Dávid


A puding rohamos tempóban fogyott beterítve a lány már említett részeit. A csokis volt a kedvence és az egyetlen, amit kislány korában megevett. Azonban az évek során már mindegy volt, hogy vaníliás vagy kekszes ízesítésű finomságot tömött magába. A lényeg, hogy finom legyen és lehetőleg sose fogyjon ki. Volt valami különös báj, ahogy a családi méretű pudingot nagykanállal lapátolta befele, jobbára nagyobb volt mint ő maga. Széles mosolyát mintha az arcára ragadt csokis édesség is optikailag nagyította volna. Mit lehet tenni, ő...Isobel, a pudingevés hercegnője.
Nem kerülte el figyelmét a frissen érkezett fiú. Látta megviselt arcát, mintha csak versenyre kelt volna a falakkal. Lassított a tempón és úgy figyelte Dávidot, persze nem túl feltűnően, de szó, mi szó elbűvölte ahogy a manókkal bánt. Hallott olyan srácokat a folyosón beszélgetni, akik hencegtek azzal, hogyan fosztották ki a konyhát és terhelték maximumig a minden kívánságot teljesítő manókat a követelőzésükkel. Isobel nem szereti az ilyen srácokat, még szóba állni sem igen akar velük, de a végén még ő lenne a bunkó, ha nem tenné meg. Teljes patthelyzet.
Kissé összerezzen, ahogy odaér hozzá. Szeretne teljes bizonyosságot adni, hogy nyugodtan üljön le mellé ám teli szájjal csak némi érthetetlen dünnyögést és zavart, hatalmas mosolyt produkált.
- Gyere nyugodtan- nem volt könnyű legyűrni azt a falatot, de csak sikerült.
- Nem kéred a felét? Direkt egy erre járónak tartogattam- szeretne valami színt vinni a srác arcára. Sokak nem bírják, ha huzamosabb ideig nem vesznek magukhoz energiát és ezért érzik magukat olyan rosszul. Isobel egy balerina ismerőse reflux gondokkal küszköd, amit csak enyhíteni tud megszüntetni már nem. Igaz, ezt magának köszönhette.
Nem bírnám a koplalást. Tény, egy balerina rosszul lenne egy átlagos
mennyiségtől,amit ő nap mint nap magába traktál.
- Tudod nagyon kedves voltál a manókkal, ritkán látok ilyet- megnyalva szája szélét kikerekedtek a szemei.
- Csokis vagyok?- kérdezi nevetve és nyelvével próbálja elérni a lehetetlent.

Annabell

Hőség. Sok mindennel kellett megküzdenie eddigi élete során, de mind közül ez volt a legrosszabb. A hőmérséklet változás mindig kihozta belőle az állatot és az ő esetében ez nem volt épp kedvező sem magára, sem másra nézve. De a mostani helyzet egészen más volt, nem érzett fáradtságot, sem melankóliát, még az agresszió is messzire elkerülte. Boldog volt. Ezeket a szavakat ritkán merte még magában is kimondani, hiszen általában amint valami ilyesmi ütötte fel a fejét az agyának egy rejtett részében többnyire rossz vége lett. Ma viszont van oka rá, hogy félretegye az összes hátán cipelt képzeletbeli súlyt és csak a táskájával foglalkozzon. Két év után visszatérhet a kastélyba. Hosszú ideig volt távol, túl hosszú ideig. Útközben megfogalmazódott benne, hogy talán már nem is tud varázsolni. A szigor, a fegyelem amit a katonák között kapott végleg kiölt belőle mindent, legalábbis mosolyogni már biztosan elfelejtett. Unott tekintettel nézett végig az egyre sokasodó fákon, pedig a helyet az otthonának tartotta, inkább, mint Sopront, vagy a laktanyát. Miután hazajött Ausztriából, néhány napot otthon maradt, tiszteletből, majd amint lehetett már indult is ide. Mugli eszközöket választott, halogatta a dolgot ameddig csak lehetett, magának sem merte bevallani de azért egy kicsit tartott a viszontlátástól. Már biztosan mindenki elfelejtette, pedig neki az a célja, hogy maradandót alkosson. Mikor meglátta  a kastélyt türelmetlenül felgyorsította a lépteit, mély levegőket vett, hogy egyenletesen tudjon haladni, már nem érdekelte mi várja odabent. A tölgyfaajtó után nyúlt és egyetlen lépéssel szelte át az utolsó egy métert. Megérkezett. Megvárta, míg az ajtó hangosan csapódik be mögötte, majd néhány lépést még tesz és az utolsó lendülettel dobja le a megviselt terep zöld hátizsákját, amitől megfosztotta a laktanyát utólagos engedelmükkel. Hirtelen azt sem tudta mihez kezdjen annyi minden kavargott benne, úgy érezte felrobban. Diákokat nem látott, de nem is nagyon nézett körbe, ez az ő pillanata volt senki másé és az elégedett fintort a képén nem is kellett látnia senki másnak. Visszatért.

Kornél

    Unalmas nap, unalmas órákkal, nulla adrenalin. Ez a péntek. Egész nap csak ültem, nem csináltam semmit, ímmel-ámmal dalt írogattam, esetleg válaszoltam pár a szobatársaim által feltett kérdésre. De ennyi. Kéne valami izgalom, ami felpörget. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdek kutakodni a ruhásszekrényemben és az egyébként sem rendben lévő cuccaimat még jobban széttúrom. Úgy öt percnyi kutakodás után elégedetten húzom elő a görkorcsolyámat. Oh, azok a régi szép idők, mikor utoljára ezek a lábamon voltak… Itt az ideje gyakorolni egy kicsit, de ezúttal nem kint a terepen, hanem a kastélyon belül. Így máris lesz értelme a dolognak. Kész akadálypálya lesz: ott vannak a lépcsők, a tanárok, a prefektusok, de még a diákok is, plusz nem törhetek össze semmit. Ez ám a kihívás!
    Gyorsan csőfarmert kapok magamra és egy fekete inget, ami kicsit bő is rám. Ujját letűröm, mert nem szeretem ha fel van hajtva, a felső gombot pedig szabadon hagyom.  Amíg magamra szerelem a korit, Lin figyelmeztet, hogy legyek óvatos. Persze csak legyintek, mert mit is mondhatnék? Épp összetörni készülök magam, a fél diáksereggel együtt. Attól tartok nem életbiztosítás, hogy régen profin ment.
    Kipillantok, hogy jön-e valaki a folyosón, de mivel sehol senki, így bátran kigördülök a szobánkból és kivágtatok az Eridonból. Minden teljesen flottul megy, alig lézeng pár ember a suliban, ők meg tolerálják a hóbortomat, sőt jót is mosolyognak rajtam. Aztán jönnek a lépcsők, ahol nagy nehezen sikerül megállnom. Épp a nyugati szárnynál járok, ami azt jelenti, elég hosszú távot tettem meg pillanatok alatt. Lepillantok a korira és eltöprengek, vajon hol van ezen fék? Lehet, hogy előbb újra rá kéne jönni és csak aztán továbbindulni, mert a lépcső meredeknek tűnik és van egy olyan érzésem, hogy baleset lesz a vége.
    Lehajolok, hogy jobban szemügyre vegyem a lábbelimet, de a mögöttem elhaladók közül az egyik meglök és elindulok egyenesen lefelé. Pompás. Pillanatok tört része alatt egyenesedem fel és iszonyatosan szorítok azért, hogy mielőbb megálljak. Amikor véget érnek a lépcsők újra talajt ér a lábam, csakhogy továbbra is eszméletlen sebességgel száguldok a kapu felé. Felnézve észreveszek egy srácot és mintha benyomnák a pánikgombot, elüvöltöm magam.
- Vigyázz! Nem tudom hogyan kell… - és késő. Teljes lendülettel száguldok neki az ismeretlennek és mindketten a földön kötünk ki. – fékezni. – fejezem be a gondolatot. Amint kicsit magamhoz térek, legurulok róla és fölé hajolok, hogy megnézzem él-e még, vagy most repülhetek az iskolából a görkorcsolyámmal együtt.
- Ne haragudj! Igazán sajnálom! – szorítom össze a számat és olyan aggodalom ül ki az arcomra, hogy azt lehetne hinni, ha a fiú nem, én biztos meghalok.

