Karácsonyi bál - Pethő Abigél leginkább  

Az egész napja rohanással, na meg szenvedéssel telt. A másnaposság egész délelőttre programot osztott a fiúnak, aki fejfájással, émelygéssel és egyéb nehézségekkel küzdött. Tudta, hogy ma nagy nap- illetőleg este - elé néz, hiszen bálozni fog, és ha fejen állva is kell eljutnia a Nagyterem varázsáig, neki akkor is ott kell lennie. Pont. Az ágyból kikelvén saját maga kímélése végett kerülte a tükrök intézményét, és azonnal tus alá állt, hogy lemoshassa magáról előző esti kicsapongását. Mostanában több estét tölt a csárdában, mint a kastélyban, és ez beesett arcán is látszik. Az arcán tobzódó többnapos szőr leborotválása után arcszesze után nyúlt, majd besétált szekrényéhez. Szmokingja ép volt, és pontosan erre az estére tervezték. Fekete selyemingét utolsó gombig begombolta, nadrágját övvel erősítette dereka köré, majd a fénylő selyemzakót felhúzva, hosszasan igazgatta magán. Sötét csokornyakkendője tökéletesen illett megjelenéséhez. Hajába itt-ott beletúrt, majd egy falitükör elé állva, elborzadt arca lefogyása láttán. Tág szemekkel nézte magát, de csak önmaga árnyékát vélte felfedezni a tükörben. Mosolygott arcképének, megvizsgálta frissen mosott fogainak állapotát, majd az előre kikészített orgonáért nyúlt. Nem akart rózsát vinni ma esti párjának, mert nem szerette volna, ha esetleg megijed a rózsa szokásos 'jelentésétől', és többet gondol az estébe, mint ami valójában lesz. Endre hosszas készülődése végét parfümjének előkeresésével pecsételte meg. Nyakától a hasa aljáig több helyre is fújt, remélve hogy az illat kiválasztása tetszeni fog Abigélnek. Csillogó fekete cipőjének kopogása jelezte elindultát; útját a folyosókon pletykáló festmények kísérték. Némelyik jó szórakozást kívánt neki, de volt egy kedves úr, aki szerint Endre ebben a szerelésben leginkább cirkuszba való, nem ilyen nemes alkalomra, mint az iskolai bál. A fiú gyors beintése után a virágcsokrot szorongatva sietett a lány elé. Remélte, hogy ő ér oda előbb, mint amikor Veronikával a korcsolyapálya előtt találkoztak. Emlékszik, ahogyan vágtatott a folyosókon, emlékszik mindenre. Gondolatai ismét a barna hajzuhatagba révednek, egy pillanatra el is veszti időérzékét, talán azt sem tudná megmondani, hogy hova tart, de ezt ezen az estén nem szabad hagynia. Komolyan kihúzza magát, sóhajtozik is, mintha kilehelhetné kósza érzelmeit széndioxid formájában. Igyekszik felidézni azokat a könyvtári alkalmakat, amikor az egy-egy másik asztalnál üldögélők körében felfigyelt Abigélre. A lány olyan visszahúzódónak tűnt, hideg szépségként mutatkozott, hogy Endrének nem volt választása - meg kellett ismernie a Levitást. Éppen befordult a Nagyteremhez vezető folyosóra, és gyorsan megtorpant, hogy még egyszer ellenőrizze fizimiskáját. A tökéleteshez közelítő állapotot mért fel magán, így elégedett, - és ami ennél is fontosabb - magabiztos mosollyal közelítette meg a várakozó lányt. A ruhája nagyon tetszett a fiúnak, és Abigél is csodásan nézett ki.
- Gyönyörű vagy! - ámult el Endre, ahogy a várakozó leányzóhoz odaért. A virágot a háta mögött tartotta, s csak akkor vette elő, amikor a lányka odafordult hozzá. - Ezt neked hoztam, remélem tetszik. A színei nagyon illenek hozzád!
Az orgonát átnyújtotta Abigélnek, és jobbját behajlítva odatartotta a lányhoz, hogyha ő is így gondolja, nyugodtan karoljon belé.
- Indulhatunk? - kérdezi üde mosollyal, és közelebb hajolva a leányzóhoz belesuttog a fülébe. - Ne haragudj, hogy így megvárakoztattalak.

Ágota

Veronika és Sharlotte

Miután leültem Veronika mellé, bemutatott minket egymásnak Sharlotte-al. Nagyon kedves lánynak bizonyult. Megláttam az asztalon a sütiket, és mivel éhes voltam, vettem magamnak egy párat. Nagyon finomak voltak, főleg a zserbó, amit imádok...
- Nagyon jó! - mondtam, mikor Veronika megkérdezte, milyen a suli. - Hihetetlen jó volt amikor megjött a levél, hogy felvettek ide. Először nem is hittem a szememnek. Csak egy óra múlva, a levél kibontása után, mutattam meg a nővéremnek. Ő sem tudta hová tenni. Mikor megmutattuk a szüleimnek, anyukám közölte, hogy biztos csak szórakoznak, és hogy ne éljem bele magam, mert ilyen nem létezik. De aztán jött a 2. levél, aminél már láttam, hogy egy bagoly jön. Ösztönösen kirohantam a házból, a bagoly meg a kezembe ejtette a levelet. Akkor már tudtam, hogy igaz. És most itt vagyok. Varázslást tanulok, és imádom! - Mikor észre vettem, milyen sokat fecsegtem, gyorsan megkérdeztem:
- Na és nektek milyen? Szeretitek? - fordultam Vronikához és Sharlotte-hoz. Közben a számba tömtem egy adag sütit. Tudom, nem illik, de úgy éreztem, kilyukad a gyomrom, ha nem eszek valamit, és hát az előételről már így is lekéstem, nem volna valami kellemes, ha a süti is eltűnne mielőtt jóllakom...

Valentin
Emma öltözék

Eljött a Karácsony. Gyönyörű és magával ragadó ünnep, ami mindenki egy kicsit békésebbé és szeretetteljesebbé tesz. Emma igazán odavan ezért az ünnepért. A maga sajátságos módján éli meg minden évben, mondjuk eddig mindig a családjával töltötte az ünnep egészét, most mégis, ha már sikeresen felvették ide, és még idén beköltözhetett, akkor ki akarja az itteni mókákból venni a részét. Nagyon szereti az ünnepi forgatagot. el sem tudná képzelni az év végét e nélkül a csodás esemény nélkül, olyan neki ilyenkor mintha a második születésnapját tartaná, főleg, hogy az első Mikulás napján van. Talán ebből adódik az is, hogy annyira imád minden jellegű ünnepet. Az iskolában bált rendeztek, ami biztosan egy tökéletes köntösbe öltöztetett esemény lesz. Édesanyjával együtt vették a ruháját, ami csodálatosan tükrözi néha hercegnős, néha komolyabb énjét. Minden kiegészítője is ahhoz passzol, na meg a cipője. Nincs olyan lány, aki ne szívesen öltözne ki és jönne el szórakozni. Ha más megoldás nem lett volna, valószínűleg egyedül is benézett volna, de nem így történt. Még délelőtt összefutott egy kedves fiúval, aki kísérőjeként vele tart ma este. A kezdés előtt érkezett egy kicsivel, így volt ideje körülnézni. Nagyon szépen díszített terem és az illata is fenséges. Az egyik kisebb fa mellett áll meg, annak díszeit csodálva mindaddig, míg a kvíz győztesét díjazzák és elkezdenek befelé szállingózni az emberek. Saját asztalukhoz ballag és egy finomnak tűnő csokis süteményt vesz magához, azt kezdi el majszolgatni. Végignéz a társaságon, nagyon jó, hogy ilyen sokan eljöttek. Bár még alig kezdődött el és bárki beeshet. Partnere a bál megnyitója körülire ígérte az érkezését, így egy pohár italt tölt magának, amit szép lassan elfogyaszt, majd megkostól még egy fajta süteményt, ami nagyon ízlik neki, ennek egy erőteljes hümmögéssel hangot is ad, majd háztársaira mosolyog és iszik még egy pohár üdítőt. Következik a vacsora amit minden ház saját asztalánál fogyasztanak. Ez után elhagyja a Navine asztalát és visszatér a már említett karácsonyfához, hogy ott megvárja őt. Arcán az öröm tükröződik, megjelenik a kis gödröcske is mikor mosolyogva áll, szemeiben pedig ott csillog a kíváncsiság, hogy mit hoz ez az este. Nem volt eddig az a nagy bálozós, ez lesz az második ilyen alkalom az életében. Izgatottan ácsorog, még egyedül, és hallgatja a kellemes dallamokat a vacsorát követően.

