Pont éjfélt üt az óra, a hold pedig az égbolt legtetején áll. Halovány fényt nyújt, de épp eleget ahhoz, hogy Rita lásson valamit a kastély folyosóin. Pár napja találta meg a Bagolykőt, csúf szürke macskájával együtt, akit még út közben vett magához. A cica farka rövid volt, és alig volt rajta szőr. Lábai mocskosak voltak, bundájáról pedig ne is beszéljünk. Bűn ronda macska volt, de Rita megsajnálta szegény állatot. Szóval ők ketten most épp feltérképezték az első szintet. A lány kezében egy ugrálókötél volt látható. Mielőtt még elindult volna a kastélyhoz vezető úton, bement a szobájába, s megszerezte ezt a játékszert. Ugyanis, ez volt a kedvence. Miközben lépkedett a kis állatkájával, visszagondolt azokra a napokra, mire eljutott a Bagolykőbe. Mivel semmi kedve nem volt lebegve megtenni a hosszú utat, felszállt egy vontra, s azon utazott el ideáig. Az utolsó előtti vagonban foglalt helyet, egy kissé rozoga, büdös ülésen. Rajta kívül talán öten voltak még ott. Egy idős házaspár, két gyerek, meg az anyjuk. Az idősek aludtak, s a bácsinak még a nyála is kifolyt a száján. A két gyerek pedig szépen csendben ült, s a szendvicsüket majszolták. Az anyjuk pedig a vonatablakán nézte az elsuhanó tájat. Rita is ezt tette. Hol nyulat, hol őzikét látott, máskor pedig csak fákat, s bokrokat pillantott meg. Végül megérkeztek. Leszálltak. Rita átült egy másik vonatra, ami már Bogolyfalvába szállította. Ott már nem sokat kellett ülnie. Ott diákokat vélt felfedezni, és pár idősebb banyát. Orrunk bibircsók volt, hajuk pedig ősz volt. Mikor aztán megállt a vonat, s a lány leszállt a járműről, meglátott egy macskát. Igen, azt a macskát, amit végül örökbefogadott. Nevet még nem talált neki, így csak simán cicának szólította.
Most pedig itt sétálgatott az első szinten, míg az erkélyre nem ért. Ott megállt, ugyanis megpillantott, egy fehér bőrű férfit. Odament hozzá, s kissé félénken megszólította:
-
Jó estét!