Annabell

Azt hitte, vagy legalábbis úgy tervezte és reménykedett benne, hogy ez a pillanat az övé lesz. Nem ronthatja el senki. Belép az iskola kapuján, mint valami rég nem látott hős, vállán a táskájával besétál a klubhelyiségbe, mintha soha semmi nem történt volna. Nem akart belebukni senkibe, reménykedett benne, hogy senkivel nem fog összefutni. Kár volt elkiabálni. Alig néhány percet tölthet csak egyedül, amikor egy igencsak hisztérikus hang ütni meg a fülét. Arra nincs ideje, hogy realizálja, vajon mit is mond, mert hirtelen a földön köt ki. Elég rendesen beveri a fejét és a hátán is érzi, hogy bizony nem szimplán elesett, hanem valaki rajta landolt. Nem lett volna annyira kellemetlen a dolog, ha csak simán nekimegy valaki, a svung amivel valószínűsíthetően betámadta a srácot nem lépéstempó volt. Néhány másodpercre lehunyja szemét, mély levegőt vesz és kinyitja a szemét, a válaszhoz viszont nincs már birkatürelme.
-Jól vagyok, szerencsétlen. Mi lenne ha odafigyelnél és nem száguldoznál?
Teszi hozzá félhangosan majd nem épp kedvesen odább taszajtja a lány a látóteréből, persze nem erősen, inkább gyöngéden, de határozottan. Ilyenkor az a legjobb, ha senki nincs a közelébe, mert egy esetleges önkéntelen reflex folytán kárt tesz valakibe. Lassan felül, megropogtatja a nyakát, majd egy gyors mozdulattal már ismét talpon is van, szerencsére jó messzire a lánytól.
-Mit csináltál volna, ha nem kelek fel? Lenyarvogtad volna ideáig a gyógyítót? Szerencse, hogy nem egy kis taknyost gázoltál el.
Fújtat néhányat, kiropogtatja az ujjait néhány percig nem is figyel a földön ülő lánykára. De a lovagiasság ami mélyen eltemetve leledzik csoffadt kis lelkében arra inti, hogy legalább segítsen felállni a lánynak. Szem-forgatva sóhajt fel lehajol a lányhoz és a hóna alá nyúlva felállítja, akár egy kisdedet.
-Ez itt a fék, ha meg akarsz állni billentsd hátra a lábadat.
Adja ki az instrukciót, miközben lehajol, hogy megmutassa pontosan hogy is kell ezt csinálni. Bár ő soha nem volt jó ilyen dolgokban, az elméleti részével még csak-csak tisztában van.

Kornél

    Szerencsére puhára érkeztem, de ez engem sem nyugtatott meg igazán, mivel a tény, hogy valakit elgázoltam, elég lesújtó. Oké, hogy nem vagyok nehéz, de ilyen lendületnél ez édes mindegy. Így is úgy is baleset lett volna, de így legalább a fiú nem lett lapos.
    A srác elég rendesen ledorombol, pedig nem vagyok már gyerek. Viszont mivel én vagyok a ludas, egy szót sem szólok, mert igaza van. Ha jobban belegondolok, én is ugyanígy reagálnék. Kicsit hátrébb lök, ebből nagyjából fel tudom mérni az erőviszonyokat annak ellenére is, hogy egész finom volt. Ha most elkapná a grabancomat, azt hiszem nem kelnék fel többet. Kicsit megrémít, hogy kibe szaladtam – illetve görkorcsolyáztam – bele, de megemberelem magam és inkább ülve figyelem, ahogy felkel. A nyakát és az ujjait ropogtatja, én pedig hálás vagyok, hogy nem lett nagyobb baja.
- Tudom, sajnálom… - szólok halkan és most már bűntudatom is van rendesen. Úgy érzem magam, mintha négy éves lennék és valami rosszat csináltam volna. Mindenesetre kicsit megrázom a fejem és megsimítom a hasam. Nekem sem esett ám jól az ütközés, de ha belehalok se szólok egy szót sem. Az én hibám, az a minimum, hogy hallgatok. Aztán egyszer csak felém nyúl és felemel, mintha legalábbis egy dossziét rakna a legfelső polcra. A helyzetben az a legmegalázóbb, hogy a hónom alatt ragad meg, mint ahogy a bátyók szokták a hisztis kishúgukat. Többször csinált velem ilyet Adam és nagyon utáltam érte, de most újra talpon voltam és ez volt a nap egyik legjobb híre. Kicsit leporoltam a ruhámat, aztán rápillantottam, mikor beszélni kezdett.
- Áhá! Tényleg – jövök rá kissé későn. – Elég régen görkoriztam és kicsit megfeledkeztem róla… - vallom be. Hozzá akarom tenni, hogy a lépcső tetején épp a fékezési mód kiderítésén dolgoztam, csak meglöktek, de aztán meggondolom magam. Felesleges mentegetőznöm. Ha annyira érdekelt volna, megnézem a szobámban, elővigyázatosságból. De nem tettem.
- Megmaradsz? – nézek rá és talán egy kis mosoly is van az arcomon. A hangom meglepően halk és kedves, de fogalmam sincs miért. Ez még a lelkiismeret furdalás utolsó szele lehet.