Beácska

Eljött idén is a karácsony napja végre. Bár nem kifejezetten szerettem volna emberek közé jönni a mai napon, mégis rávettem magam, hogy lejöjjek a nagyterembe, hátha van itt valami normális ember, na meg ahogy elnéztem az iskola kb 70%-át lányok alkotják. A gondolatra egy kis mosoly jelenik meg a szám szegletében, régen "vadásztam" már, azt se tudom, hogy megy e még.
Mondhatni elég rendesen kiöltöztem, becsületesen teljes öltöny-felszerelésben vagyok és még nyakkendőm is van. A zakó és az öltönynadrág feketék és kicsit kopottak, mert elég régi ez a hacukám, az ingem azonban makulátlanul fehér, a nyakkendőm pedig méregzöld. Szerintem bárki ember fia-lánya megmondja, hogy Rellonos vagyok, ezekután.
Mikor belépek a nagyterembe, körülbelül agyonnyom a fenyő és az ételek illata. Kicsit kellemetlenek számomra ezek a túlontúl intenzív szagok, de majdcsak megszokom őket. A saját házam asztalához sétálok és leülök egy üres helyre, ahol kicsit távolabb vagyok az emberektől. Veszek magamhoz némi ételt, és szépen csendben elnyammogom magamban, közben persze bőven van időm nézelődni, legnagyobb örömömre. Van itt sok szép szemet gyönyörködtető látványt nyújtó hölgyemény és ennek kifejezetten örülök. Már csak választani kellene közülük egyet vagy többet. De inkább többet, ha már itt tartunk.
Az étkezés végeztével szépen felállok és a fal mellé sétálok és neki vetem a hátámat, a továbbiakban innen szemlélődök. Úgy érzem az igazgatói beszédről már lemaradtam, de ezt valahogy egyáltalán nem nehezményezem.

Gregor

Semmi kedvem nem volt erre az eseményre eljönni. De arra még kevesebb kedvem volt, hogy hazautazzak, hallgassam a sok gyerekzsivajt majd felmérgelődve London egyik rosszabb hírű negyedében töltsem az estét. Komolyan ha ilyen vágyaim lennének már rég nem állnék a tükör előtt és azon törném a kis buksimat, hogy a piros vagy a kék áll jobban nekem. Feladva az óriási agymunkát inkább elvonulok a fürdőszoba magányába, egy gyors zuhany erejéig.
Visszatérvén a kék ruha mellett döntök. Egy egyszerű kék ruha, aminek derekán egy masni található. Masniból pedig kiindul egy réteg finom csipke anyag aminek végén virágminták tűnnek fel és izgalmassá teszik az amúgy nagyon unalmas kék ruhát. Térdig ér éppen, vagyis szabadon hagyja az amúgy is formás lábaimat. Hajammal nem töltöttem el órákat, elvégre amúgy is göndör hajam van, főleg zuhanyzás után. Csak kissé megigazítottam, raktam bele egy hajpántot ami egy nagy kék pillangóval volt kiegészülve. Apró, kis kövek, amik ugyan olyan színben pompáznak, mint a ruhám. Egy két, na jó, van vagy négy darab karkötő amik a kék különböző árnyalataiban pompáznak. Olyan sminket hoztam magamnak létre ami nem takarja a szép bőrömet, csak egy kevés szempillaspirál, szemfesték, rúzs és már kész is. Legvégül cipőmet veszem ki a szekrényből, még vadi új, éppen a dobozából veszem elő. Körülbelül ennyit tesz ha az ember lányának az anyja színésznő. Mindenből a legjobb, ami legalább bevált anyának is. Mosolyogva veszem fel a fekete magassarkú cipőt, ami úgy 5 centit dob az apró magasságomon.
Ilyen kinézettel vágok neki a kastélynak. Amúgy már rég lekéshettem az igazgató úr beszédét, úgy gondolom éppen akkor a meleg víz jó hatását élveztem. Mindegy, mosolyogva sétálok végig a Nagyteremig vezető folyósokon. Szerencsére ebből nincs sok, amúgy is utálom az olyan festményeket amiken lovagok vannak és még a széltől is óvni akarnak. Hát attól elkéstek és még bele sem tudnak törődni a fájdalmas kudarcba.
A fenyő illata ami először megcsap, orrba vág rendesen. Pár másodpercig csak a levegőt veszi, hála annak a jó kis fenyőnek. Jövőben kevesebb kell, ez biztos. Szólni is fogok a szervezőknek, csak akadjak össze eggyel. Beérve a terembe nézek körül. Navine asztalánál egész kis tumultus van, csak köszönök össze vissza az embereknek. Persze már aki egyáltalán szembe mer velem nézni, nem mintha olyan félelmetes lennék. Elvégre akárki nem nézhet szembe a legfélelmetesebb prefektussal, azért egyezzünk meg ebben. Akkor ha ez a prefektus cipő nélkül alig éri el a 165 centimétert. Mindegy, mosolygok ezen a okfejtésemen miközben kiszúrok valaki a sarokban. Pontosabban a falnak veti hátát a fiú, akinek talán az öltözete ennél jobb napokat is látott már. Egyáltalán nem akarok belekötni, ez éppen egy megállapítás volt részemről.
- A nyakkendőd honnan való? -
Másodpercek telnek el, mosolyogva szólalok meg a fiú előtt. Egyedül van, én is, talán ebből még lehet valami. Amúgy tökéletes egy témának néz ki az, hogy rákérdeztem honnan való a nyakkendője. Semmi értelmesebb nem jutott eszembe csak az, hogy nekem is szükségem van egy ilyen darabra. Talán a következő prefis találkozón, ezt viselném. Persze ezek a prefik csak sárgák, néha vannak ilyen kis találkozásaink. Valahogy fel vagyok arra is készülve, hogy kinevet, elküld innen rosszabb helyre vagy egyéb finomságok. De ha ilyet csinál, akkor meglátja mekkora szám is van nekem!

Ruhácska

Wendy

-Jajj, ne haragudj! – Felel teli szájjal, és még egy vigyort is megenged magának anélkül, hogy kifigyelne egy falat megrágott sütemény a fejéből. És még jobban felvidul, mikor meghallja, hogy még a nevet is eltalálta. Mindjárt vállon veregeti saját magát, amiért ekkora profi. Igaz, beletelik pár percbe, mire rájön, hogy Wendy csak ironizált. De akkor meg hogy hívják? Kedves asztalszomszéd? Úgy tűnik, ez ma nem fog kiderülni, de sebaj. Majd kivágja magát valahogyan a megszólítás rész alól.
-Becézni? – Egy pillanatra elgondolkodik. Miért jön mindig elő ez a téma? Oké, hogy a Leonie egy hosszú név, meg fárasztó kimondani, de no. Legyünk már kicsit kreatívak!
-Igazából… Neked bármit megengedek! – Kacsint a lányra, mintha csak egy sráccal flörtölne, amihez mellesleg egyáltalán nem is ért. A párkapcsolat fogalma olyan messze áll tőle, mint innen a Himalája. Az azzal járó zümmögő méhek és virágpajtásaikkal meg úgy egyáltalán csak a mesékben találkozott eddig. Különben is szörnyen elvetemült figurának kéne annak lennie, aki kiveti rá a hálóját. Na meg ugye kitétel, hogy az illetőt Szőke Hercegnek hívják, mert vöröskénk csak rá vár töretlen lelkesedéssel…
Viszont kissé elkalandoztunk! Vissza Wendyhez! Szegény lány nem tehet róla, ám mégis rajta csapódik le, hogy a kis törpe ilyen álmodozó. Most ismét kizárta a világot, és azt vizualizálja éppen maga elé, hogy daliás hercege bevágtat a terembe, szálkásabban, mint egy egész kárászraj, lepattan hófehér paripájáról, és… khm… Hahó Leonie!
-Váá, mi az? – Álmodozásából a mellette ülő leánygyermek riasztja fel. A kiáltástól úgy megretten, hogy ugrik egyet, és sikerül azonnal annyira a pad szélére csusszannia, hogy leesik a földre. Nagyot koppanva terül el, és kitágult pupillákkal bámul fel Wendy-re.
-Mi történt? Csak nem megtámadtak minket? – És amint ezt kiejti a száján, szaloncukrok kezdenek záporozni a fejükre. Hát tényleg támadnak az oroszok! Megfordul az agyacskájában, hogy bemászik inkább a pad alá, ha már úgyis a földön ücsörög. Ugyan vicces, de kevésbé kellemes érzés, ahogy a fején kopognak a cukrok.

