[független idősík]

Talán egy csöppnyi kiábrándultság, egy árnyalatnyi fáradtság, egy korty sötétség, ami mérgez. Ki mondta, hogy minden történetnek ártatlannak kell lennie, fénnyel ragyognia és túlharsogni a valóság zaját? Szeretem az árnyékot, a szürkületet, ami lassan elemészti a színeket és szürkék végtelen palettáját hagyja maga mögött. Szeretem, ha valaminek nem kell rivaldafény, hogy magára vonja a figyelmet. Ha a szavak fájnak, miközben elmosolyodsz.

Mikor is kezdődött? A pergamendarab mellett elgondolkodva kocogtatom az asztallapot tollam hegyével, próbálva felidézni. Olvasás közben le szoktam jegyezni azokat a gondolatokat, amikkel nem akarok sokat foglalkozni, amíg leköt a könyv, de elfelejteni sem akarom, számomra ez régi szokás. Hogy mégis hogyan sikerült egy ilyen jegyzetet a lapok között felejtenem, amikor Antoine de Saint-Exupéryt visszavittem a könyvtárba. Az ember földjében sok olyan sor akadt, ami megfogott, vagy amivel vitatkozni támadt kedvem. De úgy tűnik, nem voltam vele egyedül, mert mire észbekaptam, hogy egy jó fél oldalnyi monológot benne hagytam és visszaoldalogtam, hogy kivegyem belőle, a sajátom alatt egy teljesen idegen megjegyzés díszelgett. Egy darabig nézegettem, forgattam, aztán választ kanyarítottam alá és becsúsztattam a kötetet a helyére.

Nem bánnád, ha beszélgetnénk? Csak így, a lapokon keresztül.

Nem tudom, mi ütött belém, talán csak nem volt kihez szólnom, vagy nem tudtam volna mit mondani szemtől-szembe, magányom dacára. Meglepetésemre megint érkezett válasz. És újra és újra. Felálltam, zsebre vágva a mostani választ, hogy majd két óra közötti szünetben, amikor úgyis pang a könyvtár, besunnyoghassak vele.

Vannak kedvenc íróid? Szívesen olvasnék még magyarul, de nem tudom, mit érdemes. Egyébként sem ártana majd kötetet cserélni- a könyvtáros egyre furcsábban méreget, hogy állandóan ugyanazt hurcolászom ki-be.
“I don't want tea," said Clary, with muffled force. "I want to find my mother. And then I want to find out who took her in the first place, and I want to kill them."
"Unfortunately," said Hodge, "we're all out of bitter revenge at the moment, so it's either tea or nothing.”
(Cassandra Clare, City of Bones)
Earl Grey, ahogy ígértem.

Cheshire

Még egyszer átolvastam, aztán félbehajtottam és a lapok közé csúsztattam, otthagyva a polcon. Majd holnap vagy holnapután ellenőrzöm.

[független idősík, Pandora]

Az attól függ, kinek a történetében találnám magam- tudok pár olyan könyvet mondani, amiben semmiképp sem szeretnék élni. Szerintem a  legjobb történeteknek pont abban rejlik varázsa, hogy hétköznapokról tudnak mesélni, nem hétköznapi módon, olyan dolgokról, amik talán lényegtelenek, apróságok, észre sem veszed őket. Persze, ízlések és ficamok...

A kezdetben kurta fecnik lassan egyre hosszabbra nyúltak és az óvatos, tapogatózó kérdéseket felváltotta egy sokkal spontánabb beszélgetés, ahol véletlenszerűen kaptunk rá egyik-másik elejtett témára. Nem kellet sok idő ahhoz, hogy rájöjjek, mennyivel egyszerűbb így társalogni, mennyivel könnyebb kimondani dolgokat, csak leírva a gondolatokat, ahogy jöttek. Hogy sokkal közvetlenebb,  kevesebb gáttal és gátlással- álruha vagy  macskabunda nélkül is közelebb kerülni valakihez. Annyival könnyebb volt átugrani azokat a falakat, amit külsőm, tanárságom, korom jelentettek, ha megpróbáltam valakivel szóba elegyedni. Ez az arctalanság valahol felszabadított, és talán épp ezért nem éreztem késztetést, hogy megpróbáljam kilesni, kivel is levelezek. Minél tovább meg akartam őrizni ezt az illúziószerű állapotot, bár fogalmam sem volt, vajon hová, meddig mehet el ez a különös kapcsolat.