Annabell

Még mindig halálosan mérges volt. Nem szerette ha valaki ilyen hirtelen ekkora erővel csapódik neki. A lányok meg nem szokták csak így levenni a lábáról, szóval ez duplán borzasztó testi és lelki megaláztatás volt neki egyaránt. Megrázza a fejét, ökölbe szorítja a kezét, számol tízig, ahogy tanították neki az óvodában - na meg a pszichológusnál - és igyekszik valami kellemesebb hangnemet megütni, tekintve, hogy a lányka eléggé megrémült. Nem ez volt a célja, egyszerűen csak nem ura a cselekedeteinek, és olykor-olykor - valójában elég gyakran - elszáll az agya. Akkor pedig fusson, ki-merre lát.
-Semmi gond.
Nem volt valami meggyőző, de mentségére legyen szólva, igyekszik szerencsétlen gyerek. Nem tudja elfogadni a bocsánatkéréseket, olyankor még az illetőről és lekapja a tekintetét, borzalmas és felkavaró számára látni a sajnálatot a másik arcán. Amint megadja az instrukciókat, rögtön három lépést hátrál, mielőtt még bárki félreérti a dolgot, elsétál a táskájáért, felkapja a hátára és visszasétál a lányhoz, biztos távolban állva meg tőle de nem messzebb egy karnyújtásnál, hogyha üt a szükség órája és a kislány megint palacsintásat akar játszani, akkor ott legyen és elkaphassa.
-Mégis ki engedte meg neked, hogy ön és közveszélyes szórakozást folytass pont itt? A kastély teli lépcsőkkel, te meg elég szerencsétlennek nézel ki.
Végigvezeti rajta a tekintetét, a végeredményt pedig egy nyögéssel konstatálja. Tényleg elég sutának tűnik, vékony karok, vékonyka testalkat, jön egy fuvallat és lefújja a szegényt a körlépcső tetejéről.
-Ne félts engem, volt már rosszabb is.
Megrántja a vállát, de inkább a távolba néz, véletlenül sem akar ránézni a kori bajnokra, de nagy sokára megszólal a fejében az édesanyja hangja. Így nincs mit tenni, mindenféle lelkesedés nélkül, unott, monoton hangon kérdez vissza ő is.
-Te? Te jól vagy? Nem ütötted meg semmidet?
Kényelmetlen lenne, ha el kellene vinni a gyengélkedőre, de ahhoz képes elég eredményesen áll a lábán, úgyhogy őszintén reméli, hogy nem kell sehová sem kísérgetni.

Karsa B. Bálint uraság


Végre itt a nyár, a jó idő. Tény, hogy friss levegőn vagyok, de még is, olyan vagyok mint egy szobor. Ücsörgök a földön egy fa alatt, az emberek pedig csak elmennek mellettem. Mondjuk, az is elképzelhető, hogy csak egyszerűen tojnak rám, az újonc kisgyerekre. Mindig is irritált ha kislányként kezelnek, könyörgöm, nem vagyok már 5 éves! Tudom, otthon a szüleim még mindig annak tartanak, ezért is kicsit meg vagyok könnyebbülve, hogy most nem is kevés ideig leszek távol tőlük. A szellő lágyan fújdogált idekint, én pedig egy percre behunytam a szememet, hogy kiélvezzem a pillanatot, majd felpattantam a földről, és visszasétáltam a kastélyba. Alig tettem meg 3 lépést, már meg is hallottam a gyomrom, szinte már könyörgő korgását. Komolyan, olyan volt, mintha már sikított volna egy kis táplálék után. Még mindig nem nagyon ismertem ki magamat a kastély falain belül, útbaigazítást pedig eszem ágában se volt kérni, ezért elindultam arra, amerre vitt a lábam. Általában jó helyekre szoktam velük eljutni, úgyhogy most is bíztam bennük. Fel a lépcsőn, aztán végig a folyosón, de semmi. Újra fel a lépcsőn, végig a folyosón, aztán...Konyha! Nem voltam abban biztos, hogy használhatjuk-e mi, diákok, de jelen esetben nem nagyon érdekelt. Hajlamos vagyok elájulni, hogyha túlságosan is éhes vagyok, azt pedig nem akartam megkockáztatni. Óvatosan és lassan benyitottam, majd körbenéztem. 3 manó szorgoskodott bent, észre sem vettek. Vagy nagyon halk voltam, vagy őket se nagyon érdeklem. Kezdtem már picit aggódni! Itt vagyok már egy ideje, de egy lélekkel sem beszéltem. Mi lesz ha a hangszálaim emiatt bekrepálnak? Olyan hosszú ideig nem használom őket, hogy mikor megszólalnék, nem jön ki egy árva hang se a torkomon! Na jó...azt hiszem megőrültem. Köhögtem egyet, amire az összes manó felkapta a fejét, de csak az egyik jött oda hozzám, megkérdezni, hogy ki vagyok, mit akarok, miért jöttem, miért vagyok aki vagyok. Egy apró mosoly jelent meg az arcomon, majd csak egy szendvicset kértem. Jelenleg az is tökéletes lesz. Körülnéztem, majd a sarokban lévő asztalkához sétáltam, és leültem. Néha csak bambultam magam elé, néha pedig a földet bámultam, miközben várakoztam. Igen...De hát most végül is, mit kellett volna tennem? Sóhajtottam egyet, mire az egyik manó szúrós pillantást vetett rám, majd továbbhaladt. Csak fáradt vagyok, bár gondolom ő úgy vélte, hogy a türelmetlenségemet akartam jelezni ezzel. Inkább nem szóltam semmit, csak hátradőltem a széken, és folytattam az izgalmas semmittevést.

Jeremy

Már alig várta, hogy lemenjen a nap, ma felettébb nehezére esett megmaradni a fenekén, holott tisztában van a következményekkel. Talán épp emiatt nem száguldott ki mazochista mód, mert mégis mi végre akarna több szenvedést a kelleténél?
Nem, még mindig nem bírja megemészteni a tényt, hogy az ő szíve már nem dobog, gyanítja, ezt sose fogja lenyelni, és hiába kezdi igazán kedvelni a mostohaapját, sose bocsájtja meg neki, hogy gyakorlatilag.... megölte. Ezen nincs mit szépíteni, ez nem élet. ha az agyad máson sem kattog csak a véren, a pulzáló ereken, és a szívek ritmusos dobogásán, ott már nincs mit tenni, csak beletörődni, ami Olivnek sose ment. Harcolt.... mindig is, még ha az a küzdelem egy K-ért ment, ő nem adta fel... hiányoznak neki azok az idők, mikor a legnagyobb problémája az volt, hogy túlélje Weaver prof óráit, a tanerő sose a könyörületéről volt híres, az eridonos meg eleve került mindenféle agressziót, nem hiába nem volt jelen egyetlen párbajszakkörön se, a könyvtárban annál többször lehetett látni, viszont mióta visszatért.... be se tette oda a lábát. A sebek így is folyamatosan szakadoznak fel, nem hiányzik neki plusz löket.
Célirányosan a konyha felé halad, bár az ott lévő "élelem" nem lakatja jól, legalább megakadályozza abban, hogy az első útjába kerülő ember torkának ugorjon. Neki már ez is megfelel, nem akar bántani senkit, bármennyire is létszükséglet ez.
Mivel takarodó elmúlt már, nem is lepődik meg azon, hogy egyedül találja magát a helyen. Persze óvatosan nyúl a hűtő - mások számára- teljesen láthatatlan rekeszébe, és vesz ki egy sötét üveget. Megérti, miért az elővigyázatosság, nem lenne ő sem szívesen tanúja annak, hogy valaki issza a vért, mint egy normális ember a vizet.
Oliv mindenesetre összeszorított szemekkel ugyan, de lehúzza az üveg tartalmát, nem törődve az ízzel, aminél sokkal, de sokkal jobbat is tud.