Beácska

Hatalmas a nyüzsgés a teremben, életemben nem gondoltam volna, hogy ennyien itt maradnak a karácsonyi szünetre. Elvégül is, szerintem az a normális, ha az ember a szeretteivel tölti legalább ezt az egy ünnepet, bár mondom ezt én, aki szintén nem volt hajlandó visszamenti Ausztriába. Szerintem jogos volt, csak nem olyan régen jöttem el otthonról, most minek menjek vissza? Persze, anya örülne neki, Tanja meg egyenesen le is támadna, de most nem megyek vissza, nincs kedvem megint 6 órát utazgatni. Szegény hölgyek most így jártak, talán majd a következő karácsonykor nagyobb szerencséjük lesz.
A fal nagyon jó helynek bizonyult, szinte mindenhova ellátok a teremben, ami nagyon kedvemre való. Sok lány van olyan ruhában, ami látni engedi a lábukat. Ezek a végtagok nagyrészt szép formásak, egy-kettő még kicsit izmosabb is, mint a nagy átlagnak, gondolom, ők lehetne a sportoló hölgyek. Egyáltalán nem bánom már, hogy eljöttem. A szemlélődést természetesen rezzenéstelen arccal hajtom végre, kellemetlen lenne, ha valaki, főleg egy lány, észrevenné, hogy az ő vagy valamelyik barátnője lábát stírölöm éppen.
A nagy lábnézegetést egy kellemes kis hang szakítja félbe, egy eléggé szokatlan kérdéssel.
- Hogy mi? – felhúzom az egyik szemöldökömet, majd két másodperc múlva elröhögöm magamat. Na erre a kérdésre életemben nem számítottam volna. Beletelik kb másfél percbe, mire normális állapotba hozom magamat és válaszolni tudok szegény lánynak.
- Jézusom, neked honnan jutnak eszedbe ilyen abszurd kérdések? – közben kitörlöm a könnyeket a szememből, mert már alig látom szegény kislányt, bár az is igaz, hogy rendesen le kell néznem rá, mert nagyon kicsi.

Gregor

Még mindig meg van az esély arra, hogy nyakamba kapjam lábaimat és lelépjek. Kísérő nélkül itt eléggé ciki megjelenni, nekem aztán meg még cikibb. Prefektus létemre nem tudtam összeszedni egyetlen egy hímnemű lényt se, felér ez aztán egy nagy szégyennel. De ettől függetlenül még itt vagyok. Még, de ki tudja meddig. Ha nagyon megunom ezt, gyorsan terepet váltok és ruhát is mivel a kinti időjárás ebben nem valami kellemes.
Aztán az én lábamra senki nem mondhat semmit! Ezek formásak, izmosak, edzettek. Igaz az utóbbi időben nem tudtam aktívan részt venni a kviddics idényben, kapitányságról is le kellett mondanom egy rossz esemény miatt. Elvégre nem mindennap tűnnek el az ember lányának szülei egyik napról a másikra, igaz? Pedig velem ezt történt, eltűntek a szülők. Egyenlőre még hiába keresek mind a muglik, mind a varázslók. Semmi nyomuk. Én pedig csak ügyesen a bátyámra hárítottam minden felelősséget és visszajöttem ide. Ide, ahol aztán senki nem vár. Mert hát, ha várna valaki azt már elég rég észre vettem volna, gondolom. Ha meg nem, akkor nyugodtan szólhat, nem harapok, olyat nagyot.
Mély levegőt veszek. Hogy pofozzak fel egy ekkora mamlaszt? Inkább megvárom amíg eláll a nevetőgörcs, arcizmai rendeződnek és végre valami emberi kinézete is van. Mert eddig csak egy szmokingos gorillát láttam a falnak támaszkodva. Kérdését válaszra se méltatom, inkább várok. Amennyire felhúznám magam a válaszán azt venné észre, hogy a feje mellett nőtt még ki egy Mikulás virág is. Ami mondjuk menne a dekorációhoz és a fiúhoz nem annyira. Vajon szeretné? Teljesen ingyen lenne, megígérem.
- Még egy abszurd kérdés. Ha már ennyire bejön a lábam neked, leszel a kísérőm? -
Majdnem zsebkendőt is nyújtottam neki a könnyek mellé. De aztán mégsem. Hogy néz ne ki az ha én egy ekkora nagy mamlaszt siratnék meg? Nem valami jól, egyezzünk meg abban. Amúgy tényleg komolyan gondoltam ezt az abszurd kérdést és ha újra ilyen nem tetsző válasz érkezik részéről tenni fogok arról, hogy olyat mondjon ami egy kicsit legalább kedvemre való legyen. Szóval ismeretlen cuki nyakkendős fiú, szedd össze azt a kevés sütnivalód és neuronodat! Hanem rosszul jársz, hiába kell lenézzél rám, mint valami paradicsomra a zöldséges kisboltban.

Beácska

A kicsilány jó kedvet hozott az estémbe, amit már régóta éreztem. Nevetni is rég nevettem tisztán, szívből jövően, talán utoljára akkor volt velem ilyen, mikor Tanja lehuppant a fenekére síelés közben, de valami iszonyatosan furcsa kézmozdulatokat tett közben, ez tette a helyzetet igazán komikussá a számomra. Aztán persze jöttek a nagy megsértődések és egyéb aranyos női dolgok, de szerencsére a fejem is a helyén maradt és a húgom is megbékélt.
A lábnézegetéses megjegyzésre nem szólok egy mukkot se. Inkább nem mondom meg, hogy miket láttam, mert aztán meg hű-hű! Nagyot kapok szerencsétlen fejemre, az meg nem hiányzik, hogy egy agresszív kis mókus megtámadjon az egész iskola előtt. Lányokat meg köztudottan nem bántok fizikailag, szóval tényleg jobb a békesség mindenkinek.
Szótlanul átsétálok a kislány bal oldalára és odanyújtom neki a jobb karomat, hogy karoljon belé.
- De csak mert megnevettettél. - mondom hozzá röviden, mindennemű arcmimika nélkül. Kicsit elrendeztem magamban a dolgokat, hogy valami értelmes fejet tudjak vágni és ennek a szerencsétlen pici lánynak ne kelljen miattam szégyenben maradnia. Igen, rendes is tudok lenni, de azt nagyon ki kell érdemelni, és úgy tűnik meg valaki rászolgált a jófejségemre.
Nem indulok el semerre, egyelőre várom a reakciót. Azért remélem hogy nem fogja leütni a fejemet a helyéről, még nekem is kellene pár dologra.
- Egyébként ha már így letámadtál, akár el is mondhatnád, hogy hogy hívnak. - jobb oldalra, lefelé fordítom el a fejemet és kérdőn tekintek a hirtelen kerített partneremre. Legalább ennyit közölhetne velem, ha ennyire bejött a nyakkendőm.