Való igaz; de nem mindenki szavazna bizalmat egy magából semmit sem mutató lénynek, vagy épp valakinek, aki bármit mutathat. Én pedig szeretek láthatatlan maradni.

Talán ebből a láthatatlanságból, talán félig az írás közben elgondolkodva sokat piszkált karkötőtől jött az ötlet, hogy mikor valamiféle nevet kerestem -az anonymus aláírás túl klisésnek tűnt- akkor a Cheshirét választottam. Elvégre, mi más vagyok, mint egy fel-feltűnő, jókora macska, aki egyesek életében rejtély, másokéban bosszantó nyűg? Vegyük például a könyvtáros hölgyet, aki már egy ízben kitiltott, a fél liter kakaómmal együtt, azonban újra és újra előveszem legszebb -már magamhoz mérten- mosolyomat, ha elsétálok asztala előtt. Takarodó környéke van, alig lézeng erre pár diák, így nyugodtan keresem fel a lassan meghitté váló zugot, hogy a már jól ismert gerincet keressem tekintetemmel, felderülve az épp csak kandikáló papírcsücsök láttán. Kiveszem, törökülésben a polc tövébe helyezkedve- hoztam magammal golyóstollat, úgyhogy itt helyben meg is írom a választ. A sorokat tallózva előbb csak rendszertelen gondolatok cikáznak át fejemen, aztán lassan összeállnak és én papírra vetem őket, kicsit talán girbegurbábban a megszokottnál.

Nem feltétlen kell, hogy legyen, ezért is kérdeztem- érzéseim szerint sokat olvasol és nyugodt szívvel bíznám magam ítéletedre. (Na, ez most úgy hangzott, mint egy középkori lovagregény részlete.)  Végtére, azt sem tudhatom, milyen nyelveket beszélsz vagy kedvelsz.
Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkodás teszi azzá. (William Shakespeare)
Az emberek szeretnek ezekkel a jelzőkkel dobálózni, s számtalan formában hallottam már, hogy „Légy jó!”. Lehetsz jó, mint szabálytisztelő, jó, mint szófogadó, jó, mint hasznos, jó, mint ártatlan. Minél többet tud és tanul az ember, a dolgok úgy válnak egyre bonyolultabbá; lehet, hogy csak belemagyarázom, de minden ilyet annyira relatívnak érzek. Mi a mérce, ami szerint én jó vagyok? Akkor vagyok jó, ha nem teszek rosszat, vagy akkor, ha kevesebb rosszat művelek másoknál?
Tetszik ez a zöld. Valahol mintha már olvastam volna erről a kőről, talán aventurin a neve? Képtelen vagyok felidézni, hol vagy mivel kapcsolatban. A memóriám egy aranyhalé. Viszont kénytelen leszek kitalálni valamit viszonzásképp – bár ne lennék olyan szerencsétlen barkácsolásban, amilyen. Szereted az édességeket?
Felőlem nyugodtan. Valószínűleg így sincsenek kétségei elmebajomat illetően, szóval nem sokat számítana az se, ha mondókáskönyvvel kezdenék futosni.

Cheshire

Egyelőre visszacsúsztatom a lapok közé, az eddigi helyére- foglmam sincs, tényleg van-e a könyvtárban Tündér Lala, vagy csak a bolondját járatja velem Pandora. Kissé nehezebben tápászkodom fel -a hideg padlón gyorsabban elgémberedtem, mint vártam- majd egy gyors pillantással ellenőrizve, figyel-e épp valaki, feltűnésmentesen visszaállítom a polcra a kötetet. A karkötőt zsebembe csúsztatom, hogy jókedvűen oldalazzak ki az ajtón, mielőtt be találnak zárni ide.