Olivia

A mai nap nagy része arra ment el, hogy órák után az apám által küldött cuccokat nézegettem. Valahonnan szerzett egy baglyot erre az alkalomra - vagy az iskolai példányt ejtette legalább egy hétre fogságba - és egy egész kis dobozt elfurikáztatott szegénnyel. Én igazán nem vagyok állatvédő és nem akarok a bagoly lelkekről papolni, de ha az a szegény pára egészen Angliából képes volt egymaga elhozni ezt akkor díjat érdemelne. Tőlem kapott némi csemegét a reggelinél de azt hiszem ez nem kárpótolhatja túlzottan, szóval remélem többet nem fut össze apámmal, vagy azt az öregem testi épsége bánhatja... Na meg én, mert hallgathatok egy újabb szidást. Esküszöm megoldaná, hogy rivallót küldjön nekem, bár elképzelésem sincs a kivitelezésről. De legalább csak a fél iskola értené... az a fele, akik elég műveltek ahhoz, hogy egy választékos angol nyelvű szidalmazás ne okozzon nekik problémát.
Mivel a napom a maratoni levél elolvasása után - melyben legalább 5 utalást találtam arra, hogy sürgősen vegyek egy saját baglyot, gondolom szeretné inkább azt kínozni - a lehetetlen mennyiségű laborjegyzet kibogarászásával és az apám által küldött unalom űző plusz feladatokkal telt, így az evéssel eléggé elvagyok maradva. Egyébként az nem zavar, hogy megosztja velem a kutatásainak haladását, ahogy alapvetően a feladatoknak is örülök, de nem tudom miért képtelen 14 év után felfogni, hogy: 1) Én nem felejtek, feleslegesek az ismétlések  2) Ha anyagot ismételtet, az inkább unalomhozó, mint űző. Mindenesetre egész jól elvoltam, bár még koránt sem vagyok a dolog végén, de elég tetemes mennyiségekről beszélünk most, csak a magam védelmében. A probléma csak ott van, hogy egyrészt rám esteledett és ha jól sejtem már tilosban járok, másrészt pedig megveszek az éhségtől, így mielőtt a szobámba mennék kénytelen vagyok vadászni valamit. Már csak a konyhát kéne megtalálnom...
Egy újabb kanyar és végre valahára elégtétellel nyugtázhatom, hogy célba értem. A hasam egy morranással dicséri az eredményt, majd, továbbra is amennyire csak lehet nesztelenül járva, belépek az említett helyre. Nem vagyok egyedül, egy lány is van bent, aki egy sötét üvegből iszik valamit. Eredetileg úgy terveztem, hogy evés közben olvasgatok még egy kicsit - ebből kifolyólag szorongatok a kezemben pár papírlapot - de igazodom a helyzethez, és miközben egy manótól kérek pár szendvicset, a hátizsákomba csúsztatom a szövegeket. Ha a másik tilosban járó nem igényli a társaságom, még újra előszedhetem őket, de egyébként amennyiben például egy prefektusba botlanék, úgy elég kellemetlenül jönne ki, ha őt figyelmen kívül hagyva csak úgy leülnék ide olvasgatni. Szóval biztos ami biztos kezdjük egy kis ismerkedéssel.
- Szia! Mit iszol?
Szólítom meg a lányt egy barátságos félmosollyal, csak hogy belevágjunk valahol. Nem tudom miként kell kommunikálni másokkal, amikor késő éjjel egymásba botlunk a konyhában, ahol eredetileg se nagyon kéne lennünk, pláne nem ilyenkor. Ez még egy új helyzet nekem.

Kornél

    Bár azt mondja, semmi gond, látom rajta, hogy majd’ felrobban. Meg tudom érteni. Lehet, hogy más helyzetben hízelgő, ha az embert leveszik a lábáról, de azt nem ebben a pillanatban tekintjük kellemesnek. Tulajdonképpen nem levettem, hanem legázoltam, esetleg ledöntöttem. A lényeg mindenképp a negatív végeredmény.
    A következő megszólaláson tágra nyitom a szememet. Az első felével nem is volt gond, a második kicsit sértő volt. Akkor is, ha nem annak szánta. Becsuktam a szemem egy pillanatra és mérlegeltem a válaszadási lehetőséget. Nagyon mérlegeltem. Végül kinyitottam és úgy döntöttem megszólalok.
- Nem kértem rá engedélyt senkitől, hogy őszinte legyek, bár így utólag nem volt rózsás ötlet – eme megjegyzésem teljesen tárgyilagos, szerintem még helyénvaló is. Miért kéne bárkitől is megkérdeznem, hogy csinálhatom-e azt, ami akarok? Szabad ember vagyok, úgyhogy ebbe senkinek sincs beleszólása. Az meg, hogy valami rosszul sült el… Mindenkivel megesik néha. Bár a fiúra nézve kételkedem ebben, mert nagyon úgy tűnik, ritkán hibázik, vagy egyáltalán nem.
- Egyébként nem vagyok szerencsétlenebb az átlagnál. Csak azért, mert úgy nézek ki, mintha a szél elfújhatna, nem azt jelenti, hogy el is fog – húzogatni kezdtem az ingem ujját és nem néztem rá a srácra. Jó ideig artistáskodtam, és ezt csak Alex tudta rólam, mert nem szoktam világgá kürtölni. Én akkor hozzászoktam egy életformához, egy táplálkozási módhoz, egy bizonyos testsúlyhoz. Meglehet, hogy már nem csinálom, de továbbra is jó a kondícióm, hízni meg képtelen vagyok. Pedig próbáltam. Az emberek rögtön azt hiszik, hogy törékeny vagyok és szerencsétlen, ami nagyon dühít. Előítéletek RULZ.
- Értem, még egyszer sajnálom – mondom és ezzel úgy döntök, többet nem fogom ezt hangoztatni. Mondtam már vagy háromszor-négyszer és szerintem megértette az áldozatom. Azt azért megfogadom magamban, hogy soha többé nem görkorizom a kastélyban. Ez volt az első és utolsó alkalom. Amikor megkérdezi, jól vagyok-e, tétovázom a válasszal. Ránézek és kiegyenesedem, majd rájövök, mit kell felelnem.
- Nos, volt már rosszabb is – mosolyodom el. Nem volt mesterkélt, csak kicsit fájdalmas. Nem fájt úgy semmim, hogy gond legyen, de azért a hasam nem érezte jól magát. Ha visszaértem a szobámba, majd kezdek vele valamit.
- Egyébként Lucy vagyok – fogalmam sincs, hogy érdekli-e, de valamiért kicsúszott a számon. Talán a jólneveltség, hogy be kell mutatkozni, vagy nem is tudom. Hezitáltam, vajon kezet nyújtsak-e, de végül úgy döntöttem, nem teszem. Lehet, hogy udvariatlanság, de nem szabad álszenteskednem, mivel mindig is megvolt a magam stílusa. Nem vagyok jó kislány típus – bár kifejezetten rossz sem -, így nem is fogok úgy viselkedni. Így is eleget rontottam a rólam kialakult képen, ráadásul ha most nem változom vissza magammá a visszafogottból, később se nagyon lesz már rá esélyem és nem akarom még átverni is a fiút. Elég, hogy okoztam neki egy balesetet.