Vera, Mary, aztán Ryan

Végre találkozik valakivel, akit ismer, és el tudnak beszélgetni. Örül neki, bár azért jobb lenne, ha egy párra jött volna. Természetesen így is-úgy is jó neki, de mégis.
-Szerintem enni is fogok, szeretem a sütit.- mondta Verának. Sokáig azonban nem voltak egyedül, mivel bejött a képbe valaki más is. Egy elsős, akinek be is mutatta illedelmesen.
-Szia Mary.- köszönt, aztán csak hallgatott. Hallgatta őket, leginkább a lány beszédét, ami sokáig tartott, de unaloműzőnek tökéletes volt. Aztán kérdezett. Válaszolt is rá rögtön, csak hogy legyen beszédtéma.
-Szerintem nagyon jó itt. Mindig történik valami, izgalmas hely.-válaszolt körmondatokban, úgy, hogy senki se értse meg, tulajdonképpen pontosan mire is gondolt. Csak ő tudja, és jól is van ez így. Vett tehát sütit, és elkezdte enni. Ahogy szinte már tömte magába, úgy árasztották el a gondolatok. Az anyjáról, a házában történtekről, a tanulásról, óráiról, a faluban lefolyt beszélgetéseiről, arról, hogy egyedül van itt, és sok hasonlóról. Eljutott egészen odáig, hogy reggelire almát evett. Azt nem tudta már visszakövetni, hogy ez hogyan jött ki, de legutoljára ezt gondolta. Még mielőtt meglátott volna valakit, aki a fal mellett állva vár. Látta már a faluban is, ezért erősen elkezdett gondolkodni, hogy ki lehet az. Gyötrelmes, de jól leplezett percek következtek, amikor is agyát tornásztatta.
~De...ez a tánctanár...Mi is a neve...~ rájött. Nem hamar, de már tudta ki az, csak a neve kellett volna még. Az már nem is volt fontos számára.
Mikor az evésnek vége lett, és elkezdődött a táncos rész, megszólalt, és el is tűnt.
-Bocsi, de most mennem kell.- vetette oda a lányoknak. Nem tudta, hogy vissza megy-e még hozzájuk. Talán igen, talán nem. Odasétált tehát hozzá. Nem feltűnően, de elkezdett közelíteni. Oda is ezért, és láthatólag rá nézett az illető, így meg is szólalt.
-Szia. Lenne kedved táncolni?- tisztában volt vele, hogy ezt tanítja, vagy tanította. Mostanában nem látta, de a tánc az biztosan lázba hozza. Pillanatokon belül rájött, hogy amit csinál, az illetlenség. Be kellene mutatkozni, mert nem biztos, hogy a fiú tudja, hogy ki ő.
-Sharlotte Johanson vagyok.- mondta ki rögtön, de a szemkontaktust nem szüntette meg. Válaszra várva állt egy helyben.

Karácsonyi bál, Endre

Ryan

Az evés és beszélgetés után első gondolata az volt, hogy kellene egyet táncolni. A hamar megpillantott tánctanár ehhez tökéletes alanynak tűnt. Oda is ment hozzá, és megkérte, hogy táncoljon vele, amire várhatóan igent is mondott. Bemutatkozott előbb ő, majd a másik is, amikor rögtön rájött, hogy mi a neve.
~Tényleg...Ryan...~ gondolta, mert egészen odáig nem emlékezett rá. Már tudta, hogy mi az, de ezzel nem is sokat törődött. Kézcsók következett, ami után el is mosolyodott. Meglepetés volt ez számára, kevés az ilyen udvarias személy az iskolában, de bárhol máshol is. Ezután már mentek is táncolni. Be a táncparkett közepe felé. Ahogy Ryan megfogta a derekát, ő a vállára tette a kezét, a másikat pedig a fiú fogta. Elkezdtek táncolni a lassú dalra, miközben tovább beszéltek.
-Igen, lent lakom. Láttalak már, és gondolom Te is engem, ha ezt tudod.- jegyzi meg észrevételét mosolyogva, mielőtt a másik kérdésre válaszolna.-Lehet. Alex-szel lakom lent már egy ideje.- nem részletezi, hogy miért, mert az már túl sok lenne. Azt sem, hogy ki az, mert elvileg tudnia kell. Amikor itthon volt, sokat járkált a faluban. De nem gondolkodik, inkább tovább táncol. Valamiért imádja ezt, de maga sem tudta mi olyan jó benne. Lépegetni, közben gondolatban az egekben járni. Valami csodálatos érzés volt számára, mivel már elég régen akadt táncpartnere. Ahogy repdesett a gondolatai között, eszébe jutott pár dolog.
-Ha jól tudom, akkor Te a barátnőddel laksz lent.- érdeklődik furcsa formában, kijelentéssel. Ha jól tudja, akkor helyeslést kap, ha nem, akkor pedig megtudja az igazat, és neki mindegyik lehetőség jó.-Laura, nem?- teszi még hozzá, mikor pár pillanattal később eszébe jut a név is.

Megkönnyebbülésemre a lány elmosolyodik, készségesen helyet csinál nekem az asztalon, úgyhogy helyet foglalok, és lepakolom újonnan szerzett könyvemet, aminek mindjárt nekilátok, ugyanis vannak még mára terveim olvasnivaló gyanánt.  A lányt Veronikának hívják, tudom meg ezt iménti bemutatkozásából.
- Ágota. Ágota vagyok. – fedem fel kilétemet én is, lehetőleg suttogóra fogva, hiszen könyvtárban vagyunk. – Nagyon szép neved van egyébként, hogy becéznek? Mit tanulsz, ha szabad kérdeznem? – érdeklődöm, mivel látom, hogy a lány nyitott egy beszélgetésre, talán egy kis lazítás után jobban fog menni neki a tanulás. Nem elsős, annyi bizonyos.
 – Egyébként idén kezdtem ebben az iskolában… - folytatom mondandómat, hisz tapasztalatból tudom, hogy ha én kezdeményezek, a másik fél is könnyebben feloldódik, és megbízik bennem. Nem mintha feltételezném, hogy ő nem bízik bennem, de a magabiztos kezdés mindig fontos. Nagyobb közösségben persze sosem én vagyok a szószóló, de jellememből adódóan ez természetes. Meghagyom a szereplést azoknak, akiken látom, hogy égnek a vágytól, hogy kibontakoztassák személyiségüket.
Itt viszont ketten vagyunk, így sokkal könnyebben megy, hisz egyértelműen látom a reakcióit.
- A hazatérés előtt mindenképp fel szerettem volna térképezni a kastély könyvtárát, hisz nagyon szeretek olvasni, szinte nincs olyan műfaj, amiben ne találnám meg a kedvemre való olvasmányt – tájékoztatom Veronikát ittlétemről, ha már én is kérdezősködtem felőle.
Bizony…elmerengek magamban, hogy mennyi életszituációmhoz hozzátartozott az olvasás, a könyvek. Hiszen ezért is tanácsoltak el mugli iskolámból. Biztos mindenkinek van ilyen elfoglaltsága, ami nélkül nem teljes az élete, s szinte függősége tárgya lesz. A zene is ilyen, de a hozzám legközelebb álló személynek, az unokatestvéremnek például a sport az élete. Vele ellentétben én sosem voltam sportos alkat, és jól érzem magam a bőrömben, de egyszer-egyszer rá tud venni egy futásra, habár inkább azért egyezem bele a dologba, hogy időt töltsek vele.
- Van esetleg kedvenc íród? – folytatom a kérdezősködést, de hát mindig érdekel, ki mit szeret, nem tehetek róla. Előbb megkérdezem ezt, minthogy a kedvenc ételéről érdeklődjek, teszem azt. Hát, kinek ez, kinek az.  Szeretem, ha újdonsággal állnak elő, hátha Veronika is meglep valamivel.
Eszembe jut, hogy minden évben legyártok előre kis cetliket, amiket egy csinos kis befőttesüvegben tárolok. Ezeken a fecniken minden napra akad egy kis üzenet, és talán csak a szerencsém miatt, de mindig aktuálisak. Legközelebb hozok egyet Veronikának is, ha találkozunk, hátha még fel is dobom a napját.  