Lyra, majd Alexa

Sejtettem, hogy így fog reagálni és nem tudtam hibáztatni sem az érzésért, sem a döntésért. Belőlem is tiltakozást váltott ki a csere először, bár sosem adtam neki hangot senki előtt- megtanultam, hogyan tegyem az indulataimat a második, harmadik helyre és használjam a józan eszem. Ez mit sem változtatott viszont azon, hogy egyszerre kezdtünk Serennel tanítani és számomra elképzelhetetlen volt, hogy más álljon a katedrán a helyén, hogy mással osztozzam a termemen, mást találjak az irodájában... Ez utóbbi ugyan nem fenyegetett, a helyiség ugyan használhatóvá lett téve a nyáron, mégsem hiszem, hogy bárki is be akarna költözni. De a közös étkezések, a gyűlések alkalmával ezentúl valaki más arcát kell majd néznem, ami pokoli nehéz lesz. Nem sikerült igazán szorossá és meghitté tenni a barátságunk, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy annak tekintett-e, de számomra fontos volt, Eirivel együtt. Űrt hagytak maguk után, önvádat, keserűséget és megannyi negatív érzést, amik megmérgezték az emlékeket is. Mégis, tartottam magam, nem dagonyázhattam önsajnálatban, főleg nem Lyra előtt és bármennyire fájdalmas is, az élet megy tovább.*
- Rendben.-*Feleltem, hasonló hangon- nem akartam itt hagyni, egyetlen porcikám sem kívánkozott most bentre, s lehajoltam, homlokom az övének döntve erőt merítve érintéséből. Hasonlóan gyenge mosollyal adtam egy utolsó, könnyű csókot az arcom simító tenyérbe, mielőtt elszakadt tőlem.*
- Sietek vissza.-*Amennyire csak lehet, de az elsősök ügyeit rendesen el kell intéznem, hogy ne legyen belőle kavarodás és probléma; idén is lesz néhány különleges bánásmódot igénylő, akire nagyon oda kell figyelnem. Lyra közben letelepedett, kicsire húzva össze magát és egy újabb mosolyt adva nekem, búcsúzóul. Nehéz szívvel hagytam ott, méretemhez képest feltűnésmentesen suhanva át a termen, hogy megkerülve az asztalt, a helyemre evickéljek, az utolsók közt, de még épp időben, mielőtt az igazgató szólásra emelkedett volna. Modortalanság, de nem igazán figyeltem arra, amit mond- az itt töltött évek alatt megszoktam, hogy a beszédei adott menetet követnek, egyenletesen folydogálva medrükben, és ha valami, a pontverseny és a tanulmányi eredmények végképp nem érdekeltek ebben a pillanatban. Közvetlenül Alexa mellé ültem, aki megviseltnek tűnt, a gondos megjelenése ellenére is. Nem tudtam, van-e egyáltalán kedve szólni hozzám, de egy egészen kicsit ki akartam zökkenteni gondolataiból, így finoman megérintettem, egy hosszú pillanatig szinte melengetve tenyeremmel a hideg kis kezet. A reakciójára vártam, tekintetét keresve, megadva a lehetőséget, hogy hárítson, kezdeményezzen, vagy csak eltűrje ezt a gesztust.