Levita bosszúállók - Niki, Runa és az áldozat - Várffy-Zoller Róbert

Levita bosszúállók - Runa Leen és Robika

Minden bizonnyal az összes szem arra a különös alakra szegeződik, aki szeretne pedig beleolvadni a háttérbe, de öltözéke és feltűnő viselkedése ellenkező hatást vált ki. Igen Zorronak öltözve próbálok lopakodni a Nagyterem bejárata felé, illetve cinkostársaim közelébe. Csak érzékcsalódás, hogy itt lát valaki, én ugyanis éppen Alexszel játszom varázslósakkot a szobámban. Ő van a fehérrel, és egy sáncolás után, a 16. lépésben mattot ad a vezérével. Vagyis vesztésre állok, sőt mi több, szinte már vesztettem is. Felvetődik a kérdés, hogyha én sakkozom, akkor miért vagyok mégis itt?! Egyszerű a válasz, én vagyok az igazság bajnoka, Zorro, mint az látszik az álruhámon. Őt soha nem kapták el, vagy ha igen, akkor is mindig megmenekült. Ezért ő az álca, na meg azért, hogy elkerüljem az esetleges retorziókat, ezért van az alibi is, amit Alex, mint külsős összeesküvő, volt olyan kedves elvállalni, ezzel passzívan támogatni az ügyet. Az ügy pedig Robika elpáholása. Nem titok Yaristához fűződő viszonya és az sem, ahogyan rólam gondolkozik. Runa miatt is tartozom neki egy jó nagy veréssel, a sor végén indokként, pedig ott az a bizonyos párbaj, amit ugyan döntetlenre hoztak ki, de magasan nyertem volna ellene, mersze azonban azóta sem volt, hogy kiálljon ellenem. Most itt az alkalom, hogy leverjek rajta minden sérelmet, beleértve azt is, hogy meg kellett alázzam magam a Maid Caffe-ban. Igaz bájital hatása alatt álltam, de visszagondolva erre, fájó sebeket szakít fel bennem. Vagyis elég okom van rá, hogy péppé verve lássam és mivel egyedül nem boldogulnék vele, hárman szövetkeztünk ellene. Ha sikerül megvernünk, elég ciki lesz neki, hogy három lány verte el.
- Helló ninja! - köszöntöm Leent, nehogy lebuktassam már az elején az inkognitóját. Mi újság? Mit csinál a fasírt adalékunk? - teszem fel a leglényegesebb kérdést.

Josh

ú, remélem nem a rémes kiejtésem miatt mosolyodott el. Mondjuk nem is csodálom, az ő helyében én hangos nevetésben törnék ki. Ezen kétség ellenére, egy enyhén zavart mosollyal viszonzom a mosolyát, és a fülem mögé tűrök néhány kósza, szemembe lógó tincset.
- Na hát akkor én már az első fordulóban kiesnék - mondom egy vigyor kíséretében. - Mármint, úgy értem, hogy a kitartásommal vannak némi gondok. Én bízom benne, hogy háztársaimat nem húzza magával a hírnév hatalma - nem is tudnám elviselni, bár tudom, hogy ők nem ilyenek, és olyanok maradnak, mint voltak. Nagyon megkedveltem őket, és nagyon hiányoznak, így most, hogy eszembe jutnak, egy kicsit elszomorodom, és ujjaimat kezdem tördelni, amiről már próbálok leszokni, de nagyon nehéz. Rossz szokásom, de hát senki sem tökéletes - főleg én nem. Végül csak összeszedem magam, és egy mosolyt küldök Josh felé.
- Oh, ez egy kicsit megnyugtat - felelem, egy mély lélegzetvétel kíséretében, majd egy újabb vigyor következik. Kicsit tényleg megnyugtat a tudat, hogy nem esik a diákoknak komoly bajuk. Mondjuk az is igaz, hogy semmit sem tudnék tenni annak az érdekében, hogy ez így is maradjon.
- A tusa? Hát, nem tudom - habozok egy kicsit, hogy össze tudjam szedni gondolataimat. - Szerintem egy jó dolog, hogy a diákok így össze tudják mérni erejüket, és ez az iskola hírnevének is jót tesz, de engem annyira nem fogott meg - fejtem ki, s remélem ebből meg is tud mindent.