Gregor

Ha már itt tartunk én egyáltalán nem akartam, hogy ez a fiú nevessen. Minek akarnék én ilyet? Szoktam idegenekre mosolyogni, de nem olyanokra akik a kisujjukkal tudnának legalább hármat csinálni belőlem. A súlycsoportokra azért figyelek, elvégre belőlem egy is sok a visszajelzések szerint. Akkor minek kéne kettő vagy három? Felesleges.
Valahogy ez a velem szemben lévő rellonos nem az én súlycsoportom. Könnyen el tudna páholni annak ellenére, hogy képzettnek számítok a küzdősportokban és kviddicsezem is. És hiába vagyok kicsi, az ő szemszögéből nézve, attól tudok dühös  lenni. De azért ennyi ember előtt nem fogok neki esni, vigyáznom kell az amúgy is törékeny imázsomra. Háhá, röhög a vakbelem, hogy lányokat nem bánt fizikailag. Akkor ezt azt jelenti, hogy lelkileg igen. Úgy lehet mégsem a legjobb kísérőt szereztem be a fiú személyébe. Talán pont most van itt az ideje a visszatáncolás, nem mintha gyenge lennék lelkileg vagy valami ilyesmi. Csak jobb félni, mint megijedni, tartja a mondás.
Nem éppen egy neveletlen ficsúrral van dolgom, jut eszembe mikor balomra sétál és felkínálja jobb karját. És belé karoltam, elvágva magamat az utolsó menekülési lehetőségtől is. Csak túlélem, ha már elsősegélyt is tudok nyújtani, abban kell reménykedjen, hogy magamon is megy.
- Itt is hagyhatlak a sarokban, ugye tudod? -
Tudatosítom benne, hogy nem kell velem kényszerből jönnie. Na meg maradhat itt nyugodtan tovább, engem nem zavar. De azért valahol örülök neki, nem töltöm egyedül a bált és még meg ismerek valakit újat. Akkor ha kissé furán indult ez az ismerkedés. Talán már nem is gondol épelméjűnek a rellonos. Álljunk meg egy pillanatra! Eltöltöm vele a ma estét, aztán viszlát. Szerintem többet nem látjuk egymást, szóval nem is érdekelhet a véleménye. Viszont ha újra találkozunk fel fogom írni a naptárba.
- Bea vagyok. -
Elégítem ki vágyait a nevem elmondásával. Most pedig ő kéne elárulja, persze ha nem éppen egy kőbunkóval van dolgom. Az előbbiek alapján pedig nem azzal van. Azért mondtam ez, mert így ismernek és így kell szólítani. Amúgy sem szeretem ha valaki az egész nevemet tudja, plusz az illető még válogathat is a neveim között. Elég a Bea, a többiről nem kell tudnia. Bár lehet névről ismer, ki tudja.
Pár percig csak az ismeretlen fiúra nézek majd elindulok a táncparkett felé. Remélem nem fog lemaradni, vagy valami nem szép dolgot tervezni. Elég lesz ha követ időben. Nincsenek nagy igényeim, na. Amint felcsendül a zene, kezemet vállára csúsztatom, a másikat pedig összekulcsolom a rellonoséval. És egyszerűen csak élvezni kezdtem a zenét, a lassú ritmusát. Közben rájöttem nem is volt ez olyan rossz döntés, hogy eljöttem ide. Csupán ne egy olyan fiúval legyen dolgom akinek még a klasszikus zene szó is magas.

Karácsonyi bál - Leo

Nem nagyon szeretem a bálokat. Az a sok tánc, meg sürgés-forgás olyan sok egyben szerintem... Minek? Mindig megszédülök amikor bemegyek egy ilyen helyre. Tuti, hogy pont belefutok egy száguldozó sminkhadjáraton levő lánycsordába, de ha enni akarok, muszáj lemennem.
Ilyen gondolatok fogalmazódtak meg bennem miközben a fürdőszobában a tükör előtt mélybarna szemeimet festegettem. Kaptam egy nagyon szép ruhát, és ahhoz illő, enyhén csillámos szemfestéket is küldtek. Halkan dúdoltam, és már tervezgettem, hogy mit fogok csinálni annak érdekében, hogy jól érezzem magam...
A hajam könnyen meg lett csinálva, szép kis hullámokban omlott a vállamra, majd belehelyeztem a tiarát, amit semmi pénzért nem hagytam volna a szobámban. A ruhába bújás eléggé furcsán jött össze, sehogy sem tudtam felhúzni a cipzárt...de aztán megoldottam! Igen.
Még indulás előtt járkáltam picit a cipőben, ami először volt a lábamon. Kényelmes volt, de azért nem mondtam volna rá, hogy az életemet is rábízom. Buksi terráriumához sétáltam, és amikor már a kezemen volt akkor esett le, hogy nincs zsebem, nem tudom hova rakni. Lőttek a tervemnek... Szomorúan raktam vissza a helyére, majd Répának megvakargattam a füle tövét, és elindultam a Nagyterem felé.
Még csak éppen kezdett gyűlni a tömeg, szóval még várhattam volna. Még sok beszéd van így akkor hátra... Felnyögtem, de csak halkan, és leültem a Rellon asztalához. Unottan hallgattam végig az összes beszédet, és már csak azt vártam, hogy elkezdhessek enni. Egész nap egy falatot sem ettem, erre tartogattam a pocim.
Répás előételt, répás főételt, és répás desszertet ettem, és pukkadásig teletömtem magam. Semmi kedvem nem volt táncolni, ezért a vacsora után is csak egy pohárral a kezemben ücsörögtem az asztalnál, és bambultam a táncparketten andalgókat.

Kinézet

Emma

---

Beácska

Azt azért nekem is el kell ismernem, hogy ez az emberi kapcsolatnak titulálható dolog, ami elindult közöttünk, nem kezdődött éppen a legszokványosabb módon, de talán az élet akarta ezt így. Mindegy, nem akarok ezen agyalni, ha már így adódott, akkor élünk a lehetőségeinkkel és elvisszük táncolni a hölgyeményt vagy amit éppen javasol.
- Akkor már inkább elkísérlek valamerre. - jegyzem meg röviden. Igaza van, tényleg itt is maradhatnék, de ugyan minek, már kigyönyörködtem magamat kellőképpen. Értelmesebb, ha vele tartok valamerre, ha már úgyis belém karolt. Ezekszerint neki  is ínyére van az ötlet, hogy kezdjönk magunkkal valamit, ami nem a fal mellett ácsorgást jelenti.
~ Szóval Bea. Akkor megjegyzem, elég különleges kis krumplicukor. ~ emellé a gondolat mellé kiszalad egy vigyor is, ugyanis tényleg az az érzésem, hogy egy nem mindennapi nő ismerősre tettem szert ma este.
- Greg. Remélem sikerül hasznosan eltölteni az estét. - mondom egy kis vigyorral a szám sarkában. Még nincs konkrét tervem, sőt, még azt sem tudom, hogy szeretnék-e bármit is, jól fel van vágva a nyelve a kisasszonynak, jobb lesz talán, ha nem húzok vele ujjat.
Beácska elindul a táncparkett irányába, maga után húzva engem is. Őszintén szólva kívülről viccesen nézhetünk ki, ahogy ez a pici lány húzza maga után ezt a nagy mamlaszt. Mikor Bea hirtelen megáll, majdnem továbblépek, de időben meg tudok még állni, igaz, hogy így kishíján orra bukok és a lányon landolok, de akadály elhárítva, nagy szerencsémre. Ki tudja, mit tenne velem, ha véletlen a sarkába lépnék vagy a nyakába zuhannék...
Ahogy elkezdődik a zene, Bea a vállamra teszi az egyik kezét, a másikkal pedig megragadja a szabadon lévő kezemet. Ennek megfelelően én pedig a lapockájára helyezem a jobb kezemet. A zene lassú, de szerencsére nem keringő zene, mert attól feláll a szőr a hátamon, Tanjának sikerült megutáltatnia velem, mikor mindenáron szeretett volna megtanítani keringőzni. Had ne mondjam, hogy a próbálkozás csúfos kudarccal ért véget, én kaptam Isten ostorából néhány csapást, de aztán szerencsére a húgom meghagyta a fejemet. Kis tündér...
Szépen lassan pakolom egyik lábamat a másik után, igyekszem együtt mozogni a zenével, ami eleinte kissé nehézkesen megy, de néhány perc után sikerül feloldódni és normálisan táncolni.
- Na, eddig megfelelek az igényeidnek? - kérdő tekintettel nézek Beára, remélem hogy ezért a kérdésért nem fog elküldeni a búsba vagy valami hasonló, bár a vérmérsékletét elnézve semmiben sem lehetek biztos.