Alexa

Alexa, majd a becupidózottak

Az emelvényre érkezőket számtalan tenyér éljenzi, megvannak az övék nélkül is. Alexa pár szava is elég, hogy tudjam, büszke a lányára, és nem ok nélkül. Jó ez az érzés, mert ha küzdeni látja, ez a büszkeség nem engedi, hogy csak úgy feladja; de a következő gondolat is kapaszkodó volt. Józanul látta a helyzetet, amire most szüksége is van, de egy egészen kicsit ki kell javítanom.*
- Nem kell süllyedned.-*Ráztam meg a fejem egy egészen pici mosollyal - a rellonosok oly' könnyen gyengeségnek könyvelték el, ha másokra kellett akár csak egy kicsit is támaszkodniuk, s ez alól még ő sem kivétel, úgy tűnik. *- Erőt tudsz meríteni másokból. Elég, hogy mögötted állnak.-*Néha nem kellenek szavak, könnyek vagy nagy gesztusok, mert nem a lelkizésen, pusztán egy vagy több fontos ember jelenlétén múlik, összeomlunk-e. Ismertem erre egy kiváló példát, de mint annyiszor, most sem volt jelen az ünnepségen - minek is jött volna egy emléklapért és egy könyvért? Bíztam benne, hogy Alexa enélkül is megérti az üzenetet, a sorok köztit is; osztoztunk a gyászon, s ha szeretné, osztozunk a harcon is, amit az elkövetkezendő időszak jelent majd.*
- Ezzel a Rellonosok is így vannak szerintem. Nem irigylem az új tanárt.-*Nehéz dolga lesz, ha a magasabb évfolyamok diákjait is meg akarja győzni arról, hogy méltó utódja lesz Serennek. A férfi talán nem az oktatók mintapéldánya volt, de tudása és képességei messze felülmúlták a követelményeket, így aki komolyan vette a sötét varázslatokat, az rengeteget tanulhatott tőle. Ráadásul sajátos maró, szarkasztikus stílusával többnyire az önálló gondolkodásra igyekezett őket nógatni, párbajköröket szervezett... A sárkányok pedig kifejezetten ellenségesek lesznek, ha helyesen ítélem meg őket.
Alexa gondolatai közben pozitívabb irányt vettek, gyakorlatiasabb problémákat és teendőket vehetett sorra, mert a következő kérdése már más volt.*
- Nem vagyok biztos benne, hogy akarok-e helyettest. Szükségem lenne rá, de valahogy nem kedvez nekem a szerencse.-*Ha egyedül vagyok, több a dolgom, de legalább tudom, hogy mi vár még elintézésre és nem jókora késéssel vagy csak utólag döbbenek rá, mennyi minden nem lett megcsinálva. Jelenleg jobban aggaszt a két megüresedő prefektusi hely...valamint Cupido megjelenése.*
- A keservit!-*Sziszegem, mert nem sokáig húzta az időt és perszehogy pont ezt a pillanatot kellett választania, hogy megpróbáljon zavart kelteni. A két kiszemelt diák nem volt számomra ismeretlen, ráadásul pont kettőnk házaiból választott magának ez az... A bennem támadó dühöt gyorsan fojtottam el, törtmásodperc alatt határozva el magam a közbeavatkozásra, Alexára villantva a tekintetem.*
- A puttó a tiéd.-*Közöltem, mielőtt elengedtem a kezét, felállva és elhagyva a helyem- most a legtöbb szem még Árminra szegeződött, így igyekeztem kihasználni ezt. Egyenest a Rellonos asztalhoz tartok, mivel időközben Annabell érkezett odaérni, sőt, le is telepedett a másik áldozat ölébe. ~ Matilda meg fog ölni...~, nyögtem lélekben, megszaporázva lépteim, ahogy az újdonsült pár egy percet sem vesztegetett. Amint hallótávon belül értem, megkezdtem a feloldódallam dúdolását - Cupido bűbája a mestervarázsok szintjén áll, mert körülbelül mindent elnyom az ösztönös és feltétlen vonzalmon kívül, így nem elég egy puszta hang a megtöréséhez. A maradék méterek nagyjából elégnek bizonyultak ahhoz, hogy befejezzem a sietve alkotott dalt, de még így is közelről szemlélhettem, mint kezd a fiú Annabell vállának csócsálásába - bár talán az imádás pontosabb lett volna. Mielőtt még a helyzet komolyan rosszra fordulhatott volna, megálltam a párocska felett és hangosan összecsaptam a tenyerem, közvetlenül a fülük mellett. Nem a legkellemesebb módja az ébresztésnek, de ennek elégnek kellene lennie, hogy magukhoz térjenek és remélhetőleg szétrebbenjenek.*