Annabell

-Ideje volt erre rájönni...
Továbbra is morog, holott már semmi baja sincs. Mindig is szeretett az ilyen dolgokon hosszasan elzsörtölődni akár egy öregember, mert lelki szemei előtt szép egymásutánban játszódtak le a mi lett volna ha jelenet. Egy extrémebb esetben akár még ki is törhette volna a nyakát. Ennyire azért nem aggódik mások testi épségért, de a sajtjáért igen. Szívesebben marad távol az ilyen dolgoktól.
-Ohh szóval te azt hiszed, hogy iszonyatosan talpraesett lány vagy. Az ilyenek szoktak a legnagyobbat koppanni.
Határozottan unja a beszélgetést. Jobb dolga is van, mint egy az érdektelen csevegést hallgatni, amit igyekszik egyoldalúra csökkenteni, elindul, tesz néhány lépést előre, de a lány csak mondta, nem akar továbbállni.
-Mondtam, semmi baj. Csak vedd le a görkorcsolyádat és menj szépen vissza oda, ahonnan jöttél.
Elfintorodik. Mondhatott volna csúnyábbat is, a kastély viszontlátásának örömére, de nem akart felesleges szitkozódásokba bocsátkozni, főleg úgy, hogy a lányka valójában nem érdemelte meg. Fentebb dobja a hátán a táskát, menni készül, toporog, türelmetlen, nem akar itt lenni.
-Igyekezz, hogy ne legyen legközelebb, mert nem biztos, hogy itt leszek, hogy feltudjalak szedni a padlóról.
Bólint, még egy hamiskás mosolyra futja, de ez számára a végszó. Utoljára végignéz a lányon, megcsóválja a fejét, beletúr a hajába és elindul a Rellon felé. Innentől a lány mehet, amerre csak akar, Kornél hivatalosan is leveszi róla a szemét, már ha egyáltalán lehet ilyet mondani. Ráérős lépteinek szünetei között még hallja a lány nevét, megtorpan, megfordul, de egy addig, amíg kimondja a sajátját.
-Kornél vagyok.
Ilyennek is lenni kell. Elárulta a nevét, ám ennél többet nem hajlandó kiadni magából. Gyorsabbra veszi a lépteit, mert egyre közelebb érzi magához a célt, a Rellont.

Gyávák

Sophie

Zora

Amikor visszaköszön a lány, meglepően fáradt a mosolya. Észreveszem, hogy kávét iszik, és ebből kikövetkeztetem, hogy biztos nagyon sokat tanult, és még fog is, másképp nem inna kávét éjjel 11 körül. Hiszen karikásak a szemei! Lehet, hogy prefektus, gondolom, nekik sokkal több a dolguk. Eszembe ötlik, hogy nem biztos, hogy nekem szabad ilyenkor kimászkálni a konyhába. Hány óra is van? 5 perc múlva 11.
 Megkérdezi, hogy eltévedtem-e.
- Dehogy is! Csak belemerültem egy nagyon jó könyvbe, és ezért lekéstem a vacsorát. Szegény manók, remélem nem ébresztem fel őket. Prefi vagy?- mosolyodom el -Most meg fogsz büntetni?-Viccelni akartam, de ez így egy kicsit úgy hangzott, mintha félnék tőle. Jelezve, hogy szimpinek találom, leülök mellé.
- Hogy megy a tanulás? Vagy egyszerűen csak rosszul alszol? Szerintem, ha napközben kérsz tőlük, simán adnak altatót. Volt egy korszakom nekem is, amikor nem tudtam aludni, és kipróbáltuk a mugli altatót, szerintem nagyon hasznos.
egy kicsit elszégyellem magam, hogy csak erről beszélek, úgyhogy gyorsan elhallgatok, hogy meséljen ő is.

Sophie

Zora

Nem szeretem, amikor mosolyognak, kérdéseimen, vagy a kijelentéseimen, de ezúttal örültem, hogy őszinte mosolyt látok a nagylány arcán. Apukám szokott olyan gondterhelt arcot vágni, mint most ez a lány, és én ezt utálom.
 Az első kérdése után, amikor újra megszólal, hirtelen nem tudom, hogy mire érti, aztán rájövök, és önkéntelenül bólintok egyet. Egy kicsit furán nézhetett ki, hogy ránézek, és bólintok, miközben nem kérdezett semmit. Látszik, hogy nincs jól, valami baja van, de nem kérdezhetem, hogy mi, mert szerinte magánügy. Nem sértődöm meg ezen, de engem mindig is a közvetlenségre neveltek, úgyhogy az emberek néha furcsa szemmel néztek rám, mert valami ilyesmit kérdeztem tőlük. De amúgy is sokszor van olyan, hogy az ember elgondolja mit fog mondani, és amikor kimondja, teljesen máshogy hangzik, mint ahogy gondolta, gyakran sértőn.
 Aztán rájöttem, hogy kérdezett valamit, és várja a választ
- Navinés vagyok, de a süveg sokáig gondolkozott, hogy az Eridonba, vagy a Navinébe osszon. De most örülök, hogy Navinés lettem, mert az Eridonosoktól elvárják, hogy sosem hátráljanak meg, és bátrak legyenek, stb.- forgatom a szemem- Ez mind jó dolog, de én nem akarom csinálni. És te milyen házba jársz? - Azt is szívesen megkérdezném, hogy mi a neve, de eddig csak én kérdeztem nagyjából, a végén még pofátlannak találna.
 Közben megettem az almám, és éppen azon tűnődöm, hogy vajon vehetek-e még egyet. Ránézek a lányra. Ahogy felhajtja az utolsó korty kávéját,az is olyan fáradt, ahogy az összes többi mozdulata. Hirtelen felállok, gerezdekre vágok még egy almát, aztán a tálat oda nyújtom neki, és visszaülök
- Vegyél! A zöldalma a világ egyik legjobb dolga!-Ismétlem el most hangosan.Úgy néz rám, mintha ezt mondaná:Most komolyan? Alig eszem valamit, azt is csak azért, hogy ne tekintsenek betegnek! Kösz, most inkább nem. A tekintete nem volt lesajnáló, csak inkább szomorú. Legszívesebben azt mondanám, hogy az étel jót tesz, és egyen, de csak nem mondhatok ilyet egy prefektusnak! Inkább visszahúzom a kezem, és én kezdem el eszegetni.

Joseph Beck
Keiko Sama

Josh

Hát ha ő mondja, akkor biztos így van, de azért nem vagyok benne biztos, hogy valóban képes lennék rá, sőt szerintem nem menne, de nagyon nem. Lehet erre mondják, hogy fő az optimizmus, ami belőlem nagyon hiányzik ezek szerint. Sok dolognak csak a rossz oldalát látom meg először, persze nem tehetek róla, egyszerűen ilyen vagyok.
Josh mosolyára egy mosollyal felelek, mert mások érzelmei hatással vannak rám is, legyen az rossz, vagy jó. Ha mosolyognak körülöttem az emberek, nekem is mosolyra görbül a szám, és ez szerintem így van jól.
- Nem igazán. És hát nem tetszhet mindenkinek minden - és ez nem is baj. Milyen lenne már a világ ha nem lennének ellentétek, vagyis mindenkinek ugyanaz, mindenik tetszene? Hát szerintem nem lenne a legjobb, de talán háborúk nem lennének. Na jó talán lennének, de nem követelnének annyi emberáldozatot. Vagy igen. Ki tudja?
- Én? - kérdezek vissza, mert őszintén szólva meglepett a kérdése. - Hát én zenélni szeretek nagyon, és az iránt érdeklődöm a leginkább. Nekem a családomat a barátaim után a zene a legfontosabb - és ez nem is csoda, tekintve azt, hogy fő Bagolykő előtt zenesuliba jártam. Bár ezt ő nem tudhatja, de ha jó a felfogóképessége, akkor rájöhet arra, hogy a zene fontos szerepet játszik az életemben. - Meg rajzolni szeretek még nagyon. És te? Mit szeretsz csinálni?