Bogárkám

---

érkezés; meeting; satöbbi


 És harmadnapra feltámadott.. Valahogy úgy. Talán mégsem. Ködös, túl ködös, hogy mi vitt rá arra, hogy röviddel a visszatérés után, ilyenre vetemedjek. Sőt, azt sem értem, hogy miért hoztam magammal ilyesféle göncöket. Ja, hogy nem én voltam? Anyaaa..
De ők már csak ilyenek, gondolnak mindenre, arra, hogy jól nézzek ki, hogy fel tudjak öltözni – amit amúgy is tudok, de hát ha ki kell nézni valahogy, akkor lehessen, blabla. Lényegtelen már, itt van, és kész. Velem együtt, természetesen, és, miután fél szemmel rápillantottam a cetlire, ami hirdette, hogy mi készül ma este, csak a vállamat megvonva döntöttem, hogy elmegyek. Kellenek az arcok, szigorúan új arcok, no meg egy-két régi, akik rég nem hallottak felőlem. Nem részletezném mi lelt akkor, amikor csomagoltam, és eltűntem, sem azt, hogy miért jöttem vissza. Itt vagyok, ez a fontos, nem? Majd meglátjuk kinek, mely arcnak fog feltűnni a jelenlétem. Hogy melyikre számítok? A semmire, vagy a mindenre? A téteket megtehetik az asztalnál.
Szóval készülődés, egy férfi esetében, ez nem nagy ügy. Nálam sem. Csak egy kis öltöny, meg vacakolás – káromkodással fűszerezve, és kész a megkötött nyakkendő. Frizuraigazítás, ami most már hivatalosan is rövid marad, mert valamiért egyből kitépném, ha hosszabbra nő. Változtam, és elhagytam régi felem egy részét, igen sokat, de valljuk be; ez kellett nekem. Egy kis friss, hazai levegő, egy kis anya vasárnapi főztje, egy kis pátyolgatás, és kész is a felturbózott, új fél. Ezen felemmel indultam végül el, majdnem papucsban persze, mert a feledékeny, szétszórt eszem nem cserélhető, de ezt orvosolva haladtam végül igencsak kényelmes tempóval a Nagyterem felé. Párom, nos az nem volt, lévén, hogy öt perc alatt döntöttem, meg minden, de improvizálok majd valamit, valakit magam mellé. Bizonyára lesznek párja vesztett, vagy fel nem kért, reménykedő lányok, akiknek pont opcionális leszek a jelenlétemmel. Hát nem csodás az optimizmus? Dehogynem.
Nagyterem. Azt hiszem, erre nem számítottam. Ahogy közeledtem, úgy éledt a tömeg, úgy tolongtak az emberek, lökdösték is egymást kissé, keresték a másikat, vagy épp csak halálra izgulták magukat. Furán éreztem magam, amint nyomultam befele, halál nyugodt képpel, és megálltam, hogy szétnézzek. Nem siettem semmit el, magamhoz ragadtam egy puncsot, óvatosan szorongattam a pohár szélét, mert ha ez a fehér zakómra ömlik, durcás leszek, és megindultam a tömegben. Kerestem. Olyasvalakit kerestem aki egyedül volt.. éééés balra, öt óránál állt. Feltűnő volt, hiszen a ruha színe igencsak kitűnt a tömegből, élénk volt, csillogott, meg a többi, no meg, körülötte nemigen tolongtak még sokan egyedül, párosával állva örvendeztek. Nem is telt sokba a keresés, és ezen magam is meglepődtem. Feltörő bátorsággal lépdeltem immár felé, először ugyan vissza kicsit, még egy puncsért, mert ezt így illik, majd megint a kis rózsaszín felé, szlalomoztam a sok táncoló, táncra váró, és/vagy pihenő-ácsorgó-szenvedő egyének között. Öles léptekkel értem végül mellé, állapodtam le közvetlen a jobb oldalán, köhintettem egy aprót, de azért hallhatót, és felé nyújtottam a puncsos poharat, amibe még nem ittam bele.
- Egy italt, hölgyem? – mosolyogtam rá, remélve, hogy nem hoztam rá a szívrohamot, és, hogy nem állít ide fél percen belül valaki, hogy Bocs, késtem, de már itt vagyok. Na az szép lenne, nem vagyok túlélő típus, újabban – néha -, hamar feladok dolgokat. Ezt pedig, igencsak feladnám.
- Leo vagyok. – mutatkoztam be, mintha mellékes infó lenne, és a saját puncsomba kortyolva, elcsendesedtem, szót hagytam neki. Esély, hogy elfogadja a puncsot, és mulatunk, vagy elküld messzire, és ácsorog tovább, várakozva, vagy szimplán csak nézelődve. Rajta áll, melyik érvényesül.




>>SUIT UP!<<

Gregor

Felejtsük már el azt a buta kérdést! Kell nekem egy olyan nyakkendő, elég régóta és kicsit sem tehettem arról, hogy a fiúnak olyan volt. Amúgy is a női kíváncsiság nem ismer határokat, tudhatná Greg. De úgy látszik ebben a témában is tudatlan, mint abban, hogy honnan való a nyakkendője. Talán az este végére vissza fog emlékezni, hanem segítek neki, persze ha ő is akarja. Amúgy meg egy tündérbogár teremtés vagyok, csak valahogy nem tudta még ezt észrevenni a fiú, őszinte sajnálatomra.
- Kísérj, senki más nem jelentkezett a posztodra. -
Nem verték le egymást a szobámba tóduló baglyok, abban megegyezhetünk. Emiatt semmi kifogásom nincs azzal, hogy egy ekkora alak kísérgessen egész este. Legalább látják, hogy hiába vagyok kicsi, attól még a gyengébbik nem nőiesebb vonalát képviselem. Még akkor ha néha durvább, erőszakosabb vagyok egy fiúnál nagy ritkán. Emiatt van szükségem a kviddics edzésekre, ott le tudom vezetni a feljövő érzéseket mások fizikai sérülése nélkül. Rosszul nézne ki ha egy fiút hagynék helyben egy ilyen rossz pillanatomban, az biztos. Már csak gyengélkedőn, mit is mondana?
- Mennyire akarod hasznosnak az estét? -
Sejtelmes mosoly húzódik végig ajkaimon, amiből bármit kiolvashat. Ő kezdte, én csak rákérdeztem mialatt megtudtam a nevét. Tudok már annyit róla, hogy Gregnek hívják és a pincében lakik, szó szerint. Ennél több mi kell? Nem vagyok kíváncsi a teljes életére, gondolom ő sem az enyémre. Szórakozhatunk, jól érezhetjük magunkat anélkül akár, hogy érzelmeket társítanánk hozzá vagy nagy reményeket bizonyos dolgokhoz.
Amennyiben tisztában lennék azzal, hogy mik játszódnak le Greg fejében már rég nem karolnék bele. Orra bukás, rám esés, csupa finom dolgok. Mondhatom engem aztán ilyen nagy mamlaszok elbírására terveztek. Időben összeszedi a végtagjait és nem kell végig érezzem ahogy megtörténik amit az előbb ecseteltem. Amúgy is ebben a ruhában ha elesnék az olyan katasztrófákkal járni, mint villantás, hasadás, cérnák elszakadása és a többi. Kell nekem ilyen? Hát őszintén volna nem erre vágyom a mai estével kapcsolatban.
Lapockámra helyezi kezét, miközben a zene már javában szól. Ahhoz képest, hogy én milyen magabiztosan mozgok itt, a táncparketten, érzek Gregben valami furát. Talán azt, hogy nem éppen kéne most neki táncolnia, sőt, messziről el is kerülné a parkettet. Bár pont a végére jön bele a legjobban a dologba. Szerencsésen megmenekül ettől a problémától, mivel véget ér a zene, mi meg arrébb andalgunk innen.
- Meg lennék elégedve ha távoznánk innen angolosan. -
Válaszolok kérdésére miközben el is árulom neki óhajomat. Remélem tudja mit jelent az angolos távozás, valahogy most nincs kedvem a franciásra. Ha pedig igennel válaszol, vagy elég ha megfogja a kezem akkor rám bízhatja magát. Olyan helyre fogunk menni ahol jól fogja magát érezni, anélkül, hogy tudná merre is készülünk. Szépen mosolygok meg minden, csak jöjjön. Időközben a zenészek sem lustálkodnak, belekezdenek egy keringőbe, a párok is szállingóznak vissza a parkettre, páran kérdően néznek is ránk. Kezembe venném az irányítást szívesen, de lehet leharapná a fejemet a szőke hercegem. A fejemre pedig szükségem van, nagyon is, hiába akarna megszabadítani tőle.

