ Hogy a francba került ez ide?! Még jó, hogy szaga legalább nincs! Meg kéne próbálni eloltani a tüzet... Miket is beszélek, felőlem leéghet az egész kóceráj! ~