Akasztják a hóhért- Robi cicc, Leen és Nikim

Robi ma meghal. Slussz-passz, ezt eldöntötték. Nem, nem ő döntötte el, de támogatja az ötletet. Szerény személye csak feldühödött mindazon, amiről szó esett az édes hármas beszélgetésük alatt Nikivel és Leennel. Hogy lehet az, hogy Robi szemétkedett az ő, AZ Ő Leenjével. Bár igaz, mióta is az övé Leen? Ez persze teljesen mindegy, sőt még az is, hogy konkrétan senki nem mondott olyasmit (még Leen sem), hogy szó lett volna szemétkedésről, csak felszínre bukott Robi elég rossz természete (az elmondások alapján szörnyű egyenesen, ha már ütni kell) és persze egyáltalán nem hagyhatja figyelmen kívül, hogy Robinak folyton baja van az ő Nikijével. Nikit már jogosan nevezi sajátjának, elvégre az unokanővére. Ütni fog érte, ha bántják, na és Robinak ebből a szempontból van a számláján bőven.
A lányokkal együtt így hát eldöntötték, hogy jöhet a bosszúállás háromszoros kiadásban. Robi a nap végére imádkozni fog a megbocsátásukért, de nem fogja olyan könnyen megkapni azt. Keményen készült a mai napra, dokumentálódott és végül korához megfelelő megoldást választott a támadásra: meglepetésszerű lesz, feltéve, hogy Robinak nincs hatodik érzéke, mint a nőknek. Ebben erősen kételkedik, ugyanis aki annyira megszállott Nikivel, hogy azt hiszi, a lány a Játszótérre hívná revansért... az nem lát tovább az orránál az ő nagy szerencséjére.
Elérkezett a mai nap is. Szokatlanul nagy csend uralkodik a bejárati csarnokban. Külön-külön érkeztek, azaz Nikit és Leent ő már nem találta sehol sem odafönt, így feltételezte, hogy már lejöttek, de hát akik ilyen jól elmaszkírozták maguk, azokat nehezen tudja kiszúrni. Bele is telik pár másodpercébe, mire felfedezi a ninját és Zorrót. Mondanunk sem kell, nagyjából úgy néz rájuk, mint egy-egy földönkívülire szokás, de kommentálni nem kommentálja a dolgot. Ő a szokásos kis farmerében és a vörös, pántos felsőjében egészen hétköznapi jelenség a kihalt csarnokban.
-Jól bekeményítettetek.- suttogja, mikor már ott lapul ő is a lányduó mellett trióra szaporítva a létszámot. Valahogy számára nem volt kérdéses, hogy a két fura szerzet levitás és hozzá tartoznak, azaz az akció részei egészen pontosan. Niki kérdéséről lecsúszott, s így valószínűsíthetően Leen válaszáról is, de sebaj, mert Robi éppen ebben a pillanatban úszik be a képbe.
A ninja lopakodik, Zorró rejtélyes módon csap le.... Runa meg nem szerepel egy történetben sem. Na hát, akkor ideje beírnia magát a történelem könyvekbe egy kiadós fiúveréssel. Mint említettük, készült a mai napra. Ezt jelzi a száján csillogó piros ajakfény is, ami ugyan nem olyan erős, mint a rúzs, de színe neki is van és Hófehérke igazi autentikus Hófehérke lett most tőle. Jelez a lányoknak, hogy ő indul, aztán back-uppolják ninja és Zorró módra. Feláldozza magát a nemes cél érdekében: elverni Várffy-Zoller Róbertet? Igen!
Megindul tehát teniszeiben viszonylag halkan lépdelve (főleg, hogy Robi is halad és a nagy kihaltságban elég zajt csap egy férfi zsiráf-láb, hogy elnyomja egy nő tipegését), majd mikor már elég közel van, vetődik egyenesen Robi hátára, legalábbis ez a cél. Hogy sikerül-e, az Robi hallásán és reflexein is múlik. Ám, ha sikerült, akkor nem maradhat el az üdvözlés sem:
-Hiányoztam?- a hangja tele van gonoszul csengő nevetéssel és következő ádáz akciója egy puszi Robi cica fülébe bele egyenesen. Elkezdhetném számolni a két kezemen, hány ember szereti, ha a fülébe puszilnak úgy, hogy utána lehetőleg ne halljon, sőt még rajta is lógnak jó szoros ölelésbe fogva, de egy kezemnél tovább nem jutnék.
Ez az idő talán pont elég volt arra, hogy Nikiék is akcióba lendüljenek, elvégre mindez figyelemelterelés és ha elég jó volt, Robi mindjárt három lánnyal birkózhat majd, plusz a fülkagylóját egy piros ajakfényfolt díszíti majd emlék gyanánt.

Caius
ruha

Csajok és Várffy

Aileen, Runa, Kiskakas

Mióta apu van, egy fontos dolgot megtanultam tőle, még pedig azt, hogy nem előny, ha az ember tilosban jár, de nincs ezzel gond, mert megszínesíti az életet, csak ne kapják el. Perpillanat, az élet színét Robika elgyepálása adja. Még a büntetést is elviselném, de apa miatt nem akarok lebukni, mert őt sem fülelték le soha. Lehet, hogy ezzel túlzott kicsit, de akkor is igaza van. Az ember, ha nem muszáj, ne fogassa el magát, mert aztán jönnek az agyament retorziók, amik már nem annyira színesítik az életet...sőt. Bár azoknak is lehet szórakoztató része, például mikor Yaristával énekeltük azt az idétlen dalt Mirának, aminek következtében én megcsókoltam a szőkét. Szerencsére nem lett belőle nagy baj, hiába kürtölte világgá Hajni. Neki azért még tartozom ezzel, végtére is a reklámfotók sokba kerülnek, néhány kék foltba biztosan. Szóval a lányokkal eldöntöttük, hogy Robika verést érdemel, s ha már mágusok vagyunk, akkor miért fáradnánk husánggal vagy puszta kézzel, mikor van nekünk pálcánk is. Időben érkezem a tett színhelyére, , pár másodperc múlva Robika is megjelenik, háta mögött Runával. Visszafojtott lélegzettel lesem az álarcom mögül, lökött unokahúgom akcióját, hiába, tőle ez telik ki. Ezzel egyrészt eltereli Robi figyelmét rólunk, másrészt, de ez köztünk maradjon, élvezi is azt a csókot, nekem mondhat amit akar. Hogy lehet beleesni egy ekkora egoista fazonba, akiről fürtökben lógnak a csajok? Legalábbis ezt hiszi magáról, közben meg biztosan halálosan magányos. Na, ha tovább folytatom ezt az eszmefuttatást, még elkezdem sajnálni, pedig nem azért vagyok itt. Aileen tőlem ellentétben nem elmélkedik, hanem egy sóbálvány átokkal teríti le a Kiskakast, ha még Runa csókjától nem vált azzá, vagy legalább egy csúnya varangyos békává. Ha még sem jönne össze egyik dolog sem, hogy megakadályozzam a varázslását, egy Pofix-ot lövök ki a pálcámból a háremhősre. Ennek két pozitívuma is lesz ha talál, egyrészt nem tudja majd nyomni a süket dumáját, másrészt varázsolni sem fog tudni, és Runa hátulról még mindig támadhat valamivel, ha olyan bénák vagyunk, hogy semmi nem jönne össze, amit azért kétlek.