Valentin

Beácska

Egy kicsit megvonom a szemöldököm Bea hasznos estére vonatkozó válaszán. Úgy látszik, neki van valamiféle terve, vagy csak úgy mutatja, bár nem bánnám, ha most nem nekem kellene gondolkodnom azon, hogy mi is legyen a következő lépés. Szeretem az ilyen határozott nőket, úgy látom, mi még jóban leszünk itt.
- Nem szeretnék unatkozni, annyiban biztos vagyok. - mondom egy nagy vigyor mellett. A jelek szerint Bea kapható valamire, csak még ki kéne deríteni, hogy mire is. És ha ez rajtam múlik, akkor bizony rövidesen ki fog derülni...
A szemeim kezdenek lassan kiégni ettől a karácsonyi mizériától, kicsit szeretnék már valahova máshova húzódni, de ezt az ötletet fel sem merem vetni a kisasszonynak, a végén még bántalmazná a nemesebb és kevésbé nemes testrészeimet. Egyelőre csendes belenyugvással viselem a dolgokat, remélem nem lesz idő előtt elegem a helyből, bár csak remélni tudom, hogy Bea tervei között szerepel az is, hogy lelépünk innen... méghozzá minél hamarabb.
A táncos rész nem tart túl sokáig, eleinte nem tudom eldönteni, hogy örüljek-e ennek vagy sé, de inkább hálás vagyok a hölgynek, mert a következő szám egy bécsi keringő lett volna, amitől rosszul vagyok. Levezetem a parkettről és megállunk a szélén, majd jön egy mondat, amire titkon vártam már.
- Ahogy a hölgy szeretné.
Remélem nem veszi zokon, hogy csak úgy kézen ragadom és kisietek vele a teremből, bár ahogy az előzőekből is kiderült, ha nem tetszik neki valami, akkor annak hangot fog adni előbb vagy utóbb. A folyosóra kiérve megtorpanok, mert nem igazán tudom, hogy Bea mit forral a kis fejében.
- Mi a következő lépés? - teszem fel ezt az egyszerű kérdést és remélem hogy rövidesen választ kapok rá szóban vagy akár tettekben is.

Leo

A zene kellemes volt, de ettől függetlenül még nem éreztem úgy, hogy itt a helyem. És hogy miért nem mentem akkor el? Mert ha már felvettem ezt a gyönyörű ruhát, és kiöltöztem, kihasználom az estét egy kis ideig.
Iszogatásomat egy hirtelen jött ismeretlen szakította félbe. Két poharat tartott a kezében, és az egyiket felém nyújtotta. Visszafojtottam a nevetést, és inkább egy ilyen "ez most komoly?" arckifejezéssel, de közben széles mosollyal néztem rá pár másodpercig, majd jelentőségteljesen a hátam mögött az asztalon hagyott rengetegféle italra pislantottam. Fejemet megcsóválva néztem vissza rá, és mosolyogva bólintottam. Szerintem eléggé hülyének nézhetett, ahogy ott legalább fél percig egy hang nélkül ültem. Ő már be is mutatkozott közben...
-Köszönöm, elfogadom -bólintottam egyet, majd elvettem tőle a puncsot. -Szelina vagy Bogárka, ahogy szeretnéd -szabad jobbomat nyújtottam a srác felé.
Ismerős volt nekem ez a Leo, de meg nem mondtam volna, hogy honnan. Biztos valamelyik órán láttam. Annyian járnak ebbe a suliba, hogy tényleg iszonyú nehéz megjegyezni az arcokat. A neveket meg még annyira sem tudom megjegyezni. Persze nem is akarom minden esetben, mert aki nem fog meg, és nem érdekel, azt inkább elkerülöm.
-Totál unalmas ez a bál, mi értelme? -kérdeztem egy sóhajtás közepette. Nem konkrétan Leotól kérdeztem, leginkább csak hangosan gondolkodtam. Eléggé bántam, hogy nem rakattam zsebet a ruhámba, különben legalább Buksi feldobta volna a hangulatot. Én tutira jól szórakoztam volna, a régi iskolámban is eljátszottam egyszer-kétszer a ruhában, és kajában véletlenül megjelenő pókos incidenst. Visszagondolva, nem is értem miért vágtak ki.
-Lecsapták a kezedről a barátnődet? -ezt viszont már tényleg neki szántam, kissé felvont szemöldökkel vizslattam a szemeit.

Sharlotte és Mary

Karácsonyi bál - Aileen.
Szeréna báli ruhája (Katt!)

Veronika és Sharlotte

Értem. - mondta Mary miután Veronika elmondta a történetet, hogy hogy kapta meg a levelét. Ez után mindenki rövid ideig tartó gondolkodásba merült. Mary körülnézett a nagyteremben. Kedv telve szemlélte a karácsonyfákat, és a boldogan táncoló embereket. Imádta a karácsonyt...
~ Talán mégsem megyek haza... - gondolta. - Most, az 1. évben itt szeretném tölteni... Látni, hogyan ünnepelnek a varázslók... Bár ahogy elnézem - állapította meg - pont olyan, mint a mugliknál...
- Szia, örülök, hogy megismertelek! - mondta Sharlotte-nak, miközben elment. Miután elkezdett táncolni, Veronika elmondta, ki a partnere, és sorra rámutatott egy pár emberre, majd röviden leírta, hogy ki kicsoda. Nagyon örült neki, mert így nagyjából tisztában van vele, hogy kihez, forduljon, milyen esetben, vagy ha valakibe belebotlik, legalább nagyjából tudja, ki is ő, vagy hasonló. Aztán meghallotta a kviddics szót, és felcsillant a szeme... Nem tudta miért, de az első pillanattól kezdve, mióta megtudta mi is az, rajongott a kviddiccsért... Egyszer még meg is lovagolt egy seprűt, már amennyire lehet az lovaglásnak nevezni... Először azt hitte le fog esni, de mikor elrugaszkodott a földtől, az felemelő érzés volt! És mi tagadás, 1. alkalomhoz képest nem is volt rossz, főleg, hogy addig nem is gondolta, hogy ilyet lehet.
Veronika még elmondta egy pár emberről, hogy ki is ő, és végül felajánlotta, hogy kérdezhet. Bár a kérdés, ami megformálódott fejében, nem éppen az volt, amire a felajánlás szólt, de biztosan nem bánja, hiszen ez egy nagyon egyszerű kérdés. Legalább is Veronika számára.
- Köszönöm. - mondta mosolyogva. - Ami azt illeti, lenne is egy kérdésem, de az nem pont ide kapcsolódik. Hány évesnek kell lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön a háza csapatába? És mikor van felvételi?

Karácsonyi bál,
- Abigél

Talán a kastély legfélénkebb lányát választotta partneréül a negyedéves tanonc, de ez mit sem változtat azon, hogy mennyire jól érzi magát vele. Biztos benne, hogy minél több időt tölt majd Abigéllel, ő annál nyíltabb és magabiztosabb lesz társaságában. A visszafogott ruhába bújt leányzó pironkodva karol Endre felé nyújtott jobbjába, és hamarosan belépnek a nagyterem hatalmas ajtaján. A benti légkör azonnal magávalragadja az oda belépőket, a fények, a sok-sok szépen öltözött diák, és tanár  közösen varázslatos hangulatot teremt. Endre első pillantása az óriási, csodásan feldíszített fenyőfára esik, és azonnal eszébe jutnak az otthon eltöltött ünnepi emlékek. A finom vacsorák, a sok mókázás, és persze a bőven kijutott ajándékcsomagok izgalmát érzi át újból, ahogyan bevezeti csinos partnerét a helyiségbe. Mintha még a termet átjáró illat is bűbáj általi volna, olyan erősen lehet érezni. Endre egész testét elárasztja, és ha szomorú napokat élt is volna mostanában, tudja, most mindent szépnek látna, s gondolna.
- Az igazgató? - kérdez vissza, miközben szemeivel felkeresi az említett személyt. Ő nem gondolja, hogy igaza van az apró levitásnak, de Abigél annyira lelkesen, és hitében bízva néz Endrére, hogy a navinésnek nincs szíve más véleményt osztani. - Hát ki más volna, hm?!
Nemes egyszerűséggel ért egyet Abigéllel, Endre higgadt hangja remélhetőleg célt ér, és a levitás leányzónak többé nem is lesz kérdés, hogy bizony a mikulás nem más, mint Gróf Wickler György. A fiú a gondolatra elmosolyodik, és ebből a vidám mimikából bőven juttat is partnerének.
- Hölgyem - áll meg az egyik asztalnál, megállítva ezzel Abigélt is. Komoly, udvarias tekintettel néz le rá - megvárva, míg a pironkodó lány is viszonozza pillantását -, de a kisfiús huncutság nem vakarható le frissen borotvált arcáról. - Volna kedve egy táncra, velem?
A tánctér felé pillant, ahol csak az iskola tánctanára és egy diáklány ropják, illetve pár ismeretlen arc tekereg. Endre majd' elneveti magát a látványra, de komoly szerepét fentartva, úgy állítja be a szituációt, mintha az ország legütemezettebb bécsi keringőjét kellene előadniuk.