Gyávák

Sophie

Ruu, Niki, Robi

  Levita büntetőosztag és Robika

Bámulatos, hogy Robika mindig megússza a sóbálvány átkot. Szed ellene valamit, vagy be van oltva nem tudom, de hatásos, az biztos. Először a tusán találta el a kővé dermesztő varázs, akkor meg sem kottyant neki, most meg Leen-nel ugyan az az eset, csak még rosszabb, mert szegény Ru esett áldozatul. Piszok nagy mázlija van ennek a srácnak, úgy látszik, hogy Fortuna szereti a nagyképű, egoista hímeket, legalábbis azokat, akiket Robikának hívnak. Át tudom érezni Leen aggodalmát, mikor látta Runa dermedt testét lefordulni a hőscincérről, azonnal szalad is a segítségére. Én is megijedtem egy pillanatig, aggódtam az unokahúgom miatt, de annál jobban aggódtam azon, hogy a Pofix célba talál-e. Készenlétbe állítom a pálcámat, mert látom, hogy az eunuch fiú, eldobott pálcája után nyúl, de aztán ajkára fagy a szó. Vagyis sikerült. Gondolatban egy derekas vállveregetéssel jutalmazom magam, de nincs sok idő, mert a rellonos test-test elleni küzdelemre vált. Feladja a varázslást? Hát igen, beragasztott szájjal nehéz igéket mormolni, hangtalanul meg maximum imádkozni lehet, ha egyáltalán elismer bárkit is önmaga felett. Ezt az opciót elvethetjük, némi gondolkodás után. Robikának egy istene van, Robika, így legfeljebb önmagához imádkozhat, jobban is tenné! Valószínűleg a hirtelen támadás elvette az eszét, összezavarodott, mert nekem dobja a pálcáját. Segáz, jó helye lesz nálam. Majd biztonságba helyezem, ha elhárítottam Robika tolakodó közeledését. Gyors akcióra van csak idő, és bevált módszeren ne változtass, ami Alexnél jól működött, itt is jól fog. Egy Illigo-t küldök a nagyképűre. Ha Leen alsó rúgása nem talált volna, akkor a kisfiú most szépen odaragad, ahol éppen van. Közel volt, úgyhogy hatósugáron belül tartózkodik, elérheti a varázs. A pálcája nálam, amúgy sem tud szólni egy szót sem. Előfordulhat, hogy Leen-éket is odaragasztom a padlóhoz, de náluk ott a varászeszközük, és ha ők ragadtak, akkor Robika is, így működik ez a varázsige. Ha meg még Leen rúgása is sikeres, akkor duplán kap a jóból a kisgyerek. Hátvédnek még ott van a feléledt Runa is. Ha Robika leragadt, a pálcáját biztonságba helyezem magamnál, majd egy Diffindo-val szép, formás "Z" betűt formázok a mellkasára. Ennyi jár neki. Ha a ragasztás nem sikerült, akkor a lányokon a sor, elsősorban Runán, hogy megmentsen mindenkit. Érdekes, ma ilyen ragasztgatós napom van. Éljen a barkácsolás.

Ginnie

Már éjjel tizenegy óra is elmúlt, amikor még mindig forgolódtam az ágyamban. A hold fénye megvilágította az egész szobát és látni lehetett, ahogyan a többiek békésen alusszák álmukat. Irigyeltem őket, mert én képtelen voltam az alvásra. Azon gondolkoztam, hogy ennek mi lehet az oka, hiszen világéletemben jó alvó voltam, és ekkor bevillant a megoldás. Nem vacsoráztam. Persze, hiszen előnyben részesítettem a másnapi Bűbájtan dolgozatomat, de azért illett volna legalább egy sütit hozatni a többiekkel,  na mindegy. Még egyszer körbenéztem a szobában, hogy megbizonyosodjak a felől, hogy mindenki alszik, majd magamra kaptam vörös köntösömet és csöndben kisurrantam a szoba ajtaján. Próbáltam a lehető leghalkabban szedni a lépcsőfokokat ezért különösen figyeltem, hogy hova lépek. Mikor szőrös papucsommal leértem a klubhelyiségbe alaposan végig néztem minden szegletét nehogy találkozzak egy diákkal vagy egy prefektussal. Nagy levegőt vettem, majd szépen elindultam a portréhoz, azonban a 2 méterre a kijárttól felbuktam egy kemény tárgyban.
-Ó Merlinre!-suttogtam a fájdalomtól. Hála Istennek pont ott volt az egyik kanapé így megtámaszkodtam benne majd alaposan szemügyre vettem a balesetet okozó tárgyat.
-Remek! Az egyik gyerek itt hagyta a mandragóráját, de ki hoz ilyet az iskolába?!- mérgelődtem magamban majd kimásztam a folyosóra. Amint kiértem első dolgom volt előkapni a pálcámat, hogy egy kis fényt csinálhassak-LUMOS!-majd a konyha felé vettem az irányt. Imádkoztam, hogy ne találkozzak senkivel sem, bár a prefektusok már visszaértek, ha jól tudom. Ezzel a gondolattal nyugtatva magamat egyre közelebb értem a konyhához. Persze, óvatosságból minden folyosó előtt alaposan szétnéztem, mert kicsit sem vágytam rá, hogy egy tanár szembe jöjjön velem. Aztán, azon kaptam magamat, hogy a konyhaajtó előtt állok.-Innen nincs vissza út-gondoltam magamban majd erőt véve magamon lenyomtam a kilincset. Közbe eszembe jutott, hogy a manók vajon mikor térnek nyugovóra, úgyhogy idegesen mentem be pálcával a kezembe. Nagy  meglepettségemre sehol egy árva lelket nem láttam. Nagy kő esett lesz a szívemről, majd szétnéztem a konyhában és a gyomrom is korogni kezdett, ahogyan egy hatalmas hűtő elé értem. Ám a megkönnyebbültség nem tartott sokáig, mert a kilincs lenyomására kaptam fel a fejemet.-Kérlek, kérlek, mondd, hogy csak egy manó-mondogattam magamban majd a szemem megállapodott egy sötét alakon.