Karácsonyi bál - Szeréna

Hihetetlenül megörültem neki, hogy Szerénát nem zavarja a származásom. A mugli sulimban volt néhány gyerek, aki emiatt megpróbált kiközösíteni. A végén eléggé elfajultak a dolgok, de mielőtt bármi végezetes történhetett volna, kiakadtam és sírva kiabáltam a képükbe, hogy nyugodtan kizárhatnak a közösségükből engem nem zavar, mert az egyetlen dolog, ami édesanyámtól rám maradt az, a félig angol mivoltom. Ezután már nem bántottak, sőt elég jó lett a légkör, bár azért még ballagáskor sem fogadtak be teljesen.
Ezért lehet, hogy itt olyan távolságtartó voltam a többiekkel az elmúlt majdnem három évben. Most már eléggé bánom, de ebben az évben sok új tanuló jött, lehetőleg találok köztük olyat, aki szívesen költözne velem egy szobába.
Mosolyogva bólintottam lány azon kijelentésére, miszerint az Ilona a kedvenc magyar neve, és elkönyveltem magamban, hogy ő valószínűleg ezen fog szólítani. Ez nem zavart, sőt talán egy kicsit boldoggá is tett, elvégre nem baj az, ha valaki tudja a magyar nevem, főleg, hogy Magyarországon vagyunk.
Kicsit meghökkentem azon, hogy Szeréna varázslócsaládba született, nem mintha nem néztem volna ki belőle, inkább azért, mert én félvérként el sem tudom képzelni az életemet a mugli barátaim, és eszközeim nélkül. Persze a legtöbb varázslócsalád ma már toleráns a varázstalanokkal szemben, például édesapám aranyvérű mágus létére mégiscsak egy mugli iskolába íratott be. A lány fintorát látva úgy gondoltam, talán ő is sajnálja kicsit, hogy így alakult.
Gondolataimból Szeréna hangja riasztott fel, úgy láttam koccintani kíván velem. Én is kezembe vettem a poharamat, és hozzáérintettem az övéhez:
- Boldog első karácsonyt levitásként! – mosolyogtam rá, és kiürítettem a poharam tartalmát.

Karácsonyi bál - Aileen.
Szeréna báli ruhája (Katt!)

Sharlotte

Igazán tetszett a hangulat, és az, hogy a legtöbb arcon izgatottságot, és kedves mosolyt véltem felfedezni. Nagyon szeretem a karácsonyt, otthon bevett szokás volt, hogy a szüleimmel minden évben együtt díszítettük a fát, minden évben. Hiába vagyok huszonnégy, a családom ugyanolyan fontos számomra, mint kisfiúként. Persze már a saját családom az első, és mivel nem tudjuk, mikor fog érkezni a pici, még azt sem tudjuk, hogy a karácsony hogyan fog lezajlani. Magyarországon a szokások is valamilyen szinten mások, de ahogy észrevettem, elég sok dolgot vettek már át más országoktól.
Nem igazán akartak gyűlni a táncolók, eleinte csak egy-ketten lézengetek. Nem értem miért félnek a fiatalok a tánctól. De még a tanárok és az idősebbek is csak álldogáltak. Én szívem szerint már az első lassú dalra táncoltam volna, ilyen a vérem, nem is tagadom.
Miközben a páratlanul maradt hölgyeket kerestem, nem figyeltem rá, hogy valaki a közelembe jött. Pedig csinos volt, és még ismertem is látásból, nem is értem, hogy nem vettem korábban észre.
-Szép estét -mosolyogtam rá kedvesen. Meglepett a kérdése, sosem gondoltam volna, hogy egyszer engem fog egy lány felkérni táncolni, és nem én őt. Láthatta is az arcomon, a pillanatnyi meglepetést, felrántottam a szemöldököm, ezzel egyidejűleg pedig egy picurkát megráztam a fejem. -Még szép -vágtam rá miután felocsúdtam.
-Örülök, hogy személyesen is megismerhetlek, Ryan Elwood -ahogy azt illik, bemutatkoztam, és halvány csókot nyomtam kézfejére.
Finoman megfogtam a kezét, és a táncparkett közepe felé indultam. Megállva szembefordultam Sharlotte-al, egyik kezemet a derekára helyeztem, a másikkal megfogtam a kezét. Lassú dal szólt, és máris éreztem, hogy nem baj, hogy eljöttem.
-A faluban laksz, igaz? Nem tudtam, hogy ide jársz, ilyet lehet? -összevont szemöldökkel kérdeztem ezt tőle, mert nem tudom, én azt hittem, hogy csak a kastélyban lakhatnak a diákok. Persze Laura is lent lakik, de az más. Sharlotte-on nem látom, hogy terhes lenne...

Sharlotte

Viszonylag gyorsan ment a partnerkeresés, meglepő módon ő talált rám, és nem fordítva. Nem bántam egy cseppet sem, főleg mivel felismertem a faluban lakó leányzót. Tánc közben rá is kérdeztem, hogy biztos legyek benne, meg hát ha már egy utcában lakunk, akkor legalább ismerjük már valamennyire egymást meg.
-Ó értem. Alex a testvéred -egy pillanatra összevontam a szemöldököm. Már kezdett rémleni, és összeállt a kép. Hát persze, a Johanson testvérek háza... Megmondom őszintén, nem is gondoltam rá eddig, hogy ők mik vagy kik lehetnek azon kívül, hogy láttam őket. Sokkal jobban lefoglalt az utóbbi időben Laura és a pici érkezése.
Pár másodperc csendes lépegetés után Sharlotte visszakérdezett. Félmosolyra húzódott a szám, és bólintottam.
-Laura, igen. És már a menyasszonyom -szemeimben lehetett látni azt amit belül éreztem. Mindig ez van, ha a szőke lökött lányra gondolok. Szeretem, mint ahogy eddig még senkit. Ha elveszíteném, abba bele is halnék.
Egy rossz érzés fogott el. Nyugtalanság lett úrrá rajtam, és ez eléggé látszott is. A zene is átváltott valami gyorsabbra közben.
-Ne haragudj, de azt hiszem jobb lenne hazamennem. Rossz érzésem van -mondtam neki bűnbánóan. Érzéseim keveredtek, hiszen a beszélgetés közepén voltunk, és még szívesen folytattam volna, egy egészen kedves lányt sikerült megismernem Johanson kisasszony személyében.
-Majd még összefutunk. További jó szórakozást, és boldog Karácsonyt -ismét egy lágy csókot nyomtam a lány kézfejére, majd elmosolyodtam, és már indultam is a bejárat -kijárat- felé.

Ryan

A bálra megérkezve nem tervezett semmit. Kicsit később már Navinés barátnői társaságában képzelte el az estét, majd a tánctanár megpillantása után ismét változott véleménye. Oda is sétált hát elköszönve a lányoktól, majd felkérte táncolni a fiút. Érdekes helyzet ugyan, hogy ő kérte fel, de nem ez volt a lényeg, hanem az, hogy táncolni akart. Ezért pedig szinte bármire képes, de csak ha nagyon akarja. Akkor nagyon akarta, és nem is utasították vissza, így pár pillanat múlva már a táncparkett közepén találta magát partnerével, akiről később kiderült az is, hogy a neve Ryan. Elkezdtek táncolni, lassú dal szólt, de a beszélgetés folytatódott tovább. Először Ryan nem értette, hogyan élhet a faluban, majd miután ezt elmagyarázta neki Sharlotte, visszakérdezett, amire helyeslő választ kapott egy kis kiegészítéssel.
~Mondjuk gondolhattam volna...~ lepődött meg kissé azon, hogy már a menyasszonya. Azonnal eszébe jutott, hogy látta már párszor a faluban gömbölyű hassal. Akkor állt össze minden. Megértette, így tényleg természetes, hogy a menyasszonya. A beszélgetés közepén azonban a fiú kijelentése már nagyon is meglepte. Nem tudta, miért akar hazamenni, de nem tehetett és nem is akart tenni semmit ellene. Őszintén folytatta volna még, mert ritka az, ha falusival találkozik és még el is tudnak beszélgetni, de ez van. Újabb kézcsók elköszönés gyanánt, majd az elköszönést viszonozta.
-Rendben, köszi.... és kellemes ünnepeket nektek is.- mondta, majd végignézte, ahogy táncpartnere kisétál az ajtón és eltűnik a semmiben. Nem volt már kedve semmihez, pár pillanattal később mérlegelve arra jutott, hogy inkább ő is távozik. Lassan elindult a bejárat felé, és eltűnt a tánctanárhoz hasonlóan.